Nógrád, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-09 / 108. szám

IRODALOM ^7^ Kortárs képzőművészeti kiállítás a Műcsarnokban Ezekben a napokban mu­latják be a Műcsarnokban azt a válogatást. amely kor- társ képzőművészetünket reprezentálja a közeljövő­ben Münchenben. München képzőművésze- tünk alakításában meghatá­rozó szerepet játszott a múlt század második felétől kezd­ve a századfordulóig, Eu- rópa-szerte híres Képzőmű­vészeti Akadémiája révén. München csillaga akkor fent ragyogott a korabeli képzőművészetben, a veze­tőszerepen Párizzsal kellett osztozkodnia. A századfor­dulóig 217 magyar művész­növendék mutatható ki az anyakönyvekben, különö­sen amikor Kari von Pi- Joty, a történelmi festé­szet egyik nagymestere lett az akadémia tanára. Művészeink színe-java — Liezen-Mayer, Wagner. Szé­kely Bertalan, Benczúr Gyula, Keletv Gusztáv. Szi- nyei Merse Pál, Munkácsy Mihály, Mednyánszkv, Fesz- ly Árpád, Karlovszky, Hol- lóssv Simon. Rippl-Rónai. Csók. Iványi Grünwald. Zemplényi és Vaszarymind az iskola neveltjei. A mostani müncheni ki­állításra összeállítótt anyag az európai iskola még élő képviselői, Barcsay és An­na Margit alkotásaival kez­dődik. Hozzájuk csatlakoz­nak Bartha László új. absztrakt expresszionista táblaképei. A továbbiakban a legújabb avantgarde tö­rekvések képviselőinek munkássága sorakozik fel a hatvanas évek végétől kezdve. E művészek müve­ikben párbeszédet folytat­nak a kortárs európai áram­latokkal, igyekezve a hazai talajúi átplántálni, ezáltal képzőművészetünket az aka­démikussá vált posztim­presszionista változatok ál­lott vizéből kimozdítani. Hatásuk nehezen kiszá­mítható. mert a korszerű­ség hazai háttér nélkül csu­pán epigonság, ezt a Münchenben a sokkal újabb kifejezésmódhoz szokott, külföldi néző únottan el­utasítja. a magyar néző pe­dig még idegenkedik tő­lük. Ezért sokasodtak meg a nyolcvanas évek elejétől fogva a magánmithológiá- val sajátos, néha nehezen megfejthető mondanivaló­val rendelkező müalkőta­Sváby Lajos: Kok hegyek előtt. sok, melyek részben külön­féle stíluskorszakokat idéz­nek. mint az Üj Vadak, akiknek stílusmozgalma ép­pen Németországban erő­södött meg, de náluk tart­ják még mindig legerőseb­ben hadállásaikat a külön­böző, geometrikus absztrak­ciót zászlajukra író művész- csoportok js. A hazai anyag válogatása a külföldi nézők szempont­jából történt. A legjellegze­tesebb az iskolát teremtő Kokas Ignác munkássága. Mellette Svábv Lajos művei a dinamikus expresszioniz- mus egy változatát jelen­tik. Földi Péter a népművé­szet színtartományaiból építkezik. Soós Tamás Caravaggio képeit idézi. Nádler István, és Hencze Tamás,_ a geomet- rizáló absztrakció képvise­lői. most festői minimal , artot hii'detnek. néhány geometriai alapformát fest- ve-csorgatva a vászonra. Kevés, de annál kitűnőbb a szobrászati anyag. A fia­talabb generációk alkotá­sai szerepelnek köztük is. például a tehetséges Pauli- kovics Iváné, aki' a Dávid , és Góliát történetét átértel­mezve a férfi és nő szim­bolikus harcát mintázta meg. A kiállítás sokféleséget tükröz annak ellenére is. hogy csupán kortárs képző­művészetünk néhány ten­denciájának követeit sze­repelteti. B. I. KASSÁK LAJOS: KÖLTÉSZETEM Mentenem kéne ami menthető s én c.sak iilök súlyosan akár egy kőtömb akar az az óriási madar akit kamaszkoromban megsebeztem és né­mán vérzett el a füzes árnyékában. Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében költeményeimet írom amelyek egyezerre innen és túl vannak az irodalmon a megszokás törvényein a hülyék révületén. Elég volt az ömlesztett szépből az örökölt effektusokból. Az én költészetem nem az almok kusza burjánzásából hanem a geometria szigorú rendjéből születik lefeiti a gyümölcs héját megszerkeszti az alaprajzot térbeállítja a tárgyakat eltakarítja a múlt romjait s egy szebb jövendöl ígér. ime költészetem valóságlényege szavaim tartalma vallomásaim értelmetlennek vélt értelme tűzeső és jégcsapok csengése amik az ellentétek törvénye szerint egyszerre egymás mellett élnek és betöltik a világ ismert ismeretlen Iá ja it. Réti Zoltán: Ifjú hegedunhivé*/. új igazgató a mozi üzemi vállalatnál „Azonosan gondolkodunk.. A Nógrád Megyei Mozi­üzemi Vállalatnak —. amely az utóbbi másfél évtizedben évről évre kiemelkedő ered­ményt ért sei, többször el­nyerve a Kiváló vállalat cí­met — a hónap elejétől új első embere van. Korábbi igazgatója — Koritl Ferenc — a Művelődési Minisztéri­um film-főigazgatóságának a helyettes vezetője lett. Az új megyei moziüzemi igazgató: Erdős István. Nevét és személyét egy­aránt jól ismőrik azok- akik a kulturális életben dolgoz­nak, vagy bármely okból va- lamelvest járatosabbak ab­ban. Erdős István ugyanis — alig kétesztendös tanári tevékenység után -r- huszon­egy és fél évet töltött a megyei tanács művelődési osztályának kötelékében. — Kezdetben művészeti kérdésekkel foglalkozott, később a megyei kulturális intézmények felügyelete tar­tozott hatáskörébe- Bizonyá­ra ezzel is összefügg érdek­lődésének átalakulása. Mert míg korábban főként az iro­dalom foglalkoztatta — ma­ga is írt szépirodalmi mű­veket. publicisztikákat —. addig az utóbbi egy évtized­ben a film és a színház iránti — egyébként koránt­sem újkeletű — vonzalma erősödött, fel. — Nekem voltaképpen könnyebb /folytatnom a munkát, hiszen a korábbi igazgatóval, a vállalat más vezetőivel azonosan gondol­kodtunk. Bármit mondtak is mostanában a mozi'válságról. mi valamennyien ugyanúgy hittünk benne, ugyanúgy gondoljuk, hogy a mozinak jövője van. Még akkor ' is. ha, a mozgókép birodalmá­ban nincs egyedül, s hatal­mában bizonyos mértékig a videóval kénytelen osztoz­kodni — kezdte a beszélge­tést Erdős István. — A moziválságot említ­vén, emlékezhetünk arra. hogy vannak> akik úgy gon­dolják: a mozi városi jel- lenség. tehát a falvakban elöbb-utóbb nem lesz létjo­gosultsága. Erről mi a véle­ménye? — Ezzel, noha az irányí­tásban. a szakmában is ta­lálkozni efféle véleménnyel, egyáltalán nem értek egyet. A mozi a falvakban is na­gyon fontos közösségi műve­lődési és szórakoztatási funk­ciót tölt, illetve tölthet be. Meggyőződésem, hogy a ma­ga módján hozzájárulhat egy-egy település városia­sodásához. éppen a léte, a kínálata révén- Ugyanak­kor magam is vallom, hogy nem minden faluban lehet a mozit azonosan megítélni. Vannak (olyan 4—800 lako­sú községeink, ahol az adott gazdasági helyzetben bizto­san nem lehet a mozikat megfelelőképpen — látoga­tottság. kulturáltság tekin­tetében — üzemeltetni; he­lyettük új formákban kell gondolkodnunk. A videove- titéseket, vagy a kombinál- takat ezeken a helyeken képzelhetjük el. — Ahogyan szavait értel­mezem. differenciált forgal­mazásról van szó.. . — Pontosan. Formai és tartalmi szempontból egy­aránt. A formait jelenti az, amiről szóltam, a tartalmit pedig hogy olyan filmkíná­lati lehetőséget teremtsünk, amelyből választhat a mű­vészimnek kedvelője és az úgymond szórakoztató mű­vek közönsége is. Ezért a hagyományos filmszínházait mellé kamaramozikat, videó- vetítési helyeket kell kiala­kítanunk. — Ügy tűn-ik. hogy a mo­ziüzemi vállalat új igazga­tója elődje munkáját kíván­ja folytatni. így biztosra .ve­hetjük azt is. hogy az idén Balassagyarmaton is megnyit lik a kaTharamozi és video­téka. ami régebbi kívánsága a megye nyugati felében élőknek. A Művelődési Mi­nisztérium támogatja 1 az elképzelést. ­Sulyok László Örkény István: Emlék a háborúból Egy kicsit bonyolult — meg nekem is bonyolult — ezeket a fakuló emlékeket térben és időben egyeztetni; de még bo­nyolultabb úgy előhívni őket, hogy azok is megértsék, akik ezt nem élték át. Én akkor már elég régen Tambovban voltam, egy erdő mélyén lévő hadifogoly­táborban, testileg-lelkileg nagyon rossz állapotban, nem sokkal a fiekktifusz után, és már egy évvel egy csomó aknaszilánk után. amelyek csak egy kis rakás kis sebet ütöttek rajtam, de ezek a sebek, a vitamin- hiány következtében nem gyógyultak, pe­dig mindenféle rongydarabokkal egész­nap. kötözgettem magam. Az enyéimről már rég nem tudtam semmit, és arról, ami rám vár. a háború kellős közepén, nem is akartam tudni, semmit, mert tud­ni tulajdonképpen csak azt tudtam, hogy nincs nálam reménytelenebb lény a vilá­gon. Akkor hoztak pda egy Nakropin ne­vű államvédelmis Hadnagyot, akit a fran­cia foglyokhoz osztottak be, mert francia szakos diák volt a körülzárt Leningrádban, ah’onnan repülőgéppel hozták ki. Már az is, hogy onnan kihozták, csodaszámba me­nő ritkaság volt. Ha jól emlékszem, annak köszönhette a szerencséjét, hogy egy Er- mitázs nevű intézet diákja volt, de lehet, hogy a névre nem jól emlékszem, mert tífusz után egv ideig mindenkinek rosz- szul működik a memóriája. Annyi biztos, hogy ez afféle kitűnőek iskolája volt, ő pedig á szó szoros értelmében nyelvzseni. Franciául igazán, de igazán megtanulni úgyszólván lehetetlen, de őneki ez a lehe­tetlen sikerült, csak éppen a kiejtésével voltak bajok. Azt mondta, voltaképpen francia szóra osztották be Tambovba. azon a címen, hogy majd politikai munkát fog végezni a francia foglyok között. Odafönt. úgy látszik, nem tudták, hogy az elzásziak nagyon csúnyán beszélnek franciául, sokkal csúnyábban, mint Nakro­pin. Ezzel szemben én, minthogy Laussan- neben tanultam franciául, a világ leg­szebb francia kiejtésével rendelkeztem, csak a nyelvtannal álltam hadilábon. Így kerültünk Össze, két nagyorv sovány ember, akik aztán francia nyelven életre szóló barátok lettünk. Sajnos, később elváltunk, illetve mégegyszer összekerültünk, ami­kor ő három napot töltött Budapesten, da örömünkben úgy leittuk magunkat, hogy egy értelmes szót se váltottunk, csak még mindig nagyon szerettük egymást. De talán nem is lett volna miről beszél­nünk. mert Tambovban mindent elmond­tunk egymásnak. A homályon át, amit a tífusz hagyott bennem, még ma is átde­reng Leningrád ostroma, és Nakropin fa­kó, szenvtelen hangja, ahogy éjszakákon át beszélt. A város két és fél évig volt körül­zárva. A napi kenyéradag, mint egy gyu- fásskatul.va. Le'ningrádnak hárommillió la­kosa halt éhen. Ö, Nakropin, az apját, amikor éhen halt, újságpapírba csoma­golta, egy gverekszánon végighúzta az ut­cákon, és belökte a tömegsírba. Aztán az anyját is odavitte, szintén papírba csoma­golva. Az én agyam eléggé el volt még tompulva, de már nem hittem, hogy én vagyok a legreménytelenebb élőlény a föl­dön. Ehhez még hozzátartozik, hogy huszonöt év múlva, életemben először, megláttam Leningrádot. Luxusszállodában laktunk, és egy barátunk eljött értünk, hogy Iförül- kocsikáztasson a városban. Megkérdezte, mit akarunk látni. Én azt mondtam, hogy a temetőt. A temetőben nincsenek sírok, csak be­láthatatlan hosszú sorokban egyszerű be­tonkockák, az egykori tömegsírok fölött. A sírokon nincsenek nevek kiírva, hisz nem volt, aki följegyezze őket. De még akkor is, amikor ott jártunk huszonöt évvel a város ostroma után, mindenféle holmit láttunk a síroknn. A fátyolos áp­rilisi napfényben elmentem megnézni, mit visznek ki az élve maradottak a tia- lottaiknak. Láttam égy kis tábla töltött csokolá'dét, egv zacskó savanyúcukrot, és más efféle jelkepes. de ehető tárgyakat. Kis csomagokat, amiben nem tudom mi lehetett, de azt hiszem, abban is élelmiszer. Aztán végigautóztunk a városon. Ma már nincs semmi baja a memóriámnak, de ha Lenin gr ódra gondolok, csak egy kis tábla töltött csokoládét látok. Az én írói életem zegzugos útjának leg­főbb oka. i életem legnagyobb sorsforduila- ta volt a második világháború. Hadd mondjak erről néhány szót. mert ez az élmény azóta sem hagy nyugodni, íöl-föltámad bennem, más-más formában, és azt hiszem, ameddig lesz erőm szólni, nem fogok tudni hallgatni róla. Ez nem is csoda. A háború a legtömén.vébb élet, mert a legjelenvalóbb halál. Minden perc magában hordta azt a lehetőséget, hogy az lesz az utolsó. Ezért egyszerre olcsó és drá­ga lett az idő. A-háború a végletek találj kozása. A gyávaság, az önzés, az egymás cserbenhag.yása éppoly természetes és min­dennapos jelensége, mint a hősies önfelál­dozás, a bajtársi szolidaritás. Amit átél­tünk, egyszerre volt a rettegés maga, és a rettegés legyőzése. Emlékszem olyan pil­lanatokra, melyek egyidőben és egymás mellett voltak groteszken abszurd jelenlé- sűek, és véresen, tragikusan valóságosok. Nem groteszk-e, hogy tíz-húsz felnőtt férfi egy szelíd dombhajlaton állva, a békés, bár rányfelhős ég alatt meghall egy halk, si­pító hangot, és egyszerre hasra veti maL gát? És van-e tragikusabb, van-e valóságo­sabb, mint, hogy a húszból az egyik, aki barátod volt, mire a kezét visszahúzta, alaktalan, véres húscsomóként fekszik az oldalad mellett? Egy ilyen emlék — és hány ilyen van, — kivetette sarkaiból az életemet. Egy ide­ig megpróbáltam a régi dolgokról, a ré­gi módon írni, de aztán rájöttem, min­dent elölről kell elkezdenem. Volt rá időm: négy évig voltam különböző hadifogolytá­borok lakója. Csak egy vágyam volt: át­adni valahogy, közölni valahogy, amit át­éltem. És én a valóság, felől indultam neki.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents