Nógrád, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-15 / 192. szám

1987. augusztus 15., SZOMBAT NOGRAD 5 Üvegesek Örkény István 1963-ban riportot írt az ajkai üveg­gyárról. A riportírás remeke volt ez. Ebben olvasható: „A világot egy maroknyi ember viszi előre. Minden szakmának megvan az elitje: egész szakmák züllenek el, ha az elit kivész. Úgyszólván mindenfajta munkában van egy kritikus pont, amikor már csak az ihlet segít, de az ihletett emberek nagyon megritkultak.” , *$» 4* 4* 4« wgt rj* Az ember nézelődik a salgótarjáni öblösüveggyár, ban, s könnyelműen meg. állapítja: bagatell üg[y ez az egész. Bárki fújhat üve. get, ha tüdeje van hozzá. Később már érzi itt valami más is van. Mert miért emeli Deák József a csövet az ég felé, mint ótestamen- tumi kürtös a kürtjét, Jerikó falai előtt?, Hogy-hogy sem. mi erőlködés? Mert az a sis kehely még hagyján. De ez a megtermett tál? „Sem­mi az egész — mondja ké. sőbb Deák is —, technika kérdése az egész. Könnyű kéz kell és szakmai érzék, logy amit elgondolok végre s tudjam hajtani. Akár forma nélkül is. Hát ennyi a&aik.” Amikor kellőképpen meg- :sodá!tuk a tüzes táltosszá- iakat, kemencék nyílásait, s már elviseljük a gáz dü- oörgését és a sűrített levegő szószegését és szemünk is megszokta a csövek végén sárgásvörösen izzó üveg szentjánosbogárkák cikázá- sát, akkor azon kezdünk gondolkodni, miért nem ége­tik, sebesülik meg egymást az emberek, akik egymás előtt, mellett, mögött lépdel­nek a csövekkel, végükön legalább 1000 fokos üveg. cseppekkel. Aztán, ha na. gyón figyelünk rájövünk: véletlenül sem megy senki máshová mint kell, a moz­gásnak szigorú koreográfiája van. Ha nem sajnáljuk az időt, s megnézzük Kiss Ferenc brigádvezetőt, amint olló­val vágja körül a korsó nya. lkait, majd egy mindkiözönsé- ges fadarabbal, melyből egy-két szög lóg ki fazont ad neki, utána fület ragaszt tévedhetetlen pontossággal. a korsóra, napjában 360 darab- ra, már motoszkál ben. nünk a sejtés: nem is olyan egyszerű mindez. De ne mu­lasszuk el figyelni Vas Lászlót sem. Üvegtálat mintáz, fújja, fújja a csövet, szája sarkában csikk fi. tyeg, az üveg pedig alakul, kökben lehűl és a nap izzá­sa helyett a csillagok fé­nyét sugározza. Mikor meg­halljuk, hogy az üvegcsepp térfogata húszszorosára, har­mincszorosára növekedett, és nincs benne egyetlen buborék sem, bizton tudjuk, nem akármilyen mesterség aiz üvegfúvóé. Ezek után az sem lehet kétséges: a ke- helyhez szárat húzni, hogy mindegyik egyforma legyen, mint Fiikor László teszi, tal­pat készíteni, mint Andó László, munka a javából. Amikor mindezekről meg­bizonyosodtunk, már arra is figyelünk, hogy egyik olda­lunk, amelyik a kemencéhez van közelebb sülni készül, a másik viszont, ha a sűrített levegő is megfújja, majd­hogynem fázik. Midőn a har­mincfokos hőséget a csar­nokból a gyárudvarra lépve hűsnek érezzük, az udvar zaja pedig az erdők csend­jének tűnik, el hisszük: em­ber a talpán, aki évtizede­ken át dolgozik itt. A nyugdíjkorhatár 53 év. Ehhez kommentár sem kell. * ❖ * A gyárat 1892-ben alapí­tották Salgótarjáni Palack­gyár néven, s létesítéséről az Egyesült Magyarhoni Üveg­gyárak Rt. határozott. A ha­zai iparfejlődésnek ebben a felívelő szakaszában, amikor még remény volt Európa fej­lettebb országainak utoléré­sére, az építkezés is a kor-' szak dinamizmusát tükrözte. A munka 1893 tavaszán in­dult, s a termeles még ebben az esztendőben el is kezdő­dött. A gyár magas szakmai színvonalon állt. Az avult, jórészt fával fűtő korabeli üveghutákkal szemben, itt már gázzal tüzeltek. A szak­munkásokat, mint annyi más iparágban, ide is Auszt­riából, Németországból, Cseh­országból toborozták. Aki ma jár itt, úgy látja, a (kézi gyártásban alapvetőién nem sok minden mozdult. Gázzal fűtenek, áz üvegfúvás pedig jórészt évezredek óta sem változott, s az egyszerű szerszámok sem sokban kü­lönbözhetnek attól, amit mondjuk egy hajdani egyip­tomi üveges használhatott. Természetesen bevonultak a tömegtermelő automaták is. Ezekről csak annyit, ameny- nyit Szabó Zoltán írt a „Cifra ríyomorúság” című szociográfiájában a harmin­cas évek közepén. „A gyár, a palackgyár maga a pokol. Dolgozik benne egy kísérte­ties alkotmány, az Owens gép. Nagy félköralakú monst­rum és nem tesz egyebet, mint utánozza az üvegfúvó munkásokat. Vasból való kar­jai felmarkolják az izzó üveget, a gép fordul egyet, a gép tüdeje levegőt fúj az üvegbe és fordul egyet, a gép karjaival formába szorítja az üveget és fordul egyet, felüti az üveg alján a be- domborodást és fordul egyet, a gép keze lapátra löki az elkészült árut és fordul egyet. Ez így megy szünte­lenül és ijesztő gyorsan.” Ma is így van. Legfeljebb a gép neve és teljesítménye más. Az üveggyártásban nem csak a technológia nem vál. tozott alapvetően. A válto­zatlanságok közé sorolandó, hogy sokszor még ma is akadnak többgenerációs üve­gesdinasztiák, s nem megy ritkaságszámba, hogy egész családok, kiterjedt rokonsá­gok keresik kenyerüket az öblösüveggyárban. Igaz ma már korántsincs meg a szak­ma régi ragyogása, de azért nem ritka, hogy az üvegfúvó gyereke is ide jöjjön dolgoz­ni. Protekció azonban már nem kell, hogy valaki üveg­fúvó legyen. ❖ * * Deák József brigád vezető­vel, kinek kitüntetései egy öregedő marsallnak is becsü­letére válnának, aki külle­mében cáfolja az üvegfúvók­ról mondottakat (nem vélet­lenül becézik Döbröginek, vagy ,,döbi”-nek), lakásán beszélgettünk. A gyárban ugyanis nem lelhetett: egy üvegfúvót nem lehet leszó­lítani a kemencéket körülve­vő dobogóról, mert a mun­kafázisok olyannyira egymás­ra épülnek, hogy egyetlen ember hiánya megbénítja a többit. Deáknéd ott volt bátyja — testvére — Andó László is. — Tizenkét éves sem vol­tam — vázolja életútját An­dó László, — amikor 1948- ban a vállalatvezető, Szabó László, aki rokonunk volt, bevitt dolgozni. Három mű­szakban voltam, de 1949 feb­ruárjában rájöttek hogy túl fiatal vagyok. Elküldték; két év után mentem vissza. Köz. ben elvégeztem a nyolc ál­talánost. Segéd 1955-ben let­tem. Hamarosan fújtam is. Arra büszke vagyok, hogy mindig a legkiválóbbak közt dolgoztam. Benne voltam a Somogyi brigádban is, ame­lyik akkoriban az országban a szakma legjobbjai közé tar­tozott. Később brigádvezető lettem. Aztán szárat húz­tam, megtanultam a csava­rást, a fülrakást. Vagy három évig kelyhesmester is vol­tam. Két évet jártam az épí­tőipari technikumba, de jött a betegségem; 1976-ban meg­műtötték a gerincem. Me- szesedik mindenem. Most is betegállományban vagyok... Ebben a szakmában a ren­geteg állás, a meleg és a hideg váltakozása tönkrete­szi az embert... A műtétem után szakoktató voltam négy évig. Akkoriban még mutat­kozott utánpótlás. Most már csökken a beiskolázás... — Nincs megbecsülve anyagilag az üvegfúvó. A bá­nyász után ez az egyik leg­nehezebb szakma — szól közbe Deák József. — Van amikor egészen pici üveget kell meríteni, van amikor 5—6 kilót. Ez a cső végén háromszoros, négyszeres súly. Ezt tessék fújni, forgatni, formálni. Kar, váll, gerinc megsínyli... Másutt köay- nyebb a pénz. Sokan el is mennek. A gazdasági hely­zet függőbe tette a megren­deléseket, sokszor rossz az alapanyag, s ez rontja az emberek hangulatát... * ❖ * Nem titok: a rossz alap­anyag miatti minőségrom­lás, aminek nyomán egy-egy műszakban esetenként a sem­minél alig többet kerestek az emberek, komoly feszültséget okozott januárban. S tudott, hogy a gyár raktárai bizony eladhatatlan árukkal vannak tömve. Dolgozni viszont kell, s ha sok#a selejt, a munka fölösleges. Mi lehetne csüg- gesztőbb ennél? — Aki évtizedek óta egy­helyben dolgozik — szól új­ból Andó —, s látja a mun­ka szépségét is, már nem megy el. Csak az a kérdés — tűnődik — meddig tudja csinálni. Sok a hajtás, felőr­lődik az emberek idegzete. Andó László immáron negyven év után, három mű­szakban, kiemelt órabérrel, ötvenegy éves korára, kilenc­ezer forint körül keres. — Két évem van nyugdí­jig, 50 százalékra leszázalé­koltak, normában nem len­ne szabad dolgoznom, mégis beosztanak. Nincs elég em­ber. Ezt én már nem bírom. Ezt nem is lenne szabad megtenni. A rehabilitációsak­ból alakult égy brigád, de. őket is befogják... Deák József huszonhét év­vel a háta mögött, jelenleg egy műszakban, átlagosan hétezret visz haza havonta. Később arról beszélnek, hogy nem értik miért kötik annyira iskolához a mester­séget, holott azelőtt nagyon jó üvegfúvók voltak, akik írni is alig tudtak. Persze elfogadják, hogy ma már ennyi nem elég. De kár ak­kora követelményeket tá­masztani, sók elméletet taní­tani. A gyakorlat... ezt kell elsajátítani. Addig, míg meg­vannak a régiek, akik nem „szakmai soviniszták”, mint a valamikori mesterek, „akik nem mondták el, -hogy lassan kell meríteni, forgat­ni, hogy csúcsra húzzuk ki, mert így nem kap hólya­got”. Rezignáltan legyint Andó László. — Lassan nincs kinek ma­gyarázni. Azok az emberek, akik nyugdíjba mennek, az utolsó percig a kemencénél kínlódnak. Nem veszik őket le a kemencéről, hogy beta­nítsák az utódokat, hogy azok se csináljanak majd kevesebbet, rosszabbat. Ez — emeli fel hangját — meg­érné a gyárnak is! ❖ * Hs Vas László és Vass Sán­dor testvérek. Aiz „s”-nyi különbség sem változtat ezen, László 48, Sándor 37 éves. Mindketten mesterek. László Forgács-telepen lakik családi házban. Sándor csak elug-rott hozzá egy kis be­szélgetésre. Ismerkedésként, míg le­csöpög a kávé, színes fotó­kat nézegetünk. Vas László és felesége, aki a gyáriban üvegfesitő, életükben egyszer külföldre is eljutottak. No­ha nyaralni ezen kívül alig voltak, a fekete-tengeri ha­jóút emléke sokm-ind-en-t pó­tol. Amikor elfogynak az emlékek, s elfogy a kávé is, Vas László mesélni kezd. — Édesapám, a tűzhelyr gyárban dolgozott. Én nem szerettem tanulni, csibész gyerek voltam. Elmentem a tűzhelygyárba, de nem íz­lett, piszkos helynek talál­tam. Nővérem az öblösüveg­gyárba járt, oda hordtam neki a reggelit, s addig mászkáltam hozzá, míg megtetszett a munka. Apu­kám együtt volt katona Gritz Viktor bácsival, az egyik művezetővel, aki be­vitt engem, mert akikor -még kellett az ismeretség. Ez 1954-ben, 15 éves koromban volt. Gritz Viktor tisztes­ségesen befogott a munká­ra, hamar kezembe nyom­ták a csövet is. Később be­került még három testvé­ren-^.. Amikor én kezdtem, -még sökan voltak románok, csehek. Ezek azért tudtak olyan sokait, mert megfor­dultak 4—5 országban, s el­lestek mindent. Szigorú, so- íkait követelő emberek vol­tak. Ha kellett, még a cső­vel is ütöttek, de tanulni le­hetett tőlük... Amikor 1963- ban leszereltem, már tállp- készítő voltam. Ez már mes­teri minősítés. Ez ment 1968- ig. Ekkor azonban már hiá­nyoztak a szárhúzók, pénzt adtak, aki megtanulja. Meg­tanultam, belefogtam. Majd 1972-ben Petries Karcsi bá­csi, a művezető szólt: „Laci, korsós mester kell!” Azóta ezt csinálom. Mondhatom, mindegyik része szép ennek a munkának. Nincs benne legjobb, legszebb. Az ember akikor érzi jól magát, amikor egy fél műszak alatt, reg­gelig, csinálok 340 darab korsót. !Egy műszak alatt 500—550 darabot... — Ez öli meg a szakmát — veti közbe Vass Sándor. — Amikor 220—230 darab jó is — pillant öccsére Vas László —, akkor érzem» hogy megvan a pénzem. Nem csak nékem, a brigád­nak is, — Ebben a szakmában minden bizanytalain — mél­tatlankodik Vass Sándor. — Annyi mindemtőd függ a ike­reset. Nem csak a hozzáál­lástól. A világpiac a külön­leges dolgokat keresi. Ma mér ile vagyunk maradva. — így van — helyesel Vas László. — Nem engednek már „sindroválni”, b ábrái- gaitni, mert azt ’mondják „ebből pénzt csinálsz, el­adod”. De azt mondom, en­gedjék, ment másképp nem lesz az emberből üveges. Hogy kap érte egy üveg sört? Két deci pálinkát? A babrálásból a gyár lesz gaz­dagabb. Régen megtörtént, hogy éjjel egykor bemen­tünk a gyárba. Ha nem akar­tak beengedni, átugrottunk a kerítésen. Máskor azt mondtuk, megállt az óránk, műszakba jöttünk. Tél volt, mondhattuk. Bementünk, csináltunk valamit. Eladtuk. Tíz forintért, húszért. De sok olyasmit kipróbáltunk, aminek a gyár is nagy hasznát látta. Tudja mit csináltak a tűzhelygyárban ? Amikor rájöttek, hogy ami fusiban készül kelendő, elkezdték gyárilag előállítani. Most keresett dísztárgy, s a gyár­nak igazán nem rossz bolt. Szóval sem említettem mi­ről beszéltem Deákkal és Andóval. Mégis, szinte szó szerint mondják Vassék is ugyanazt, amit ők. Hogy ré­gen nem volt tábla a gyár­kapun álláshirdetéssel, — Ez a szakma — fújja a füstöt Vas László — ötven­éves korra lerobbantja az embert. Ajánlanak ugyan más munkahelyet, de ott fe­le fizetség sincs. Mit tehet az ember? Kitart, ameddig tud. Az én lábaim Is tönkre van­nak- A doktor mondta, ad papírt, könnyebb munkára. Nem keli." Amíg bírom, me­gyek a brigádommal... Havi átlagom 10—12 ezer forint, 13 ezer volt a csúcs. Mindez persze három műszakkal. A pótlékok viszik fel ennyire, öcsém is keres 10—11 ezret, de kiszámította, a fizetése nem több mint hétezer fo­rint. .. Legjobban a bér szűrte meg aiz üvegeseket, s nem a rosszak mentek el. Azok a 30—35 évesek, akik másutt még tudnak valami újat kezdeni... A négy Vass fiún kívül a négy feleség, valamint Vas László egyik lánya is a gyárban dolgozik De Vass Sándor azt mondta: — Van egy tízéves lá­nyom, egy kiilencesztendős és egy háromhetes fiam. Nem szeretném, hogy vala­melyik üveges legyen. Vas László befejezésül do­hog egy sorit. — Különleges mestervizs­gáira akartam menni. Nem engedték, azt mondták, ki­eseik a termelésből. Ezért neheztelek az üzemvezetőre. Miért ez nem csak pénz lett volna. Presztízs is. 4« 4* 4* 4* 4« •j* 4* 4* sj» Mit lehet ehhez hozzátenni? Csak ennyit: félő, hogy az öblösüveggyárban (és másutt is) eltűnik az Örkény István említette invenciózus emberek maroknyi cso­portja. Lelépnek a színről azok, akik egy szakmát visz­nek előre, s ezáltal, sok-sok áttétellel az országot, a világot. így leszünk {napról napra szegényebbek. Speidl Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents