Nógrád, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-03 / 259. szám
1987. november 3., KEDD NOGRAD 7 Ünnepi tiles Hlloszkuaban Intenzív tárgyalások előzik meg a decemberi szovjet—amerikai csúcstalálkozót. A képen: a Mihail Gorbacsov vezette szovjet küldöttség és George Shultz amerikai külügyminiszter moszkvai megbeszélése (Folytatás a 6. oldalról.) Ezért több vállalkozószellemre, nagyobb demokratizmusra, nagyobb szervezettségre és fegyelemre Elvtársak! Oroszország nagy forradalma nélkül a világ nem olyan lenne, mint amilyennek most látjuk. E világtörténelmi fordulatig az erős és a gazdag „joga”, s hódító háborúk a nemzetközi kapcsolatok szokásos normái voltak. A szovjethatalom, amelynek első törvényalkotó tevékenysége a híres békedekrétum elfogadása volt, harcot vívott a dolgok ilyen rendje ellen. A szovjetek országa bevitte a nemzetközi gyakorlatba azt, ami korábban a „nagy- politika" határain kívül rekedt: az egészséges népi gondolkodást és a dolgozó tömegek érdekeit. Abban a néhány évben, amikor a szovjet külpolitikát irányította, Lenin nemcsak kidolgozta e politika alapvető elveit, hanem azt is megmutatta, hogy kell azokat alkalmazni a legszokatlanabb és hirtelen változó helyzetben. Az előzetes várakozásokkal ellentétben a kapitalista rendszer „leggyengébb láncszemének” elszakadása nem vált „a végső döntő harccá", hanem kezdetét jelentette egy hosszú és bonyolult folyamatnak. A szovjetállam megalapítójának hatalmas érdeme volt, hogy idejében meglátta azt a valóságos perspektívát, amely a polgárháború győztes megvívása eredményeként nyílt meg az új Oroszország előtt. Az ország — gondolamenete sze. íint — nem csak „lélegzet- vételi szünethez” jutott, hanem sokkal többet ért el — „egészen új időszakba léptünk. mert kiharcoltuk önálló nemzetközi létünket a tőkésállamok hálózatában". Lenin határozottan javasolta, hogy tanuljunk, tanuljuk meg a hosszú „együttélést” ezekkel az államokkal. A baloldali szélsőséggel szemben elméletileg kidolgozta a különböző társadalmi berendezkedésű államok békés együttműködésének lehetőségét. A polgárháború után mindössze másfél—két évvel arra volt szükség, hogy a munkás-paraszt állam kikerüljön a külpolitikai elszigeteltségből. Szerződések születtek a szomszédos országokkal, majd Rapallóban Németországgal is. A szovjet köztársaságot diplomá- ciailag elismerte Anglia, Franciaország, Olaszország, Svédország és több más kapitalista állam. Megtörténtek az első lépések az egyenjogú kapcsolatok kialakítása érdekében a keleti államokkal — Kínával, Törökországgal, Iránnak, Afganisztánnal. Mindez nem egyszerűen a lenini külpolitika és diplomácia első győzelmeit jelentette- Ez egy elvileg teljesen új nemzetközi fejlődésre való áttérés volt. Kialakult nemzetközi politikánk fő irányvonala, amelyet joggal nevezünk a Béke, az államok kölcsönösen előnyös együttműkpdése és a népek barátsága lenini irányvonalának. Külpolitikai munkánk a későbbiekben természetesen nem csupán sikerekből és eredményekből állt. Voltak tévedések is. A második világháború előtt és után is nem mindig és nem mindenben tudtuk kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. Azt a hatalmas erkölcsi tekintélyt, amellyel a Szovjetunió a háborúból kikerült, nem tudtuk kihasználni arra, hogy megvan szükség. így tudjuk a maga teljességében kibontakoztatni az átalakítást, újabb ösztönzést adni a fejlődő szocializmusnak. szilárdítsuk a békeszerető, demokratikus erőket, hogy megállítsuk a „hidegháború” szervezőit. Nem volt mindig megfelelő a válaszunk az imperializmus provokatív cselekedeteire. Igen, volt, amit jobban lehetett volna csinálni, cselekedhettünk volna hatékonyabban. Mindazonáltal- ebben az ünnepi pillanatban kijelenthetjük: külpolitikánk elvi vonala változatlanul tartotta azt a fő irányt, amelyet Lenin dolgozott ki és fektetett le, azaz külpolitikánk a szocializmus természetének, a békére való elvi irányultságának megfelelő volt. Döntő mértékben éppen ennek köszönhetően sikerült megakadályozni a nukleáris háború kitörését, azt, hogy az imperializmus megnyerje a „hidegháborút”. Szövetségeseinkkel együtt sikerült vereséget mérnünk a „szocializmus visszaszorítása” néven ismertté vált imperialista stratégiára. Az imperializmus kénytelen volt visszafogni világuralmi törekvéseit. Az új szakaszban éppen békepolitikánk eredményeire támaszkodhattunk az új gondolkodásmód szellemében fogant új megközelítések kidolgozásakor. A békés egymás mellett élés lenini koncepciója, természetesen, változásokon ment át. Kezdetben elsősorban azon a szükségszerűségen alápult, hogy megteremtsék a minimális külső feltételeket az új társadalom építéséhez a szocialista forradalom hazájában. A békés egymás mellett élés, mint a győztes proletariátus osztálypolitikájának folytatása, a későbbiekben — s különösképpen az atomkorszakban — az egész emberiség túlélésének feltételévé vált;. Mérföldkövet jelentett a lenini gondolat fejlesztésében — ebben az irányban is — az SZKP Központi Bizottsága 1985 áprilisában tartott ülése. Az új külpolitikai koncepció részletesen kidolgozva a XXVII. kongresszuson született meg ismeretes, a következő elképzelés: a mai világ, mély ellentmondásai, s a világot alkotó államok közötti gyökeres eltérések ellenére a kölcsönös összefüggés és kölcsönös függés világa, meghatározott egységet képező világ. Ennek oka a világgazdasági kapcsolatok nemzetközivé válása, a tudományos-műszaki forradalom átfogó jellege, a tájékoztatási és híradási eszközök alapvetően új szerepe, a föld erőforrásainak helyzete, a közös ökológiai veszély, a fejlődő világ valamennyiünket érintő, kiáltó szociális problémái. A legfontosabb ok mégis az, hogy az emberi faj túlélése kérdésessé vált, hiszen az atomfegyver megjelenése és bevetésének fenyegető veszélye az emberi faj létét tette kétségessé. Igv a társadalmi fejlődés érdekeinek elsőbbségéről szóló lenini elmélet új értelmet és jelentést kapott. Az áprilisi ülés után meglehetősen világosan mindenkinek tudomására hoztuk, hogy miként képzeljük el az előrehaladást a szilárd és biztonságos béke irányában. Szándékainkat, akaratunkat rögzítik a párt legfelsőbb fórumán, a XXVII. kongresz- szuson elfogadott határozatok, az új szerkesztésű pártprogram, a nukleáris leszerelésnek az 1986. január 15-i nyilatkozatban ismertetett programja, az új-delhi nyilatkozat, egyéb dokumentumok és a Szovjetunió vezetőinek hivatalos felszólalásai. A szocialista közösség országaival együtt számos nagy fontosságú kezdeményezést tettünk az Egyesült Nemzetek Szervezetében, így előterjesztettük a nemzetközi béke és biztonság átfogó rendszerének megteremtéséről szóló tervezetet. A Varsói Szerződés tagállamai azzal a felhívással fordultak a NATO-hoz, minden európai országhoz, hogy csökkentsük az ésszerű elégséges szintre a fegyveres erőket és a fegyverzetet. Javasolták: a két szövetség katonai doktrínáit vessék össze azzal a céllal, hogy kizárólag védelrni jellegűvé tegyék őket. A Varsói Szerződés tagországai konkrét tervet dolgoztak ki a vegyifegyverek betiltására és megsemmisítésére és aktívan törekszenek ennek megvalósítására. Kezdeményezték a fegyverzetcsökkentés hatékony ellenőrzési módszereinek megteremtését, beleértve a helyszínen történő felügyeletet is. Határozottan felléptünk az ENSZ tekintélyének erősíté* téséért, a nemzetközi közösség által reá és szervezeteire ruházott jogok teljes értékű és valódi felhasználásáért. Minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy az ENSZ — ez az egyetemes gépezet — teljes hatáskörrel megvitathassa és biztosíthassa minden állam érdekei egyensúlyának megteremtését, hatékonyan betölthesse béketeremtő szerepét. A legfontosabb az, hogy a békére vonatkozó elveink és szilárd álláspontunk tükröződik a gyakorlatban, minden nemzetközi téren végzett tevékenységünkben, külpolitikai és diplomáciai munkánk jellegében. Ezt a munkát a nyílt és becsületes párbeszédre való törekvés jellemzi, amely figyelembe veszi a másik fél aggodalmait, a tudományos világ eredményeit, anélkül, hogy valakit megkísérelne legyőzni, vagy becsapni. Alig több mint két év elteltével tehát meggyőződéssel mondjuk: az új politikai gondolkodásmód nem csupán kinyilatkoztatás és felhívás, hanem a cselekvés, s ha úgy tetszik az élet filozófiája. Ez a filozófia a világ objektív folyamataival együtt fejlődik tovább. S, már a hatása is érezhető. A nemzetközi fejlődésben kezdődött új szakasz e napon említésre méltó és a történelem számára fennmaradó eseményei közé tartozik az 1986 októberében Reykjavikban megtartott találkozó. A találkozó gyakorlati energiával ruházta fel az új gondolkodást, lehetővé tette számára, hogy a legkülönbözőbb társadalmi és politikai körökben megerősödjön, a nemzetközi politikai érintkezéseket pedig eredményesebbekké tette. Az új gondolkodásmód, általános emberi tényezőivel, az értelemre irányultságával és nyitottságával utat tört magának a nemzetközi életben, szétzúzta a szovjetelle- nesség, s a kezdeményezéseinkkel és tevékenységünkkel szembeni gyanakvás sztereotípiáit. Magától értetődő, hogy azokhoz a feladatokhoz mérten, amelyeket az emberiségnek saját túlélése érdekében kell megoldania, eddig még nagyon, nagyon keveset tettünk. De az alapokat leraktuk és a változások első jelei már láthatóak. Ennek egyik meggyőző tanúbizonysága az Amerikai Egyesült Államokkal létrejött megállapodás arról, hogy a közeljövőben szerződést írunk alá a közepes hatótávolságú és a hadműveleti-harcászati rakéták ügyében. E szerződés megkötése önmagában véve is nagy jelentőségű: első ízben kerül sor a nukleáris fegyverek egész osztályának felszámolására, megtörténik az első valódi lépés a nukleáris fegyvertárak megsemmisítése felé, s a gyakorlatban bizonyosodik be, hogy bárki megkárosítása nélkül előbbre lehet lépni ebben az irányban. Ez kétségtelenül fontos sikere az új gondolkodás- módnak. Annak a törekvésünknek az eredménye, hogy az egyenlő biztonság elveit szem előtt tartva kölcsönösen elfogadható megoldásokat kutassunk fel. E szerződés megkötéséről azonban lényegében már Reykjavikban, az elnökkel megtartott második találkozónkon létre jött a megállapodás. A Szovjetunió és az Egyesült Államok legmagasabb rangú képviselőinek harmadik és negyedik találkozójától egy ilyen felelősségteljes időszakban a világ többet vár, mint annak formális megerősítését, amiről már egy évvel korábban megállapodtak. A párbeszéd puszta folytatásánál is többet vár a világ e találkozóktól. Sürget az idő, és az a növekvő veszély is, amely a fegyverzetek ellenőrizhetetlenné válható tökéletesítéséből fakad. Ezért fogunk e találkozókon elszántan törekedni arra, hogy számottevően előrejussunk és konkrét eredményeket érjünk el a nukleáris veszély kiküszöbölésének kulcsfontosságú kérdésében — a hadászati támadó eszközök korlátozásának és az űrfegyverkezés megakadályozásának kérdésében. Nos, mire alapozzuk bizakodásunkat, azt a hitünket, hogy valóban lehetséges az átfogó biztonsági rendszer megteremtése? Érdemes egy kissé elidőzni ennél a kérdésnél. Megemlékezve forradalmunk 70. évfordulójáról, s figyelembe véve, hogy e forradalom nem győzött volna elméleti előkészítés nélkül, host, egy új világtörténelmi fordulópont előtt elméletileg ismét kidolgozzuk a tartós béke megteremtésének távlatait. Az új gondolkodásmód segítségével lényegében megindokoltuk az átfogó nemzetközi biztonsági rendszer megteremtésének szükségességét és lehetségességét a leszerelés feltételei között. Most be kell bizonyítanunk annak szükségességét és lehetségességét, hogy tovább haladhatunk e cél felé és el is juthatunk oda. Fel kell tárni azon erők kölcsönhatásának törvényszerűségeit, mely erők a harcban, az ellentmondások közepette, az' érdekek ütközésekor kiszámíthatatlan eredményeket hozhatnak. Ebben a vonatkozásban — ismét csak a lenini tanításból kiindulva, annak módszertanát felhasználva — súlyos kérdéseket kell felvetnünk. Az első ilyen kérdés az imperializmus természetére vonatkozik. Mint ismeretes, ebben rejlik a fő háborús veszély. Egy társadalmi rendszer természete a külső tényezők hatására természetesen nem lehet, változhat meg. De lehetséges-e a világ fejlődésének jelenlegi szakaszában, a világ szerves egységének és kölcsönös függőségének új szintjén olyan hatás, amely természetének legveszélyesebb megjelenési formáit működésképtelenné tenné? Más szóval, le- het-e számítani arra, hogy annak az egységes világnak a törvényszerűségei, amelyben az általános emberi értékek a legfontosabbak, korlátozni tudják a kapitalista rendszer egocentrikus, szűk osztályérdekeken alapuló törvényszerűségeinek romboló hatását? Második kérdés. Ez kapcsolódik az elsőhöz: képes-e a kapitalizmus megszabadulni a militarizmustói, vagyis képes-e nélküle a gazdasági működésre és fejlődésre? S nem utópikus-e a nyugati országokhoz intézett felhívásunk, hogy készítsük el és vessük össze a gazdaság rekonverziójára, vagyis békés termelésre való átállítására vonatkozó programjainkat? Harmadik kérdés: létezhet-e a kapitalista rendszer újgyarmatosítás nélkül, amely jelenlegi életképességének egyik forrása? Más szóval, működőképes-e ez a rendszer a „harmadik világgal” folytatott, beláthatatlan következményekkel terhes, egyenlőtlen csere nélkül? És ezek után még egy kérdés. Mennyire reális abban reménykedni, hogy a világot fenyegető katasztrófa veszélyének megértése — e veszély tudata, mint ismeretes, áthatja a nyugati világ vezető elitjének legfelsőbb köreit is — gyakorlati politikává válik? Hiszen bármilyen hatásosak az értelem érvei, bármily fejlett a felelősségérzet és erős az önfenntartás ösztöne, vannak dolgok, amelyeket semmiképp sem lehet alábecsülni, amelyeket gazdasági, következésképpen osztályérdekek határoznak megArról van szó, hogy képes-e alkalmazkodni a kapitalizmus az atom- és fegyvermentes világ körülményeihez, egy új és igazságos gazdasági világrendhez, a két világrendszer szellemi értékeinek becsületes összevetéséhez? Ezek távolról sem hiábavaló kérdések. rájuk adott választól függ, hogyan alakulnak majd az elkövetkező évtizedek történelmi eseményei. Elég feltenni e kérdések csupán némelyikét, hogy lássuk a feladat teljes komolyságát. A válaszokat az élet adja meg. A nukleáris fegyverektől mentes, biztonságos világ programjának helyessége nem csupán megkérdőjelezhetetlen ^tudományos megalapozottságán lesz mérhető. Helyességét a legkülönbözőbb, új erők hatása alatt alakuló eseményeknek kell igazolni^ uk. A próba már folyik. Ebben is hűek vagyunk a lenini hagyományokhoz, a- leninizmus legbenső lényegéhez — nevezetesen az elmélet és a gyakorlat szerves egységéhez, ahhoz a megközelítéshez, amely az elméletet a gyakorlat eszközének, s a gyakorlatot az elmélet helyessége ellenőrző mechanizmusának tekinti. így cselekszünk, amikor az új gondolkodásmódot átültetjük a külpolitikai tevékenységbe, amikor helyesbítjük, pontosítjuk, s a gyakorlati politikában szerzett tapasztalatokkal gazdagítjuk ezt a gondolkodás- módot. Mire számítunk tehát, tudva, hogy a biztonságos világot a kapitalista országokkal együtt kell megteremtenünk? A II. világháború óta eltelt időszak a világgazdaságot és a világpolitikát meghatározó ellentmondások mélyreható módosulásáról tanúskodik. A gazdaságnak és a politikának azokra a változásaira gondolok, amelyek korábban elkerülhetetlenül háborúhoz, sőt, a kapitalista államok közötti világháborúhoz vezettek volna. Ma a helyzet teljesen más. Nemcsak a második világháború tanulságai, hanem a világrendszerré vált szocializmussal szembeni meggyengülés félelme is megengedhetetlenné tette a kapitalizmus számára, hogy belső ellentéteit a végsőkig fokozza. Az ellentétek technológiai versengéssé alakultak és az újgyarmatosítás révén „oldódtak fel”. A világnak egyfajta új, „békés felosztása”, ment végbe a „tőke” alapján — azon minta szerint, amelyet Lenin mutatott ki. Vagyis, aki az adott pillanatban erősebb, gazdagabb, annak jut a nagyobb konc. Egy sor országban a gazdasági feszültségeket — a „szovjet fenyegetésre” hivatkozva — úgy „csillapították”, hogy a pénzeszközöket átirányították a hadiipari komplexumba. Az ellentétek rendezését. az érdekek kiegyensúlyozását segítették (Folytatás a 8. oldalon.) III. H nagy október és a mai tiílög
