Nógrád, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-17 / 219. szám
Megkezdődött az Országgyűlés őszi ülésszaka VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! AZ MSZMP NÓGRÁD MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TANÁCS LAPJA XLIII. ÉVF., 219. SZÁM ÁRA: 1,80 FT 1987. SZEPTEMBER 17., CSÜTÖRTÖK A kormány munkaprogramja Kádár János felszólalása — A képviselők vitája az expozéról A Magyar Népköztársaság törvényhozó testületé szerdán a Parlamentben megkezdte őszi ülésszakát. A padsorokban foglalt helyet Németh Károly, az Elnöki Tanács elnöke, Kádár János, az MSZMP főtitkára és Grósz Károly, a Minisztertanács elnöke. Az őszi ülésszakot Sarlós István, az Országgyűlés elnöke nyitotta meg. Javaslatára a testület elfogadta az ülésszak tárgysorozatát: 1. A Minisztertanács elnökének előterjesztése a kormány munkaprogramjáról. 2. Az általános forgalmi adóról és a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló törvényjavaslatok tárgyalása. A tárgysorozatnak megfelelően Grósz Károly, a kormány elnöke emelkedett szólásra: Grosz Karoly: Megteremtjük a kibontakozáshoz szükséges feltételeket Először nyílik alkalmam e történelmi falak között a képviselőkhöz és — a tömegtájékoztatás segítségével — honfitársaimhoz is szólni. Nem tagadom, hogy hat rám a hely szelleme és az alkalom ünnepélyessége. A kötelességtudat viszont arra int, hogy kerüljem a pátoszt, a nagy szavakat, és fegyelmezetten koncentráljak a rám bízott feladatra, amelyhez jobban illik a kemény, de őszinte szó, az igazság kimondása, mint az emelkedett hang. Szeretném megköszönni az Országgyűlés nyári ülésszakán irántam kinyilvánított bizalmukat. Egyhangú szavazatukkal megtiszteltek, ugyanakkor súlyos kötelezettségeket róttak rám, és rajtam keresztül a kormányra. Tudatában vagyok annak, hogy az a helyzet, amelyben most élünk és dolgozunk, mindnyájunktól elvi szilárdságot, következetességet, nyíltságot és megújulási képességet követel. Az elmúlt két és fél hónap alatt többen megkérdezték: a Minisztertanács új elnöke megválasztásakor miért nem hirdetett új kormányprogramot? A válasz az, hogy a kormánynak a parlament által jóváhagyott programja van, az országnak pedig törvénybe iktatott ötéves terve. Az ugyan sajnos valószínűnek látszik, hogy a bennük szereplő mértékeket nem érjük el, de a kitűzött stratégiai irányok ma is érvényesek. Ezért új program helyett most egy olyan dokumentumra van szükség, amely irányt ad a kormányzati cselekvéshez, és a Központi Bizottság július 2-i állásfoglalásából kiindulva elősegíti a gazdaság stabilizálását, megalapozza a kibontakozást. Ilyen munkaprogram elkészítésére kapott megbízást a kormány, és ennek megfelelő javaslatot terjeszt most jóváhagyásra az Országgyűlés elé. A munkaprogram és a szóbeli kiegészítés nem öleli fel a kormány egész tevékenységét, mindenekelőtt a gazdálkodás és az irányítás kérdéseivel foglalkozik, mivel kiigazításra e területeken van szükség. A stabilizálást már az idén megkezdtük, a következő években folytatjuk — bizonyára még a következő ötéves tervben is —, s a kibontakozás feltételeit megteremtve, akkor lépünk tovább, amikor a kedvező változások nyomán — hangsúlyozom: nem célként, hanem következményként — gazdasági növekedésünk megélénkül, egyensúlyi zavaraink megszűnnek és ez lehetővé teszi az életkörülmények érezhető javítását is. Az is fontos, hogy munkaprogramunkba már a stabilizációs szakaszban beépüljenek olyan elemek, amelyek a hosszú távú fejlődés céljait szolgálják. A lényeges különbség az, hogy a stabilizációs szakaszban szigorú feltételekhez kötött a gazdasági növekedés lehetősége, mások az elosztás arányai és kevesebb forrást használhatuk fel élet- színvonal- és szociálpolitikai céljaink megvalósítására. Sokan kifogásolták, hogy a munkaprogram nem jelöl meg konkrét számszerű célokat. Ennek az a magyarázata, hogy a kormány nem tud és nem is akar a vállalatok, szövetkezetek helyett programot adni. A kormánynak az a feladata, hogy jelölje meg a fő irányokat és az általa befolyásolható közgazdasági környezet alakításával segítse az alkalmazkodásra képes üzemeket. A kormány munkaprogramja nem tűzheti ki célul valamennyi felhalmozódott feszültség feloldását. De azt igen, hogy segítse az új világgazdasági helyzethez való igazodást, elhárítsa a fejlett országoktól való nagyobb lemaradás veszélyét és állást foglaljon a már korábban elhatározott gazdasági és társadalmi reform- folyamatok felgyorsítása mellett. Égető szükségünk van most arra, hogy a politikának ezt a szellemiségét kövessük, hogy hasonló nyíltsággal nézzünk szembe a gazdaságban és a politikai intézményrendszerben felhalmozódott gondokkal, és ugyanolyan határozottsággal cselekedjünk, mint az említett nagy fordulatok időszakában. A nemzetközi gazdasági kihívásra adott válaszunk, a megtett intézkedések —, mint ez utólag megállapítható — kevésnek bizonyultak. Meghozott döntéseink csupán rövid távú eredményekhez vezettek. Kezdetben — jórészt az import visszafogása következtében és a gazdaságosság szempontjait is kényszerűen nélkülöző export fokozása révén — a konvertibilis áruforgalomban többlet jött létre, ami a helyzetnek a ténylegesnél kedvezőbb értékelését eredményezte, s ennek nyomán a gazdaságpolitikában és a VII. ötéves tervben nem megalapozott konkrét célokat és több, egymásnak ellentmondó prioritást fogalmaztunk meg. Az elmúlt két évet együtt tekintve, a nemzeti jövedelem egy százalékkal csökkent, miközben a belföldi fel- használás ugyanennyivel nőtt. A konvertibilis valutában fennálló bruttó adósságállományunk 16 milliárd dollárra emelkedett. A nettó adósság elérte a 9,3 milliárd dollárt, ami a tökésdevizában elszámolt egyévi teljes exportunk dupláját teszi ki. A nettó kamatterhek 1986-ban meghaladták a 800 millió dollárt. Az időközben meghozott széles körű intézkedések hatására a kedvezőtlen tendenciák 1987-ben némiképp lelassultak, de a javulás kisebb a szükségesnél. A változtatásokat tehát az élet kényszeríti ránk. Ha ma késlekednénk, az holnap és holnapután sokkal súlyosabb következményekkel járna. Az emberek ma gyakran kérdezik: hogyan kerülhettünk ilyen helyzetbe, s kiket terhel ezért felelősség? A választ tudományos igényű elemzés, nyugodt és tárgyilagos vizsgálat kell, hogy megelőzze. A tényleges okok nem kereshetőek csak az utóbbi két-három esztendő hibás döntéseiben, régebbi eredetűek, némelyikük szinte végigkísérte egész szocialista gazdálkodásunkat. Azt azonban máris elmondhatom, hogy az újkeletű problémákért a kormány is felelősnek érzi magát és levonja a szükséges tanulságokat. A rosszabbodó közérzet oka, hogy az elmúlt években, az életszínvonal jelentős rétegeknél stagnált, sőt egy nem lebecsülendő nagyságú körben csökkent. Sokan élnek nagyon nehéz körülmények között, miközben egy viszonylag kis réteg munkateljesítményével nem arányos mértékben jól, és nemritkán hivalkodóan él. A másik ok az, hogy a társadalom jelentős csoportjai bizonytalannak látják a holnapot, a jövőt. Nincs elég hitük abban, hogy nem vagyunk a kialakult helyzet foglyai, hogy van kibontakozás. Csökkent a vezetés iránti bizalmuk. S előfordul, hogy a szocializmus életképességét vonják kétségbe. A közéleti emberek keveslik politikai intézményeink munkastílusának fejlődését, kifogásolják társadalomirányításunk merevségét. Ma a közvéleményt legjobban az foglalkoztatja, hogy képesek leszünk-e a gazdálkodás folyamatait a kívánatos irányban megváltoztatni, hogy milyen módszerekkel kerekedhetünk felül gondjainkon? Amire készülünk, hogy megállítsuk az adósság növekedését és közben korszerűsítsük gazdaságunkat úgy, hogy ennek terhei csak elviselhető mértékben háruljanak a lakosságra, az sokak szerint szinte lehetetlen vállalkozás. A kormány meggyőződése, hogy többéves következetes, fegyelmezett, végiggondolt gazdálkodással céljaink megvalósíthatók. A kormány azt a célt tűzi maga elé, hogy mérsékli, majd megállítja az adósságnövekedést, megőrzi az ország fizetőképességét; mindent megtesz, hogy a vállalatok, intézmények és az egyének növelhessék teljesítményeiket. a termelés szelektíven bővüljön, emelkedjen a magas művészi színvonalú termékek aránya; hogy bontakozzanak ki az érdekeltségi és piaci mechanizmusok, hatékonyabb legyen a kormányzati irányítás, korszerűsödjön a népgazdasági tervezés és mérséklődjenek a legsúlyosabb társadalmi, szociális feszültségek. Belső tartalékaink között kiemelt hely illeti meg a tu- 'dást. a munkaerkölcsöt és -kultúrát, az irányítás és vezetés színvonalát. Ebben az összefüggésben is jelentős szerepet tulajdonítunk a tudománynak, a munkaerő magas szintű képzésének, a tudás nagyobb társadalmi és anyagi megbecsülésének. Számunkra egvértelmű, hogy a szűkös beruházási feltételek közepette az oktatás az egyik leggazdaságosabb termelő célú befektetés. A hatékonyság növelése azonban e területen is elengedhetetlen. Az iskolákban szilárd alapokra kell helyezni az általános képzést, és az üzemek fokozottabb . közreműködésével korszerű ismeretekkel kell bővíteni a szakképzést. A világgazdaság fő folyamataihoz való kapcsolódásunk stratégiai szellemben gondolkodó és cselekvő, vállalkozó, széles látókörű vezetőket igényel. A vezetők — legyen szó miniszterről, vagy gyárigazgatóról — megítélésének fő mércéje a rábízott hivatal, vagy üzem működésének eredményessége. Az a vezető, aki nem tud eredményeket felmutatni, az emberek bizalmát megnyerve, rendet, fegyelmet tartani, át kell adja a helyét olyannak, aki erre képesnek mutatkozik. Az élelmiszer-gazdaság alapvető feladata a jó színvonalú belföldi ellátás megőrzése. A külgazdasági egyensúly javítása érdekében továbbra is számítunk az ágazat exporttevékenységére. Az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt —, ha nem is egyforma mértékben — a korábbinál nagyobb szelektivitásra van szükség. Elodázhatatlan feladatunk a veszteséges vállalatok nyereségessé tétele, vagy felszámolása, a szerkezetváltási folyamat felgyorsítása. Mindez a munkaerő-átcsoportosításra is vonatkozik. Tudjuk, hogy a legkisebb átcsoportosítás is emberi gondokkal jár. Ennek mérséklésére létrehoztuk a foglalkoztatási alapot. Ez lehetőséget ad olyan munkahelyteremtő beruházások támogatására, "melyek a nép- gazdasági érdekeket és az adott települések népesség- megtartó törekvéseit is szolgálják. Támogatást kapnak a szakmai átképzést vállaló személyek. A kormányzat a szakszervezetekkel közösen dolgozik azon, hogy a népgazdaságilag szükséges munkaerő-átcsoportosítás ne veszélyeztesse a dolgozók szociális biztonságát. Változtatni kell a beruházási arányokon is. A váltás lényege, hogy a beruházásokon belül a feldolgozóipar javára csökkentenünk kell az alapanyagok és az energia termelésére fordított eszközöket. A viták során többször is megfogalmazódott, hogy szükség van-e ilyen körülmények között a külföldi nagyberuházásokra, nem takaríthatok-e meg máshol felhasználható források e téren. Körültekintő mérlegelés után arra a következtetésre jutottunk, hogy súlyos gazdasági hiba lenne megváltoztatni az ezzel kap-. esolatos korábbi döntéseinket. Ezért a megvalósítás gyorsabb útját kell választanunk. Ennek megfelelően hoztuk előre 15 hónappal — egyetértésben csehszlovák barátainkkal — a bős—nagymarosi létesítmény befejezését. Ugyancsak a takarékosabb kivitelezésre kell törekednünk a tengizi beruházás esetében. Kulcskérdés a támogatások jelentős csökkentése a termelésben és a fogyasztásban egyaránt. 1986-ban, a központi költségvetés 30 százalékát tette ki a gazdálkodó szervek támogatása, ami elfogadhatatlanul magas arány. Ugyancsak tarthatatlan az a helyzet, hogy az anyagi ágazatokban, a termeléshez kapcsolódó támogatások a nyereség 58 százalékát tették ki. A támogatások teljes megszüntetését természetesen nem tűzhetjük célul, de átrendezését mindenképpen. Az olyan támogatásokat tartjuk kívánatosnak fenntartani, melyek versenyképes, korszerű termékeket előállító területekre irányulnak, ahol a megtérülési idő a leggyorsabb. A támogatások csökkentése kikerülhetetlen azért is, mert a költségvetési hiányt fokozatosan meg kívánjuk szüntetni. 1988-ban már szeretnénk a jelenlegi 30—35 milliárd forint hiányt 15—25 milliárdra leszorítani, 1990-re pedig egyensúly körüli állapotot kialakítani. Gazdasági rendszerünk alappillére változatlanul az állami és a szövetkezeti tulajdon. Ezt azért tartom szükségesnek külön is hangsúlyozni, mert csakis erre a szilárd alapra épülhet az a törekvésünk, hogy a tulajdonformák gazdagodjanak, egymáshoz minél változatosabb módokon kapcsolódjanak. Gazdasági fejlődésünk egyik legfontosabb alapja a szocialista országokkal, mindenekelőtt a Szovjetunióval folytatott, kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködés hosszú távú fenntartása. Ehhez forgalmunk jelenlegi szintjét meg kell őrizni, de ha lehet, bővíteni kell. Az együttműködés egyik színtere, a KGST. Arra törekszünk, hogy az eddiginél jobban használjuk fel a szocialista gazdasági közösségben rejlő lehetőségeket. Ezért támogatjuk azokat a törekvéseket, amelyek az együttműködés egész rendszerének erőteljesebb ütemű korszerűsítésére, a szocialista közösségnek a világfej(Folytatás a 2. oldalon)
