Nógrád, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-03 / 259. szám
4 NOGRAD 1987. november 3., KEDD Ünnepi ülés Hl o s z k ív a b a n (Folytatás a 3. oldalról.) milliói lelkesedéssel kapcsolódtak be a szocialista átalakítás végrehajtásába. Megmutatkoztak az első sikerek. S ugyanakkor azokat a módszereket, amelyeket a kizsákmányoló osztályok ellenséges magatartásával szembeni harc időszaka diktált, gépiesen átvitték a békés szocialista építőmunka időszakába, amikor alapvetően megváltoztak a teltételek. Az országban kialakult a türelmetlenség, az ellenségeskedés, a gyanakvás légköre. A továbbiakban az ilyen politikai gyakorlat ki- szélesedett, s ezt az osztályharcnak a szocialista építés folyamatában végbemenő kiéleződése hibás elméletével igazolták. Mindez káros hatást gyakorolt az ország társadalmi- politikai fejlődésére, és súlyos következményekkel járt. Teljesen nyilvánvalóan éppen az, hogy nem volt meg a szovjet társadalomban a demokratizálás kellő szintje, lehetővé tette a személyi kultuszt is, a törvényesség megsértését is, a harmincas évek önkényét és megtorló rendszabályait is. Nyíltan kimondom: tényleges bűnöket a hatalommal való visszaélés talaján. Tömeges repressziónak tettek ki sok ezer párttagot és pártonkívülit. Ez. elvtársak, a keserű igazság. Súlyos károkat szenvedett a szocializmus ügye és a párt tekintélye. S, nekünk egyenesen kell erről beszélnünk. Ez feltétlenül szükséges a szocializmus lenini eszményének végleges és visszafordíthatatlan megszilárdításához. Mostanában sok vita folyik Sztálinnak történelmünkben játszott szerepéről. Az ő személyisége nagyon ellentmondásos. A történelmi igazság mellett maradva, vitathatatlannak kell tekintenünk Sztálinnak a szocializmusért folytatott harchoz, vívmányainak védelméhez való hozzájárulását ugyanúgy. mint az általa és környezete által elkövetett durva politikai hibákat és az önkényt, amiért népünk hatalmas árat fizetett, s ami súlyos következményekkel járt társadalmunk életére. Néha azt állítják, hogy Sztálin nem tudott a törvénytelenség számos tényé- ről. A rendelkezésünkre álló dokumentumok arról tanúskodnak, hogy nem ez a helyzet. Sztálin és közvetlen környezete a párt és a nép előtt súlyos és megbocsáthatatlan bűnt követett el a tömeges büntetőrendszabályokkal és törvénytelenségekkel. Ez tanulság minden nemzedék számára. Ideológiai ellenfeleink állítása ellenére, Sztálin személyi kultusza természetesen nem volt elkerülhetetlen dolog. Ez a szocializmus természetétől idegen jelenség; eltérést jelent annak alapvető elveitől, s ezért semmi* vei sem lehet igazolni. A párt XX. kongresszusán élesen elítélték mind a sztálini kultuszt, mind annak következményeit. Tudjuk már, hogy szándékos hamisítás következménye volt a politikai vád és a megtorló intézkedés egv sor párt- és állami vezető ellen, sok kommunista és pártonkívüli, gazdasági és katonai káder, tudós és kulturális személyiség ellen. Sok vádat utóbb — különösen a XX. kongresszus után — érvénytelenítettek. Sok ezer ártatlan embert teljes mértékben rehabilitáltak. Az igazságosság helyreállításának folyamatát azonban nem vitték végig, s azt a hatvanas évek közepén gyakorlatilag leállították. Most az (1987.) októberi KB-ülés határozataival összhangban újra vissza kell térnünk ehhez a kérdéshez. A KB Politikai Bizottsága létrehozott egy bizottságot az ezekhez a kérdésekhez kapcsolódó új és már ismert tények, dokumentumok mindenoldalú átvizsgálására. A bizottság munkájának eredményei alapján megfelelő döntések születnek majd. Mindez kifejezésre jut majd az SZKP vázlatos története című munkában is, amelynek előkészítésére a KB egy különbizottságát hatalmazzák majd fel. Ezt meg kell tennünk. Annál is inkább, mert még most is találkozunk arra irányuló próbálkozásokkal, hogy igyekeznek elfordulni történelműnk fájó kérdéseitől, megkísérlik elhallgatni azokat, s olyan látszatot próbálnak kelteni, mintha nem történt volna semmi különös. Ezzel mi nem érthetünk egyet. Ez a történelmi igazság semmibe vétele lenne, tiszteletlenség azok emlékével szemben, akik ártatlanul a törvénytelenség és az önkény áldozatául estek. Nem tehetjük ezt azért sem. mert az igazságot kereső elemzésnek segítenie kell minket jelenlegi problémáink megoldásában: a demokratizálásban, a törvényességben, a nyíltságban. a bürokratizmus leküzdésében — egyszóval, a peresztrojka legfontosabb problémáival kapcsolatban. Nos. ezért van szükségünk itt is teljes világosságra, pontosságra és következetességre, óriási vívmányaink és múltbeli bajaink becsületes értékelésére. Azok teljes és helyes politikai megítélése megfelelő erkölcsi irányt mutat a jövőre nézve. A Lenin utáni időszak, a húszas-harmincas évek általános mérlegét megvonva kimondhatjuk: nehéz, bonyolult. ellentmondásokkal teli, de nagy és hősi utat tettünk meg. Sem a legdurvább hibák, sem a szocializmus elveitől való eltérések nem tudták letéríteni népünket, országunkat az 1917-ben választott útról. Hiszen óriási volt október ösztönző ereje, igen erősek voltak a szocializmusnak az eszméi, amelyek meghódították a tömegeket. A nép a nagy ügy részesének érezte magát, kezdte élvezni munkája gyümölcseit, hazafi- sága új, szocialista tartalmat nyert. Mindez teljes erővel megnyilvánult a nagy honvédő háború kemény megpróbáltatásai idején, 1941 és 1945 között. Nyugaton napjainkban élénk viták folynak a háborút megelőző helyzetről. Az igazságot féligazságokkal keverik, s ezt különösen azok teszik nagy hévvel, akik elégedetlenek a II. világháború kimenetelével — politikai, területi és társadalmi következményeivel, — akik azon törik* a fejüket, miként lehetne kiigazítani azokat. Ezért is érdekeltek abban, hogy a történelmi igazságot a feje tetejére állítsák, hogy megfordítsák az ók-okozati viszonyt, hogy meghamisítsák az események időbeli sorrendjét. Ebben a vonatkozásban nem riadnak vissza semmilyen hazugságtól, csak hogy a Szovjetuniót tegyék felelőssé a II. világháborúért, úgy, mint ha az ahhoz vezető utat a Rib- bentrop—Molotov megnemtámadási paktum nyitotta volna meg. Érdemes kissé részletesebben szólnunk a kérdésről. Valójában a második világháború közel sem 1939. szeptember 1-én vált tragikus valósággá. Északkelet- Kína japán meghódítása (a „mandzsúriai incidens” az 1931—32-es években), az olasz támadás Etiópia (1935) és Albánia (1939 tavaszán) ejllen, a köztársasági Spanyolország elleni német— olasz intervenció (1936— 1939), a japán fegyveres betörések Kína északi, majd középső részére (1937 nyarán) — ezek azok az események, amelyek fellobbantot- ták a második világháború tüzét. Az más kérdés, hogy akkor nyugaton úgy tettek, mintha ez őket nem érintené, vagy nem érintené olyan mértékben, hogy az agresszió áldozatainak védelmére kelljen kelniük. A szocializmus iránti gyűlölet, a régi sérelmek, az osztályönzés akadályozták, hogy józanul felmérjék a valós veszélyt. Sőt. mi több, állhatatosan ajánlgatták a fasizmusnak a rohamosztag szerepét az antikommunista keresztes hadjáratban. Etiópia és Kína után Ausztriát és Csehszlovákiát áldozták fel a „megbékítés” oltárán, kard lebegett Lengyelország, a Balti-tenger és a Duna- medence államai fölött, nyíltan hirdeték, hogy Ukrajnát a Harmadik Birodalom búzaföldjévé és jószágudvarává változtatják. Végsősorban az agresszió fő áramlatait a Szovjetunió ellen irányították, s miután jóval a háború előtt már elhatározták, hogy országunkat felosztják, így nem nehéz elképzelni, milyen korlátozott volt választási lehetőségünk. Azt mondják, nem volt a legjobb az a döntés, hogy a Szovjetunió megnemtámadási szerződést kötött Németországgal. Ha nem a szigorú realitásból, hanem az akkori idők összefüggéseiből kiragadott, spekulatív jellegű absztrakciókból indulunk ki. elképzelhető, hogy így van. Az akkori helyzetben a kérdés körülbelül úgy jelentkezett, mint a breszti béke idején. Független legyen. vagy sem az ország, létezzen-e, vagy sem szocializmus a földön. A Szovjetunió sokat tett. hogy kollektív biztonsági rendszert hozzon létre és megakadályozza a világmészárlást. De a szovjet javaslatok nem találtak visszhangra a nyugati politikusoknál és cselszövőknél, akik hidegvérrel arra játszottak, hogy a szocializmust minél ravaszabban berángassák a háborúba, nyíltan ütköztessék a fasizmussal. Szocialista születésünk miatt amúgy is kiátkozottan, az imperializmus semmiféleképpen sem fogadta el, hogy igazunk lehet. Mint már mondtam, a nyugati uralkodó körök, bűneik eileplezésé- re törekedve, arról próbálják meggyőzni az embereket, hogy Lengyelország náci megszállására és egyben a második világháború megkezdésére az 1939. augusztus 23-án, megkötött szovjet—német megnemtámadási szerződés adott jelet. Mintha nem is létezett volna a Hitlerrel kötött müncheni egyezmény, amelyet Anglia és Franciaország 1938-ban írt alá az Egyesült Államok aktív közreműködésével, nem létezett volna az ausztriai Anschluss, a spanyol köztársaság eltiprása, Csehszlovákia és Klajpeda náci megszállása 1939 tavaszán, nem létezett volna London és Párizs 1938-ban Németországgal megkötött megnemtámadási egyezménye. Egyébként hasonló egyezményt írt alá a háború előtti Lengyelország is. Mint látják, mindez nagyon is belefért az imperialista politika szerkezetébe, helyénvalónak tartották és tartják ma is. Dokumentumok bizonyítják, hogy a Lengyelország elleni német támadás időpontját („nem később, mint szeptember 1."), már 1939. április 3-án, kitűzték, vagyis jóval a szovjet—német megállapodás előtt. Londonban. Párizsban, Washingtonban a legapróbb részletekig ismerték a lengyel hadjárat előkészületeinek legbensőbb titkait. Ugyanúgy tudták azt is. hogy az egyetlen akadály. amely képes lett volna megállítani a hitleristákat, az az 1939 augusztusánál nem később megkötendő angol—francia—szovjet katonai szövetség lett volna. Ismerte ezeket a terveket országunk vezetése is, és ezért győzködte Angliát és Franciaországot a közös intézkedések szükségességéről. Az agresszió meghiúsítása érdekében együttműködésre szólította fel az akkori lengyel kormányt is. De a nyugati hatalmak mást fontolgattak: a szövetség ígéretével lépre akarták csalni a Szovjetuniót, hogy így meghiúsítsák a nekünk felajánlott megnemtámadási szerződés megkötését, és megfosszanak bennünket attól, hogy jobban felkészüljünk a hitleri Németország elkerülhetetlen támadására. Nem felejthetjük el azt sem. hogy 1939 augusztusában a Szovjetunió a kétfrontos háború valós veszélye előtt állt: nyugaton Németországgal, keleten Japánnal, amely véres konfliktust robbantott ki Halhin-Gol folyónál. De életről és halálról volt szó. Mi elutasítottuk a mítoszokat és a reális utat választottuk. Üj fejezet nyílt — a legsúlyosabb és legösszetettebb — a legújabb kori történelemben. Ebben az időszakban azonban sikerült későbbre halasztanunk az ösz- szeütközést az ellenséggel, azzal az ellenséggel, amely saját magának és ellenfelének csak egy lehetőséget hagyott — győzni vagy megsemmisülni. A ránk erőszakolt agresz- szió a szocialista építés élet- képességének, a soknemzetiségű szovjet állam szilárdságának, a szovjet emberek hazafias szellemének könyörtelen vizsgája volt. Tűzzel és karddal álltuk ki ezt a vizsgát is, elvtársak! Kiálltuk azért, mert népünk számára ez a háború nagy honvédő háború volt, hiszen egy olyan ellenséggel, mint a német fasizmus, folytatott harcban az élet és halál kérdéséről volt szó, arról, hogy szabadok leszünk vagy leigáznak bennünket. Kiálltuk azért, mert a háború az egész nép háborújává vált. A szülőföld védelmére felkelt mindenki: öreg és fiatal, férfi és nő, a nagy ország minden nemzete és nemzetisége. Első harcát vívta az a nemzedék, amely október szülöttje volt és a szocialista építés alatt nevelkedett. Soha nem látott kitartás és hősiesség a csatatereken. a partizánok és ellenállók bátor harca a frontvonalokon túl, szinte éjjel-nappali, lankadatlan munka a hátországban — ezt jelentette számunkra a háború. A szovjet emberek hazájukat. a szocialista rendszert, október ügyét és eszméit védelmezve harcoltak és dolgoztak. A szovjet nép akkor se rettent meg. amikor súlyos csapás érte közös otthonunkat. nem görnyedt meg az első kudarcok és vereségek, a sok millió halál, a kínok és gyötrelmek súlya alatt. A háború első napjától kezdve szilárdan hitt az eljövendő győzelemben. Katona köpenyben és munkásruhában megtett mindent. ami emberi erőből telik — sőt annál is többet —. hogy közelebb hozza a győzelem várva várt napját. Amikor a háború 1418-ik napján ránk köszöntött a győzelem. az egész megmentett világ megköny- nyebbülten sóhajtott fel, megadva a győzedelmes, hős. dolgozó szovjet népnek és dicső hadseregének — mely sok"ezer kilométert tett meg a hadak útján. s minden egyes kilométeren sok-sok életet, vért áldozott, verejtéket hullatott — az őt megillető liszteletet. A nagy honvédő háborúban a maga teljességében mutatkozott meg a nép soraiból jött. kiemelkedő hadvezérek tehetsége — G. K. Zsukové. K. K. Rokosszovsz- kijé, A. M. Vasziljevszkijé. I. Sz. Konyevé. a többi dicső marsallé. tábornoké és tiszté —, mindazoké. akik frontok, hadseregek, hadtestek, hadosztályok, ezredek. századok, szakaszok parancsnokai voltak. A győzelem kivívásában megvolt a maga szerepe annak a hatalmas politikai akaratnak, céltudatosságnak, állhatatosságnak, fegyelmező- és szervezőképességnek, amelyet J. V. Sztálin tanúsított a háború éveiben. A háború fő terhét azonban az egyszerű szovjet katona — a nép gyermeke, a bátor, hazáját szerető harcos — viselte. Mélységes tisztelet neki és örök dicsőség! A nagy honvédő háború sok millió veteránja áll ma is csatasorban, vesz részt harcosan a forradalmi átalakítás, a társadalmi megújulás munkájában. Fogadják ezért fiúi hálánkat! Minden hadi- és munkasiker lelke lenini pártunk volt. A kommunisták elsőként indultak rohamra az arcvonal lövészárkaiból, példájuk magával ragadta a többieket is. A hátországban utolsóként fejezték be a munkát a gépeknél, a földeken, a gazdaságokban. A szovjet emberek minden korábbinál erősebben érezhették, hogy az SZK(b)P az ő pártjuk, hogy a kommunisták tettekkel mutatják meg, mit jelent a nép élcsapatának lenni akkor, amikor a háború tüze tombol, amikor élet vagy halál a tét. Határozottan állíthatjuk: a nagy honvédő háború pártunk történetének egyiK legdicsőbb, leghősibb, sok millió kommunista bátorságával, merészségével, páratlan odaadásával és önfeláldozásával írt fejezete. A háború megmutatta, hogy a szovjet nép, a párt, a szocializmus és a nagy október elválaszthatatlanok egymástól. s nincs a világon oly' erő, mely megbonthatná egységüketA szocializmus nem csak. hogy talpon tudott maradni és győzni tudott de erkölcsileg és politikailag megerősödve került ki a legszörn vűbb, legpusztítóbb háborúból, világszerte megnövelte tekintélyét és befolyását. Ellenségeink gazdasági hanyatlást jósoltak nekünk a háború befejezésekor. Azt jövendölték, hogy hosszú időre kimaradunk a világ- politikából. Ügy vélték, fél évszázad, sőt még ennél is több idő is kevés lesz ahhoz, hogy megbirkózzunk a háború következményeivel. A szovjet nép azonban igen rövid idő alatt újjáépítette a lerombolt városokat és falvakat, helyreállította a romba dőlt üzemeket, gyárakat. kolhozokat és szovho- zokat, iskolákat és felső- oktatási intézményeket, kulturális létesítményeket. Újólag megmutatkozott a szocialista állam roppont ereje: a nagy október szülőföldjének legmagasabb rendű érdekeit felismerő pártakarat; az újjáépítésnek és a hazai ipari potenciál békés rendeltetésű termelésre való átállításának fő terhét viselő munkások szilárdsága és proletárbölcsessége: a feldúlt országnak utolsó falatját is átengedő parasztság önfeláldozása, türelme és hazaíisága; a népek barátsága, eltökéltsége, hogy közösen, testvériesen megsegítik azt, aki különösen sokat szenvedett, hogy segítenek talpra állni a közös haza azon körzeteinek, amelyeken különös kíméletlenséggel gázolt át a háború. A háborút követő nehéz esztendők dolgos hétköznapjainak hősiessége sikereink, gazdasági és műszaki-tudományos haladásunk forrása. Ez tette lehetővé, hogy szolgálatunkba állítsuk az atomenergiát, felbocsássuk első űrhajóinkat, javítsuk a nép anyagi és kulturális körülményeit. Ám ugyanebben az időszakban — a szocializmus nevében véghez vitt új népi hőstettek korában — egyre érzékelhetőbbé vált az ellentmondás is társadalmunk akkori állapota és a vezetés korábbi módszerei között. Folytatódott a hatalommal való visszaélés, a szocialista törvényesség megsértése. Ekkor koholták „a Jeningrádi pert”, az „orvosok perét” és egyebeket. Röviden szólva: hiányzottá nép igazi megbecsülése. Az emberek önfeledten dolgoztak, tanultak, új ismeretek szerzésére törekedtek, beletörődtek a nehézségekbe, a nélkülözésbe, de közben érezték, hogy a társadalomban aggodalom és remény gyülemlik fel egyszerre. Kevéssel Sztálin halála .után mindez magával ragadta a társadalmi tudatot. Az ötvenes évek közepén, különösen az SZKP XX. kongresszusa után, változások szele érintette meg az országot: a nép felocsúdott, feleszmélt, merészebb és magabiztosabb lett. A pártnak, a párt vezetésének — élén Ny. Sz. Hruscsovval — hem kevés bátorságra volt szüksége a személyi kultusz (Folytatás az 5. oldalon.) Munkában a gépek Kiszeljov város Vahrusev külszíni bányájában
