Nógrád, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
Bőrünkön a betűk Az öröm ma kétszeres, sőt, ha meggondoljuk háromszoros is, hiszen a Balassagyarmaton működő — s más tájakról, például a fővárosból fiatal alkotókat magához vonzó — Komjáthy Jenő Irodalmi Társaság első közös alkotása, a Bőrünkön a betűk című irodalmi-képzőművészeti antológia anyaga már a tarjáni nyomdászok kezében van. S innen visszafelé számolva tovább: öröm maga a tény. hogy ugyanis Nógrád megye irodalmi életét gazdagító összeállítás születhetett, s hogy ennek kiadásában nemes igyekezet testesült meg sokoldalúan, s persze öröm az is, hogy az antológia szövetéből, anyagából lapunk ünnepi számának művészeti mellékletében jelenik meg válogatás. Nem csupán a város, Balassagyarmat jutott el egy fontos állomáshoz a készülő antológiával, hanem mindazok, akik kezdettől bíztak egy „önképzőkörfélének'” indult művészeti-alkotói tömörülés önerejében, s ezek a megszépítő messzeség távlatából nézve talán nem is voltak „olyan” kevesen. S nyilván szaporodik még tovább is a számuk, amiként termékenyítő esőként hathat magukra az alkotókra a társaságot először reprezentáló antológia, de akárcsak ez a mostani, lapbeli közös fellépés és megjelenés. Nem is olyan régen, igazán sikeres szereplésen, a város értelmiségi klubjának vendégeként, a gyarmati amatőr előadóművészek tolmácsolásával már szerepelt közösen a társaság alkotógárdája — az írás marad meg azonban nem a sző. ami köztudottan illékony, mint a tavaszi illat vagy a kesernyés pszi füst. Éppen az antológiába is felvett egyik mű pásztói előadása alkalmával kérdezte a szerzőtől Czine Mihály irodalomtörténész. hogy aztán hol jelent meg már az ott hallott munka? Bizony sehol — volt a válasz, amire azonnal jött a figyelmeztető baráti szó „az. ami nem jelent meg írásban is valahol, tulajdonképpen nem létezik... ” Innen az öröm az antológia felett. Az ügy: a gyarmati irodalmi társaság értékközpontú műhelyének folyamatos élete, itt-ott irodalomszervező szándéka és belső tartása mostantól szó szerint kézzel foghatóvá válik a közös könyvecske megjelenésével. S az is bizonyosra vehető, hogy ha sehol máshol nem kapható majd, csak a haladó irodalmi hagyományt a nevében is felvállaló Kom- játhy-székhelyen, az Ipoly partján, elfogy majd egy szálig, ismerve a szellemiségét egyfelől megőrző, másfelől viszont örökké karbantartó és felújítani sem rest Balassagyarmat egészséges patriotizmusát. De még mielőtt előzetes olvasói verbuválásnak vélhetné valaki (s miért ne vélhetné?) ezt a néhány sort — valamit arról, miként látja előszavában a társaság egyik fő pártolója. Baranyi Ferenc a Komjáthy antológiáját, „önképző-' körfélének indult, de már régen nem az. Ez abból a fegyelemből is kiderül, amellyel ezt az antológiát megszerkesztették... Tollfor- gatói közül csupán azoknak a müveiből kínál mustrát ez a tehetséges gyülekezet, akik már megküzdöttek a maguk arcáért, így a társaság félreismerhetetlen vonásait is ők rajzolják ki elsősorban.. Az itt közölt válogatás még ennél is kevesebbet — néhány arcélet mutat a közös képből kiemelten — mégis remélhetően másokat is meggyőző hűséggel, minőséggel. AD AM TAMÁS: \ Ősz Barna festékkel öntötték vörös festékkel öntötték sárga festékkel öntötték nyakon a fákat jaj belerokkannak a bolondozásba KARÁCSONDI IMRE: Itthon Béke van. Galambok tollászkodnak a szélben. — Vagyis a szimbólumok elvesztik jelentésüket. , Kipucolt ruhában ülnek az öregasszonyok a kerítés előtt. Tűz a Nap. — Pereg a vasárnap némafilmje. Csikasz István: Balassagyarmat meg én NEM ismertelek mégis ide vándoroltam mert ismerősöm lettél valahonnan szigorú klasszicista mértan arányai közt megnyugodtam barokk burjánzásod felizgatott az építészeti hajlatokban ELGÖRBÜLT háztetőid és a sebesült homlokzatok falai mögött mennyi mindenért gyötört téged is mint engem: a gyalázat MÁR terád hasonlítok: rendhagyó szakadású fiad HANGOD nem a régi: itt lassú volt a felszabadulás utódaidhoz beszéls? most mert nehéz elődeidről egyformán beszélni HAT utódod akarok én is lenni és nemcsak utcanév de szellem is MEGBOCSÁTOK a túlzások meg a kis pletykák miatt 1* MERT mit jelent az: könnyűnek lenni és nehéznek találtatni kinek van joga sárban maradt előítéletekkel megítélni meg elbírálni MEG néha végigfutunk köves utcáidon pesti vagánykodásaim szilaj duha.fkodások: hadd tudják utódaim s mit szívem nem talált bent az emberekben megtaláltam kinn az elnémult kihalt Ipoly-part alatt: vibrál a fák alatt a tizenkilencedik század: zeneszót hord magával az északi szél itt rettegett az örvénytől szegény régi költő: kis ijedős legény: itt csapott össze jelen jövő ITT lett sáros a múlt DE korunk jelene kő s kemény gondolatunk már felszabadult gellert kap homlokunktól de pányváinkkal nyargalunk s amit érdemes magunkból mágneses térbe fogjuk mert nem félünk ideiglenes kóborló szélhámosoktól TÖRJÜK magunkat s ha néha még a paragrafus ránknehezedik mint ázott öltözet hát nekivágunk és humanizáljuk törvényeinket NEMESEK hintók hétszilvafások a brokát elhomályosult az abroncs szertevásott nyirkos kapuboltozatokra ráfestődtek a néma lázadások így keveredik minden itt egy nehéz kor után KERÉKGYÁRTÓK kocsisok szűcsök vasutasok és kereskedők közt hangos botrányos következőnek jöttem s bár kopárrá szikkadt száraz földjeidben a szomjúság sanyargat: fémeket gyújtunk feltüzelve NAPNAK te élettársam: Balassagyarmat Pszichomachia RADNAT KETYKÖ ISTVÁN: Szekercéd élén Csepeli Szabó Bélának A napok forgácsait szedegettem üres kosaramba egyszerre csak szekercéd élén szétfröccsentek az éjszakák s már zuhogott is rám a fény — e fényzuhatagban, mosolyod ösvényén indultam utamra... most véget ért az ösvény vért permetez fejemre a nyár és egyre sokasodnak halottaim: apám, bátyám, anyám — nyújtsd felém Veronikakendőd megtorlóm benne izzadt homlokom s megyek tovább... m el véglegesen verseket Jobbágy Károly: lem írni. Ezek eleinte iskolás, lelkes rigmusok voltak, de mire a Márvány utcai Kossuth Lajos felsőkereskedelmi iskolába kerültem, alakultak és csiszolódtak. Akkor már a budai villák egyikének alagsorába!), egy pincében laktunk. S ez meghatározta akkori verseim hangvételét és is rám tartalmát is. A sorok meg- mussal teltek keserűséggel,, sőt forradalmi elégületlenséggel. Tizenhét éves koromban a ma jellemző naturaliz- így írtam le életünket: Tudod, hogy mindig jó korán kelek. Most is fél hatkor vert fel az apám, — hisz nem vagyok sem gróf, se kisgyerek, kit nörsz dajkál és három szobalány — s mosókonyhában (ez fürdőszobánk) vízzel dörzsöltem két álmos szemem. Jókedvű voltam, hisz senki se bánt, i az életet betyárul szetetem. Visszamentem könyveim összeszedni. (Szobánkban bárki felnyújtja kezét, eléri rögtön, — nyújtóznia sem kell — a helyiség repedt, szűk mennyezetét.) Amint beléptem, elfogott az undor. Bűz vert mellbe, fojtón és áthatón. De nem csoda, e pár lépésnyi zugban öten alszunk a szétszórt ágyakon. Alig két méter padló oc mennyezet közt, a csepp levegő ötnek nem elég, aztán hogy pince, úgy elromlik itt lenn, hogy nem hinnék fenn a „nagyságosék”. Hát így van ez! Mert mi is jut minékünk, ha levegő is romlott és kevés, ha lakásban is két lépésben élünk s a gondunk éles, hideg, mint a kés. Pedig ez még nem volt nyomor. A „nyomor” tőlünk távol, a külvárosokban „töprengett odva mélyén”. Ebben a szűk, vizes lakásban, amelyért anyám „fent” takarított, mosott, végezte á piszkos munkát, mi gyerekek söpörtük a havat, tartottuk rendben a kerti utakat, ebben a „takarításért lakás”-ban sohasem éheztünk, sn* ' .......' " n aponként egy tepsi tészta is kikerült (apám e napokon is VALL (Részlet) délig dolgozott, s amikor hazajött. anyám kérte, nézd meg. jó már? Q kiemelte a sütőből a tésztát, s mint egy orvos, megkopogtatta s vagy azt mondta: jó! — vagy még tedd vissza egy kicsit.). A szobában egy részletre vett 2 plusz 1-es rádió árasztotta a zenét (rengeteget jelentett ez zenei elzüllésemben, hí- <j7on; cj*3$ny'7pnp. or»eret+mu- zsika, híg történetek lopták be magukat ifjúi képzeletemNÓGRÁD - 1987. április 4., szombat be). Az idézett versben azonban forradalmár akartam lenni. Akkor már olvastam ilyen brosúrákat, verseket, már legépelíem magamnak s szinte könyv nélkül tudtam József Attila Döntsd a tőkét! c. elkobzott kötetét. Már láttam a fényt, amely a pince sötétjéből kivezet. Ezt osztálytársam, Molnár József mutatta meg. Nagyon szegény gyerek volt, olyan emberek — távoli rokonok — nevelték, akik részt vettek a munkásmozgalomban. Így léptem én Is közéjük, olvasmányaimat is tőlük kaptam. Azt, hogy a vers nem játék, hanem veszedelmes dolog, még ebben az évben megtanulhattam. Egy háborúellenes versemért indult meg iskolámban ellenem a fegyelmi vizsgálat. Ezért ki akartak zárni az iskolából, félévvel a befejezés «lőtt, csak néhány haladó szellemű tanárom (dr. Boér Jenő, Czéh- m ester István, Gyergyai Albert, Szávai Nándor) közbenjárására kaptam haladékot, hogy „jó magyar ember váljon belőlem” és tehettem érettségit. József Attila lett a példaképem. Hiszen volt már poéta, aki a pincékben szorongó milliók nevében szólt s később, amikor Illyés Gyula verseivel is megismerkedtem, a „Rend a romokban” kötettel, amelyben egyes sorok: Mi oly szegények ' voltunk, hogy az már szinte tréfa volt! — az én életemmel egyeztek, el volt döntve az én költői sorsom is: Vagy közéleti, harcos költőnek lenni — vagy semminek. Ez • korabeli köt; tészet és irodalom, a népi írók írásai, akkori örökös vitáimban fegyvereim, suhogó szabiyáim — alakították ki bennem azt az énemet, amely még ma is értetlenül áll az öncélú, csupán csak formákkal bíbelődő, indulat nélküli költészet előtt. Félreértés ne essen! költészetet írtam és nem költeményt, hiszen egy- egy, csak pillanatnyi érzelemmel, gondolatvillanással, tájjal s más élménnyel kapcsolatos vers nem csak jogosult, hanem szükséges is a költő életében. Nem lehet örökké trombitát fújni —fü- työrészni is kell néha. Érettségi után tisztviselő lettem egy a Honvédelmi Minisztérium irányítása alatt álló gyárközpontban. Ide osztályfőnököm ajánlására — mint az egyik legjobb tanuló — kerültem s boldogan vállaltam, hiszen rövidebb volt a munkaidő, mint máshol: nyolctól kettőig, szombaton tizenkettőig tartott. Gép- és gyorsíró, levelező lettem. Ugyanebben az időben munkáskerületekben voltam kulturális előadó. Ekkor már tagja voltam a szociáldemokrata pártnak, sőt a hegyvidéki csoport ifjúsági szervezetének titkáraként az Országos Ifjúsági Bizottságba is delegáltak, ahol együtt dolgoztam Ságvári Endrével, Kulich Gyulával. Furcsa jelenség lehettem. Illegális bá- nvászta'álknzóra hívtak nap*» hogy verset mondjak, s megjelentem az akkor divatos, ún. Kossuth-nyakkendőben, vagyis úgy öltözve, ahogyan fi jobboldali diákok, mert verekedett bennem az internacionalista és az erősen nemzeti érzés; a párthelyiségben — ahogy egy akkori fiatalnak illett — könyvvel a hóna alatt járkáltam, de ezek a könyvek „gyanús” szerzők, Veres Péter és Németh László művei voltak, őket az akkoriban megelent törvények miatt meghajszolt, főként zsidó fiatalok, ferde szemmel nézték s így engem is; a VIII. kerületben egy alkalommal Erdélyi Józsefről és Sinka Istvánról tartottam előadást a munkásfiataloknak. Ezek a költők akkor már nyíltan nyilashírben álltak, de én a költészetükről beszéltem s a bennük levő forradalmiságot mutattam ki. Szakasits Árpád magához hívatott és kegyetlenül megszidott. Ismert, mert első verseim is a Népszavában jelentek meg. tőle kaptam első honoráriumomat is, s tőlük a leveleket, amelyekben értessenek, hogy „versét a cenzúra nem engedélyezte”. Akkor már személyesen ismertem Veres Pétert, írtam a Kelet Népébe. Móricz Zsig- mond adott nékem könyvet ilyen dedikálással: „J. K.nak vásárfia ...” barátságba kerültem az akkor fiatal író, Darvas Józseffel. Zllahy Lajos Híd című hetilapjához, már mint katona vittem be verseket. József Jolán — aki ott dolgozott — elolvasta és azt mondta- — Szép vermeket ír. — Tudom, felelem túlzott önbizalommal. — Továbbadta a vele szemben ülő Zllahy Lajosnak: — Közölhetnénk belőle egyet. — A főszerkesztő elolvasta és így szólt: — Miért egyet? Mink a hármat. Elindultam a költővé válás útján, kissé fel is figyeltek rám. Később Simon Istvá* mondta, hogy gyerekként a Hídból kivágta az én verseimet és félretette magának. De felfigyeltek rám mások is. Mint katonát, a Margit körúti börtönbe is beidéztek kihallgatásra „soron és renden kívüli dísz”-ben. A nagy lebukások ideje volt, valakiből kiverték a nevemet. Da szerencsém volt. A vérszomjas őrnagy éppen kiszálláson volt, egy tartalékos zászlós hallgatott ki, akinek elmeséltem — úgy ahogy itt leírtam — gyermekkoromat, még agitáltam is, mondván, nézze meg az irodalmat, aki jó író, az mind forradalmár — figyelmeztetett, hogy vigyázzak magamra és elengedett, csak a századnál figyeltetett meg. A századparancsnok — udvariasan bár — kikutatott, megnézte, milyen bejegyzések vannak a noteszomban, mit rejt a tárcám. Ezek is nevelő idők voltak. Barátaim tűntek el, ki börtönbe, ki halálba. Hatások hömpölygő áradatával viaskodtam, lelki mérgekből kortyoltam, amit hara sogó indulók, hazafias beszédek és újságok tálaltak elém; vad nacionalizmus és — annak ellenére, hogy katolikus neveltetést kaptam — bib« likus prédikátori hang kiáltott néhány akkori versemből, de egy dolog állandó, a felszabadulás utáni vágy. A Kálvin téri templom melletti egyházi épület falán egy emléktábla figyelmeztet arra a munkás-paraszt-értelmiségi találkozóra, ahol először szólaltam fel Kovács Imre. Marosán György, Karácsony Sándor és Veres Péter társaságában, s már terveztük az elveszett háború utáni új vfc* tógát, ^
