Nógrád, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-28 / 74. szám
H ány Ära van? — suttogta Imre. — Nem mindegy?! — Édesem, tudod, hogy haza kell mennem. Legalább vasárnap legyek otthon! — sóhajtott a férfi, és lassan kibontakozott a zsibbadt ölelésből. A lány kelletlenül felgyújtotta a villanyt, és az órát babrálta. Nem akart hinni a szemének. — Tizenegy óra — mondta a rádió, de Zsuzsa belefojtotta a szót, ahogy lezárta. Imre lágyan megcsókolta a lány mellét, és lassan föl- tápászkodott az ágyból. A fürdőszobában sebtiben lezuhanyozott, és óvatosan, pipís- kedve a szőnyegen visszabotorkált a ruháiért a szobába. Arra gondolt, hogy Zsuzsa, mint mindig, visszaalszik, és halkan kioson a házból. — Eldönthetnéd, hogy kit választasz! — szólalt meg váratlanul a lány. Imre ijedtében dünnyögött valamit, és fölgyorsította öltözködő mozdulatait. — Elegem van abból, hogy csak hétköznaponként jársz ide — folytatta Zsuzsa —, nekem nincs kedvem tovább osztozkodni a feleségeddel! Imre nem szólt egy szót sem. Figyelmét az ing be- gombolására összpontosította, mintha abban a pillanatban nem lett volna fontosabb a világon se neki, se annak a másiknak. Mikor Imre összeszedte magát, és indulásra készen állt, a lány lassan kikászálódott a lepedők közül és pongyolát húzott magára. — Menj a családodhoz, de valamit meg kell mondanom. Két hónapos terhes vagyok. Ha legközelebb jössz, remélem, fogsz már dönteni! Vagy ne is gyere! Imre döbbenten nézett a lányra, formás derekára, izgató hasára. Mi? MI van? Hogy mondta?! Az órája el- pittyegte a tizenegyet. Sietnie kellett. Kutyaszorító helyzet! — Holnap mindent megbeszélünk, drágám! — Holnap vasárnap, te bolond! Otthon leszel a családoddal. Már ezt is elfelejted?! — Teljesen összeautyáltál. Megzavartál! — végigsimo- gáttá a lány hosszú haját, és lágyan megcsókolta a homlokát —, holnap jövflk, bármilyen nap lesz! Imre csodálkozott, hogy a kormány tiszta lucsok a keze alatt. Nem érezte a kocsit, maga körül minden olyan tovaszáguldónak, olyan távolinak tűnt innen a szélvédő mögül. Mire át- bumlizott a város másik felébe, már elmúlt éjfél. A ház előtt néhány méterrel már kikapcsolta a motort, a kocsi a lejtőn szépen betalált a garázsba. Mint mindig, most is lábujj hegyen osont fel a lépcsőn, n° vegyék észre, hogy mikor ért haza. Tévedett. A lépcsőfeljárónál, rögtön a nagylány szobája előtt, rémisztő arccal állt az asszony. Milyen öreg — gondolta Imre. Ég és föld a két nő. Az asszony huszonegy évesen se volt olyan gyönyörű, mint Zsuzsa! Mit esznek rajta a kollégái? — Ildi nem jött haza! — süvített az asszony. — Hogyhogy nem jött haza? — torpant meg Imre a lépcsőfeljárón. — Csinálj valamit! Imre leült a díványra. Tudta, hogy a lánya mindig az Egy autó állt meg a ház előtt. Az asszony dermedten nézett a férfire, akinek a vonásai lassan fellazultak, és egyenesen az üvegből kezdte kortyolgatni a konyakot. — Na, látod, mindjárt ösz- szekavarsz mindent! Egy gavallér hazahozta a lányt, és te már rögtön kiakadsz! Felnőtt a lányunk, mi meg úgy öregszünk! Érted? Chö — csuklóit Imre —, de ti mind ilyenek vagytok! Ti áldozatokat kerestek mind, ti nők! — Csöngettek! Nyiss ajtót! — sziszegte az asszony. — Van nála kulcs, be tud jönni. A csengő újra megszólalt. Szűcs Mariann: A kimaradás utolsó busszal szokott hazajönni a diszkóból. Legkésőbb negyed tizenkettőre itthon van. Most viszont negyed egy. — Hová jár diszkóba? — kérdezte a férfi száraz hangon. — Újtelepre. Nem tudom, pontosan, de valami .művelődési ház van ott — tördelte a kezeit az asszony, majd kitört belőle a zokogás. — Persze neked semmire sincs időd! Mindig a kurvádnál vagy, a lányodra sose figyelsz! Tessék, most megvan a baj! Imre a szőnyeg mintájába akasztotta a tekintetét. — És te? — kezdte halkan, majd egyre hangosabban, egyre indulatosabban folytatta —, és te mit csinálsz? A te lányod! De még a menstruációját Is tőlem kellett megtudnia, mert te nem értél rá. Neked dolgozni kellett, téged kiemeltek a gyárban, te értelmiségi lettél, vezető elvtársnő! Tönkretetted az életünket! Azt hiszed, hogy mi is a beosztottadd vagyunk? Nem. Nem. A férti fölpattamt és a bár- szekrényhez rohant. Föltépte az ajtajúit, és egy üveg konyakot vett eló. Az ase- szony odarohant, és kicsavarta a kezéből. — Ne Igyál 1 Menj a rendőrségre! Keressék meg a gyereket! Keresd meg Ildit — sírta a* asszony. — Nem érdekel, hogy mit vágsz a képembe! A pénz mindig jól jött, sőt észre sem vetted! De az ég szerelmére, most nem mi vagyunk fontosak, hanem a gyerek1 Az asszony könyörgéseit egy fékcsikorgás szakította meg. __ Strici! — szórta szemes zikráit a férfi tarkójára az asszony, és kipattogott a szobából. Imre idegein lassan szétfolyt a konyak. Kábultan ücsörgött a fotelban. Két hónap telt el, és neki nem szólt Zsuzsa. Miért, miért titkolta el, hogy gyereket akar? Miért nem mondta eddig, hogy gyerekük lesz? Hiszen tudja, tudnia kell Zsuzsának, hogy őt szereti, és őt akarja választani, csak Ildi miatt van gondja. Ildit nem akarja itthagyni az anyjánál. Végezze el a gimnáziumot a lány, legyen érettségi a kezébe, aztán majd elboldogul! Jön egy fiú, házasság, gyerek, és felnőtt lesz. De addig nem hagyhatja itt! A múltkor is, amikor Zsuzsához költözött egy hónapra, nem lehetett a lányára ismerni. Lerontotta. az összes jó jegyeit, és senki nem tudott vele zöldágra vergődni. Hiába, az asszony sose szeretett vele foglalkozni, neki csak az a lényeg, hogy egyre magasabb pozíciót töltsön be. Holnap Ildivel fog elmenni Zsuzsához, hogy közösen megbeszéljék a dolgokat. A közös jövőjüket. Ildi nagylány, tudja, hogy mi a dörgés, ha egyszer jön a testvérke. Erre a gondolatra kuncogni kezdett Imre. Nem is vette észre, amikor nyílt az ajtó. Újra húzott az üvegből, s amikor hallotta, hogy csukódik az ajtó, harsányan nevetett : — Végre, hogy megjöttél, kislányom! Feküdj le, aztán holnap beszélgetünk! Egyébként máskor ne hozd ránk a szívbajt, hogy ilyen későn jössz haza! — Imre, hagyd abba — szólalt meg az asszony fagyos hangon. — A rendőrség van itt! — Mi? Hogy ki? Csak nem a gyerektartásért jönnek? — heherészett a férfi, és saját viccétql csiklandozva csapkodta a térdeit. — Ne idétlenkedj — ragadta meg Imrét az ingnyakánál, és rázta meg az asz- szony. — A rendőrség van itt! A lányunk miatt! Imre torkán fennakadt a nevetés. Lassan föltápászko- dott, és az alacsony, szürke öltönyös emberhez lépett. — Szakács Imre. Tessék! — hajolt meg, és tétován nyújtotta a kezét. — Jó estét kívánok! ön Szakács Ildikó édesapja? Imre bólintott, és a feleségére nézett, de annak riadt tekintetéből semmit se tudott kiolvasni kapaszkodóként. — Kérem, jöjjön velünk a kapitányságra! — Mi történt? Mi van ma? Ez egy bolondokháza! Ez nem igaz! Mindjárt megőrülök! Széthasad a fejem! — Hány éves a lánya? — folytatta a kisember ugyanazon a száraz hangon, mint az előbb. — Tizenöt. — Jelenlegi foglalkozása? — ö... khm tanuló, másodikos a gimnáziumban. — Mind a ketten velem jönnek? — nézett a kisember a két tétova emberre, akik egyszerre bólintottak. Az irodában egy fotelban gubbasztott a lány. Maga elé meredt szemekkel nézett a semmibe. Amikor a szülei beléptek, rájuk nézett, aztán visszazuhant a semmi tanulmányozásába. Az asszony tettetett szere- tetrohammal simogatta, pu- szikálta körbe a mozdulatlanul ülő lányt. — Ne maceráid! Nem csecsemő ! — röffent rá Imre, és röstelte, hogy legalább öt idegen előtt viselkedik ilyen infan tűi* módon a felesége. — Gyere, menjünk haza, kislányom! Majd otthon megbeszéljük a dolgainkat! Tudod, hogy ma is túlóráznom kellett, pedig elmentem volna eléd! Ildi szuszogva felállt, szoknyáját gondosan kiigazította, majd lassan elindult az apja után. A nyomozótiszt előtt megállt, és szinte a fülébe súgva kiáltotta: — Ugye megmondtam! Okét csak a saját dolgaik érdeklik! Okét nem érdekli, hogy mi történt velem! Egy üveg pezsgőt nyertem Lajos bácsitól! — a nyomozó elnevette magát, a lány vihogva folytatta. — Apámékat csak a saját bajuk érdekli. De Lajos bácsit az is érdekli, hogy mi történt velem; öten vol' tak. És mindegyiknek megjegyeztem a mocskos pofájukat! öten mentek végig rajtam! De ezt csak Lajos bácsi kérdezte tőlem! KépzömOrészek randevúja Szirákon Az előző években a sen- lis-i Cziffra-alapítvány ösztöndíját elnyert fiatal képzőművészek alkotásait mutatja be a sziráki Hotel Kastély galériája. Kiss Zoltán László festőművész, Baráth Hajnal textiltervező iparművész, Nagy Gábor festőművész és Zele- nák Katalin textiltervező iparművész tizenhat alkotását tekinthetik meg az érdeklődők. Baráth Hajnal: Béke Bencze Péter Zelenák Katalin: Reneszánszportrék PAKOLlTZ ISTVÁN: Öröklakásnézőben Bombabiztos családi luxuskripta. Szuterén lakásul (átmenetileg) megfelelne igényesnek is. A várományos Beköltöző naponta fölbotolog a Kálváriára, elücsörög a masszív kőpadon; ókula nélkül is kicsilabízálja aranybetűs nevét, születési dátumát, (A halálozási évszámot ugyancsak rávésik a márványkeresztre, ha eljön a beköltözés napja és futja még a kegyeletből.) Nagypapóka elbóbiskál, merengve a Béke hamvaira-föliraton. Fertályórányi túlvilág-kóstolgatás után a temetővel átellenbeni présházba ballag. Pipaszó mellett — előlegezett áldomás gyanánt a majdani örök nyugalomra — elszopogat három deci kadarkát. SZOKOLY TAMÁS: Csak a tél volt költözni délre madarakkal? nem nézni! — ne nézzek hátra? repüljek föl magam elől szárnyak alól pislogni világra? csókoljak vasat? imádjak csöndet? bűvöljem a vakságot? költözzek ki bőröm alól perzselő homokba? — látod: földrengést szelet habosodást csillaghullást kívántam vért bukni virágra hóra várni a görcsre — én vártam bújtam pirosból kékbe kékből a sárgába voltam tavasz nyár ősz de a tél csak a tél volt a drága igazi otthonom ott tudtam ragyogni ott tudtam szikrázni fojtva félve fázva s bújtam kékből pirosba földből a fűbe fűből a Madárba. ADAM TAM ASt Elmúlunk olykor Elmúlunk olykor egy életre is és nem érzékeljük a nyár disztichonjait megakadunk mint kopott kés a sziklákon meg vannak számlálva napjaink behúzódunk a résekbe a szavak közé nem ismernek határt félelmeink éles kondulásba lépünk elfárad az óramutató gyémánt tűvel az égre karcoljuk fájdalmaink GYÜRKE ZOLTÁN: Megtört a varázs Elsodort a szél tőlem mindörökre. Mint, ahogy elszáll beoltott tűz füstje. összerázódott mögötted a távol. Szivárvány néz rám az ég homlokáról. Nincs űr utánad; beforrt hiányod. Mint folyó hátán hajó-vágta árok. Kifakult emlék / lettél mára csupán. Átfutó árnyék létem tarka falán. Ami volt — álom. Sohase láttalak. Nem őrizlek, mint múltat a várfalak Kiszellözietem manómat vtá■ -d Megtört a varázs — vissza már nerfi várlak! Baráth Hajnal: Madártérkép L
