Nógrád, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-21 / 44. szám
Parti Nagy /os: Csuklógyakorlat Ha beszélhetnénk a film- művészetből vett analógia szerint experimentális költészetről, úgy Parti Nagy Lajos közelmúltban megjelent verseit feltétlenül ide lehetne sorolni. Parti Nagy Lajos a költészet műfaji lehetőségein belül ugyanazzal a módszerrel él. mint az experimentális film a technikai beavatkozás révén. Versei, stiláris érzékenysége a tárgyi anyagszerűség, a fogalmi kötöttség feloldásából fakad. Verseinek nyelvezete tudatosan deformált, perödiszti- kusan elhajlított. Nem a szituációk konkrétságához kötődik, hanem az ironikusan felmorzsolódó individum állapotbeli megfeleléseihez, s csupán a benyomások szintjén válik fogalmilag megragadhatóvá. A játékos, olykor szarkasztikus hangvétel a létfontosságú, vagy legalábbis annak vélt értékek hiányára utal, kissé operetti módon; tréfás utánzatok sorozatával helyettesítve a teljes értékű egzisztenciális lét hiányát A paródia azonban önirónia is egyben, amit nem lehet nem komolyan venni- Az operetti komolytalankodás, a játék tétje maga a költészet; „ki oldja föl e jeibeszédet. (mielőtt egészen kiszépül) s már végleg tandarab a bánat”. Az önmagára visszautaló paradox jellegű kérdés Parti Nagy Lajos legizgalmasabb, mégis legellentmondásosabb gondolata. Verseiben a költői szándék komolyságának bizonyítéka a komolytalankodás, az a már-már kilátástalan utóvédharc, melyet a művészet, s ezen belül a költészet ironikus felbomlása ellen vív. Ennek érdekében teremti meg azt az ironikus metanyelvet, amely a bomlás folyamatának csak úgy tud ellenállni, hogy közben ellenálló lesz minden feloldási, értelmezési kísérlettel szemben is. Az általános életérzéssé összesűrűsödő hangulati elemek sorozata úgy kapcsolódik egymáshoz a kötetben, mint egy kísérlet egymással láncot alkotó darabjai. A kísérletezés fontos, nemcsak a tudományok, de a művészetek területén is, létjogosultságát nem szabad, nem is lehet kétségbe vonni. Végigolvasva a kötetet, úgy vélem, felülkerekedik mégis a gondolat: a „ielbe- széd” és „tandarab” ellentétén, az igazán jelentős költészet képes volt mindig is felülkerekedni. (Magvető Kiadó 1986.) Gallé Sándor Számítógép-művészet LUKACS GERGELY SÁNDOR: JÖJJ Jöjj, légy a társam hogy erőnk legyen tétova kézfogások melegével az elmúlás ellen a következő dobbanáe- szakadékon is túl a lemondás hómezőit meglábolva. jövőt együtt elfelejteni. (Picunőa, 1985. szeptember 21.) TARJÁN1 IMRE: Ha nem leszek Szombathelyen a megyei művelődési és ifjúsági központban megnyílt a „DIGI- TART” című számítógép-művészeti kiállítás. A Magyar Tudományos Akadémia és az Űj Impulzus ' szerkesztősége szervezésében létrejött kiállítás célja, hogy megmutassa a mindennapjainkat átszövő informatikai forradalom hogyan formálja át létünket és tudatunkat. A kiállítás lehetőséget ad arra, hogy az érdeklődők megbarátkozhassanak a Computer Art már létező irányzatával. A kiállítás március 1-ig megtekinthető. Ha nem lestek megsiratja egy csillag sok el nem mondott énekemet Ha nem leszek nem szöknek el szavak titkaimat kifecsegni Ha nem leszek az idő rámborul én már nem hiszek más bolygót síromul Részletekben a hozót A szolid kifejezés értékkategóriaként történő emlegetése Cézanne nevéhez fűződik. 0 volt az első, aki a korabeli, a század végi ízlés- és értékzavarban a szolidat a minőség jogáért síkraszállva használta. Hosz- szabb idő óta úgy tetszik, szintén nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki szolid maradjon, az irányzatok és a gesztusok anarchiájában sem adva föl bizonyos alapelveket, így a festészet két alapelvét, a színt és a kompozíciót. A Balassagyarmaton élő Réti Zoltán festőművész e bátor emberek közé tartozik, jóllehet — miként a bátorság általában — ez időnként hátránnyal jár művészeti életünkben is. Az effajta csöndes bátorság gyümölcsei rendszerint később érnek be, az ilyen emberek arcát sokszor idő előtt véglegesen szikárrá formálja — az idő. Réti Zoltán megrajzolt önarcképe szintén erre bizonyíték. Láthatóan összegező korszakába érkezett, ilyen hangulatban beszél a történelemről, az irodalomról és a művészetekről, s ami ennél is fontosabb, ezt jelzik művei. Jelenleg Salgótarjánban és Pásztón látható kiállítása. A Bolyai János Gimnázium Derkovits Gyula- iskolagalériájában bensőséges hangulatban mutatta be neki az ifjúságot, s őt az ifjúságnak Czinke Ferenc, Munkácsy-díjas érdemes művész. Csaknem hatszázan köszöntötték a művészt a megnyitóünnepségen. A kiállított 32 mű, olaj kép. ak- varell és rajz a tiszta, egyértelmű művészet dicsérete. S azé a művészé, aki közvetlenül találkozik a világ dolgaival, legyenek azok emberek és tájak, vagy éppen a köztük lévő viszony kimeríthetetlenül sok változata. „Ráadásul”, Réti Zoltán kiemelkedően jó kolorista. Az esendő és szembenálló, a társadalmat és a természetet alakító — mind gyakrabban természeti alapjait önsorsrontóan pusztító —, a megadó és az önmagát föl nem adó ember Réti Zoltán modellje. A hétköznapi kultúra és a művészetek megzavarodottsága közepette konokul vallja, hogy igenis nagy szükségünk van a hasznosság elvének teokratikus leszűkítésével szemben ennek kitágítására, többek között a művészetek által közvetített — és semmi mással nem pótolható — egyéniségformáló morális és szellemi energiák fölszabadítására. Ez a fajta ember melletti elkötelezettség hosszú távra szóii s végső soron a jövőbe vetett reményt erősíti. Táplálja a hűséget egy adott táj és népe, Réti Zoltán esetében a palócok és szelíd szépségű földjük iránt. Maga is innen vétetett ismeri történelmét, a mindennapi küzdelmekben formálódó jelenét, eltöpreng körvonalazódó jövőjéről. Hat évtized után, a század végéhez közeledő időben, néha betegségekkel is küszködve mélyebben látja a tájakat, az embereket és történelmüket. Vérbeli kolorista lévén, tájban és emberben a festői problémát ragadja meg, a kompozíció pedig a tájak és emberek karakterének rejtettebb összefüggéseit emeli ki. Mindenekelőtt és legmaradandóbban a nógrádi tájét s az itt élő emberekét. Belső logika által hitelesített véglegesség süt a Börzsöny, a Cserhát, a Narancs, az Ipoly mente fal- vait és mezőit megörökítő képeiből, akvarelljeiből. A színek és formák teljes hangulati értékükkel vannak jelen a művekben a művész érzelmi elkötelezettségével gazdagodva. Réti Zoltán valós tájélmények alapján fest, de magasabb minőségű művészi valóságot formál műveiben. Így, bár a kép nem veszít realitásából, de mégis általános érvényűvé, időtlenné válik. Ezért joggal nevezhetjük ugyan nógrádi művésznek, de csak azzal a kiegészítéssel, hogy a szűkebb haza gondjainak és örömeinek vállalása számára egyet jelent a világ vállalásával És bár erőteljesen él az absztrakcióval, ez minden művészi tevékenység alapja, nála mindig a közérthetőségen belül marad az elvonatkoztatás. Réti Zoltán otthon van ezen a tájon. Fest más tájarcokat is, salgótarjáni kiállításán Nyár című akva- rellsorozata éppen a Balatonét, mégis Nógrádban fest „igazi” egeket, barna vagy vetéstől zöldellő esetleg hóval takart földeket, a részletekben a hazát. Igazi melegség süt ezekről a képekről, ragyogó színek és tónusok váltakoznak már- már könyörtelenül szép ritmusban, olyanképpen, mint amikor a tenger hullámzik, vagy a zene árad, vagy örök titokzatosan elénk tárul egy meztelen női test, például a Hosszúhajú lány című képen. Hiszen az emberi test még a mai titoktalannak tetsző korban is titkok hordozója. a természet üzenete az idők mélyéből, a jövő ígérete, pillanatnyi és rettentően múlékony szépségében a világ csodája. Mindenekelőtt a női test a maga időkön átsugárzó vonzásával, amihez talán c^slt a nagy óceánok hatása hasonlítható, ha valójában nem is fogalmazható meg pontosan soha. Vagy mint a szél suhogása, amikor érezzük, hogy valami történik, múlik az idő. Ilyen pillanatokban válik — ha nem is boldogabbá — bölcsebbé az ember. Réti Zoltánnak — úgy látszik — voltak ilyen pillanatai, amelyek „nyomait’* művei őrzik. S reméljük, a továbbiakban csak sokasodnak e pillanatok, tovább gyarapodik a művész már eddig is gazdag munkássága. T. E. ..........................................................................................................................................................ma M űvészvilág A Művészeti Szakszervezetek Szövetségének havi lapja idén harmincadik évfolyamába lépve új címmel jelenik meg. Az 1987. évi januári szám már Művészvilág címmel került az olvasók asztalára. A megújult lap céljairól a Köszöntőben Simó Tibor főtitkár, a többi között hangoztatja: „Az új címmel megjelenő újságunk legfőbb célja is csak az lehet, hogy a Szocialista Művészetért című lapunk több évtizedes hagyományait folytatva támogassa a művészeti szakszervezetek X. kongresszusán egy esztendővel ezelőtt elfogadott határozatainak végrehajtását, a tagság, a kultúra, a gazdaság és a társadalom érdekei összhangjának megteremtését.” A Művészvilág — csakúgy, mint elődje, a Szocialista Művészetért — az alapszervezeti tisztségviselők munkájának segítéséhez kíván hozzájárulni a jó kezdeményezések fölkarolásával, az alkotó viták folytatásával, a szakszervezeti álláspontok mind sokrétűbb kifejtésével. Simó Tibor azt is kifejti, hogy a lap széles rétegek tájékozódását is segíteni kívánja. A művészeken kívül mindazokhoz szólni akar, akik valamilyen módon hozzájárulhatnak az alkotások születéséhez és terjesztéséhez. Tisztában vannak azzal, hogy ma még a több mint negyvenezres tagság egy részéhez nem jut el a lap, ezen a jövőben változtatni szeretnének. Minit írja: „Jogosnak tartjuk azt az igényt, hogy a tisztségviselők és a tagság többet akar tudni a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége központi vezetőségének, elnökségének és a hét szakmai szakszervezet vezetőségének munkájáról, állásfoglalásairól és javaslatairól. S azt is jogos Igénynek tartjuk, hogy a lap olvasói többet akarnak olvasni az alapszervezetek életéről, a tisztségviselők érdekképviseleti és érdekvédelmi munkájáról, a konfliktusok megelőzéséről és feloldásáról, a szak- szervezeti munka megannyi műhelytitkáról.” Célok között szerepel az Is, hogy — lehetőség szerint — a kulturális eseményekről, könyvekről, ifiállításokról, produkciókról Is beszámoljon a lap, jóllehet a terjedelmi korlátok erre változatlanul csak kevés lehetőséget adnak. A Művészvilág Idd első száma változatos tartalommal jelent meg. Egyebeken kívül, folytatódik a Közösség—demok~ rácia—kultúra címmel már több hónapja zajló eszmecsere. Gazdag összeállítás jelent meg a szervezeti élet eseményeiről, s színes hírösszeállítást adtak közre. A Művészeti Szakszervezetek Szövetségének havi lapját Szalai Mária felelős szerkesztő jegyzi. 8 NÚGRÁD - 1987. február 21* szombat . Tévédrámák dicsérete Fölértékelődött mostanában a televíziós játék. Több szempontból: a közönség mind nagyobb része csak a képernyőn találkozik hazai gyártású mozgóképpel, azt is ott nézi meg, amit a moziban láthatna; másfelől egyes alkotóink olykor a televízióban lelnek önmagukra, meghaladva legutóbbi mozifilmjeik színvonalát. (Ez történt — a kritikusok egyöntetű megállapítása szerint — a jeles Gaál Istvánnal, aki Szabó István novellái nyomán az Isten teremtményei című tévéfilmjében igazolta ismét művészetének valódi nagyságrendjét.) S, olykor még egy-egy nagy veszteség is növeli valamely tévédráma jelentőségét. Páger Antal az utolsó szerepét játszotta el Mihályfi Imre irányításával Sarkadi Imre Elveszett paradicsom című remekművének televíziós változatában. Páger „meghalt” már egyszer ebben a szerepben: amikor hajdan a Makk Károly rendezte mozifilmben alakította Sebők Imrét; most azonban „igazán” eltávozott a forgatás munkálatai közepette, s a kényszerűségből még inkább kamaradrámára szűkített-sűrített előadásban a kitűnő Cserhalmi György (Sebők Zoltán) és a szerepre nem ideális, de hozzá rokonszenvesen felnőni igyekvő főiskolás, Hegyi Barbara (Mira) Páger Antal helyett, immár csak a kamerához intézhették a 75 éves bölcs tudósnak szánt mondataikat. Mindebből — a tragikusan váratlan esemény ellenére — szívünkig ható, meggondolkodtató példázat született a „megváltás” örökké adódó lehetőségéről, a boldogság folytonos ígéretéről. S bár nem televíziós drámáról van szó, meg kell említeni azt a tényt, hogy az elmúlt Időszak legjelentősebb eseménysorozata a magyar képernyőn Sára Sándor dokumentumfilmje volt, a Bábolna, mely múlt és jelen tanulságos összevetésével figyelmeztetett arra: valódi eredmények csakis a tehetséges emberek időben történő fölismerése, méltó feladathoz juttatása révén születhetnek. S, ha nincs ez „Intézményesítve”, a Burgert Róbertelc hályogkovács módjára láthatnak csak munkához, saját kárukon okulva. Jelentős teljesítmények okvetlenül indokolt visszaigazolása mellett (Esztergályos Károly: A végtelenek a párhuzamosban találkoznak, Nóra; Ruszt József számos — színházi ihletésű — rendezése stb.), érdemes arra is figyelni, mit tesznek a televíziós alkotók egy korszerűbb „tévé- köznyelv" kialakítása érdekében? Vannak erre valló törekvések. Még a Linda-sorozatban is, ahol Görbe Nóra szerencsés megtalálása révén egy cselekvő nő- és hőstípus elfogadtatásának — nagyon időszerű — folyamata kezdődött meg, eléggé ügyesen észrevett hazai negatív jelenségek erőterében. A baj legfeljebb az, hogy a sorozat rendezője, Gát György, s a forgatókönyvírói változatlan formában vették át a kalandműfaj túlmerevedett szabályát: miszerint a főhős, s a többiek minden alkalommal csakis ugyanabban az alaphelyzetben léphetnek elénk. Tehát Linda állandóan tétlenségre kárhoztatva, apró-cseprő ügyekkel bajmolódva talál rá valamilyen nagyobb szabású gaztett elkövetőjére, igazolja nagyszerű fizikai és szellemi tulajdonságait —, ám mindez a szakmai előrejutása, megbecsültsége tekintetében semmiféle előnnyel nem jár. (Vagy talán nagyon is az életet másolja ez a sorozat.) Számottevő nyereség mutatkozik sz említett televíziós köznyelv megőrző, továbbfejlesztő kezelésében a Magyar Televízió Fiatal Művészek Stúdiójának alkotóinál, munkáiban. Nem titok: a tévékritikusok ez évi díjkiosztó vitájában komoly hangsúllyal merült föl a gondolat, hogy ezt a tevékeny, újításra kész műhelyt díjjal kellene jutalmazni, — ám ez a szokás — intézmény s nem személyek teljesítményének elismerése — egy idő óta nem divatozik. Szót érdemel itt Molnár György munkássága; a negyven küszöbén, hazai gyakorlatunk szerint fiatalnak minősíthető rendező új, merész hangvételű, történelemfaggató közéleti kabaréjával (Lódenshow) keltett annak idején figyelmet; legutóbb pedig osztatlan elismerést az Örökkön-örökké című tévéfilmjével. Mai öregekről szólt benne, némi érzelgős felszínességet nem kerülve el ugyan, de művészi fölfedezésekben sem szűkölködve. Jó tempójú filmje végül is valósághű képet adott az idős Magyarország rétegeiről, a derűs és kevésbé derűs nyomorúság változatairól. S, például a Túrái Idával készített pompás jelenet a humor klasszikus elemeinek megújító célzatú, tehetséges hasznosításáról tanúskodott. Dokumentum és művészi kitalálás vegyült e stúdió Alpári történet című produkciójában (El Eini Sonja rendezése), mely a második műsor késő esti adásidejével sújtva — egy vélhetőleg megtörtént bűnügyet rekonstruált a kamera előtt, valódi vagy helyettesítő szereplőkkel. Különösen a süketnéma fiatalember, a gyilkos férkőzött közel hozzánk — hiszen a tett, amelyet elkövetett megbocsáthatatlan bár. de ugyanúgy rádöbbentett gyakori érintkezési zavarainkra, balul megnyilvánuló, eltorzuló érzelmeinkre, mint néhány éve Xantus János talányos. ízlésmintáinkat semmibe vevő, mégis ekként fölrázó mozifilmje, az Eszkimó asszony fázik. Ki-ki folytathatná ezt a gondolatsort a maga — képernyőről vett — példáival. Tévédrámáink dicséretére vállalkoztam, hibákat sem hallgatva el. A jelenség nem becsülhető túl kellőképpen, hiszen mozgóképi kultúránk alapjai, ról van szó. Kőháti Zsolt