Nógrád, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-28 / 74. szám

Egy újságírónő magánjegyzetei

Ábel Olga könyve

A Magvető Könyvkiadó méltán népszerű Tények és tanúk sorozatában látott napvilágot Ábel Olga Egy újságírónő magánjegyzetei című dokumentatív értékű önéletrajzi beszámolója. A dokumentatív jelző természetesen a sorozat valamennyi könyvére érvényes, jóllehet a szerzők köre módfelett változatos, így megállapításaik, szubjektív elfogultságaik is gyakran vitathatók, és vitatandók. Nem vitatható mindaz, amiről Ábel Olga ír.

Elsősorban azért nem, mert ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni, a múlt minden nép és nemzet számára a maga teljességében vállalandó, társadalmi és morális katasztrófáival, bűneivel együtt. Ezek gyötrelmes hatása ugyanis csak úgy szüntethető meg, ha mód van ezek objektív föltárására, s ezzel a legszorosabb összefüggésben, szubjektív „kibeszélésére”, máskülönben az elvakart seb eleven marad s bármikor fölszakadhat. Ezért úgy gondolom, sohasem lehet sok a memoár és a napló, amit minden kor minden embere ír — ha nem is tollal — az életével.

Ábel Olga viszont írástudó

Is, mégpedig a legmozgékonyabb műfaj, a hírlapírás szolgálata jegyében telt el az élete. Ráadásul, kétszeresen is túl kellett élnie a század kataklizmáit, a bözödújfalui

székely zsidó — szombatos — leszármazottként a fasizmust, annak erdélyi és hazai minden „hétköznapi” megnyilvánulását, egészen a haláltáborig, újságíróként pedig a korabeli sajtó mind reménytelenebbé váló küzdelmeit az ár ellen, amíg erre egyáltalán lehetőség volt.

Más részről a sajtó fokozatos és teljes lezüllését, sokszor közeli munkatársainak árulását. Ábel Olga életben maradt és újságíró maradt, aki a felszabadulás után az emberben és az ország jövőjébe vetett hitét is megőrizte s az új rend szolgálatába állította. A Népszavától ment nyugdíjba.

Ábel Olga könyvének több megrendítő fejezete van. Költői erejű és jelképiségű mindjárt az Előhang, amelyben megírja a szülőfalu, a Maros- Torda megyei Gyulakuta viszontlátásának elmulasztását. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy pihentesse s mire újra fölpillantott, a vonat már áthaladt a falu állomásán.

— Nem mulasztott semmit, nem volt semmi érdekes látnivaló — jegyezték meg az útitársai, akik nem értették, miért buggyant ki szeméből a könny.

A család, a szülők, a testvérek, a férj, a barátok, a kollégák tömör és brilliáns jellemzése a könyv nagy értéke. A férj, akinek nevét nem írja le, a híres író és újságíró Benamy Sándor. Tud újat mondani a bergen- belseni KZ-táborról, majd a svájci időkről, ahol „csere- áru”-ként élt. A hazai sajtó- történet számára pedig kétségkívül a könyv legizgalmasabb fejezetei közé tartoznak azok, amelyek a két

világháború közötti erdélyi sajtóviszonyokat írják le, továbbá az ötvenes évek magyar sajtóéletéről, 1956-ról és az azt követő időkről számolnak be.

Ezek a fejezetek igen sok forrásértékű adatot tartalmaznak s lehetővé teszik a jelenségek pontosabb elemzését. Szívesen olvastam volna ezekről az időkről még többet. Remélem, a későbbiekben egy újabb könyvben még erre is sor kerül.

A szövetkezeti mozgalom, a szervezések, fejlesztések idejét mezőgazdasági újságíróként tudósította végig, e korszakról szintén érdekes emlékeket elevenít föl. Ezek közül csak egyet idézek, talán nem a legjellemzőbbet, de Nógrád megyéről szól. „Riportéiról hazafelé tartva, gépkocsinkból észrevettem, hogy az érsekvadkerti gépállomás udvarán ponyva nélkül áznak a mezőgazdasági gépek — írja.

Ez az írásom valami „fontosabb” ügy miatt hetekig hevert kiszedve, míg egy szép napon, 1953 februárjában minisztertanácsi határozat jelent meg a szocialista tulajdon gondosabb védelméről. Még aznap bekerült a glosz- szám a lapba, másnap a lapbírálat megdicsérte a gyors reagálásomat, és még prémiumot is kaptam érte. Hát így lesznek az utolsókból elsők. Vagy mégis jellemző ez a „régi” történet?

Az újságíró halhatatlansága állítólag egy nap.

Ábel Olga könyvét olvasva nem föltétlenül hiszek ebben. Ezek után legalábbis jólenne megérni a nyugdíjat.

T. E.

Remekművek Palmyrából

A Szíriái Arab Köztársaság Remekművek Palmyrából című kiállítása vendégeskedik a Néprajzi Múzeumban. Egy különös kultúra különös tárgyi emlékei. Dokumentumfotók és szobortöredékek, dombormű vek, mellképek és reliefek a hajdani virágzó civilizáció emlékei.

Palmyra — korábbi nevén Tadmor — fontos kereskedelmi központ és csomópont volt a Kelet és Dél felé vezető karavánutak találkozásánál. A II. században a római birodalom részeként tartják számon. A parthus majd a szasz- ßzanida birodalom szomszédFérfifej diadémmal — i. sz. III. sz.

ságában gazdasági és katonai fontossága miatt a III. században függetlenítette magát. Zenobia királynő vezetésével kiterjesztette uralmát a keleti provinciák nagy részére. Ennek a terjeszkedésnek 272-ben Aurelíanus császár állta útját, s elpusztította a várost is.

Virágzása idején a római és a keleti művészet sajátos ötvözetet alkotott — akkor épült templomai, védőfalai, oszlopsorokká] övezett utcái nagy hatással voltak a környező területek építészetére. Jellegzetesek a palmyrai sír- épületek (sírtomyok) domborIfjú mellszobra — I. sz. II. sz.

műves mészkőalakokkal,

amelyeket az e századi feltárások és ásatások során Európa csaknem minden jelentős múzeumába elhordták. (Még a mi Szépművészeti Múzeumunk is büszkélkedhet e kultúra tárgyi emlékeivel.) A palmyrai sírok feliratát — 1753-ban — elsőül az elfeledett holt nyelvek között sikerült megfejteni.

A Néprajzi Múzeum kiállítása látványos, szép anyaggal idézi meg a késői stílust képviselő Palmyra fénykorát.

(k. m.)

Ogga, Sásán fia mellszobra — i. SZ. II—III. sz.

Végtelen történet

A

Hp3vÍ kis Piszkos moziban megnéz- llolfl tűk gyermekeimmel a Végtelen történet című mesefilmet. Nem a filmről akarok most szólni, hiszen annak, aki nem látta, vagy nem olvasta Michael Ende fantasztikus meseregényét, amúgy is érdektelen a tartalomfölmondás. Láttam már jobbat, de gyermekeimnek felhőtlenül tetszett a szerencsesárkány, a versenycsiga, a kőevő, és Meseország megmentésre váró királykisasszonya. Hanem a korántsem „úri”, vegyes közönség most, napok múltán is töprengésre késztet, mert nem egyszeri esetről van szó, hanem jellegzetesen magyar jelenségről. Az ízlés, a jólneveltség; az emberi együttérzés hiányáról.

A pszichológiában empátiának nevezik az emberi együtt- és beleérző képességet. Egyes szakemberek szerint ez a legfontosabb emberi képesség, ezzel mérhető a szocializáció foka: mennyire vagyunk képesek ember- és sors(kor?)társunk bőrébe bújni, szemével látni, agyával gondolkodni és ítélkezni. Az empátia hiánya mai életünkben aggasztó módon mutatkozik meg: a társas együttlét valamennyi fórumán rosszul vizsgázunk, közlekedésben, áruházban, hivatalban, munkahelyen és — legyünk őszinték — otthon is. Eldurvult a mai magyar társadalom, talán mentségére legyen mondva, a nehezedő külső körülmények szorításában is.

De hát nehéz külső körülménvek történelmünkben csaknem mindig is voltak, a mainál súlyosabb gazdasági válság akadt már, nem is egy századunkban, s az elemi udvariasságot, az emberi együttérzést az akkor már élt idősek s a korabeli sajtó sem hiányolták. Igaz, manapság az erkölcs szóról sok gyermek talán azt sem sejti, mi fán terem, a gyakorlati ismeretszerzés és az erőszakot dicsőítő kalandfilmek világától egyformán távol van az. Végtelen történet ez is: a kis és nagy közösségek életében vannak apályok és dagályok, van, hogy erősödik az összetartozás érzése, van, hogy gyengül.

Jómagam, aki az erőszakolt összetartozás időszakában nőttem fel, sokáig az egyén jogaiért, elismertetéséért igyekeztem a magam módján küzdeni, most, hogy a gátlástalan individualizmus lassan minden korosztályt hatalmába kerít, időnként visszasírom még az erőltetett és államilag szorgalmazott közösségtudatot is. Ott tartunk, hogy csupán vezércikkekben vagy szónoki emelvényről lehet nevetségesség nélkül szólni közös dolgainkról, érdekeinkről, kötelességeinkről — magánemberként a hirdetett közösségi erkölcs és magatartás — netán: példa! — többnyire írott malaszt marad.

Lehet, persze, ez is hatás és ellenhatás dialektikájának végtelen története. Nem feltétlenül azt jelenti mindez, hogy mi, mai emberek rosszabbak vagyunk, mint a tegnapiak. Csak a szabadságot összekeverjük a szabadossággal, a jogokat a kötelességekkel. Mert — a példánál maradva — az a kiskamasz, aki hangosan és tüntetőén végigröhögi a mások által csöndben nézett filmet, elrontva mulatságukat, nos, az a kiskamasz egyszerűen azt hiszi, ehhez joga van.

Megváltotta a jegyét, senkinek semmi köze hozzá, miként szórakozik. Ugyanígy érvel anyja és apja is az élet mindennapos küzdőterein, tolakodva, durvaságokkal fűszerezett beszéddel, mindenki másra fittyet hányva.

ÜT 0mn4tlráf tanítani kellene. Ott*

U£ hon, iskolában, munkahelyen, mindenütt. Amit a kétezer évvel ezelőtti tanítás olyan világosan kimond, s amit oly nehéz betartani: ne cselekedő embertársaddal azt, amit magad sem szeretnél, hogy veled cselekedjenek. Tudom, ez nem olyan érdekes, mint a video, a diszkó, a karate — de az emberiség végtelen történetében csupán ez az igazán fontos. Egy ilyen csepp kis országban, ahol szegről-vég- ről mindenki mindenkinek rokona, ezt felidézni, tanítani, cselekedni, úgyszólván családi kötelesség. Nem a „szeressük egymást, gyerekek!” spicces érzelgősségére gondolok. Csak arra, hogy vegyük észre: mások is vannak a világon.

Sz. Sz. P. I

Kecses tornyok, lenyűgöző kupolák — a Tadzs Mahal messze földön híres épületegyüttese látogatók millióit vonzza

Veszélyben a szerelem emlékhelye ?

A Tadzs Hahal legendái

H

osszú évek óta folyik a vita, mennyi az igazság a Tadzs Mahalt övező legendákban? Csakugyan az örök, sírig tartó szerelem emlékműve lenne az indiai Agrában található csodálatos épületegyüttes vagy felül kell vizsgálni szépen hangzó, ám csalóka ismereteinket?

Az útikönyvek egybeszó- lóan Shah Jahan császár nevéhez kötik a világ építészeti remekművei közt is kiemelkedő mauzóleumot. Állítólag rajongásig imádott felesége, a tizennegyedik gyermekük szülése közben, 1631-ben meghalt Mumtaz Mahal síremlékeként építtette húszezer emberrel huszonhét esztendőn keresztül. A munkára birodalma legjobb mesterembereit hívatta össze, sőt tervei között szerepelt a Jumna folyó túlpartján egy ikerépület, egy „Fekete Tadzs” emelése is, hogy az egészítse ki, tegye harmonikussá a fehér márványcsoda lenyűgöző hatását.

A szkeptikus szakértők viszont kétségbe vonják a császár hű szerelmét, és örökké tartó, romantikus gyászát, hiszen háremét nem kevesebb, mint ötezer (!) nő népesítette be. A mogul nem volt jelen Mun- taz Mahal temetésén sem, s korábban is öbb időt töltött hadjáratain, mint családja körében. Mellesleg a Tadzs Mahal épületében található egy másik feleség és egy háremhölgy sírja is.

Jó néhány régészeti felfedezés is ellentmond a Tadzs Mahal körül makacsul fennálló hiedelmeknek. Egyre valószínűbb, hogy az uralkodó csupán bővített, újjáépített — még ha káprázatos formában is — egy, már korábban e helyszínen magasodó hindu palotát. Ez megmagyarázza a műszeres vizsgálatok régebbi eredetre utaló eredményeit (az épület kapui például a XIV. századból valók), az alsóbb rétegekben talált fal- és szökőkútmaradványokat, az erődítményre valló elrendezést és védfalakat.

A „mítoszrombolás”, a szakemberek közt folyó kötélhúzás persze mit sem áltoztat azon a tényen, ogy a Tadzs Mahal Földünk egyik legtökéletesebb, páratlan építészeti csodája, amelyet évről évre *übb millió látogató keres fel. Érthető tehát, hogy az indiai illetékeseket sem eredetének felderítése kötötte le az utóbbi időben leginkább, hanem a szépségét, fennmaradását fenyegető, egyre szembeötlőbb tünetek.

Ma ugyanis aligha lehet már szemet hunyni a környezeti ártalmak szaporodó ielei előtt. Az Affra körzetében működő erőművek és öntöőák füstié eőze nem maradt hatástalan Először a boltozatok és tornyok lassú elszíntelenedését, fokozatos sárgulását észlelték. A levegőbe kerülő szénpor és kéndioxid kénsavvá változva megtámadja a hajdan vakító fehérségű márványt „Olyan ez, mint a rák — panaszolta Som Chib, az indiai műemlékek védelméért tevékenykedő társaság egyik alapítója —, az idő múlásával egyre gyorsabban terjed.”

Sok kárt okoznak a vandál látogatók: karcolások, a faragások rongálása, a falban tündöklő tengernyi féldrágakő kitördelése jelzi áldatlan ténykedésüket. Da akad más gond is. Elöregedő vaskapcsok, az áhítatból állított gyertyák lerakódó füstje, a kupolában tanyázó denevérek ürülékéből származó penésztenyészetek — kétségtelen, hogy mihamarabb meg kellene kezdeni az alapos felmérést és a gondos helyreállítást. Néhány nagyobb esőzés után már a kupola mennyezete is beázott, s a sietős betonjavítgatások nemigen jelenthetnek tartós megoldást.

Sürgős beavatkozásra, kiterjedt védelmi intézkedésekre van tehát szükség, ha az indiai kormányzat eredeti, lenyűgöző pompájában akarja megőrizni a következő generációknak is a hindu-muzulmán architektúra e remekét, amelynek látványa életre szóló, felejthetetlen emlék.

Sz. Gb