Nógrád, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
Avantgarde művészet Hollandiában A század eleji művészeti avantgarde mozgalmak máig ható törekvései közül a holland eredetű De Stijl laza tár- suláisa döntően befolyásolta korunk építészetét, formatervezését, de képzőművészetére is hatott. Nyoma felfedezhető mai látásmódunk egészén. A csoport az első világháború alatt alakult meg. Kezdetben három festőből, két építészből, egy szobrászból és egy költőből állt. A csoport lelke Theo van Doesburg volt. A fő esztétikai elvek kialakításában Piet Mondriannak jutott döntő szerep. Mellettük Gerrit Rietveld, a magyar származású Huszár Vilmos, J. J. P. Oud, Bart van der Leck, Georges Vantongerloo hajtották végre a művészi gondolkodásmód teljes struktúra- váltását. Esztétikai képük a modern kor emberének szükségleteit fogalmazta meg. Ezért nagy élmény a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán végigsétálni, és a „tiszta forrást” közelről tanulmányozni. Ezek a művek és a makettek először láthatók Magyarországon. A csoport szerveződése óta eltelt közel hetven év történelmi távlatot ad a kiállított alkotásoknak. Ma már a közelünkből ismerős mindaz, ami akkor botrányosnak tűnt: a lényeget feltáró, elvont művészi formálásmód, amely a festészetben is gyökereket eresztett — ma épp új reneszánszát éljük a mértani absztrakciónak —, de teljes sikerre a környezetformálásban, a modern városképek, lakónegyedek kialakításában jutott. A házgyárak unalmas épületei miatt azonban nem tehetők felelőssé az ősök. Ök sokkal változatosabb, fantá- siadúsabb konstrukciókat formáltak — még most se lenne késő példát venni róluk. Az absztrakt művészet a De Stijl folyóiraton keresztül töltötte be tudatosító szerepét, hajtotta végre az új művészeti szemlélet elterjesztését. A csoportot az az elv vezérelte, hogy a modern civilizáció fejlődésének megfelelő új művészetet teremtsen, a legújabb tudományos felfedezésekkel szoros összefüggésben. Az első világháború végén Oroszországban és Kelet-Eu- rópában lezajló forradalmak ösztönözték őket arra, hogy a forradalmi eszméket művészeti formában az emberek mindennapi környezetét átalakító monumentális térképzéssel szolgálják. A Mondrian-festmények letisztult geometrikus harmóniája, Rietveld színes bútorPict Mondrian: Önarckép Huszár Vilmos: Kortárs ipar- művészeti kiállítás plakátja konstrukciói, van Doesburg belső tereinek mozgalmassága, Huszár Vilmos neoplaszticista szellemű absztrakt képei, üvegablaktervei, ma is friss cigarettareklámja, a Rotterdam főépítészeként városrendezési terveket készítő J. J. P. Oud Kiefhoek lakótelepe, Robert van’t Hoff családi házai, Gerrit Rietva.d rría már klasszikussá vált 1923—24-es utrechti Schrőder-háza, mely a CIAM építészcsoportosuláson keresztül nálunk is hatott, Piet Zwart konstruktív tervei, Georges Vantongerloo matematikai szabályok alapján szerkesztett szoborkonstrukciói egy szebb, jobb, értelmesebb emberi élet profetikus víziói, mai életformánk első ideái voltak. A művészek hittek az individuális érzelmeket és vad indulatokat kikapcsoló, tiszta objektivitásra törekvő geometrikus absztrakció rendteremtő, értelmet megtisztító erejében. Ebben látták az egyetemes humánum zálogát. Mint a De Stijl első, 1918-as manifesztuma megfogalmazta: „Létezik egy régi és egy új kortudat. A régi az individuá- álishoz kötődik. Az új az egyetemeshez. Az individuális és az egyetemes küzd a világháborúban és a mai művészetben. A háború lerombolja a régi világot tartalmaival együtt: a mindent átfogó individuális uralmát.” Az új művészet fogalmazta meg az új kortudat tartalmát: az egyetemes és individuális kiegyensúlyozott viszonyát. Ez az új tudatosság kész meghódítani belső és külső világunkat. A készség ugyan megvolt, de a művészek a hagyományosan, gondolkodók széles táborában erős ellenállásba ütköztek saját hazájukban is. Műveik csak hosszú évtizedek múltán — elsősorban a Bauhaus működése révén — váltak a korszerű építészet és környezetformálás előképeivé. A mozgalomban részt vevő művészeket is nézeteltérések osztották meg, de lényegében 1931-ig, Doesburg haláláig fennállt a csoport. A De Stijl művészei értő szemmel fedezték fel az új társadalmi átalakulás jeleit, az ipari termelés túlsúlyba jutását, a munkásság fokozódó szerepét, a világvárosok létrejöttét. Igen modern koncepciójuk alapja az volt, hogy az önkényes döntéseket átfogó tervezésnek kell felváltania, amely általánosan érvényes szabályrendszeren alapul. Ily módon vált a tervrajz a művészi alkotás modelljévé. A koncepció megvalósításában a gépi tervezés precizitására törekedtek. Az önkényes természeti tárgyak helyett a tiszta geometria elemeihez fordultak. Műveik szépsége éppen egyszerűségükben és mértékletességükben rejlik. A művészi nyelv szókincsét a végletekig leegyszerűsítették, ennek az eredménye volt az absztrakció. A művészet megszűnt kézi munka lenni, a tudományhoz, a pszichológiához hasonlóan objektiven az igazságot kereste. „A tiszta viszonylatok művészetének” első számú apostola Piet Mondrian volt, aki 1920-as pamfletját a „jövő emberének” dedikálta. Szerinte a művészet képes megszabadulni a hétköznapok szorításától, az élet előtt jár, ezért az a feladata, hogy utat mutasson a harmónia megvalósítása felé. A művészet képes elvezetni az emberiséget egy fényesebb jövőbe, egy új és forradalmi utópiába. Brestyánszky Ilona Folyamatosság és megújulás A Palócföld társadalmi céljaink elkötelezett fóruma Kialakult hagyományoknak megfelelően, ezekben a hetekben zajlanak azok az értékelő és feladatmeghatározó megbeszélések, amelyek egy- egy folyóirat szerkesztősége számára orientáló szereppel bírnak, közvetlen és hatékony eszmecserét tesznek lehetővé az érvényes művelődéspolitikai célokról, továbberősítve ezen orgánumok ideológiai és szakmai megalapozottságát, végső soron műhelyszerepük fokozott felelősséggel történő kiteljesítését. Napjainkban az országos gondokkal küzdő irodalmi élet közepette ennek különös jelentősége van. A Salgótarjánban megjelenő Palócföld című folyóirat múlt évi tevékenységéről és az idei tervekről folytattak megbeszélést e héten Salgótarjánban, a Nóg- rád Megyei Tanácson. Ezen részt vett Baczoni Gábor, a Művelődési Minisztérium irodalmi és művészettájékoztatási főosztályának vezetője, Csongrády Béla, a megyei pártbizottság osztályvezetője, Berki Mihály, a megyei tanács elnökhelyettese, dr. Horváth István megyei művelődési osztályvezető, Kovács Éva főelőadó, dr. Praznovszky Mihály, a folyóirat főszerkesztője, valamint a szerkesztőség minden tagja. Megnyugtató, hogy — bár a múlt évi tevékenységben is előfordultak egyenetlenségek és föllelhettő hiányosságok — összességében kedvező értékelést kapott a Palócföld mind a minisztérium, mind a megyei pártbizottság és a megyei tanács részéről, s ez összhangban volt a szerkesztőség „önértékelésével” s valamennyi hozzászóló véleményével. A teljesség igénye nélkül kiemelünk néhány általunk is. fontosnak vélt megállapítást az elhangzót,fákról. A Palóc- föld 1986. évi tevékenységének értékelése elé két lényeges motívum minősítése kívánkozik, ajnelyek fontosságuk miatt alapvetően meghatározták a szerkesztőség tavalyi munkáját. Az egyik Bárányt Ferenc főszerkesztő távozása a laptól, a másik pedig az, hogy a Művelődési Minisztérium támogató közreműködésének köszönhetően a második számtól kezdve egyharmadnyi terjedelemmel bővülve jelenít meg a folyóirat. Örvendetes, hogy az új fő- szerkesztő, dr. Praznovszky Mihály „beállása” nem járt együtt az előző — szépen építkező — esztendők főszerkesztői koncepciójának elvetésével, noha némi korrekcióra sor került. Így a lapot a folyamatosság és megújulás együttesen jellemezte. A több év óta folyamatosnak mondható főszerkesztői törekvés érzékelhetően kiegyensúlyozott eredményeket hozott, amelyekre a következőkben is bátran lehet építeni. A tavalyi hat számot szakmai és művelődéspolitikai kiegyensúlyozottság jellemezte. Az igényeknek megfelelően erősödött a lap valóságfeltáró, társadalompolitikai karaktere, az országos és nógrádi publikációk köre egyensúlyba került, s az általános, valamint a helyi jelleg kiegyenlítődése nem ment a lap színvonalának rovására. A folyóiratnak sok megyei alkotót sikerült felsorakoztatni, különösen a szépirodalmi és a Valóság rovatban volt erőteljes nógrádi kibontakozás. A folyóirat több alkalommal is sikerrel talált olyan témákra, amelyek a szépirodalmon túl is jó lehetőséget adtak a helyi vonásoknak az országos folyamatokba, az egyetemes magyar kultúrába való beintegrálásához (például palóc kutatás, országos közművelődési tanácskozás). Külön kiemelést érdemel a Palócföld odafigyelése szomszédainkra, az északmagyarországi és közép-szlovákiai terület alkotóira, a „helyiség” szélesebb etnikai, történeti értelmezését valósítva meg. A vidéki lét realitásainak felvállalása, a helyi hagyományok ápolása mértéktartóan és jó hangsúly- lyal történt. Új rovatok is indultak (Élő múlt, A Palócföld megkérdezte címmel). S általában tavaly is rugalmas szerkesztési elv valósult meg. A tematikus blokkok (balassagyarmati szlovák—magyar tanácskozás, Közép-európai ember című blokk) magas színvonalúak voltak. Tovább kell lépni azonban a közművelődési, a propagandamunkában, a terjesztési gondok enyhítésében, az olvasottság növelésében, bár a lap tavaly is sokat tett kapcsolatrendszerének építésében, intézményjellegének erősítésében, az irodalomszervezésben. Szakmai segítségével jelent meg a Palócföld könyvek újabb kötete. a Gerelyes-emlékkönyv, s elkészült az 1990-ig szóló kiadási terv is. A lap 1987-ben tovább erősíti társadalompolitikai jellegét. Meghatározott szerepet vállal az „Érték, művészet, közönség” címmel szerveződő közművelődési, művészeti rendezvénysorozatban, a Mikszáth-évforduló méltó megünneplésében, hogy most csak ezt a két példát említsük. Baczoni Gábor teljes részletességgel és rendkívüli alapossággal elemezte a folyóirat tavalyi hat számát, igen nagy segítséget nyújtva ezzel a további munkához. A többi között utalt az 1985-ben indított s múlt évben lezárt irodalmi vitára. Ezzel kapcsolatban hangoztatta, hogy ezekre a jövőben alaposabban fel kell készülni. Azt is kiemelte, hogy a jelenlegi helyzetben a társadalom változó értékrendjébe illeszkedő és jól vezetett viták igen fontosak. Kifejezte elégedettségét afölött, hogy nyugvópontra jutott a „helyi”-ség körül korábban zajló vita, a minőség, a mű értéke a döntő. Elismeréssel szólott a folyóirat társadalompolitikai érzékenységéről, megemlítve néhány vitatható értékű publikációt is. Ugyanakkor hangsúlyozta, a főszenkesztőváltás és a terjedelem bővülése jót tett a lapnak. Az irodalmi élet zűrzavaraiban egy-egy folyóirat egyre inkább műhellyé, orientáló fórummá válik. S ezt a szerepet a Palócföldnek is fokozott felelősséggel vállalnia kell. Csongrády Béla a lap művelődéspolitikai értékelését adta. A tavalyi munkát értékelve a többi között kiemelte, hogy a Palócföld koncepcionális szerkesztési elvét érvényesítve eredményesen szolgálta a társadalompolitikai célokat, minőségileg továbblépett. Hangsúlyozta, hogy miközben a társadalmi közeg bonyolultabbá és feszültebbé vált, a Palócföld társadalmi céljaink elkötelezett fórumaként funkcionált, művelődéspolitikailag ez a legnagyobb érdeme. További erőfeszítésekre van szükség az olvasottság növelésében. A lap idei terveit kedvezően ítélte meg, ugyanakkor fölhívta a figyelmet a még fokozottabb politikai, ideológiai érzékenységre, a közös felelősségre, s néhány aktuális kérdésre, amelyek társadalmi, gazdasági, ideológiai előrehaladásunk szempontjából kiemelkedő jelentőségűnek ígérkeznek ebben az évben s amelyekhez kapcsolódva a Palócföld szerepvállalására is számítani kell. T. E. „ ... A Dunán ácsolni kezdték a nyári uszodákat... ” Csathó Kálmán csak úgy odavetőleg jegyzi meg ezt a hétköznapi tényt egyik közismert-közkedvelt novellájának valahol a közepe táján. Már akár itt elámulhatunk mi maiak — mit kezdtek ácsolni? Uszodákat? Csak úgy a Dunán? Mintha arról lenne szó „jön a tavasz, mert a városgazdálkodás kezdi már kiültetni az obiigát nefelejcseit a főtérre... ” Időközben ugyanis az élet jóval komplikáltabbá változott. Ma már elképzelhetetlen ilyesmi, s nem is csak a Dunán. Túl egyszerű lenne. Jómagam még feredőztem Ilyen „ácsolt” medencében a Kis-Dunán, pontosabban az újpesti öbölben, szemben a hajógyári sójatérrel (a sója- téren építik állványon a hajókat, onnan bocsátják aztán vízre őket), a Szúnyog-sziget partján. Mindez nem volt „olyan” nagyon régen. Mindenesetre a mi korunkban, mindenesetre ebben a rendszerben, amikor a hajógyári munkások összefogásával a Híd I-ben (vagy II-ben) egykettőre megépülhetett megfelelő vastagságú vaslemezekből az „ácsolt” strandmedence. Majd eltelik egy kis idő még és valakik felfedezik újra ezt is. Csőben a lyukat. De ma még komplikáltabbak vagyunk ennél. És fejlettebbek, technikásabbak stb. Marad az álltalános sírás a pénztelenség felett, hogy „ugyan hol, meg ugyan miből... ” Azt a medencét egyszerűen összehegesztették lemezekből, belül volt a levegő, az úszódaru adta nyilvánvalóan az ötletet és a Csathó Kálmán-féle ácsolt uszoda, amelynek deszkaalja és -oldala is volt, egyszerűen nem lehetett a vízbe fulladni. Mondtam aztán a nyáron a palotáshalmi tó partján állva egy indiántábor (művelődési gyerekek) főnökeként a fehér nagyfőnöknek ezt a hajógyári ügyet az összeüthető stranddal. Csak legyintett; ott a vízminőséggel is baj van, nem csak a lelemény hiányzik. De az ötlet azért láthatóan megragadt az elméjében. Néhány tízezer forintból abszolút biztonságos és a környezetet is kímélő uszodát lehet bárhol fabrikálni. Most február elején még időben eszébe juthat másnak is. Palotáshalmon a tó partján volt a tábor. Három nap múltán minden második, harmadik gyerek torka egyszerűen megduzzadt. Nem, nem járvány fészkelt közénk. Az ok egészen hétköznapi: a kánikulai melegben anélkül, hogy magukat időnként lehűthetnék a gyerekek, szó szerint egészségtelen vízparton hosszabb időn át táborozni. Ugyanez hegyek között nem okoz gondot. Ácsoljunk leleményt? Vidékünk egykori vonzerejére hívta fel valaki a figyelmemet egy régi kiadvánnyal. Éppen ötven évvel ezelőtt jelent meg az a füzetecske, amelyben a Cserhát tájait ismertetik szűkszavúan. mindenféle ékesszólástól mentesen. A tények (a fél évszázaddal ezelőttiek!) önmagukért szólnak. Igaz, hogy mindez azokból az évtizedekből való, amikor a történelem úgy hozta, hogy Nógrád felvidéki résznek lépett vissza vagy lépett, előre, és miként egy újra kiadott korabeli szociográfia megjegyezi (Szabó Zoltán Cifra nyomorúság), ezt a felfedezést végeredményben a kényszer szülte — mégis tanulságos ma is a leírás. A kis korabeli idegenforgalmi kiadvány ilyeneket ír például Cserhátszentiván községünkről: — Subalpin klímával bíró üdülőhely... a Cserhát hegység legmagasabb részén. Lakás, ellátás: fizetővendégsze- rűen. Mindenesetre összesen tizennyolc volt a fizetővendéget fogadó szobák száma 1937—38- ban Cserhátszentivánon. Ebből a tizennyolcból tíz volt az első osztályú! a többi másodosztályúnak számoltatott el (már az is érdekes lehet, milyen szempontok szerint osztályoztak akkoriban, s milyen a mai osztályozásban a kalkulusok feltétele?). Mindez természetesen a község lakosainál történt, tehát mintegy húsz család foglalkozott vendéglátással is, mert nyilván foglalkozott még sok minden mással ugyanúgy; iparral, földdel, állattartással. Ma legfeljebb ott tartunk, hogy ismerjük a cserháti részek (általában a nógrádi tájak) értékét, távlatban tervezzük is bevonásukat az általános üdülési mizériákba, történnek is lépések arra, hogy megnyerjük a községek lakóit — fogadjanak fizetővendéget, de hogy aztán sikerül-e minden tekintetben úgy intézni ezt is, hogy éppen úgy megérje a falun élőnek az idegenek vendégül látása, mint megérte régen...? Ugyanaz a valaki, aki a kis füzetet a kezembe nyomta, elmondta azt is, hogy szeretnének valamilyen üdülési bizottságfélét létrehozni maguk között, hogy elébe menjenek az igényeknek, kezére dolgozzanak az idegenforgalomnak. „A szobák ára ágyneművel, takarítással I. oszt. ágyanként napi nyolcvan fillér. II. oszt. napi hatvan fillér. Teljes ellátás szobával együtt, napi ötszörös étkezéssel négy pengő. Napi négyszeres étkezéssel három pengő hetven fillér. Fürdőzés. A községnek meleg forrásból táplált, kissé kénes vizű... úszásra is alkalmas medencével bíró természetes strandfürdője van, mely gyönyörű helyen, sziklás hegyek között, a falutól három percre fekszik s maga is látványosságszámba megy. A vize állandó be- és kifolyású, kétszer huszonnégy óra alatt természetes módon felújul, átlagosan 24 fokos meleg. A víz a legmélyebb részen két méter mély — a gyermekeknek és az úszni nem tudóknak külön elrekesz- tett alacsony vizű rész áll rendelkezésre. Napozóhely, homok-strand, büffé.és így tovább egészen addig, hogy a strand mellett egészen olcsó telkek is vásárolhatók. „Felvilágosítást bármikor készséggel nyújt minden kérdésre — a községfejlesztő bizottság — községháza”. Al- sótoldon meg a Sándor penziót említi a kis füzet szövege, mely „már két éve van üzemben”. S az ott nyaralók állítása szerint az „oly egyéneknek, akik kimondottan pihenni akarnak, tökéletesen kielégítő”. De ugyanott a helyi forrástól nem túl távol ugyancsak szó esik egy strandfürdőről is. A szánkóra mostanában olyan mértékben csodálkozott rá az ország (a hirtelen tél miatt), hogy az már valóban csodálkoznivaló volt. Lám csak, a kényszer milyen leleményessé tud tenni bennünket! Egyszeriben jó a memóriánk. S csak a kényszer lehet termékenyítő, vagy segíthet a felismerés is? Nem tudom. Nem lehet dolgom ennek megállapítása. Csak tudom, hogy rengeteg energia — szó szerint, vizek formájában, meleg vizű források „képében” és minden másban —• megy pocsékba, ahogy ezt a népnyelv egyes helyeken olyan találóan kifejezi. Csak ismerek jámbor óhajokat, s magam is jámborkodtam nemegyszer balga fejjel, mit tudom én, miben bízva... Talán valamiféle csodában, ösz- szefogásban. közös érdekek közös felismerésében. Nézek magam is reménykedve hamis vagy valódi prófétákra, akikről előre tudható, hogy nem töltik majd be státusukat saját földjükön, mert azt már az írás is megmondta... Ha legalább valahol visszatérne valamiféle eredeti lelemény. Marad még egy időre vagy végképp az emlék. S csak a könyv lapjain ácsolják nyáridő közeledtével az uszodákat. Bár ki tudja? Fordulhat a világ még a saját szánkótalpára. Amikor a lelemény „kötelező” lesz mind- annyiunknak. T. Pataki László
