Nógrád, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-20 / 196. szám

Magyar felvilágosodás

; í-jjí,' - A gőzbika a tanyába lassan becammog. ■R Most már olyan maguktól járó gőzbikák is vannak, amelyek az úton szinte megdöbbentik az embert, ha az akácfák alól, pihentéből feléjük tekint. Sivíta- nak ezek a gépek, a szaga sem kellemes egyiknek sem. Amelyik olaj már a kerekein elunta magát, az adja ezt az alkalmas szagot.'

De azért még nem minden gép ilyen. Megvannak a régiek is. Amelyek még maguktól nem járnak az úton, hanem ökrök húzzák. Ez az igazi, mert amaz nem a szegény embernek való.

Ugyan emez sem. Egy ember nem szokta megvenni, öten-hatan állnak össze, hogy egyet megvehessenek. Ez olyan kis részvényes üzlet. A gép aztán sorra járja a tulajdonosakat, s mindenütt elcsépel. Mikor mindezt bevégezte, akkor elmegy pénzért csépelni, vagy pedig részt kap a csépelt búzából. Gépész, már olyan valóságos, nincsen hozzá, hanem valamelyik tulajdonosnak a legényfia odafönt járt Pesten, és kitanulta a masinisztaságot, amelynek különben gőzgépkezelői tanfolyam a neve.

— Ha kis baja van a gépnek — vélik — ő is elintézi. Ha pedig nagy baja van, úgy sincs abban sok okos embör...

Ahegy a szerfölött komoly ökrök a gépet a tanyába behúzzák, a gyerekek mind összeszaladnak a láttára. Aki a lovakat őrzi a semlyéken, az is befut, mert el nem tudja gondolni, miféle nagy állat lehet az, amely most érkezett. (Tán csak nem elefánt, akit az iskolában is tanítanak?) Széles és mély nyomokat vág a tanyaudvar szikes homokján a gépkerék.

— Apám, mi ez — kérdezi egy kurta férfiú.

— Hát mi vóna — mondja az apja. — Masina.

Az ám, csakugyan masina. A gyufa is masina, a gép is masina, minden masina, ami furcsa és csodálatos. A gyufán az a csodálatos, hogy ha a falon végighúzzák, meggyullad, a gépen pedig az furcsa, hogy szalmával alágyújtanak, s akkor azonnal forog a kereke, hogy hajtsa a cséplőt. A cséplőn pedig ismét borzasztó sok kerék van egymásra akasztva, az mind forog, lármáz, zakatol. Egy egész halom búcsúfia, egy egész kendő- /nyi vásárfia nem hozott

volna ilyen gyönyörűséget a gyerekeknek, mint ez a masina. Bár csak messziről nézik, mert mellőle elparan- csoltatnak.

Az emberek pedig tesznek- vesznék a gép körül. A legény, aki „odafönt a Pestbe” a masinisztaságot kitanulta, rendelkezik. Most ő az úr. Máskor az ilyenfajta fiatalember az öregebbek előtt nemigen szavalhat, aminthogy az nem is illendő, miután amazok részén van az ősz haj és a tapasztalat. De, hát itten mégis csak ő tud legtöbbet. Ahogy aztán a szíj a kerekekre került, a munka megindul.

Valamely ember, bizonyos nevezetű Fehértói Mihály, aki részvényes a gépben, kedvtelve nézi a gép forgását.

A hangok hallatára az udvarban a kutya fölüti a fejét, és néhányat vakkant azon ismeretlen ellen, aki így kiáltoz. A semlyéken a tehén abbahagyja a legelést, s föltekint. A tehénnek ez a szokása, mert a nagy fehér búböcék kíváncsiak. Ök azt is megszokták nézni, hogy az úton ki halad el, miféle kocsival, és hosszasan néznek utánuk.

Lehet, hogy a ló sokkal komolyabb, semhogy hasonló dolgok az agyának munkát tudnának adni, lehet azonban, hogy az onnan van, hogy a ló sokat utazik. Jár különféle vidékeken a kocsi előtt bemegy a városokba, szaladgál uradalmi földeken, s így előtte a gép füttyent- getései, a cséplő dobjának mély bődülései ismert dolgok lehetnek. Nem lehet ezt tudni, mivel a lónak mindössze néhány szava van, s azt is csak a járatosabb kocsisok értik. Hanem maguknak az embereknek, akik távolabbról hallják, a fütty és a bődülés igen furcsa. Pár év előtt ilyen hangok még nem laktak a tájékon. A kalászból a szemet a lovak patája taposta ki, és nem a dob szelelte ki a búzát, hanem lapáttal vetették a szérűn a szél ellenébe.

Azon időkhöz képest csodálatos, hogy tájakon, amelyeken sohase járt, íme a vasbika az ő minden tolda- lékaival megjelen. Szava oly rendkívül furcsán, szokatlanul fut végig a nádasok, mezőik és tarlók fölött; s a gyümölcsfás szőlő levelei közé beérve, az emberek, asszonyok bizonyos megütő- déssel hallgatják és mondják:

— Hejnye, ez mán mégis csak igazán furcsa dolog.

Csakugyan az. Még a szarka is megrebben a diófán. Egy öregember azt mondja: No, nézd el,

nézd... Míg mások a házakba sietnek, hogy a faliórát a fütyüléshez igazítsák. Mert a gép éppen tizenkét órakor fütyül, bár, hogy aztán a gépnek ki fütyüli azt meg, hogy mikor van igazság szerint tizenkét óra, azt már nem tudja senki.

A gépfütyülés ideje előtt akkor volt pontban tizenkét óra, mikor az ember a napon a tulajdon árnyékának a fejére rá tudott lépni. Bár hiszen ez sem az igazi, mert egyiknek hosszabb a lába, mint a másiknak, ismét meg a másiknak hosszabb a nyaka, mint az egyiknek. Ki lehetne az ilyesmibe okos?

... Jár a gép. Omlanak bele a keresztek, más oldalon telnek a zsákok. A szalmát kazlakba rakják, s minden ember kétannyit pipázik, mint máskor, mivelhogy most nem szabad. Jó szerencse, hogy aki a gépet eteti, az nem dohányos. A gépet lány eteti, Kormányos Etái nevezetű, és mit tárgyaljuk tovább a dolgot, a gép egyszer nagyobbat bődül, mint szokott, és vad iszonyatos sikoltás van ezzel elegy. Sárhányó Pál éppen nyújtaná át a szekérből a keresztet a gépre az Etái elé, mikor látja, mint valamely kereszt, Etái is becsúszott. Ordítja Sárhányó Pál:

— Megállj!

Hát hiszen igen. Már megálltak. Többen a cséplőre másznak, és Kormányos Etáit kiemelik. Ez nem nehéz munka. A madárhúsú Etái azelőtt se lehetett valami nagyon súlyos, most pedig még könnyebb, mert lábai neki már nincsenek.

Vér önti végig a cséplőt, vér a búzát, a szalmát, de még a pelyvát is. A föld tiszteletére egy leány fölál- doztatott.

A kocsi, amely a testét vinné az útra a tanyából lassan hajt ki. Az úton a járók kérdik:

— Mit viszöl?

— Etáit.

— Hát mi esött az Etaillal?

A kocsis int egy nagyot a

kezével arrafelé, amerre a masina áll, és azt mondja:

— A gép. . .

E nap a környéken hiába bizakodtak a népek, hogy a gép majd este hat órakor megfütyüli a pontos időt. Nem fütyülte, mert állott, így a cséplő sem dolgozott, s nem bőghetett, mert ki kellett belőle tisztogatni az embervért, és elvégre valahol csak meg kellett találni Etái lábait is.

De holnap már majd fütyül megint, s akkor azok a népek, akiknek órástanyájuk van, ismét utánaigazíthatják az óra tetején a cir- kalmokat.

Hogy milyen is lehetett a magyar falu, a város és a főúri lakóhely a török kiűzése, a Rákóczi-szabadság- harc leverése után, a magyar felvilágosodás 1730-tól 1830-ig tágan értelmezett évszázadában, arra a Magyar Néprajzi Múzeum formabontó kiállításán kaphatunk választ, ahol a Kultúra és társadalom a felvilágosodás korában Magyarországon címmel a korabeli életmódot, viseletét, munkakörülményeket, a mindennapok kultúráját mutatják be.

Az egy évig látogatható tárlat nem a megszokott nosztalgikus, idilli, boldogságtudatot sugalló múltidézéssel, hanem a mindennapi életet a gondolkodásváltozással szembesítve vonultatja fel anyagát. Sajátos rendi társadalom képét vázolja fel a kiállítás, amelyben anyagi javaikban, jogviszonyaikban, szubkultúrájukban egymástól élesen elkülönülő népességcsoportok élnek. Az első három terem —, s ez a kiállítás attrakciója is — a XVIII— XIX. századi magyar falut, várost és kastélyt állítja a vizsgálódás középpontjába. A további termek az eszme- történeti előképekkel, a hitvilággal, a közgondolkodással, a könyvtárüggyel, az oktatással, a tudománnyal, a művészetekkel, a színházzal, a képzőművészetekkel, az irodalommal, a nemzeti nyelv megteremtésével foglalkoznak. Némiképpen hagyományos módon, más összefüggésekből ismert tényekkel. Ám e részben is, mint az előzőekben szinte teljesen ismeretlen anyagból.

Hiszen dr. Hoffmann Tamás, a rendező, a Néprajzi Múzeum kollekcióját kiegészítve a jelenleg kiállításon nem szereplő, raktárban őrzött műtárgyak közül válogatott a fővárosi múzeumok, könyvtárak, levéltárak, egyházi gyűjtemények anyagából.

E száz év társadalmi megosztottságát anyagi és hétköznapi, környezeti kultúrájában tárja elénk a kiállítás. Hiszen a lakáskultúra, a háztartás, az öltözék magán viseli a kor jellegzetességeit.

A parasztlakásban még a tisztaszoba berendezése is csak olcsó fenyődeszka. A polgárháztartásban már a kor nemzetközi stílusirányzatait is ismerő helyi asztalosmesterek berendezései kerülnek, de különbözik egymástól például egy kecskeméti csizmadia, vagy egy bártfai kereskedő lakása. A kúriai kisnemes biedermeyer garnitúrát rendel, s egy főúri família kastélyában európai ízlésű szalonok sorát találhatjuk.

Sokat elárulnak gazdáikról a lakásfelszerelési, "berendezési tárgyak, étkészletek, konyhai eszközök. A parasztkonyhákban kő- vagy cserépedényből, vaslábosból ettek, a polgárok asztalára kőedények, ónitálak, kancsók és porcelánok kerültek, az arisztokráciánál nemesfémmel, porcelánnal terítettek.

Jellegzetes korképet adnak a viseletek is. A XVII. században még a nemesség öltözete is speciális magyar divattüneteket mutat. A XVIII. században már a nemesség és a polgárság nyugati divat szerint öltözik. A parasztok ünneplője lokális: mintákban, színekben, díszítményekben, s elszakad a társadalom többi rétegének divatigényétől. Viselete megkülönböztetett módon paraszti. provinciális. Ez jellegzetesen kelet-európai jelenség. Mint, ahogy a vagyon fogalmának értelmezése is más a kor Európájában.

Amikor Angliában, vagy német földön egy berendezett házat kapott hozományba a féjhez menő lány, akkor Magyarországon a bútort még nagyobb értéknek tartották, mint a házat. S, értelemszerűen a hozomány is kelengyeládát, szobabútort tartalmazott. Ám, a vagyon mértéke egészen az ipari forradalom koráig a föld volt.

Mindez és a lakosság vagyoni helyzetének, életkörülményeinek számtalan adata kiolvasható a korabeli hagyatéki leltárakból, amelyek eddig is értékes forrásul szolgáltak a kutatóknak. Néhány éve egy nemzetközi programhoz kapcsolódva, a néprajzi múzeum nyolcezer levéltárban őrzött hagyatéki leltár számítógépes feldolgozását kezdte meg. Az összesítés után hitelesen megállapítható, hogyan, milyen körülmények között élt például Svédországban, Dániában, Franciaországban, Németországban és nálunk egy meghatározott időpontban egy tanító, egy csizmadia, egy paraszt. Vagyoni felszerelésükben hol volt a súlypont, mit tartottak értéknek, milyen volt életük, divatjuk, viseletűk, milyen használati tárgyakat, munkaeszközöket használtak, hogy viszonyultak a művészetekhez. E hagyatéki leltárak, bőséges adatokat szolgáltattak jelen kiállításhoz is.

A felvilágosodás korának könyvtárnyi irodalma van. Megannyi mű foglalkozik az eszmék magyarországi áramlásával, hatásával is. E kiállítás a mindennapok kultúrájának felvonultatásával a korszak profánabb, hétköznapibb, s talán emberibb megközelítését adja.

Képek a kiállításról

Tömörkény István:

ETAL A DOBBAN