Nógrád, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-24 / 251. szám

1987. október 24., SZOMBAT NOGRAD 5 Beszéljük meg Napirenden: Áz oktatási törvény H jöwö az iskolákban gyökerezik Az oktatási törvényt a NÓGRÁD hasábjain már ed­dig többen is elemezték, ér­telmezték. Ennek a doku- mentumnak a legaktuálisabb oldala politikai korszerűsé­gében rejlik. Mit tartok aktuálisnak benne? Az MSZMP KB júliusi 2ú határozata foglalkozik az ország stabilizációs program­jával, a társadalmi-gazda­sági kibontakozással. A kü­lönböző szintű szervek, szer­vezetek most fogalmazzák meg, hogy mit kívánnak tenni saját területükön. Az iskola, az oktatás sem kívülálló egység e kibonta­kozásban. Az egyik legfon­tosabb továbblépési lehető­séget tartják a kezükben: a leendő munkások értelmi képességeinek megalapozá­sát, a tanulás, a tudás be­csületének újbóli megterem­tését. Az üzemek akkor fog­nak újból korszerűt termel­ni, ha nem a kiskapukat keresik fennmaradásukhoz, hanem olyat gyártanak, ami ma a világ bármely ré­szén mutatja a magyar mérnök és a magyar mun­kás jó képességeit. Bírálni szokták az isko­lát. Mégis az a helyzet, hogy azok a felnőttek, akik aktívan építik tovább mű­veltségüket, ezt elsősorban az iskolai nevelés utóhatá­saként teszik. A termelés előkészítése az iskolákban kezdődik és az iskolákkal szembeni társadalmi maga­tartáson is múlik. A mai helyzetben talán nem sza­bad a világot annyira leegy­szerűsíteni, hogy van a ter­melés és a fogyasztás. Van­nak, akik az anyagi javakat megtermelik és vannak akik elfogyasztják. A valóság ennél bonyolultabb. A tudo­mány egyre inkább termelő­erővé válik. S, ebben a fo­lyamatban részt kell vállal­nia az iskolának és részt is vállal. Mit tehetnek az általános iskolák? Ügy vélem, a ma­guk kis területén nagyon sokat. Az iskolában folyó munkát, a tanulást kell el­ismertetniük. A mai iskolai tanulással és fegyelemmel szembeni, patópáli kényelem valódi, tartalmi megváltoz­tatását. Ügy látszik, hogy ez most összhangba került a társadalom által igényelt műveltebb embereszménnyel. „A népek társadalmi ter­melési tudományos verse­nyében való helytálláshoz éppen az új, ma aktuális is­meretek birtoklása, realizálá­sa és továbbvitele szüksé­ges”. (Marx György: A mű­veltség dinamikája 1969.) Mindehhez jó alapul szolgál az oktatási törvény és az iskolákban a napokban el­fogadott működési szabály­zat. De tényleg szüksége van a magyar társadalomnak a tudás termelésbe állítására? Kell-e a nagyobb tudás, s ennek alapján a korszerű termelés, az eladható áru? Érezzük, hogy erre a kérdés­re a válasz egyértelmű igen lehet. Pedig, sajnos, a tech­nikatörténet magyar vonat­kozásai nem egészen ezt bi­zonyítják számunkra. Mert mondjuk a helikopter igazi XX. századi szerkezet, elő­ször egy magyar ember emelkedett fel vele a leve­gőbe, de azóta sem gyárt a magyar ipar ilyent. Vagy itt van a magyar személy­gépkocsi — ami nincs —, pedig hát, a porlasztót és több más részegységet fej­lesztett ki hazánkfia. Vala­mikor a Rába gyár által ké­szített gépkocsik versenyké­pesek voltak az akkori idő­szak legmodernebb jármű­veivel. A kelleténél kevesebb az olyan magyar tudós, kutató, feltaláló, aki itthon emel­kedett ki még életében az ismeretlenség homályából (talán Kodály). Vagy meg kellett halnia (Jedlik Ányos) vagy külföldre kellett tá­voznia (Jendrassik), vagy külföldön kellett elismertet­nie alkotását (Rubik Ernő), ahhoz, hogy itthon is men­jen valamire. Gondoljuk csak el, mire jutottak volna idehaza Bartók Béla, Neu­mann János, Szilárd Leó és a többiek? Ez sajnos, nem pesszimista látásmód; ez az eddigi magyar valóság a tudás elismerésének kérdé­sében. Mégis, ennek ellenére ta­lán most adódik rá lehető­ség először, hogy a korszak- váltáshoz, a termelés mo­dernizálásához a tudást alkalmazni kelljen a gyakor­latban. Ez látszik a tovább­lépés zálogának. Ebben pe­dig meg kell lennie az ok­tatás szerepének. Így zárul be a kör azzal, hogy az ok­tatási törvény, az iskolák működési szabályzata be­illeszkedik a társadalmi el­várásba. Az említett két dokumen­tum nem fogja önmagában megváltoztatni a hazai vi­szonyokat. Mégis úgy lát­szik, jó alapokat teremt az iskolák munkájának önálló­ságához, a tanulmányi fe­gyelem és az iskolai mun­kafegyelem megerősítésé­hez. Mert eddig is voltak részkísérletek az iskolai munkafegyelem és a mun­kára nevelés, vagy az alap­készségek fejlesztésének megoldására. A szokásos áprilisi és novemberi ne­velőtestületi értekezleteken meg is tárgyalták a tantes­tületek egy-egy ilyen, az iskolai élet jelentős terüle­tét érintő témát. Határoza­tot is hoztak mindig a te­vékenység megjavítására. Ezeknek a határozatoknak a végrehajtása legtöbbször egy kis banánhéjon csúszott el. Például a középiskolában va­ló továbbtanulásnál a szü­lők összeköttetése sokszor többet jelentett, mint a jó bizonyítvány. Pedig itt még nem is érvényesül úgy is­tenigazában ' a társadalmi kiskapu rendszere. A mun­kába lépő fiataloknál a tu­dás, a rátermettség gyakran messzire került a munka­körtől és a fizetéstől. A sok kérdés ellenére még­is most van legközelebb egy­máshoz talán a két terület. A társadalom és az iskola egymásra hatása most kel­lene, hogy a legjobban szinkronba kerüljön. Ennek a 'szinkronnak a megterem­tését szolgálja iskolai oldal­ról a működési szabályzat. Ez az összeállítás minden intézményben kínlódva szü­letett —, mint ahogy az igazi újszülött szokott —, a tan­testületek egy egész évi keserves egyeztetési sorozat­tal, újra- és újrafogalma­zott bekezdésekkel egészí­tették ki a leírt szöveget az elvárt tennivalókkal. S, ha nem is mindenki azonos szintű munkával, de vala­mennyi tantestületi tag részt vett a szabályzat ki­dolgozásában és elfogadásá­ban. összeállt a cselekvési prog­ram valamennyi iskolában. Ez az iskolai gondolatsor talán most egyezik meg először azzal a tényleges társadalmi követelménnyel, hogy az előrehaladáshoz szükség van az iskolák által nyújtott támogatásra, az okosabb emberre. Olyan em­berre, aki tudja, hogy lé­teznek piaci és pénzviszo­nyok is a társadalomban, de az előbbrejutás igazi kul­csa a korszerű termelőtevé­kenység. Az a munka, ami­kor újat hozunk létre anyagi és szellemi téren. S, az a jó, ha ez a két terület a társa­dalmi gyakorlatban valahol összetalálkozik. Bacsur Sándor igazgatóhelyettes gyermekvédelem új útjai SzovjetuníA: Az anya- és Az anya- és gyermekvé­delem tökéletesítése — Alekszandr Baranov, a Szov­jetunió egészségügyi minisz­terhelyettese szerint — re­gionális programok kidolgo­zásával érhető el leginkább. Napjainkig ezt a tevékeny­séget egységes séma, azonos normák alapján végezték az egész ország területén: a helyi sajátosságokat — élet­mód, életforma, demográfiai jellegzetességek, a megbete­gedések jellemzői, éghaj­lat... — gyakorlatilag telje­sen figyelmen kívül hagy­ták. Ez természetesen nega­tívan hatott a szervezet munkájára. Az új program — amelyet a jövő évben kívánnak bevezetni — ép­pen ezért, már lehetővé te­szi a meglévő lehetőségek, eszközök minél szélesebb körű felhasználását, a szak­emberek országon belüli cseréjét. Az új program megvalósí­tásába az egészségügyi dol­gozókon kívül más szakágak képviselői, tanácsi és állami szervek is bekapcsolódnak majd, hiszen az anya- és gyermekvédelem — az egyik legfontosabb szociális fe­ladat. Az eddigieknél gyor­sabb tempóban kell építeni új szülőotthonokat, nőgyó­gyászati klinikákat, gyer­mekkórházakat és rendelő- intézeteket. A befektetések legalább negyven százalékát ezekre az építkezésekre fordítják, néhány köz­társaságban még ennél is többet: Üzbegisztán­ban például — a követ­kező ötéves tervidőszakra — nyolcvan százalékot tervez­tek. Az első számú feladatok közé tartozik még a család­tervezés kérdése, az egész­ségügyi, nőgyógyászati ta­nácsadások rendszerének megszervezése, az újszülött- és csecsemőgondozás tökéle­tesítése, a serdülőkori prob­lémákkal foglalkozó szak­csoportok újjászervezése. Különös figyelmet fordíta­nak a szülészetben és nő­gyógyászban használt egész­ségügyi-technikai berende­zések gyártására. Az egészségvédelem fej­lesztését előirányzó program végrehajtásának első lépé­sei már megtörténtek. 1988. január elsejétől a gyerme­kek hároméves korig in­gyen kapják az orvosságot, míg korábban a gyermek egyéves kora után már fizetni kellett a gyógysze­rekért. Megkétszerezik a gyermekklinikák orvosság­ra és étkezésre fordítható költségeit is. Cifra idők nyomában A művelődés terein ötven évvel ezelőtt Irta Szabó Zoltán Cifra nyo­morúság című szociográ­fiáját. Mai rossz nyelvek szerint Szabó Zoltán néhány órát töltött 1937-ben Balassagyar­maton. Bement a kaszinóba, és ott eltársalgott néhány helybeli polgárral, akik az­tán „lefestették” neki saját tapasztalataikat előtérbe he­lyezve, a mondásba is meg- örökítődött dejtári—pataki menyecskék erkölcsét. De már aztán Dejtárra, vagy pláne Patakra, egyáltalán nem ment a szociográfus- író. A sematikus ábrázolás elsősorban mégis abból az elképzelésből indult ki ná­la, hogy egyetlen célt szol­gáljon; a társadalom elka­landozó figyelmét" ráirányít­sa a szociális helyzet tart­hatatlanságára. Más szóval szándékosan volt egyoldalú a szemlélete is... így van az némiképp Ba­lassagyarmat egész hangula­tának leírásában is, vagy a korabeli város és megye- székhely polgárainak „réte* geztetésével” — mindenki feljebb akar törni a társa­dalmi ranglétrán, ezért a városra az -átmenetiség a jellemző „az emberek nem azzal törődnek, hogy a ma­guk rétegének keretén belül alkossanak, hanem azzal, hogy a fölöttük lévő rétegbe eljussanak”. Talán egyetlen ponton, a városi-megyei kór­ház környékén enyhül meg az ítélkező hangja. A kór- házat a város legvigaszta­lóbb részének nevezi szép környezete, jó gyógyítási sta­tisztikája, kiterjedt és a pa­rasztemberre is vonatkozó hatóköre, gyógyító munkásai­nak elhivatott orvos-emberi magatartása révén. Ez az egy talán, ami azóta sem válto­zott. A gyarmati kórházra ma is elmondható mindaz, amit Szabó Zoltán jónak tartott (egyedül ebben a vá­rosban!) és ezt valahogy így fejezi be; ha a gazdasági élet­ben is olyan erőfeszítések lennének itt, mint a gyógyí­tásban, ha a kultúrát is úgy éltetnék-gyógyítanák, mint a beteget — Gyarmatról meg­hatott sorokat lehetne írni... Hogyan látja az életmód és a városi kultúra helyzetét egy olyan fiatal értelmiségi, aki, mint Réthly Gábor, a városi művelődési osztály munkatársa, nem is gyarma­ti hanem miskolci gyökere- zésű, de például édesapja már a debreceni ágon szüle­tett, miközben létezik egy pesti ága is a ritka nevű csa­ládnak (az országban nyol­cán vannak). A tegnapi és főként a mai művelődés te­rein járva kerekedik néhány gondolat, amelynek mindösz- sze az összefoglalására vál­lalkozhatok e szűk keretek­ben. Először is válasz, termé­szetesen mai érvényű arra, hogy ha a város ugyanúgy a kultúrának is központja len­ne, miként régen a gyógyí­tásnak — jöhetnének-e meg­hatott szavak? Jómagam, aki nemegyszer szóltam akár meghatottan is újabb időkben a városi kulturális élet különböző terein, szíve­sen hallgatom a fiatal (egy éve él Gyarmaton) értelmi­ségi fejtegetéseit, mert az idő is a kulturálódás nyitott­ságának kedvez, elsősorban persze mai felhívásaiban, szándékaiban és nem a pénz oldaláról nézvést! De soha nem igazán a pénz határozta meg, hogy milyen alapvető­en egy ember, egy család, egy közösség vagy város kul­turálódási igénye (a lehetősé­get igen). Az igény, ami bi­zonyos letagadott (?) hagyo­mányokon élve a „legújabb városiakban” is feltűnően gyorsan felkeltődik — itt mindennél fontosabb. Ked­fcéthlr Gábor: „az új «nűvelödési-nevciési köz­pont a város kulturális központja lesz...” A Mikszáth Kálmán Művelődési Központ a városi kulturális szerve­ződés egyik szállása. újulásra örökre nyitott bel­ső szándéka. És a figyelem, a kifejlesztett érzékenység minden iránt, ami mozgás­ban van, ami ma érzékelhe­tő a város létében. Miközben nincs „igazi” művelődési .központja ma sem a városnak — mi mégis a művelődés központjairól beszélhetünk! Az „igazi” egyetlen szempontból, a tár­gyi oldalról érthető és nem a tartalmira vonatkozik ter­mészetesen. Mint tanácsi em­ber — Gábor vallhatna más­fajta elveket is, bár. . . Mint tanácsi embernek, másra — nem a teljes nyitottságra — esküdöző elvekkel valószí­nűleg egy másik városban kellene ülnie, ahol nem len­ne feltűnő, amit mond. Közművelődési munkatárs­ként (Nyíregyházán végzett, dolgozott egy évig Rétságon is, földrajz—népművelés sza­kos volt a főiskolán) bejárja az egész várost; ott lehet mindenütt, ahol elindul-ké- szülődik vagy később törté­nik valami. Ezért fontos, amit így fogalmaz meg tel­jes hittel; a tanácsnak nem beavatkoznia kell az intéz­mények szakmai munkájá­ba. .. Azt már én teszem hozzá, hogy könnyű (?) an­nak a tanácsnak, tanácsi munkatársnak így vélekedni, ahol a művelődés központ­jaiban; a zeneiskolában, a művelődési központban, a könyvtárban, a múzeumban, a moziüzem élén, a honisme­reti munka frontvonalában, a képzőművészet csendes műtermi pontjain, az iskolák vezetésében, a mindent meg­határozó katedrákon és a ne­velésben (folytatható sor) jó szakemberek találhatók. Mindezt természetesen té­nyekkel (mindenoldalúakkal) is alá tudom támasztani. Mert még az hihető vala­hogy; erős túlzásokba ragad­tatom magam, mert találkoz­A valamikori művelődési kőzpqpt a zeneiskola ott­hona, a városi művelődés fontos centruma. vez az idő azért is, mert miközben erős figyelem jut az általános (akár főként gazdasági) nyitottságnak és megújulásnak, vállalkozásnak és vállalásnak elkerülhetet­lenül ' kiderül az is, ki az értelmiség és ki nem. A kö­zösségre, akár egy város mai létére és hagyományaira né­ző, a továbbadni, közvetíte­ni, fejleszteni (tudatot pél­dául) akaró, a mindenben az újat elősegítő és a csak nya- valygó között láthatóvá vál­nak ezek a korlátok, miköz­ben a diplomák lehetnek azonos színűek és mér«tűek. A remény, ha semmi nem fáplálja, vagy ami még fon­tosabb; a bizalom gyorsan szertefoszlik. Nem véletlen az erős figyelmeztetés „küzdj és bízva bízzál... ” Réthly Gábor bizalma-reménye két, nyomon követhető szubjek­tum. Az egyik a város szel­lemisége, a másik saját (és korosztályának, műveltségé­nek, korszerűségének) meg­tam egy fiatal, jól képzett (és még képzi is magát!), Gyarmatra betelepült értel­miségivel, aki jó benyomást tett rám és talán még „be is beszélt valamit” nekem... Tovább megyek. A város művelődési központjának ér­zek és vélek egyes embere­ket is, amilyen Farkas And­rás, Réti Zoltán, Kovalcsik András, a gyarmati orvosi kar kiválóságai, zenészek, ta­nárok hosszú sora, a múze­um munkásai, az örökre „itt­ragadt” egykor volt fiatal értelmiségiek és azok, akik még a padokban, a szak­munkásképzés műhelyeiben készülődnek arra, hogy ma­guk is a művelődés kis központjai legyenek. . . Réthly Gábor indulatos ta­nulmányt írt (saját haszná­latra egyelőre) a kisvárosi érdekérvényesítés lehetősé­geiről. Jelképszerű ez ‘is. PAT Bentit Péter fotói

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents