Nógrád, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
4 NOGRAD 1987. májusi., PÉNTEK Anyjaff •# •• m ko&zonio Én elhiszem: anyák napjáról az is szépen tud szólni, írni, emlékezni, aki őmaga soha nem volt édesanya — mert férti, mert még nem szült gyermeket, mert nem adatott meg neki a szülés fájdalmas öröme —, hiszen ő is le tudja írni, el tudja mondani érzéseit a saját édesanyjáról. De egy valamit csak az tud, aki anya, aki életet adott gyermeknek, aki nevel vagy már felnevelt gyermeket: jó dolog, talán a világon a legjobb dolog ANYÁNAK lenni. Talán butaság, de áz jut eszembe, hogy május első vasárnapján, anyák napján talán nemcsak az anyákat kellene köszönteni, hanem az anyáknak is a gyerekeiket. Tudom, tapasztaltam: nemcsak gyermekszülés, de gyermeknevelés sincs fájdalom nélkül. És az még csak a kisebb fájdalom, ha a gyerek beteg, mert tudom, hogy majd felgyógyul. Persze szívesen átvállalnám a fogfájását, a lázát, a betegségét, de azt is tudom, hogy ezt nem lehet. A nagyobb fájdalom, ha a gyerekem tartósan beteg, ha sérült testében vagy lelkében. Ez a nagyobb fájdalom, főleg az utóbbi, mert azon .nehéz segíteni. De még ilyenkor is marad szikrája^ az örömnek, az, hogy van kiről gondoskodnom, van kit megértenem, van kit segítsek. Ahol megáll a szülő, az anya „tudománya": ha a gyerek erkölcsileg válik sérültté, távolodik el tőle. De/messzire jutottam a gondolatsorban, hiszen a többség — a többségünk — szerencsére úgy éli át az anyaságot, hogy az öröm, a meghatározó, örülünk az első lépésnek, az első szavaknak, az első versikének, az iskolai sikereknek, a jólsikerült házasságoknak (sajnos, ezekből mintha kevesebb lenne), és örülünk annak, hogy van gyermekünk". Most anyák napja következik, a gyermekek köszöntik tehát az édesanyákat. Köszönte' nek ^ennünket, akik boldogok vagyunk azért, hpgy egyáltalán ők vannak — s persze annak is örülünk, ha figyelmesek hozzánk, ANYÁKHOZ. Kevéssel beérjük, i —S— Szép tavaszi délután van. Ilyenkor Somlyóbányán benépesülnek a hétvégi telkek: a városközpontban és a lakótelepeken élők dolgoznak a friss levegőn, melengető napsütésben. Én mégis egy tősgyökeres telepi embert keresek. Nem tudom a lakcímet 1— az utcát. a házszámot —. aztán kiderül, nem is kell tudni, mert itt nincsenek elnevezett utcák, s, ha megkérdezem. hol lakik Pásztor Károly, mindjárt a buszfordulóban rámutatnak á házra. Nincs itthon a családfő... Pasztámé nyitja a kiskaput. nyomában a lánya, karjában a pár hónapos baba. mellettük a nagyobbacska unoka. Géza. Nincs itthon a családfő, de nincs is mesz- sze. Néhány száz méterre az egyik teliken dolgozik. A kerítés oszlopait festi Pásztor Károly Somlyóbánya népfronttitkára. Nem is csodálkozom, hogy munka közben találom, azért jöttem én is, hogy arról beszélgessünk. A társadalmi munkáról. Amiben tavaly a somlyóbánya iák kiemelkedőt nyújtottak: az ötvenezer munkanapot Salgótarjánért mozgalomban az első helyet érték el. Hetvenötezer forint a jutalmuk. — Nézd, ezt nyertük, mutatta néhány napja tanácstagunk. Bánházi Gyuri a tanácsi előterjesztést. És, amikor láttam leírva, hogy az ^Iső díjat kaptuk meg, majdnem a plafonig Ugrottam örömömben — eleveníti fel a hírvétel pillanatát Pásztor Károly. — Az biztos, hogy nem kótyavetyéljük el azt a pénzt, és nem is vész el. Megvitatjuk a Vöröskereszttel, a nőbizottsággal, a fiatalokkal, mire fordítsuk, s aztán párttaggyűlés elé is visszük javaslatunkat. És, hogy mindez nemcsak üres szó, erre a népfronttitkár azzal vállal garanciát, hogy határozottan állítja: „Meg lehet majd látni jövőre, mit csináltunk, ebből a pénzből!” Kettőszázharminc ember él itt ma is. S közülük — leszámítva a gyerekéket — nem akadt talán három sem olyan, aki nem vett részt a társadalmi munkában. Így már teljességgel érthető, hogy a tavalyi társadalmi munkáért április negyediké alkalmából huszonhárom arany, huszonhét ezüst- és tizenhét bronz fokozatú jelvényt osztott ki a népfront, és hetvenketten kaptak oklevelet. Somlyóbánya mindenese, az ötvözetgyár lakatosa, Kovács István pedig, aki a legtöbb társada'mi munkát végezte, a városi tanács által alapított Kiváló társadalmi munkás kitüntetést kapta. Az egyik ház fölötti, dombon, s egy másik háznak az aljában magas dróthálóval körbekerített kis sportpálya található. Szépen egyengetett vörössalak borítja. — Ötlakásos házat bontottak le itt, annak helyére építettük — mutatja be a telep egyik büszkeségét Pásztor Károly. — Talán, ha ezt nem csináljuk meg, szemétdomb lett volna itt. Most pedig lehet rajta focizni, gyerekek bicikliznek itt. Szóval, keLlett ez. A kis pálya feliratával jegyzi a tulajdonost: SOSE — Somlyóbányatelepi Sportegyesület, mellette címer, két kalapáccsal, s az alapítás évével: 1986. — Most megnézzük a vidámkertet — mondja a népfronttitkár, s látva értetlenségemet. megmagyarázza. — Ez az a hely a telepen. ahol régen majálisokat tartottak, ahol a gyűlések voltak; jártak itt kínaíi- aik, koreaiak is. Tavaly is .itt kerítettünk le egy darabot játszótérnek az óvodásoknak. Mindenki beleírta nevét Mászókákat. hintákat, játékszereket építettek ide. A kerítésoszlop betonalapjának tetején nevet olvasok: Szegedi Sándor. — Ja, igen. mindenki beleírta a nevét a betonba. Egyébként Sanyi nem is Somlyói, bent lakik Tarján- ban, de rendszeresen kijár ide, s ha már itt van, beszáll a társadalmi munkáiba is — mondja Pásztor Károly. — Amikor ezt a játszóteret kerítettük, negyvenen voltunk társadalmi munkában. Pedig esett az eső. Elmondja, hogy az idén újra görgőzni kell a hintákat, s homokozók, kisasztalok kellenek Feljegyzem még, hogy dolgoztak az orvosi rendelőnél, járdalapokat raktak le. csapadékvízelvezető csöveket fektettek, felújították a telep 1879-ben öntött harangját. .. De ennél is lényegesebb szavak hangzanak el. — Azt mondják mostanában. hogy nem lehet a fiatalokat összefogni. Nem tudom. Nálunk azonban ez nem így van. Szóltunk nekik. gyerekek. társadalmi munka lesz, és ott voltak, huszonöten-harmincan. . mi azért harcolunk" Pedig , úgy hírlik, lebontásra ítélt telep Somlyóbánya. A hatvan-hetven évvel ezelőtt épített kolónialakások végleg elűnnek. De a helyükbe nincsenek újfajta, a régi közösséget egybetartó tervek. Az építésben sem. — Sajnos, úgy tűnik, a tanács nem akarja, hogy a fiatalok itt maradjanak. Eddig a megüresedett lakásokat az itt élő, házasodó fiatalok a tanácstag javaslatára megkaphatták, és ők szívesen maradtak is. Ma megszűnni látszik a közösségnek ez a joga. De mi azért harcolunk — Pásztor Károly ezt a kifejezést használta —. hogy a települést ne bontsák le! És ez az ötvenhat éves munkásember, segédgépész az öblösüveggyárban. ez utóbbit nemcsak az épületekre értette. Ezen a telepen a munkások laknak, s a valamikori bányakolónia lakói közül a bányába már csak öten járnak. A fél évszázad óta ösz- szekovácsolódott közösségi szellemet, magatartást is értette ezen. Azt a munkásönérzetet, amit ma. ha öregszenek is a kolóniaházak, itt még együtt dédelgetnek. Mert kell az a fajta biztonság is az embernek, amit Pásztor Károly úgy fejezett ki: Ha ledobom a fejszét télen az udvaron, ottmarad az tavaszig is. Pedig ez a tél olyan volt. hogy akadt nap. amikor harmincöt Somlyói takarította az emelkedő-kanyargó utat, hogy kiérjen hozzájuk a busz. Munkába kellett menni. — Mi a célunk mégis a társadalmi munkával? Csak az. hogy rendbe tegyük ezt a telepet, lássák, itt mozgás, élet van! Nemcsak hétvége és telek Somlyóbánya. Munkás- hétköznap is. Társadalmi munkában. És ez egyre fontosabb. Zsély András . •• Üvegbe csiszolt álmok Berke« Szilvia, a salgótarjáni öblösüveggyár szakmunkástanulója ß ecsiUcfescn boldogulni — Ha újra kezdhetném?... Sóhajként röppen a magamagának feltett kérdés, s mint aki sokszor morfondírozott már sorsa felett, tudja a választ: — Tanulnék már a könyvekből, nem másutt járna az eszem... Karancsságon találkoztunk Csonka Gusztávnéval. Könyökével lökte a faluszéli .porta kapuját; két keze tele volt csomagokkal. — Több kell a kosztból is az ünnepekre. Itthon vagyunk mindannyian ilyenkor — magyarázza vidáman. Farmernadrág feszül lányos alakján, szél borzolja frissen vágott barna haját; csak hatalmas, melegbarna szemei nem élénkülnek. A tenyérnyi konyhába invitál. Előkerülnek a kávéscsészék is hamarosan, s míg elkészül, életéről kérdezem. — Élhetnék nyugodtan. Van két szép gyerekem, tető a fejem felett, rendes munkahelyem, ahol megbecsülnek. Csakhát milyen az ember? Szeretné többre- vinni... Szoba-konvhás, vén épület az otthona. Heverő, vetett ágy a konyha két szegletében, s a nyitott ajtó megett, a szobában is három fekvőhely. Kopottasak a bútorok, ám a morzsányi ablakon behuncut- kodó áprilisi nap sugarai sehol egy porszemet nem lelnek. Rend és tisztaság, ami nem is olyan egyszerű, bűvészmutatvány a zsúfolt helyiségekben. — Édesanyám, bátyám, öcsém, a két gyerek és én is itt húzódunk meg. Igaz, kicsit szűkösen élünk, de ha már így hozta a sors, akkor azon vagyunk, hogy rendet tartsunk magunk körül. A munkát, bármi legyen is az, sosem vetettük meg. A gyerekeket is erre igyekszem rászorítani — mondja,, miközben kitölti a kávét. Egyedül, társ nélkül neveli 16 és 13 éves lányait. Nincs könnyű dolga, hisz munkahelyén is felelős munkát végez. A salgótarjáni síküveggyár ragasztojt üzemében keresi a kenyerét, vezetője a Május I. Szocialista Brigádnak. — Nincs sok gondom a gyerekekkel, jól tanulnak, s itthon iparkodnak a segítségemre lenni. Másként, hogyan is lehetne? Jó testvérek. A tanulásban én nem tudnám őket patronálni. G.verekíővel más volt fontosabb nekem. Pedig menynyit kérleltek az igazgató bácsiék, hogy tanuljak, tanuljak. De hát milyen a gyerek? Tizenhat évese'n férjhez mentem, aztán jöttek a lányok. A gyárban fejeztem be az általánost, utána pedig tanfolyamot végeztem, hogy előrébb jussak. Ugv érzi több becsülete van a tanult embernek, a maga és a mások szemében is. Ezért is biztatta apró koruktól fogva gyerekeit a szellemi gyarapodásra; hogy nekik könnyebb legyen. Ám szerencsére azokat nem kell noszogatni, szorgálmas mind a kettő. Az idősebb középiskolás, a fiatalabbik is oda készül. — Nagyon jó érzés, hogy soha nem érte őket hátrány amiatt, mert cigányok. Egyenrangú félként foglalkoznak az iskolában velük. Csak a tudás Számít, nem a származás. — A munkahelyen is? Míg emlékei között keresget, keze szorgosan munkálkodik; tesz-vesz, rendezkedik, az amúgy is rendben lévő tárgyak között. — Tizenhárom esztendeje dolgozom a gyárban, öt éve brigádvezető vagyok. Egyértelmű hát, hogy teljes értékű emberként kezelnek. Nyilván nem tartottam volna ki ennyi ideig, ha azt éreztették volna velem: más vagyok. Javára legyen mondva, mégis kicsit másabb, mint száz meg száz társa itt, a síküveggyárban. Hiszen a Május 1. Szocialista Brigád április harmincadikán megkapta tavaly végzett eredményes munkájáért az aranykoszorús fokozatot. — Nem az én érdemem. Semmi különöset nem csináltunk; tettük amit kellett. S megpróbáljuk ezután is. — A családfenntartó, hogyan tervezi a jövőt? Homloka redőbe szalad, látszik vannak megoldatlan dolgai még. — Szűkösen vagyunk hatan a szülői házban, láthatja maga is. Turjánhoz köt a munkám, oda jár a lánybm, s a kisebb is középiskolába vágyik. Szeretnénk odaköltözni, ha sikerülne. Május 5-éig izgulhatok, akkor bírálják el a gyárban a lakáskérelmeket. Reménykedem nagyon. Farmernadrág és rpunka- köpeny. Ha cserélődik vékony . termetén, akkor a családanya brigádvezetőként lépi át a gyári kaput. Talán kicsit hasonlít is e kettős feladatvállalás, hiszen egyiket sem lehet teljes odaadás, felelősség és szeretet híján végezni. Tuza Katalin Pályáztak az amatőrök Mikszáth Kálmán születésének 140. évfordulója alkalmából Nógrád megyei amatőr képzőművészeknek hirdetett pályázatot a salgótarjáni József Attila, és a balassagyarmati Mikszáth Kálmán Művelődési Központ. A pályázat fődíját — a franciaországi utat — Cseh Péter szobrásznak ítélte a zsűri, A József Attila Művelődési Központ díjait kapták; Losonczv Ildikó kollázsaiért, Oláh Jolán festményeiért, Tomka István grafikai alkotásaiért. A mátraverebélyi Mikszáth Kálmán Művelődési Ház díját Szomora Kálmán nyerte el szobraiért. A pályaművekből csütörtökön kiállítás nyílt a balassagyarmati művelődési központban, amelyet május végéig tekinthetnek meg az érdeklődők. Elsődíjas munkanapok Somlyóbónya nem csak hétvége
