Nógrád, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
GYENES ISTVÁN: Fráter Erzsébet: — Szekér jött Sztregováról? Hozott ízes kincseket? Lisz* tét, mákot, kolbászt, kávét, túrót meg cukrot, juhsajtot, zsírt, oldalast, sonkát, süteményeket? Jött-e alkalmatosság Sztregováról? A nagyasszony küldött-e valamit? Mert pénzt nem küldött. Nem küldött pénzt soha. Küldött-e Ogy darab nádmézet legalább? A láz kivert. Kivert a láz. És körbejártam a ház körül. Ott jártam körbe a ház körül, amikor Imre.. De Imre is... Jönnek a darabontok. Fölfele csörtetnek a lejtőn- az ispánlak felé. Mért nem mondta Imre, hogy bajban van, mért nem szólt, mért nem mondta nekem, hogy bajban van, bújtassam el, hátul még elszökhetett volna, arra a nyárilak felé, de arra vonszolták, arra vonszolták a darabontok, oda vitték, ott nyittatták ki vele az ajtót és ott volt az a rengeteg fegyver, ott volt minden összehalmozva. Miért rakta oda Imre? Mért nem dugta el? Mért nem szólt? Nem szólt nekem soha, nem avatott be. Nem mondott rám semmit. Nem mondott semmit. Mikor mentünk, akkor is csak a kezem fogta. De nem szólt semmit, nézett maga elé, a nagy barna szemével, de rám nem nézett, vagy ha rám nézett, nem szólt soha. Nem szólt akkor sem, amikor Majthényi Anna, a nagyasszony, az édesanyja, amikor azt mondta az esküvő után, azt mondta, „menjenek az ispánlakásba, Erzsinek az is jó lesz...” Erzsinek minden jó volt! Erzsinek jó volt a göthös tekintetes, Csesztvén, még én is jó voltam neki, akkor még jó voltam az anyjának, akkor még nem voltam hibás semmiben. Akkor, amikor odaköltöztünk. Akkor szép volt minden. Akkor persze jó volt minden. És aztán, aztán nem. Nem mondott senki rám semmit. Csak tán Szontágh Pali. Talán ő. Egyszer mondott, egyszer, amikor Imrével megismerkedtünk, akkor mondott. Én nem szerettem Majthényi Annát. Sohase szerettem. Utáltam. Gyűlöltem. Nem szerettem, de nem mutattam neki. Mindig játszottam neki, hogy szeretem, mindig játszottam, hogy én vagyok a kedves menye. Hogy én vagyok a fiának, az Emikének, fgy hívta, Imrét így hívta Emi, Emiké, és azután is mindig mutattam a szeretetet, de nem szerettem, de ő tudta, hogy nem szeretem és én is tudtam, hogy utál engem, hogy legszívesebben elűzne a háztól, elűzne az ispánlakásból is, ezért aztán soha nem nézett felénk, se nem küldött még levélét se, de én se írtam neki, inkább írtam Eminek, Emin.ek írtam, igen a börtönbe, oda írtam és kértem tőle, kértem, hogy küldjön pénzt, hogy kérjen pénzt, ő kérhetett az anyjától, aztán ő szegény kért is és akkor küldött nekem is valamit és akkor tudtam venni egy-két ruhát, mert nem járhattam mindig ugyanabban. Én nem vágytam soha nagyságra, csak boldogságra. Boldog szerettem volna lenni. Mindig csak boldog szerettem volna lenni Imrével is. Nekem semmim nem volt, csak a szívem. Csak a szívemet vittem a házasságba. Nekem nem voltak ékszereim, nekem nem voltak jó ruháim. Nekem semmim sem volt, nekem még jó modorom sem volt. Talán azt is meg kellett mutatni, hogy kell késsel- villával szépen enni. Én így kerültem oda, és nekem semmit sem lehetett, csak a szívemet mutatni. Az én szívemet egyedül Imrének mutatni. Nem bántam és egyáltalán, semmi se bántott volna, ha akkor békén hagynak, de nem hagytak békén, és énben- nem, igen a dac, a dac erősebb volt, mert nem bírtam elviselni, hogy a szívemre tapostak, hogy a szívemet ütötték, nem bírtam ezt se elviselni, -hogy nem kaptam vigaszt, nem védtek meg, nem volt, aki megvédjen, mert Imre... Imre félreállt és csak a versben írta és aztán... megmutatta nekem megmutatta, azt írta, hogy „ne csatázzunk”. Ki ne csatázzon? Hol ne csatázzon? Én szerettem volna — írtam a válás után anyósomnak, hogyha Imre nyújtotta volna vezető jobb karját felém, de el kellett válnunk, egymástól, mert az indulat messze ragadott mindkettőnket és ezért kellett válni egymástól fájdalommal és bánattal, szívem érzi, hogy ha Emi megbocsátott volna, a jövő boldog lett volna köztünk, és így, hogy lelkem megtegye mindazt, amit fájdalma sugallt felkérem lelke sugallatából eredő tanácsot a végső percekben, szóljon Emivel, beszéljen Emivel és mit határoz és én megnyugszom benne és ha még érdemes vagyok tanácsa elfogadására, higgye meg, nem kértem eddig, semmi más vissza nem tartott, de a végső percekben elhagyott és a szeretet uralkodott felettem, borzadva az elválástól, bánatos szívvel elválva. Emi által üzent, hogy sorokba helyezett válaszát és ha nincs bocsánat számomra, szegény Jolánkára kérem nagyanyai áldását, hogy mindnyájunkon az isten áldása maradjon, hogy bocsánatot kér bánatos lelkem és aláírtam, hogy Erzsi, és aztán elküldtem és nem kaptam rá, nem kaptam semmilyen választ..'. — Szekér jön Sztregováról? Levél jön Sztregováról? Jön-e szekér, jön-e alkalmatosság Sztregováról? Levelet nem hozott Sztregováról? Itt van ez az ékszer. Meg az is. Itt vannak az ékszerek. Odaadom, pár forintért odaadom, aláírom, adja ide, az adósságlevelet is aláírtam. Nem törődök azzal, hogy ki tudom-e fizetni, majd kifizetem. Jön majd szekér Sztregováról. Jön levél is. És kifizetem. És... és könnyen kifizetem, csak adja ide, aláírom. Jön a szekér Sztregováról. De ki küldje, ki küldhetné?... Pajtában is aludtam és akkor már nem voltam „Erzsi tekintetes”, mégis én voltam Erzsi tekintetes és hogyha valaki kérdezte, nem mondtam meg, hogy én vagyok... hogy én vagyok Erzsi tekintetes, hogy én vagyok az, aki... akiről a Tragédiát írta Imre, mert igenis rólam írta, én vagyok Éva, igenis én vagyok és nem mondtam senkinek és akkor mindenki csak üldözött és kergettek és az árokban kellett meghúzódnom és... és azután már beteg voltam és... és nem tudtam, hogy hol vagyok és valamilyen hídnál voltam ott... ott... kértem... kértem pénzt idegenektől... kértem... és... akkor már cipőm sem volt... és... az árokba húzódtam és ott... éltem... és voltak kutyák, akik velem jöttek, együtt mentünk... átmentünk a réteken, átmentünk a bokrokon, átmentünk, átgázoltunk egy ingoványon és egy patakon is és a lidércet is láttam, a lidércet, és a üdére, a lidérc fényét, és akartam a lidércet, mert Imre azt mondta, hogy én vagyok a lidérc, aki éjszaka járkált és kísért, én voltam akkor Éva és én voltam Erzsi tekintetes és Imre is én voltam és mindnyájan együtt voltunk és együtt mentünk valahová, nem tudom, hol voltunk, beszélgettünk és azután bekerültem a falak közé, és akkor a falak között voltam sokáig és akkor jöttek hozzám, "mondtam, hogy az Aladárt hívják ide a legkedvesebb gverekem. Aladárt és a Jolánkát és nem hívták és nem jöttek és senki se nézett felém és akkor az az abroncs a fejemen tovább szorított és így volt és... Éva... a lidérc is... mindnyájan együtt voltunk,.. és... nem volt ott senki más, mint mi, mi hárman voltunk, a fény, Imre és én, és senkii más nem volt . körülöttünk... Mátra Hegyek — völgyek mi minden nekem örök valóság itt az élet napfényes mámor ül borostás arcomra mikor csúcsáról a messzi távolba nézek Feinyvesek — ősfák közt vadak — madarak élnek patakok vizében pisztrángok szöknek cserkésző útjait a vadász járja áprilisi fényben szalonkára várva Nekem a Mátra nem a föld háta ö éltető remény a szeretet lángja ki évszakokban a hűségek atyja fényében — színében az anyait adja. KARÁCSONDI IMRE: Elhagytam ölelni elfeledtem magamat magammá szerettem elhagytam folyókat fákat éles lombjukkal takarnának vállamra világot vettem — ölelni elfeledtem Háborúhal Ilona CSIKASZ ISTVÁN: Áprilisi kivonatok kifehéredetten követem magam szemem zöld árnyék reflexek tükre vág ijedt szív lüktet mellkasomban harangoznak bennem tüdőm fürtjei s mikor á fényre kilépek: az áprilisi napra csörren lábam alatt a napsugár-szilánk reményeim vannak csak melyeket nem érzek de lassan ébredek mint egy mégdermedt bogár a barna parlag meghajló nyakán aztán pattogó tűzzel gyújtok az áprilisba: kitakarom a kertem paplanát párna-rögeit felrázom lazára virágágy-lepedőt meglebegtetem nyújtóztatom e nedves téli földet s böjti szelekkel szellőztetgetem a hangod pattog mint a láng majd két fenyő közt idézőjelben visszhangozzák az örökzöld tuják s én felszívódom az áprilisban ZONDA TAMÁS: Menetrend Már csak a nyárfák pengéi vitáznak. Bőrömbe szédült júliussal költözködöm még az évszakokkal, de romlásra teremtett ágyásokra betolatott az utolsó dália — Kérek még időt. Szótárak nélkül szeretnék itthagyni fecskét, szarkalábat. Dadogás nélkül, viccelődve. Aztán mint a nyár, iramlok máris vízumtalan határokon el, messze... ^^ryrrssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssssssssrssssssssssssssssssssssssssssssyssssssssssssssss/ssssssssssssss/v/ssssssssssssssssssssssssssssssssssssyssssssssssssssssssssst Orfeusz Mutatványos E béd után rögtön a mérlegre állt. Hetvenhá- rom és fél, mormogta, reggel óta megint egy fél kiló. Eddig nem szólt senki- nek, nem tudta ugyanis, mi lehet az oka ennek a folyamatos, egyenetlen fogyásnak. Négy napja vette észre, nem üti meg a sokévi átlagot, a hetvennyolc kilót, azóta min_ dennap méri magát. Azon csodálkozott a legjobban, az étvágya változatlan, nem hányja ki az ételt, nem jár gyakrabban a WC-re, mégis, a súlyából napról nap_ ra veszít. Elhatározta, megemlíti feleségének a dolgot, ha hazajön. Elmosogatta az edényeket, berakta a szárítóba, bement a szobába. A rádióban Louis Armstrong játszott. Megnézett néhány állomást, végül maradt a Kossuthnál, kézbe vette a könyvet, amit éppen olvasott, ledőlt az ágyra. Néhány sor után már nem figyelt a könyvre. Félelmet érzett. Eszébe jutott, a rák kezdődik így. Aztán kivédte azzal, hogy aki rákos, annak nincs étvágya. Persze, ezekben nem volt biztos. Itt megállt. Mi lesz Katival? És Petivel? Furcsa, már nem félek. Ilyen könnyű volna meghalni? A rádióban egy nő énekelt. Elaludt. Nyugodt, mély álommal. Felesége gyengéd rázogatására ébredt. — Szervusz. — Szervusz — mondta. Felkelt megcsókolni az asz- szonyt. — Mi újság? — Nincs semmi különös. | — Ebédeltél? _ Matúz Gábor: Lépéselőny mérlegre, kábultan kísérte a mutató útját, amint célratörő határozottsággal haladt visszafelé. A negyven kilót akkor érte el, amikor az otthoni al- kohoíkészletet teljesen elpusztította. Tökéletes részegségben nézte meg újra az órát. Nyolc lesz néhány perc múlva, húsz perce, hogy Kati elment orvosért, rövidesen meg kell érkezniük. Harmincnyolc kiló. Ezzel a súllyal egy koncentrációs táborban sem felelnék meg, gúnyosan mondta magának. Többet nem nézek a mérlegre. Nem sokáig bírta voL na, szerencsére nyílt az ajtó, Kati lépett be, mögötte az orvos, kis henger alakú táskát tartott a jobb kezében. Mindkettőjüknek mozgott a szája, beszéltek, a férfi nem hallott, nem értett belőle semmit. A z orvos elindult feléje, megmarkolta, le akarta emelni a mérlegről, arca torz fintorba rán- dult az erőlködéstől, csodálkozva eresztette őt el. Kati előtte térdelt, sírt. Mindegy, utoljára megnézem a mutatót, gondolta. Éppen jókor, a mutató az utolsó vonáson állt a nulla után, tehát pont húsz deka. A férfi eltűnt, a mutató a nulla fölött remegett. A képek Csemniczky Zoltán szobrairól készültek. Kulcsár József felv. Miklós Harmodios, es meg kell dögleni !-jét, utána elaludtak. Reggelre a férfi újabb kilókat fogyott, a mérleg hatvannyolc kilót mutatott. Ismét szorongás fogta el. Felesége megváltoztatta az előző este határozottakat, elment orvosért. Férjének meghagyta, ne mozogjon, feküdjön nyugodtan, nemsokára jönni fognak. Mikor az ajtó becsukódott, felkelt, (olthatatlan) szomjúság kerítette hatalmába, felhajtott egy pohár bort, majd még egyet. Jóleső bódultság vett rajta erőt. Gondolt egyet, előhúzta a szekrény alól a mérleget, ráállt. Néhány percig nem történt semmi, amikor viszont szemmel láthatólag megindult a mutató balra, látta, ahogy teste egyre könnyebb lesz. Hatvanhárom kilónál leugrott a földre, a fürdőszobába rohant, megnyitotta a csapot; fejét alá tartotta, sokáig hagyta, a hideg víz hadd verje tarkóját. Visszament, ismét ráállt a mérlegre. Amíg a fürdőszobában volt, másfél kilót fogyott. Órájára pillantott, tíz perce ment el a felesége. A mutató lassan, de haladt a nulla felé. ötvennyolc kilónál a szekrényhez lépett meghúzta a borosüveget. Kiürült. Mint valami őrhelyre, állt vissza a — Igen. Jó volt. Magához húzta feleségét, simogatni kezdte. Nem kívánta. Eleresztette, visszafeküdt. Már csak heccből, de elővette a mérleget. — Kati! Be tudnál jönni egy pillanatra? Az asszony bejött, kérdőn nézett férjére, aki sápadtan állt a mérlegen. — Valami baj van? — Nézd! Hetvenegy kiló. — És? — De hiszen tudod, időtlen idők óta hetvennyolc vagyok. Kétségbeesetten kulcsolta ösz- sze kezét. — Nem kell mindjárt megijedni — fogta meg férjeke- Zé£* — De miért? — a férfi majdnem sírt. Az asszony meglepődve figyelt, nem látta okát ennek a hirtelen ijedelemnek. Férje észrevehette ezt, megnyugodott, aztán lehiggadva elmondta, négy nap alatt hét kilót fogyott. Megbeszélték a dolgot, az asszony vitaminkúrát javasolt. — ...és kiveszel még egy hét szabadságot. Az estig hátralevő időt a kertben töltötték el, az alig előbújt gyomot 'tépkedték a földből, beszélgettek, főleg Péterről folyt a szó, a jövő héten érkezik haza Zánkáról. A friss tavaszi levegő jót tett nekik. Megvaosoráztiak, megnézték a tévében Hubay NŰGRAD - 1987. április 4* szombat 13 I. Pataki László. Lidércláng (Monodráma, részletek)
