Nógrád, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-03 / 259. szám

1987. november 3., KEDD NOGRAD 3 Ünnepi ülés Moszkvában f (Folytatás a 2. oldalról) ségnek a társadalom igaz­ságos megszervezésének el­ső tapasztalatait, vagy el­pusztul és a következő szá­zadok emlékezetében a leg­jobb esetben is csak mint hősies, de sikertelen társa­dalmi kísérlet marad meg. Életbevágóan fontossá, a szó szoros értelmében sors­döntővé vált a szocialista átalakítás ütemének meg­gyorsítása. A Lenin halála utáni idő­szak — a húszas és har­mincas évek — különös helyet folgal el a szovjet állam történetében. Mintegy másfél évtized alatt gyöke­res társadalmi változások mentek végbe. Ezekben az években annyi minden tör­tént — a szocialista építő­munka optimális módjainak felkutatása és az új társa­dalom alapjainak megte­remtése területén elért va­lós eredmények szempont­jából egyaránt. Ezeket az éveket az em­beri képességek határát sú­roló kemény munka, éles és sokoldalú harc jellemzi. Iparosítás, kollektivizálás, kulturális forradalom, a többnemzetiségű állam megszilárdítása, a Szovjet­unió nemzetközi helyzeté­nek megerősítése, a gazda­ság és az egész társadalmi élet irányításának új for­mái — ezek mind erre az Időszakra estek, s mindez messzemenő következmé­nyekkel járt. Hosszú évtizedek óta új­ra és újra visszatérünk ezek­hez az időkhöz. Ez termé­szetes, hiszen akkor alakult ki, épült a világ első szo­cialista társadalma. Ez tör­ténelmi méretű és jelentő­ségű vívmány volt. Az apák, nagyapák tette! iránti cso­dálat, valós eredményeink nagyra értékelésé örökké él­ni fog, úgy mint maguk a hőstettek és eredmények. És ha ma olykor kritikusan szemléljük történelmünket, azt csak azért tesszük, hogy jobban, teljesebben tudjuk elképzelni a jövőbe vezető utat. A múltat történelmi fele­lősségtudattal és a történel­mi igazság alapján kell megítélni- Ez először is azért szükséges, mert azok­nak az éveknek óriási jelentőségük van államunk sorsa, a szocializmus sorsa szempontjából. Másodsorban azért van rá szükség, mert ezek az évek hosszú idő óta viták közép­pontjában állnak nemcsak or­szágunkban, de külföldön is, ahol az igazság keresése köz­ben gyakran kísérletet tesz­nek arra, hogy lejárassák a szocializmust, mint új társa­dalmi rendet, mint a kapita­lizmus reális alternatíváját. Végül, különösen nagy szük­ségünk van ennek az idő­szaknak és történelmünk más korszakainak igazsághű értékelésére most, amikor kibontakozott az átalakítás. Nem politikai leszámoláshoz van rá szükségünk, nem azért, hogy lélekben megtör­jünk bárkit is, hanem azért, hogy tisztelegjünk a múlt hőstettei előtt, s tanuljunk a hibákból és tévedésekből. Tehát a Lenin halála utáni húszas-harmincas évekről. Annak ellenére, hogy a párt­nak, a társadalomnak rendel­kezésére álltak a szo­cializmus felépítésének le­nini koncepciója, , rendel­kezésre álltak Vlagyimir II- jicsnek az októberi forrada­lom utáni időszakban szü­letett munkái, az útkeresés nehéz volt, éles eszmei harc­ban, politikai viták közepette folyt. E viták középpontjá­ban a társadalom fejlődésé­nek alapvető kérdései áll­tak, s elsősorban az, hogy lehetséges-e a szocializmus felépítése országunkban. Az elméleti gondolkodás és a gyakorlati cselekvés arra próbált választ adni, hogy milyen irányokban és milyen _-formában kell végrehajtani a társadalmi-gazdasági át­alakítást, hogyan lehet biz­tosítani ennek szocialista jel­legét azon konkrét történel­mi körülmények között, ame­lyekben a Szovjetunió léte­zett. Előtérbe került a legna­gyobb felelősségérzetet köve­telő gyakorlati építőmunka. Élesen vetődött fel az or­szág iparosításának, a gazda­ság rekonstrukciójának kér­dése; ezek nélkül elképzel­hetetlen lett volna a szocia­lista építés, a védelmi ké­pesség megerősítése. Ez Le­nin közvetlen útmutatásaiból és elméleti hagyatékából kö­vetkezett. Ugyancsak Lenin útmutatásaival összhangban jelentkezett a falu szocialista átalakításának kérdése. A legnagyobb, sorsfontos­ságú dolgokról, problémákról és feladatokról volt tehát szó. Jóllehet a párt — is­métlem — rendelkezett az ezekre a kérdésekre vonat­kozó lenini útmutatással, e kérdések körül éles viták alakultak ki. Azt hiszem érdemes szólni arról, hogy a forradalom előtt és után, a szocialista építés első éveiben a párt vezetői közül távolról sem mindenki osztotta a legfon­tosabb kérdésekről alkotott lenini nézeteket. Azonkívül a lenini ajánlások nem tud­ták felölelni az új társada­lom építésének minden konk­rét kérdését. Annak az időszaknak az eszmei vitáit elemezve fi­gyelembe kell venni, hogy az óriási forradalmi átala­kítások végrehajtása egy olyan országban, amilyen Oroszország volt akkor, már önmagában is igen nehéz fel* adatot jelentett. Az ország a történelmi előrelépés sza­kaszában volt, rohamossá vált fejlődése, gyorsan és mélyrehatóan átalakult a társadalmi élet minden terü­lete. Az eszmei harc, amely tük­rözte az osztályok, társadal­mi csoportok és rétegek ér­dekeinek teljes skáláját, a kor követelményeit és fel­adatait, a történelmi hagyo­mányokat és a megoldatlan feladatok nyomását, az ellen­séges kapitalista környezet­ből fakadó viszonyokat — ez az eszmei harc elválaszt­hatatlanul összefonódott a gazdaságban, a politikában, az emberek életének minden szférájában végbemenő ese­ményekkel és folyamatokkal. Egyszóval kiigazodni, meg­találni az egyetlen igaz irányt ebben az egyáltalán nem könnyű és viharos hely­zetben mértéktelenül nehéz volt. Az eszmei harcot még bonyolultabbá tette a párt­vezetésben megnyilvánuló személyi vetélkedés. A régi nézeteltérések, amelyek már Lenin életében megvoltak, megmutatkoztak az új hely­zetben is, ráadásul nagyon éles formában. E veszély le­hetőségére, mint ismeretes, figyelmeztetett Éenin. Levél a kongresszushoz című mun­kájában hangsúlyozta, hogy „ez nem csekélység, vagy ha igen, olyan csekélység, amely döntő jelentőségűvé válhat”. Nagyrészt így is tör­tént. A kispolgári szemlélet ha­talmába kerített néhány te­kintélyes vezetőt, akik frak- ciós tevékenységbe kezdtek. Ez megrázta a pártszerveze­teket, elvonta őket a tényle­ges feladatoktól, zavarta munkájukat. Ezek a szemé­lyek még akkor is bomlasztó tevékenységet fejtettek ki, amikor a párt túlnyomó többsége előtt már világos volt, hogy nézeteik ellenté­tesek a lenini eszmékkel és tervekkel, javaslataik hibásak és letéríthetik az országot a helyesen megválasztott út­ról. . Vonatkozik mindez elsősor­ban L. D. Trockijra, aki Le­nin halála után mértékte­len ambícióval tört a párton belüli vezető szerepre, teljes mértékben igazolva ezzel Leninnek azt az értékelését, hogy önhitt, eszmeileg inga­tag, ravaszkodó politikus. Trockij és a trockisták ta­Szocialista országok párt- és állami vezetői az ünnepi ülés elnökségében. A képen: az első sorban balról a második Kádár János, mögötte a második sorban Németh Károly gadták annak lehetőségét, hogy a szocializmust fel le­het építeni kapitalista kör­nyezetben. A külpolitikában a forradalom exportjára he­lyezték a hangsúlyt, belpo­litikájukban pedig a paraszt­ságot „szorító prés” meghú­zását, a falu város általi ki­zsákmányolását, a társadalom katonai-adminisztratív esz­közökkel történő irányítását hirdették. A trockizmus olyan po­litikai áramlat, amelynek ideológusai — balos álfor­radalmi frázisokkal taka­rózva — valójában kapitu- láns álláspontra helyez­kedtek. Lényegében minden vonalon támadást indítottak a leninizmus ellen. A szo­cializmus ügye. a forrada­lom sorsa vált kérdésessé. E körülmények között szükségszerűvé vált a troc- kizmusnak az egész nép színe előtti trónfosztása, szo­cialistaellenes lényegének feltárása. A helyzetet bo­nyolította, hogy a trockis­ták a G. J. Zinovjev és L. B. Kamenyev vezette „új ellenzékkei'' egy blokkban tevékenykedtek. Az ellen­zék vezére', megértve azt, hogy kisebbségbe kerültek, a párt sorainak bomlasztá- sa érdekében újból és újból vitákat kényszerítettek a pártra. De végül is a párt a KB irányvonala mellett, az ellenzékkel szemben fog­lalt állást. Az ellenzéket eszmeileg és szervezetileg szétzúzták. Így a párt J. V. Sztálin irányította vezető magja az eszmei harcban megvé­delmezte a leninizmust, ki­alakította a szocialista épí­tés kezdeti szakaszának stratégiáját és taktikáját, megnyerte a párttagok, a dolgozók többségének támo­gatását politikai irányvo­nalához. A trockizmus esz­mei szétzúzásában fontos szerepet játszottak Ny. I. Buharin, F. E. Dzerzsinsz- kij. Sz. M. Kirov, G. K. Ordzsonikidze, J E. Rudzu- tak és mások. A húszas évek legvégén éles harc bontakozott ki arról a kérdésről is, hogy a parasztságot miként ve­zessék a szocializmus útjá­ra. Ebben a harcban kitűnt, hogy a Politikai Bizottság tagjainak többsége és Bu­harin csoportja a szocialis­ta társadalom új fejlődési szakaszában különböző­képpen viszonyul a NÉP el­veinek alkalmazásához. Az akkori idők konkrét belső és nemzetközi körül­ményei - létfontosságú fel­adattá tették a szocialista építés ütemének jelentős felgyorsítását. Buharin és követői számításaikban, el­méleti tételeikben gyakor­latilag alábecsülték az időtényező szerepét a szo­cialista építésben a har­mincas években. Állásfog­lalásaikra rányomta bé­lyegét a dogmatikus gon­dolkodás a konkrét helyzet nem dialektikus értékelé­se. Mind Buharin, mind követői hamarosan beis­merték hibáikat. Ezzel kapcsolatban he­lyénvaló emlékeztetni ar­ra a jellemzésre, amelyet Lenin adott Buharinról: ,,Buharin nemcsak a párt legértékesebb és legnagyobb teoretikusa, hanem joggal tarthatjuk az egész párt kedvencének is, de elméleti nézetei nagyon is kétsége­sen sorolhatók a teljes mar­xista nézetek közé, mert van benne valami Skolasztikus (sohasem tanulta és, azt hi­szem, sohasem értette egé­szen a dialektikát).” Az élet ismét alátámasz­totta a lenini igazságot. Ily módon az akkori idők politikai vitái tükrözték a párt fejlődésében végbe­menő bonyolult folyama­tot, amelyet a szocialista építés legfontosabb prob­lémáival kapcsolatos éles harc jellemzett. Ebben a harcban, amelyet végig kel­lett küzdeni, alakult ki az iparosítás és a kollektivizá­lás koncepciója. A pártnak és Központi Bizottságának vezetésével az országban rövid idő alatt gyakorlatilag újonnan szü­letett a nehézipar, ezen belül a gépipar, a honvé­delmi ipar, az akkor kor­szerűnek számító vegy­ipar, végrehajtották a Go- elro-tervet. Ezeknek az eredményeknek dicsőséges jelképévé vált Magnyito- gorszk, a Kuznyeck-me- dence, a Dnyeprogesz, az Uralmas, a hibini kombi­nát, a moszkvai és gorkiji autógyár, a repülőgépgyár­tó üzemek, a sztálingrádi, cseljabinszki és harkovi traktorgyár, a Rosztszelmas, Kom?zomolszk-na-Amure, a Turkszib, a ferganai nagy­csatorna és az első ötéves tervek több más nagysza­bású építkezése. Ebben az időben tudományos-kutató intézetek tucatjai jöttek lét­re, kialakult a felsőfokú ok­tatási intézmények szerte­ágazó hálózata. A párt — nem számítva külföldi pénzforrásokra, nem várva a könnyűipar fejlődé­séből származó, hosszú évek alatt megszülető felhalmo­zásra — az iparosítás ko­rábban járatlan útját, a ne­hézipar azonnali fellendíté­sét javasolta. Az akkori kö­rülmények között ez volt az egyedül lehetséges, bár az ország és a nép számára hi­hetetlenül nehéz út. Újító lépés volt ez, amelynek sorén a tömegek forradalmi lendü­letét a gazdasági növekedés tényezőjeként vették figye­lembe. A gyors iparosítás az országot minőségileg maga­sabb szintre emelte. A har­mincas évek végére a Szov­jetunió, az ipari termelést tekintve, Európában az első helyre, a világon a második helyre küzdötte fel magát, igazi ipari nagyha­talommá vált. Ez világtörté­nelmi jelentőségű hőstett volt, a felszabadult munka, a bolsevikok pártjának hős­tette. Ha józanul tekintünk a történelemre, figyelembe vesszük a külső és a belső realitásokat, lehetetlen nem feltenni a kérdést: lehetett-e volna az akkori körülmé­nyek között más utat válasz­tani, mint amit a párt in­dítványozott? Ha a történeti­ség, az élet igazsága talaján akarunk maradni, a válasz csak egy lehet: nem, más utat választani nem lehetett. Azok között a körülmé­nyek között, amikor érzékel­hetően megnőtj az imperia­lista agresszió veszélye, a pártban megszilárdult az a meggyőződés, hogy a pö­rölytől és a paraszti faeké­től a fejlett iparig vezető utat nem végigjárni kell, hanem történelmileg rövid idő alatt átfutni. Fejlett ipar nélkül elkerülhetetlen lett volna az egész forradalmi ügy halála. A párt által előterjesztett, a tömegek által megértett és elfogadott tervek, az ok­tóber forradalmi szellemét megtestesítő jelszavak és elképzelések életképességét tanúsította az az egész vi­lágot lenyűgöző lelkesedés, amellyel a szovjet emberek milliói kapcsolódtak be a szovjet ipar építésébe. Azok között a nehéz körülmények között, amikor hiányoztak a gépek és rendkívüli volt a nélkülözés, az emberek cso­dát műveltek. Az lelkesítet­te őket, hogy egy rendkívüli történelmi tett részesei. Nem lévén elég műveltek, osz­tályérzékükkel értették meg, milyen hatalmas, soha nem látott ügy részeseivé váltak, A mi és az utánunk jö­vők kötelessége, hogy emlé­kezzünk nagyapáink és apá­ink eme hőstettére. Min­denkinek tudnia kell, hogy munkájuk és önzetlen oda­adásuk nem volt hiábavaló. Megbirkóztak mindazzal, ami osztályrészükül jutott, és hatalmas mértékben hozzá" járultak október vívmányai­nak megszilárdításához, an­nak az erőnek a megalapo­zásához, amely lehetővé tet­te hazánk megóvását a ha­lálos veszedelemtől, a szo­cializmus megvédését a jö­vő, vagyis a mi számunkra, elvtársak. Dicsőség és örök emlékezet nekik! A szóban forgó korszak azonban veszteségekkel is járt. Ezek bizonyos össze­függésben-voltak magukkal a sikerekkel is, amelyekről beszéltem. Akkoriban a ke­mény központosítás egyete" mes hatékonyságát hirdet­ték, azt, hogy az utasításos módszerek a legrövidebb és legjobb utat jelentik a kü­lönféle feladatok teljesítésé­hez. Ez mutatkozott meg az emberekhez és életkörülmé­nyeikhez való viszonyban is. Kialakult az ország párt­ós állami irányításának ad­minisztratív-parancsnoki rendszere, megerősödött a bürokratizmus, amelynek ve­szélyére annak idején Lenin figyelmeztetett. Megkezdő­dött az ennek megfelelő irá­nyítási struktúra és terve­zési módszerek kialakulása is. Az iparban az akkori mé­retek mellett, amikor látszó­lag megvolt az ipari felépít­mény minden alapvető része, ezek a módszerek, ez az irá­nyítási rendszer tulajdon­képpen meghozták eredmé­nyüket. Ugyanakkor a köz- pontosítás és parancsnokiás ugyanilyen szigorú rendszere megengedhetetlen volt a fa­lu átalakításával kapcsolatos feladatok megoldásában. Nyíltan meg kell mondani: az új szakaszban nem tanú­sítottak kellő, valóban lenini figyelmet a dolgozó paraszt­ság érdekei iránt. És a leg­főbb : nem értékelték kellő­képpen azt a tényt, hogy a parasztság, mint osztály, alapvetően megváltozott a forradalom utáni években. Az alapvető figurává a kö­zépparaszt vált. Ez a dolgozó paraszt — aki földet kapott a forradalomtól és egy teljes évtizeden át arról győződött meg, hogy a szovjethatalom az ő hatalma is — megerő­södött, mint gazda. Újfajta alapon hű és megbízható szövetségesévé vált a mun­kásosztálynak, a gyakorlat­ban győződött meg arról, hogy élete egyre jobbra for­dul. Ha jobban figyelembe vet­ték volna az objektív gaz­dasági törvényeket és na­gyobb figyelmet szenteltek volna azoknak a társadalmi folyamatoknak, amelyek a falun végbementek; ha a dolgozó parasztság — amely­nek többsége részt vett a forradalomban és megvédte azt a íehérgárdistáktól és az intervenciósoktól — nagy tö­megével való viszony poli­tikailag helyes lett volna; ha következetesen folytatták volna a középparaszttal való szövetség politikáját a kulák- kal szemben, akkor nem for­dulhattak volna elő azok a túlkapások, amelyek a kol­lektivizálás során megtörtén­tek. Ma világos: a nagy ügy­ben, amely a lakosság több­ségének sorsát érintette, el­tértek a lenini politikától a parasztság viszonylatában. E fontos és nagyon bonyolult társadalmi folyamat irányí­tása, amelyben nagyon sok függött a helyi körülmé­nyektől, adminisztratív mód­szerekkel valósult meg. Ki­alakult az a meggyőződés, hogy minden problémát egy csapásra, rövid úton meg le­het oldani. Egész megyék és térségek kezdtek el versen­geni abban, hogy ki valósít­ja meg gyorsabban a teljes kollektivizálást. Felülről, ön­kényes százalékos szabályo­zókat adtak meg. A kollek­tivizálás elveinek durva megsértése általános jelleget öltött. Túlkapások történtek a kulákság elleni harcban is. A kulákság elleni harc ön­magában véve helyes irány­vonalát gyakorta olyan szé­leskörűen értelmezték, hogy az kiterjedt a középparasz­tok jelentős rétegére is. Ez történelmi valóság.' Ha azonban, elvtársak, egészében értékeljük a kol­lektivizálás jelentőségét a szocializmus falusi pozíciói­nak megerősítésében, akkor végső soron elvi jelentőségű fordulat volt. A kollektivi­zálás az ország lakossága döntő többségének egész élet­formáját gyökeresen, szocia­lista alapokon változtatta meg. Megteremtette az alapot a mezőgazdasági szek­tor korszerűsítéséhez, lehető­vé tette a kulturált gazdál­kodásra történő átállást, a munka termelékenységének nagyarányú növelését, és felszabadította a szocialista építés más szférái számára szükséges munkáskezeket. Mindennek történelmi kiha­tásai voltak. Azoknak az éveknek a megértéséhez azt is figyelem­be kell venni, hogy az ipa­rosítás során kialakult és a kollektivizálás idején új lendületet kapott admi­nisztratív-parancsnoklási rendszer kihatással volt az ország egész társadalmi-poli­tikai életére. A gazdaságban megerősödve és a felépít­ményre kiterjedve korlátozta a szocializmus demokratikus erejének kibontakozását, visszafogta a szocialista de­mokrácia fejlődését. Az elmondottak azonban nem tárják fel annak az idő­szaknak a teljes bonyolultsá­gát. Mi történt itt? Gyakorla­tilag a párt számára legne­hezebb ideológiai-politikai megpróbáltatások szakasza van mögöttünk. Az emberek lFolytatás a 4. oldalon)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents