Nógrád, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-20 / 196. szám

IRODALOM Paulikovics Iván: A meditációról Herczeg Klára: öcsi Fordított megváltás? Tűnődés a szobrok körül J ártam egyszer a pásztói öreg templom tornyá­ban. Olyan az belülről, hogty- látszik rajta; szolgált egykor erődítményként is, őrtorony­ként nemkülönben, minden­féle kutyafejű ellenében. Fent, a torony ablakából kö­rülnézve azt láthatja az em­ber, amit a honfoglalók lát­tak, amikor itt, ebben a me­dencében megálltak rövid időre rendezni soraikat és kitűzni újabb, közelebbi cé­lokat. Körös-körül a hegyek karéjában hullámos horizon­tok, azokon égtek jó ezer év előtt eleink őrtüzei. Idelent meg folyt a nagy erőgyűjtés és tanácskozás, hogy akkor hogyan, merre tovább? Égnek mai őrtüzek körös­körül és a költővel, Adyval szólva, az őrzők vigyáznak. Mindarra, ami az anyagiak mellett a^ emberbe épülve még erőt adhat; tudatot, nemzeti önismeretet, szemlé­letet az itt és most helyben- maradás és egyben „kitörés” (anyagi gondjaink bozótjai­ból) sikeres végrehajtásához. Ilyen őrtűz égett eddig Bu­dán, a régi Vérmező szélén, a Vár tövében, s a tűz mel­lett tudhattuk, meg láthattuk is, Szombathy Viktort, „lró, magyar író, magyar mun­kás. .. ” — ezek az ő szavai önmagáról, s ez a legtöbb egyben, amit elmondani le­het róla, most már a múlt­időt is hozzágondolva, sajnos. Lángember volt, továbbadó, akitől tüzet vehettünk sokan, akikre mostantól nagyobb fe­lelősség nehezedik, nincs ho­va kiáltani „ott vagy még, Szombathy Viktor?” és nincs, aki onnan ide(oda) visszakiáltana-jelezne ne­künk. Először megkínzatott a váci kórházban vagy tizen- hatszor, lába ereibe injektál­ták hiába a sok-mindenféle csodagyógyszert, a „bürger- kór”, a merevedő érhálózat mégis győzött a világjáró útikalauz egészsége fölött. De aztán csonka lábbal is új életet kezdett, írt, dolgozott íolytonosan-örökké; járni ta­nult újra, nyolcvanon felül, mankózni kellett annak, aki háromévesen szülői-baráti körben megmászta az ezer­méteres Szinyecet (Kékest) ott, Nyustya-Likér mellett, a Rima völgyétől balra, ha Ti' szolc-Tiszovec felé megyen az ember. Az újabb baj csak egy hónapja érte; agyvérzés, s nyomában a másik láb tér­dig a régi kórban, kórház a vége, a legvége mindennek. Előre látható volt talán és drámai, ahogy ez az ember egyre kisebb világokba húzó' dőlt vissza egészen a narko­tikumok kórházkényszeréig, az örökkön-örökké alvásig. Akkor kialudt az őrtűz is, amit láttunk mindenhonnan, mindig, mindannyian, akik tanítványai voltunk; vala' mennyien, akik az ő cseh­szlovákiai, ausztriai, nógrádi útikönyveivel a kezünkben jártunk, és a nagyobb vilá­got, meg a szülőhazát, a re­géket és a legendákat tanul­tuk azokból a meseszép le­írásokból. Tiszteletbeli olvasója> volt lapunknak. Tiszteletpéldány járt neki, minden sorát is­merte minden számnak, kö­zöltük anekdotázó novelláit, mert tudtuk — gömöri ember létére mennyire szereti a nógrádiakat, mennyire figyel mindenre Budán, a nagy ter­mészettudós, Herman Ottó egykori lakásában élve (a szomszédban lakott régen a híres irodalomtörténész, Pin­tér Jenő). Egyetlen példa er­re; tavaly év végén géppel írt levelében beszámolt ar­ról, hogy a NÓGRÁD egyik régebbi' tárcája nyomán kap­csolatba Tíferült a herencsényi pávakörösökkel, a mesefával, Bartvsnéval és unokájával, Szilárddal, ök aztán jártak is karácsonytájt nála, Budán, népviseletben ment a heren­csényi mesemondó, igen nagy örömöt keltve a Szombathy családban. Ö maga tolóko­csiban ülve fogadta őket, volt nagy vigasság, disznóto­rozás. othellós kis borozás, éneklés ott helyben és me- séiés „Palóciádából” a régi szép legendákból, titokzatos palóctörténetekből — ő meg viszonzásként felolvasott ab­ból a könyvből, ami a me­gyéről és róluk, a herencsé- nyiekről is szól.. . Hát, ezt mind szépen megírta géppel. A végén a levélnek (amúgy kétoldalas, de jött tőle két­hetente egy-egy hasonló-szív­derítő) kézzel írt mondat, amit még én sem értettem, tudtam, pedig itt élek Tar- jánban „Most mondja a rá­dió, hogy új mosógépet gyár­totok”. S most elaludt egészen a régi regös. Rimaszombat, 1902. Aztán az egykori vas- kohászati központ, Nyustya- Likér és a mindent megala­pozó jó tanítók, a „rimái” pedagógusok. A regösmozga­lom, a falu felfedezése a hú­szas-harmincas években, a nyári táborozások, a tutajos- túrák a Vágón a Dunáig és a könyvek! Sok könjyv és sok jó könyv. Amit olvasott, és amit írt. Fogy az idő, fogy a hely, szavakra jut csak már mindkettőből, jöj­jenek gyorsan a szavak. Környezet-eredet: erősen szervezett társadalmi élet a Rima mentén, az ősök kö­zött egy kilépett jezsuita pá­ter és egy asztalosműhely-tu­lajdonos, akitől Petőfi hitel­re vette (jó fizető volt, Jó­kai kezessége mellett) nősü­lése ulán a Dohány utcai la­kás bútorzatát és egy másik ős, akinek a legnagyobb nyomdája volt Gömörben, Rimaszombatban, a régi me­gyeháza udvarán, aki a pes­ti Pósa asztal állandó törzs­vendége volt és nagyszlabosi papírból arannyal a gerin­cén olyan könyveket készí­tett. hogy máig csodálhatjuk. Vasútépítő, örökké máshol dolgozó apai ősétől talán az utazás szenvedélyét vette át. Sokáig kellene ezt is folytat­ni, de itt a másik szó; haza- szeretet. Negyvennégyben Potsdam- ból hazaszökött Budára egy szép pecsétes papírral, ami pedig csak arról szólt, hogy a német város egyik végé­ből átmehet a másikba (ha­ditudósító volt talán). Há­zuk 126 belövést kapott negyvenötben. Az ötvenes években, sőt, még a hatvana­sokban is egyedül útikön(yve­ket írt, de mindig olyan tá­jakról, amelyeket végig be­járt; az egykori Felvidék is- meretét-szeretetét tőle tanul­hattuk a legteljesebben. Volt év, hogy öt könyve jelent meg, legutóbb felkérték ar­ra, hogy írja meg a harmin­cas években betöltött szere­pét a csehszlovákiai magyar­ság kulturális életében. Re­gényt írt szülővárosáról. Ri­maszombatról, a török idők­ről, regényt az ifjúságnak sokat. . . és mindig a magyar történelemről, a felvidéki le­gendákról. Sok szó lenne még. Ilyenek; táj, hit, mun­kabírás, reménység, akarat, kultúra, humor, barátság, hű­ség, család. Felesége, Szombathy Györ­gyi, tabáni. A tabáni ember akkor is szereti a Tabánt egészen elfogultan, ha köz­ben lebontották. Élet- és úti - társából gömöri—nógrádi em­bert tudott előcsalogatni pél­dás-szép szülőföldszereteté- vel. Ez egyik nagy alkotása. Talán a legnagyobb. T. Pataki László Salgótarján nyári vendégei, a köztéri szobrok és kis­plasztikák idén is itt van­nak közöttünk, és ez a ne­héz gazdasági körülmények között, amikor egyre drágáb­bá válik az effajta kiállítás megrendezése, már önmagá­ban is eredmény. Ezért elis­merés jár a XVII. salgótar­jáni szabadtéri szoborkiállí­tás rendezőinek, a József At­tila Városi-Megyei Művelődé­si Központnak, Salgótarján város és Nógrád megye ta­nácsának, nem utolsósorban a Képző- és Iparművészeti Lektorátusnak, amely mecé- nási szerepét díjalapítással és szervezéssel itt is megtalálta. A kiállítást Orosz Péter szob­rászművész rendezte, a ren­delkezésre álló műtárgykol­lekciónak és adott tereknek (szabadtér, művelődési köz­pont előtere) megfelelően öt­letesen és korrekten. Aligha becsülhető túl a szabadtéri szoborkiállítás je­lentősége a jelen körülmé­nyek közepette, hiszen ez az ország egyetlen ilyen fóru­ma, ami akkor is figyelmet érdemlő ha tudjuk, nem je­lenti évenként a kortárs ma. gyár köztéri szobrászat szem­léjét. Voltaképpen nem is lehet ez a célja. Mi lehet? Elsősorban mé­gis a tájékoztatás. Mindenek­előtt az itt élők, de az ide­látogatók is közvetlen él­mény alapján ítélhetik meg a hazai köztéri szobrászat hozzáférhető részét. Nem ke. vésbé fontos cél a felnövek­vő nemzedékek vizuális kul­túrájának formálása sem. Ezeken a tárlatokon látható művek egymásnak merőben ellentmondó alkotói elveket képviselnek, a hagyományos felfogástól az avantgarde szá­mos irányzatáig. Ez idén is így van. Tehát bizonyos do­kumentatív jelleget és értéket is hordoz a kiállítás. Igaz, a Nógrádban élők már e régió­ban is ismerhetnek valószí­nűleg mindinkább műalko­tássá nemesedő modern köz­téri szobrokat, csak utalás­ként említem Varga Imre Radnótiját a salgótarjáni fő. téren, vagy Vigh Tamás ka- rancsberényi emlékművét. Mégis, a szélesebb közvéle­mény még mindig a század- forduló vagy századelő, sőt, a két háború közötti „neo­barokk” ízlésbe gyökerező szemlélet alapján ítéli meg a szobrokat. Már csak ezért sem árt, ha különböző plasz. tikai felfogásokkal rendsze­resen találkozik. Így bizton állítható, hogy a város nyári kulturális éle­tének legnagyobb és min­denképpen látványos esemé­nye a szabadtéri szoborki­állítás. Egy kopár, lepusztult tér egy hónapra élővé válik általa. Ügy tetszik, a hazai közté­ri szobrászat sem az ötvenes, de még inkább a hatvanas és a hetvenes évtized imponáló­an gazdag termését nem is­mételheti meg. S ez nemcsak a mennyiségre értendő, bár a megrendelések elapadása kétségkívül sokirányúan be­folyásolja jelenét és jövőjét, a művészek egy részét pedig már egzisztenciálisan is érinti. így a szobrásztársada­lom egy része egyre kevésbé képes művészete társadalmi szerepének kibontakoztatásá­ra, legalábbis a monumentá­lis műfajokban. Mind több az intimebb belső terekbe való munka és a kisplaszti­ka, sőt a műfajok kevere­dése. De tartalmi, szemléleti változások jelei is látszanak, bizonyos értelembe „lágyab- bá”, de ami nagyobb gond, gyakran jelentéktelenebbé válnak a művek. Esztétikai minőségükkel általában nincs baj (legalábbis a jelen kiál­lításon) akár figurális, akár nonfiguratív felfogásban ké­szültek, de többnyire nincs közöttük valódi szellemi iz­galmat kiváltó, a kor aktu­ális kihívásaira komolyan reagáló, tehát fontos mű. Bi­zonyos szellemi fáradtságot és elbizonytalanodást érzéke­lek, amit korántsem kívánok nemes egyszerűséggel pusz­tán a művészek nyakába varrni, megfeledkezve a vi­lág s benne a kelet-közép- európai ember gondjairól. Annál kevésbé, mert valami halvány boldogság utáni vágy is ott süt a téren némely szép természeti formában vagy éppen elvont plasztikai sóhajban. Lehet, hog^ ma­napság ez a legtöbb, amit várhatunk? Vagy esetleg több emberi-művészi válla, lásra volnh szükség, több ke­ménységre? A további költői kérdések helyett néhány megjegyzés, korántsem a teljesség in­kább a csöndes meditáció igényével. Intim plasztikai vallomást jelent a téren em­ber és természet kapcsolaté, ról, a lírai realizmusról pél­dául Herczeg Klára öcsi-je, Bíró Lajos Fiú kiscsikóval című műve, Gera Katalin kútfigurája, a Gyík, Várady Sándor pirogránit Díszkút- ja, Kovács Ferenc mészkő Csobogó ivókút'ja környeze­tet formáló kvalitásos alko­tás.. Gaál Tamás kopár monu­mentumai, az Európai törté­net I—11—III. szerves műcso­portot jelentenek, erőteljes intellektuális komolysággal tesznek kísérletet a kontinens e századi históriájának tö­mör összefoglalására. Palotás József „vasai” különösen az Őroszlop 1—II—III. túlzott általánosításra csábítanak, így fogalmi megfoghatóságuk hiányában inkább csak plasz­tikai örömöt kínálhatnak. Kevésbé szerencsésen „his- torizál” Bors István a Ta­vasz, Nyár, ősz, Tél sorozat­ban, túldíszítettnek érzem, szimbólumrendszerének zsú­foltsága pedig inkább nehe­zíti, mint segíti a tisztánlá­tást. Változatos térformákkal, kompozíciós variációkkal, öt­letes anyagfelhasználással ta­lálkozunk a bizonyos lét­helyzeteket, evolúciós folya­matokat kifejező munkákban, akár figuratív, akár abszt­rakt felfogásban készültek. Pogány Gábor FesZültség-e a „fordított megváltás” gondo­latával egyetlen modern fin­tor, szkepszise századunk végén már-már közhely. Nem mond újat evolúciós utalásai­val Varga Géza Ferenc egyébként kvalitásos organi­kus plasztikai kompozíciója sem. Szinte folytatja e gon­dolatkört a skót Tracy L. Mackenna Cím nélkül című acélgyíkja. Paulikovics Iván A meditációról és Csikai Márta Kraszna, Szamos, Ti­sza című műve a hagyomá- nyós formakincs felhasználá­sát gazdagítja némi jelképi- séggel. Eleganciájukkal fog­nak meg Kalmár János mű­vei, a Párhuzamosak, a Pier­rot és a Szél, rájuk gondol­tam elsősorban, amikor ko­rábban a „plasztikai sóhaj” kifejezéssel éltem. Változatosabb a szabadtéri anyagnál a kisplasztika'. A már említetteken kívül külö­nösen gazdag és szolidan megbízható a portrétermés. Például Győrfi Sándor Tör­ténész-e és Györffy István portréja. Hadik Magda Esti Kornél-ja (Kosztolányi), Kampfl József Tímár József- portréja. Üdítő szellemi frisseséget jelez Borbás Tibor Papír- trombitás-a, Kő Pál Szélhár- fá~ja és Verseny-e. Figyelmet keltő Pál Mihály fa Kátéd- rális-a, Den Barsbold több kisplasztikája, a Rin-Chen, A császár felesége és az Illyés Gyula. A Nógrádban élőket idős Szabó István, Bobály Attila és Szatmári Béla képviseli a tárlaton, előbbiek kisplasz­tikával, illetve dombormű­tervvel, utóbbi egy acél-, üveg-, elektronikakombináci­óval készített plasztikával. Idős Szabó István Golgota című faplasztikája külön ki­emelést érdemel mind jelké­pi pontosságával, mind pedig formai tisztaságával. Tóth Elemér KASSÁK LAJOS: PARASZTI SOROK Nem unalomból szántottam fel a tarlót de azért, hogy bevethessem. Nem azért nemzettem fiúkat és lányokat hogy léhütőn elcsatangoljanak de azért, hogy gazdagodjon és szépüljön a világ. Hiába csábít a lidérc, nem lépek ingoványba, se tűzbe, se vérbe. Szeretem a vad pipacsot meg a lányok szemére emlékeztető szelíd búzavirágot de jobban szeretem az alattuk csírázó magot miből majd ízes kenyeret süt az asszony. Láthatod hát nem unalomból szántottam fel a tarlót de azért, hogy elvessem belé a kenyér magját hogy füvet kaszáljak róla az állatoknak hogy télen, ha majd a sötét egekből alászáll a kegyetlen fehér sivatag el ne pusztuljanak a hidegtől és éhségtől. Lefekvés után a lányomra és fiamra gondolok felkelés előtt a tehenemre és lovamra gondolok s ha pirkad a hajnal, ó mély ragaszkodásom hozzád, bánatokkal és reménjyekkel teli élet elindulok a nagy kapu felé mely az ég alján kinyílik előttünk. Köszöntöm az új nap kezdetét madaraink új dalát a magasban az új csipkéit és selymeiket lengető virágokat és mindazokat a szomszédaimat akik hozzám hasonlóan tiszta bizalommal a szívükben ismét munkához látnak e szép és békességes hajnalon. AI C7IL A7 AD

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents