Nógrád, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-21 / 44. szám
Hatalmas köd van. A fény fővárosa délelőtt tízkor besötétedett. Mintha a Napkirály gyertyáit sorra leoltogat- ta volna valaki, metszőén hideg szél fújt. Az Eiffel-torony kettémetszve látszik. A csúcs eltűnt az ideiglenes égben, s már-már nem tudom: a torony tartja-e az európai borút, vagy a köd támasztja a vasoszlopot. Amely végül is attól szép, hogy nincs semmi értelme. A Trocadero téren állunk. Előttünk homorú épület, mint a Szajna felé görbülő két hatalmas tenyér, a Chaillot- palota keleti és nyugati szárnya. Előtte tér, mindenki siet, fázik. A köveken néger fiúk térdelnek, árusok. Farmernadrágban és pulóverben, alig felöltözve kínálják az afrikai egzotikumokat. No és a becseket. Ügy néznek fel, mintha imaszőnyegről figyelnék a forgalmat, háttal a toronynak. Kissé előrébb, négy-öt lépcsővel lejjebb, két motoros rendőr berregteti Hondáját. Nézik a buszból kiszálló turistákat, fekete bőrszerelésükben mosolyognak. Mozdulatlanok. Aztán egyszerre felmotoroznak a lépcsőkön, a kis téren a legnagvobb fordulatszámra berrestetik a motorokat. s egy villanás alatt ott teremnek a négereknél. Elzavarják őket. Aztán le sem szállva a Hondáról, leugratnak a lépcsőkön és elmennek. Az egyik fekete bőrű fiú leveszi szőnyegéről a követ, s akkora szél fúj, hogv felgöngyölíti. Fut portékába után. Aztán aki arra jár, felszedegeti és visszaadja. Kár, hogy a NaDkirály nem láthatta. Aki esténként, ha nem sütött a Hold, az utcákat gyertyákkal világíttatta ki. Ö állíttatta fel a rendőrséget is. fMár akkor sem volt valami fényes a közbiztonság Párizsban.) Most is bármelyik pillanatban. bárhol robbanhatna bomba. A francia fővárosban a szirénázásokra már 'senki sem kapja fel a fejét. Olyan természetes, mintha egy kávét kérne az ember az utcasarkon. Száguldoznak a motoros és az autós rendőrök, a terrorizmus túlsó végletei. Mindenhol ott vannak látszólag, de a valóságban a lehetetlenre vállalkoznak. Így aztán a racionalitásban is irracionálisak — elküldik a néger fiúkat. Ahogyan a Szajna folyik odalenn, eszembe jutnak, amik a metróban történtek. Kábítószeres fiatal férfi tá- molygott a kocsiba, nekidőlt az ajtónak, s gitározni kezdett. Énekelt. Valami furcsán nyers, de mégiscsak hajlított dallamokat. Franciákat. Csak a külföldiek figyelték, s az az érzésem, hogy itt végső soron mindent csak a külföldiek figyelnek. A párizsiakat nemigen érdekli Párizs. Gyönyörűen énekelt, amikor az egyik állomáson két rendőr szállt be. A fiú már velük együtt szállt ki. de azért még nem vitték magukkal. A metró külön életet él. Egv öregasszony olyan beszédet tart, amelyre még a franciák is felkapják a fejüket. Mosolyognak. Az öregasszonynak talán még szoknyája sincs, legalább ötven színes kendővel csavarta magát körül. A derekán nyolc-tíz más méretű és színű táska lóg. Beszél. Lendületesen, pátosz- szal, a görög és római szónokok is tanulhatnának tőle. Persze egyetlen szót sem értek a szövegből, mégis lenyűgöz. A hangsúlyok, a szünetek, a hang elgyengülése, és a már-már ordítozásig felerősített beszéd megdöbbentően hat. Hiteles, mert hisz abban, amit kiejt. Több állomáson keresztül mondja egyfolytában. Sejtésem szerint hittérítő lehet, valamelyik szektának a tagja és szónoka. Gyönyörű öregasszony. Párizs legutolsó bohóca, kendőkből összecsavart Eiffel-torony. öt szeretném meghívni a legközelebbi kávézóba, s. a kedvéért talán még franciául is megtanulnék. Olyanok a presszók és a kiskocsmák az utcákon, mint a Napkirály szeme. Titokzatosak, minden ház alatt ott vannak, s mindegyik más. Talán még a nagy uralkodó idejében épültek. Azt hiszem, hogy Párizs szellemiségére a házak padlásterei, a könnyedségére, a lezserségére az épületek földszintjén végighúzódó presszók hatottak elsősorban. Aztán a Montmartre dombja. Festők és mulatók magaslata, ahol néhány frankért lerajzolják vagy lefestik az embert. Az egyik művész árnyképeket vág ki papírból, az arc sziluettjét. Ügy csattog az olló, ahogyan a téren az árva galambok szárnya. Fizetett, kimért, kidekázott bohémélet. Szürke, mint a Szajna vize. Az egyik alagsori mulatóban a mennyezet fagerendás. Két zenész és húsz-harmmc diák francia sanzonokat énekel. Egymás után fogynak a vörösborok, a pezsgők. Az öreg, pocakos énekes kívánságra bármit eldalol. A zongorista időnként felugrál a székéről, játék közben integet. Aztán egyszercsak befejezik a zenét, az öreg egy kalappal körbejár. Aprópénzt gyűjt. A Montmartre alatt ott a Pigalle, Ki tudja, hogy mi van most a 63. számú házban, ahol először állította ki műveit Van Gogh? Biztosan valami kabaré, szexmozi, vagy műsoros bár — lányokkal és fiúkkal. Eladhatókkal és megvehetőkkel. A pillanat tulajdonosa a vendég, s a Pigalle központjában forog a Moulin Rouge vöröslő vitorlája. Nem a szél, hanem az öreg kalapjában összegyűlt aprópénz mozgatja, vagyis ez már nem is annyira apró. Mintha a világ kéjérzete pörögne a párizsi éjszakában — megállíthatatlanul. Hatalmas köd van, íme a Trocadero. Fázom, és nem szeretem Párizst. A néger fiúk is lassan elmennek a rendőrök után, félve és dideregve, tudják a rendet. Az Eiffel-torony derékba törött, ahogyan a világváros sem olyan, mint amikor a mítoszait megteremtette magának. Idelátszik a Szaina, s szürkén hömpölyög tovább, mint Párizs szemetes utcáin a forgalom. S ez a köd. ez lenne a Napkirály tekintete? Vaderna József Párizsi pillanatfelvétel E ditet csütörtökön ütötte meg az áram amikor Zsolt a kollégiumban volt. A gyerek „nem egészen szándéktalanul” metszette be a villanyvasaló kábelének szigetését a dugó mellett. Edit ugyanígy nyúlt oda. Már úton volt a keze, amikor észrevette, de ő nem az az asz- szony volt, aki félbehagyta, amit elkezdett. Ennyivel volt több a mozdulata annál a közönségesnél, ami minden ügyetlen emberrel előfordul, »kl lever egy poharat. Akaratlanul, mégis sejtve, hogy mi fog történni, sőt, tudva, mert az utolsó ezredmásod- perc megduzzad a fölismeréstől, hogy a lendület megállíthatatlan, az elrontott mozdulat íve megváltoztathatatlan, és a reménytelenségtől, amellyel a pohárban rekedt ártatlan fény búcsúzik. Amikor Edit a vasalót kihúzta, soha nem a dugót fogta meg, hanem a kábelt. Miért éppen most járt volna el másképpen? Zsolti nagyon jól tudta ezt. Hogy ne gondoljon rá, csütörtökön — ez volt otthon a vasalás napja, ahogy kedd a mosásé — kívülről bemagolta a géptankönyv föladott fejezetén kívül az előzőt és következőt, a kézilabdaedzést is kihagyta, mert annyira gyűlölte a géptant, hogy nálánál különb mákonyt keresve sem találhatott volna. A pénteki órán megkukult a tábla előtt. Semmi értelmét nem látta a felelésnek. Egy géptan ötös vagy szekunda semmi ahhoz képest! No nem. Nagyanyját megölni nem akarta. Halálát sem kívánta igazán a szíve mélyén, ám ha mégis, akkor jó. Még otthon kezébe akadt a szigetelőszalag, megpörgette a mutatóujján, ránézett a vasalóra, de a kábel sebére már nem. Visszatette a szigetelő- szalagot. Ha már így szaladt meg a kés, akkor menjen a többi is a maga útján. Eny- t»yi. Az élet se több. Hét közben órák, leckék, géptan, anyagismeret, Petőfi, kézilabdaedzés, menza, kollégium, lábszag, hét végén otthon? — Zsolti ügyes, aranyos, okos, rohadt kölyök, megint nem szól egy szót se, ablaknuco- lás, porszívózás, szőnveenoro- lás, függönymosás, öregasz- szonyok, anyád büdös kurva, Emmuskám, a te vöd attán olyan, hanem Juci unokája, hallottátok, kibe vagy szerel- ■»es, miért nem hívod meg soha a barátaidat? Azt hi- aced, mi nem vagyunk kíváncsiak rájuk? Legjobb a kettő között a vonat a kosszal, a részeg tipródással együtt: olyan mint a halál, mert nincsen sehol se, se a kollégiumban, se otthon. És a nagymama sincsen. Rossz ripacs, semmi se igaz belőle, amit az egyik kezével ad, a másikkal gyorsan visszaveszi, azt képzeli, hogy ő kelti föl a napot, de nyomban le is fekteti. Zsolti régóta dolgozott a „nagymama szobrán”. A rajzoknál tartott egyelőre, és beszerzett egy öngyújtót. Az lett volna a szobor lelke. Az öngyújtót eldugta, de a terveket kihívóan elöl hagyta, hogy lássa a mama, és ne értse. Érdeklődésére foghegyről odavetette: „találmány!”, aztán kiment a konyhába röhögni, amikor Edit elhencegte vén barátnőinek, hogy az ő unokája föltaláló lesz. „De nem ám olyan szélhámos, mint Pali, hanem igazi!” A nagymama szobra mobilnak ígérkezett. Az öngyújtó lángja egy kövér kürtőben kis turbinát forgatott volna, amely egy spirális csővezetékbe áramlást gerjeszt, amely sípot szólaltat meg úgy, hogy a síp szele elfújja a lángot. Gyújt, sípol, kioltja magát, gyújt, sípol satöbbi. Ügy lett volna igazi, ha még egy szerkezet csatlakozik a műhöz, amelyet a láng kialvása hoz működésbe: ez bekattintja újra az öngyújtót, teljessé téve a mondanivalót. E művével karácsonyra remélt elkészülni. Amikor belekezdett, akkor még nem adódott a helyzet a kenyérvágó késsel, a fekete vasaíózsinórral... Edit az áramütéstől elterült. Feldöntötte a vasalódeszkát, a vasaló rákoppant a fejére, a dugó kiszakadt a falból. Ez volt a szerencséje, mert különben képtelen lett volna elengedni. A zárlatos rész égette, s egyúttal magához vonta az ujját, és ő egyébként sem szokta elengedni, amit egyszer megfogott. Rögtön tudta, hogy Zsolti. Hétfájdalom! Hüvelyk-, mutató- és középső ujjára ráégett a gumiszigetelés, jobb karjában válláig hasított az áramütés kínja, a vasaló csú- esa halántékon bökte, majd végigperzselte homlokát, és 8 gyerek a szívében. Ütötte, rágta, szúrta! Erre gondolt először, amikor a düh elöntötte, azért kapott oda, s nem sajgó halántékához. Orra előtt csöndesen bűzölgött a szőnyegre csusszant meleg vasaló, és ő fekve maradt. Hagyta a vasalót is a műszálas szőnyegen. Tapogatta, tapogatta, mégsem fájt a szíve, holott azt szokta kitenni a kólókért, a fiáért, a lányáért, abban forgattak éles tőröket a hálátlanok, az szokott meghasadni miattuk, annak íratott az orvossal nitroglicerint és sorbonitot. Fölemelte harminc éve férfikéz nem érintette, loppadt, öreg mellét, hogy alulról hozzáférjen. Semmi. Vagyis Unott, közönyös dobogás, őszi légy zir- regett keresztül a szobán. Az ablak előtt kamaszlányok vihogtak el a járdán, a fehér tetejű hűsszállító kocsi sofőrje alkalmasint nekik dudált. Fölkiáltott: — Meg is halhattam volnál Szíve ugyanabban a méla ritmusban dobogott tovább. Lenyúlt a gyomrához, majd a májához, epéiéhez. Egyik sem görcsölt. Mintha nem is lettek volna. Megtapogatta a halántékát. Kicsi égő pukli, csöpp zúzódás. Vér sehol. Az erek sem lüktettek, hogy jó, kiadós migrént ígérjenek. A három megégett ujj fájt* amennyire kellett. Éppen úgy. Karjában a> hasító sajgás távozni készülő zsibbadássá oszlott. Fölült, megfújta az ujjait, aztán csalódottan visszadőlt a szőnyegre. Cserbenhagyták. A saját szervei, amelyekkel annyit, s oly sok gonddal törődött. Hiába hívná a mentőt, a körzeti orvost. BejódöZ- nák a halántékát. Irix- szel befújnák az ujját, és itthagynák. „Hívja inkább a villanyszerelőt, mamuska!” Persze... elrekkentette ötletét, nem, ő betegséget nem játszott meg soha! Bezzeg György, igen, ő krétát evett, havat, jeget dugott a cipőjébe, hogy lóghasson az iskolából és befőttet zabálhasson. Az emléktől gondolkodnia kellett. Újra fölült. Mégis? Nem igaz! ő nem! A kicsi ötlet a küszöb előtt pimaszul fészkelődött. Képtelenség! Szívverése fölgyorsult, savai szétpezsdültek a gyomrában, epéje tájékán forróság ömlött el. Se most, se máskor! Aljasság és rosszindulat. Könnyű egy szegény, beteg öregasszonyt rágalmazni, akit senki se szeret, magányos, nincsen védelmezője. Attól még a nyomorúságát is el lehet porolni! Rá lehet fogni, hogy hipochonder! Hanem a szemtelen ötletecske éppenséggel belül gyalázatosko- dott. Mert az nem számit, hogy György elől leette 21-ben a szaloncukrot a fáról, az ezüstpapf- rokat szépen visszaigazította, és amikor kiderült a csíny, elájult, oly tökéletesen, hogy feje koppant a padlón, mégse rebbent a szeme. Szédült, kesernyés savat öklendett föl a torkába. Föl kellett volna állnia, és kinyitni az ablakot. A ruháskosárba hiába kapaszkodott, földűlt. Elmászott a fotelig, ott végre sikerült. Az ablak nem akart engedni. Zsolti nem zsírozta be a závárt. Hiába szólt neki háromszor is, hogy zsírozza be, mintha a falnak beszélt volna. Zsolti. V égre engedett az ablakzár. Hideg olajbűz csapta meg. Az iskola előtt a hússzállító sofőr bekapcsolva hagyta a motort. Zsolti gonosz gyerek. De nem gonoszabb a többinél. Az őszi levegő lehűtötte homlokán az izzadtságot. Zsoltinak egy szót sem fog szólni, ha megjön. A vasalót pedig máris átviszi Potyozsi Vilmoshoz. Nyoma se maradjon a dolognak. j Czakó Gábor: A héffájdalmú nagymama Mezey István rajzai Kirillovi vázlat Fatemplom PAKOLITZ ISTVÁN: Folytatásos ...és a példabeszédében Hetvenhétféle Nyavalyák percenként osztódással szaporodnak tovább bányadttá tébolyít a sűrű információ.zuhatag Kogútowicz földabrosza szerteszerint föUfölszakad a vészmadár hírmondók reggel délben este huhognak manipulált életünk ócska bélése a pokol-bugyornak dühöng az erőszak minden mennyiségben mindenütt tenyészik a mázas.mosolyú hazugság akár a tetű a telhetetlen világfogyasztó minden ehetőt fölzabái a világkoplalót gödörbe súvasztja a biztos éhhalál a földkerekség arzenáljai korszerű fegyverekkel tömvék futván futjuk a puskaporszagot mint az ördög a tömjént a nagyokos számítógépeket immár beprogrammozták vájjon megérdemli-e az ember hogy elkerülje sorsát mérgezett vizeink a biztos pusztulást siettetik kölkeinknek aligha derül föl a nyugodt kétezredik s ha másodjára is eltévesztődik a pofonegyszerű gombnyomás nem lesz aki győzzön s megrendezze a magnum áldomást Í NŐGRÁD — 1987. február 21., szombat 3
