Nógrád, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-21 / 44. szám

Használt-e az új forma? 9 Általános művelődési központ Lucfalván Közhelynek tűnő az okfej­téseknél abból kiindulni, hogy ,,társadalmunk jelenlegi gaz­dasági helyzetéből adódik”, néha azonban elkerülhetetlen. Például akkor, amikor meg­állapítjuk, hogy kulturális cé­lokra nem tudunk annyi anya­git ráfordítani, mint ameny- myit a gyorsabb fejlesztés megkívánna. Ügy tűnik, hogy ezen a hely­zeten rövid időn belül nem­igen tudunk változtatni. Ezért •olyan megoldásokat kellett találni, amelyek mégis len­dületesebb kulturális fejlő­dést tesznek lehetővé. Egyik ilyen megoldás a kul­turális intézmények centra­lizálása. Nagybárkány körzetében 1983 szeptemberében alakult meg az általános művelődési központ. Tevékenységéről Cse- rényi Jánossal, az intézmény igazgatójával beszélgetünk. 1 — Miben látja az új szer­vezeti forma előnyeit? — Művelődési központunk hat település művelődési igé­nyeit elégíti ki, a lakosság művelődési alapellátásá­nak érdekében szerveztük. Völgyünkben két szlovák nemzetiségi település is van, lami differenciálja, egyben meghatározza a terület mű­velődéspolitikáját. Kisebb, szétszórt településeken na­gyon nehéz a kulturális élet fellendítése. Fakad ez a tár­gyi és a személyi feltételek hiányosságaiból. Itt van te­hát igazán jelentősége az új szervezeti formáknak. — A tervekben meghatá­rozott feladatok teljesítését a művelődési tanács értékeli, amely havonként munkaér­tekezletét tart. A művelődési tanácsban három terület kép­viselteti magát: az óvoda, az 'általános iskola és a műve­lődési otthon. Az új felállás­ban javult-e a tartalmi mun­ka színvonala? — Az egyik alapkérdés: az általános művelődési központ mennyiben járult hozzá a központi és a társközségek közművelődésének tovább­fej esztéséhez? A másik to­vábbra is: az iskola mint alapintézmény mennyiben nyújtott többet a tanköteles tanulóknak az integráció­val?... Lássuk intézményeink közül először az óvodákat! Az alapvető funkció mellett, ami az iskola-előkészítésben fogal­mazható meg, a közművelő­dés területéről igen sok tá­mogatást kapnak. Elsősorban a kommunikációs képességek fejlesztése terén. A közművelődési dolgozók által szervezett rendezvénye­ket — például a salgótarjáni Pom-Poon bábegyüttes elő­adását — az óvodások, is lá­togatták. Szorosabbak, köl­csönösek lettek a látogatások az iskolák, az óvodák és a könyvtárak között., A körzeti ■könyvtáros mese- és játék- délutánokat szervezett az ap­róságok részére, s volt rá pél­da, hogy a bábozás alapjai­val ismertette meg a gyere­keket. Az iskolásoknál már na­gyobb hatékonysággal mu­tatkoznak a koordinációkból fakadó lehetőségek. Példa­ként említve a tanórákat ki­egészítő tevékenységet, lehe­tőségünk nyílott a szakköri munka átprogramozására is. Az alsó tagozatban a kom­munikációs képességek fej­lesztése érdekében a cigány- tanulóknak speciális foglal­kozásokat szerveztünk, lés végzünk ebben a tanévben is. A felső tagozatos tanulók ré­szére egészségügyi, számítás- technikai, barkács-, orosz nyelvi, videoszakkör műkö­dik. Ezeket nemcsak peda­gógusok vezetik. A közművelődési dolgozók a tanárokkal közösen és a szakóra felhasználásával bő­vítették a tanulók történel­mi ismereteit. A Nógrád Me­gyei Múzeumok Igazgatósá­gának munkatársai előadá­sokat tartottak a megye tör­ténetéről, régészeti leleteket mutattak be. A nemzetiségi kultúra és hagyomány ápo­lása végett működik egy nyelvművelő-szakkör, két ön­tevékenyen működő tánc- és énekkar. — Célszerűbb lett a gazdál­kodás is? — A gazdálkodás terén szintén sok a pozitívum. Ága­zati gozdálkodás van, önálló bérgazdálkodási, bérkifizeté­si jogkörrel, amely nagy le­hetőséget biztosít az átcso­portosításokra, az ésszerű üze­meltetésre. A vezetés hatá­rozza meg, hogy egyes intéz­mények gazdaságos, célszerű működtetéséhez a központi költségvetésből mennyit biz­tosít. Ez vonatkozik a be­szerzésekre is. Nincsenek ket­tős megrendelések, a könyv­tárak esetében felesleges be­szerzések. Hiszen a megren­deléseket a körzeti könyv­táros végzi, úgy a fiókkönyv­táraknak, mint az oktatási in­tézményeknek. — Eddigi beszélgetésünk­ből nyilvánvalóvá vált az új szervezeti formának a létjo­gosultsága. Hogyan látja tó­vá bbfejlesztését? — Ahhoz, hogy optimálisan be tudja tölteni rendeltetését, nagyobb megértésre, anyagi .bázisra és olyan nevelőtes­tületre van szükség, amely nemcsak az oktatásból, de a közművelődésből is kiveszi a részét. Többet szervez, pro­pagál, aktívabb. Természete­sen mindehhez időre van szükség. Ügy érzem, körze­tünkben jól haladunk. Kazinczi Anikó Megtalálták Ibn an-Nafisz sírját Á Nílus deltájában egy kisváros, Rahmániya közelé­ben régóta várt felfedezést tettek a régészek. Az ásatá­sok során rábukkantak a XI. században elhunyt arab tu­dós, Ali Ibn an-Nafisz sírjá­ra. Neki tulajdonítják a vér­keringés felfedezését, amivel körülbelül 500 évvel előzte meg Williem Harvey brit or­vost (1573—1657). Fennmaradt kéziratok tanú­sága szerint Ali Ibn an-Nafisz egy Damaszkusz közeli kis fa­luban született, és Egyiptom­ban élt. Pontos tartózkodási helye azonban mind ez ideig ismeretlen volt. Az UNESCO, mély az ő nevét viselő nem­zetközi orvostudományi inté­zet létrehozását tervezi, már régóta kerestette Ibn an-Na­fisz sírját. A középkor sok más tudó­sához hasonlóan Ibn an-Nafisz sem csak az orvostudomány területén volt kimagasló sze­mélyiség. A filozófia, a teoló­gia sok kérdésével, valamint nyelvtudományi problémákkal is foglalkozott. Sok munkáját lefordították latinra és euró­pai nyelvekre; az európai egyetemeken egészen a XIX. századig tananyagként oktat­ták őket. Az új eklektika francia mesterei Kiállítás a Műcsarnokban Gérard Titus-Carmel: Fekete éjszaka (festmény, 1984.) 1 Claude Viallat: Katonai sátorvászon, 1979. Csikorgó hideg sem riasz­totta el nálunk a szokatlanul nagy számban megjelent kö­zönséget a modern francia festészet két elismert meste­rének, Claude Viallatnak és Gérard Titus-Carmelnek, a Műcsarnokban nyílt kiállítá­sának megnyitójáról. Azt hiszem, a francia kép­zőművészet beidegződött vará­zsa tette ezt, mely évtizede­ken át az európai művészet vezető ereje volt. Pozícióiból az utolsó évtizedekben sokat vesztett ugyan, de a francia lelemény és mesterségbeli tudás a jelen kiállítás ta­núsága szerint is izgalmas él­ményt és megszívlelendő mon­danivalót rejteget számunkra. Mindkét művész a francia derékhad képviselője. Claude Viallat 1936-ban, Gérard Ti­tus-Carmel pedig 1942-ben született- Bár művészetük nálunk alig ismert a nagy- közönség előtt, új festészetünk művelői nemcsak ismerik tö­rekvéseiket, hanem nemzet­közi sikereik révén saját mű­veikben is hasznosították vív­mányaikat, hiszen Titus-Car­mel 1976-ban a krakkói gra­fikai biennálé nagydíját nyer­te el, 1984-ben pedig a ve­lencei biennálíén képviselte hazáját. Mindkét művész megegye­zik abban, hogy a hatvanas évek nagy forrongásaiban hátat fordítottak a párizsi iskola elerőtlenedett figurali- tásának és a nonfiguratív absztrakciónak is. Lázasan keresték a megújulás forrá­sait, hogy széttörhessék a megszokottságok béklyóit. Vi- allat 1970-ben csatlakozott az Alapok (Féliületek) nevet vi­selő festőtársasághoz, mely­nek programját is megszer­kesztette. Szándékukban volt: „figyelembe venni a reális •teret, felvenni a harcot a re­neszánsz monocentrikus szem­léletévé!, tipológiaként értel­mezni a festészetet, megfosz­tani a képi ábrázolást kivált­ságos helyzetétől”. Viallat számára a festmény nem egyéb mint a képet ér­telmező gesztus ábrázolása. 1964-től a nizzai iparművé­szeti főiskola tanára- 1966- ban kezd az absztrakt for­mákkal módszeresen foglal­kozni, először állít ki keret nélkül vásznakat, melyeket ma is fest. 1973-tól különféle művészeti főiskolák tanára; hatása tehát jelentős növen­dékein keresztül is. Érett munkáival tulajdonképpen Matise törekvéseit folytatja mai eszközök és technikák segítségével. Nagy, dekoratív ábrázolásokat készít a motí­vumok ritmikus ismétlődésé­vel, különböző színállásokban, sajátos technikai fogásokkal, melyek egyrészt az absztrakt gesztusfestészet szótárából, másrészt a textilfestők mű­helygyakorlatából ismerősek. (Például a fonalak, szövési technikák, különböző dúcok ‘ és festékek használata és ke­verése.) Alapnak régi textíli­ákat alkalmaz, bársonyfote­lek, napernyők, sátorponyvák kifakult és elszínezett borítá­sát. Szimbolikus jeleknek is felfogható, azonos mintákkal festett, színben összehangolt vásznai az új dekonativitás hirdetői. Titus-Carmel műveit az absztrakt-figuratív, a racio­nális-misztikus, racionális­materiális festői felfogás öt­letesen kiaknázott ellentétei­re építi fel. Bravúrosan raj­zol, Korai mágikus-realista szemléletmódja nálunk is kö­vetőkre talált Károlyi Zsig- mond, Erdély Miklós és má­sok munkáin. Képeinek van egy nosztalgikus-romantikus felhangja, például a nagy si­kert aratott japán gyermek­sisakot ábrázoló sorozaton, melyen a tárgy csak ürügy az elidegenedés ábrázolása. A sisakot a múlt századi realis­ták bravúros módján ponto­san lerajzolja, de más fények­kel és színharmóniákkal az évszakok, hordozójává teszi a tárgyat, szimbólummá alakít­va. Technikája bravúros, a gesztusfestészet minden fogá­sát meghökkentő hatással al­kalmazza, például úgy, hogy az aprólékosan megfestett si­sak alján a festéket váratlanul patakokban csorgatja le, a műnek bizonyos befejezetlen- séget sugallva. Ilyen trükk az is, hogy a műre három olda­lon keretet fest, az alsó részt viszont nyitva hagyja. A szín- felrakás mesteri modulációi jellemzik nagyméretű abszt­rakt sorozatait is, mint a szimbolikus Éjszakákat, me­lyeken kitalált alakzatok jel­képezik a holdat, körülötte kerengő szögfejek a csillago­kat. A sorozat más képén körbeírt tengelyre fűzött, négyszögek jelképezik a hol­dat. Brestyánszky Ilona Az ember megáll aztán va­lahol a sok járkálásban. Be­lép az időfolyamba s miköz­ben a jelenre néz — figyelget hátrafelé is a múltba. Hogy mégis mi az, ami onnan még átjöhet ide és mi az, amit ha nem ragadunk meg mielőbb, elsodor az időár. Így vagyok egynémely tájjal-házzal. pél­dául a terényi egyetlen mes­tergerendással ott a főutcán, amiben az utóbbi időkig sze­mélyes jó ismerősöm — Kati néne élt. De éppen itt Terény<f köze­lében az araszoló idő úgy nya­kon csíphető, mint sehol más­hol (bár ez sem igaz talán, csak türelem kell hozzá és némi invenció-lelemény, meg persze ráérősnek látszó jár- kálás és nem csupán a köny­vek lapozgatása). Kati néne a legteljesebb múlt ma már, a közeli félmúlt vagy még fris­sebb valami — a tegnap meg itt figyelmeztet arra, de jó lenne időben cselekedve meg­ragadni, amit még lehet. Kiskér-pusztán gyerekeske- dett bizonyítottan! Szent- Cyörgyi Albert Nobel-díjas tudósunk, aki nemrég hunyt el az államokban. Pedig ide készült még, erre a tájra in­dult volna, újra Magyaror­szágra utazva. Elvitte őt is az idő. A Terényhez közeli he­lyen, a kiskéri pusztán söté- ten-unalmasan ásít egy be­roppant pincelejárat a fehér hóban. Az volt a Szent-Györ- gyi-ház valamikor. Közelében most — s ez a jelen — egy vidám asszony él, dolgozik édesanyjával, a megye s talán az ország egyetlen női juhá­sza. Elébb is a házról, a terényi mestergerendásról valamit. Zólyomi Józseftől tudom, hogy olyan házat, mint az ott, ma már alig-alig találni. Amikor jó néhány évvel ezelőtt arra kértem a gyarmati Palóc Mú­zeum igazgatóját — mondana nekem a megyében még álló ősi tagozású, építésű, szerke­zetű magyar házat; azonnal a terényit említette. így kerül­tem akkor a mestergerendás, koszorúpadlásos. szabadtűzhe- lyes házba, s akkor még élt Varga Pali bácsi is nem csak felesége, Kati néne. Mintha tegnap lett volna. Ültünk a kis szobában, nézegettük a régi képeket, a Tanácsköztár­saságért kapott (Dobi Pistától) kitüntetést. Pali bácsi a trom­bózisáról beszélt, hogy tegnap bent volt a gyarmati orvos­nál, Kati néne meg az ágyat nyomta éppen az influenzá­val. .. De a ház már akkor is kortalan volt tulajdonképpen. Maga Pali bácsi sem tudta megmondani, mikor épült. Most hetvenöt esztendeje tör­tént a házon egy változtatás, amiről tudunk — még élt Pa­li bácsi édesanyja, amikor le­bontották a búbost és a te­tőn kicserélték cserépre a zsupkát... Láttam aztán én még Kati nénémet „szaladni” kis táská­val, feketében ä terényi ut­cán már Pali bátyám halála után (hirtelen elment az öreg vöröskatona a közeli Dolin- káról Völgyecskéből századok­kal ezelőtt idehozott-kifara- gott mestergerenda alól). Mondták még néhány éve, ha kérdeztem felőle ismerősöket „megvan, persze hogy meg­van Kati néni... ” Most meg azt hallom a helybeli nemze­tiségi jó szellemet őrző peda­gógus házaspártól (Mucsiná- éktól), hogy bizony meghalt ő is nemrég. Mi lesz ezzel a házzal? A „tudományos fanyalgé- sok” nemigen kedveznek a helytörténeti gyűjtemények újkori létrehozásának, minden­féle szakszempont és vélemény nehezíti azt; legyen minél több ősi értéket, helybeli építésze­ti szokást, módot, egykorvolt életet, tárgyakat megmutató helye a vidéknek! Amit ma­ga a község gyűjt egybe, egé- szítget ki, tart karban szakmai tanácsok, együttérző-jóindula­tú segítségnyújtás mellett ter­mészetesen. A Mucsina házas­pár ebben a kérdésben nem hivatalosan mindössze annyit tudott mondani, hogy vagy százötvenezerrel rendbe lehet­ne tenni, és berendezni sem lenne nagy gond a mai teré­nyi környezetből. Mindeneset­re egyedülálló értékű a teré­nyi ház éppen az előbbiek alapján, s hogy a Palóc Mú­zeumnak sincs semmi terve vele — az a teljesen érthe­tő (?) dolgok közé sorolódik. A mai mindenféle bizottságok és apparátusok virágzásának idején, mindenféle újabb nagy­szabású tervek és ötletek pa­rádéjában juthatna ideje ko­rán figyelem és szaktudás, hozzáállás arra a néhány (jó néhány) nógrádi értékre, ami még itt-ott áll törött ablakok­kal repedt-roggyant épület­sarkakkal kitéve a gyorsan pusztító enyészetnek. De hát ez csak amolyan jó­indulatú amatőr nyavalygás... Nem is nagyon van olyan, aki komolyan venné. Hát, nem is kell az ilyesmit komolyan ven­ni, majd ledől-szétesik min­den, ami még menthető, és akkor végképp nem lesz gond semmivel. A tudományos hom­bárok meg amúgy is telve van­nak — menjen múltat nézni oda a nagyérdemű közönség. Jól van ez így. Bizony. Néha meg nagyot bámul az ember — például az őrhalmi Kossuth utcában, ahol egy szinte vadonatújra reparált ősi magyar ház mosolyog fe­hér falával, piros cseréptete­jével, barnára festett ablak­szemeivel, újonnan faragott, mégis régi stílust követő ala­csony deszkakerítésével. Akár holnap vagy ma megnyílhat­na benne az őrhalmi palóc múzeum itt helyben (a tu­lajdonos amúgy nem lakik benne, van neki újabb háza valahol a főúthoz közel), ahol valamikor az egyik legszebb nógrádi viselet dívott. Itt, ahol ma már jószerivel csak a tanácselnöknél őrzött palóc babán látható az a viselet, ahol a foglalkozásban, ha vál­tozott körülmények között ak­kor is, máig megmaradt a burgonyatermesztés, s szarvas- marhát — de milyen szépe­ket, jófajú magyartarka-ke- resztezetteket! — is tartanak a házaknál vagy nyolcvanat. Igaz, régebben volt itt csak szarvasmarhából vagy három­száz és lóból is száz egyedül Örhalomban, a régi Strázsban. Hát, itt is marad egy kérdés — mi lesz vajon ezzel a szé­pen rendbe tett régi őrhalmi portával? Mert terv és gond lehet akkor is az ábra sze­rint, ha valami érték rogya­dozik a vakvilágba és akkor is, amikor új erőre kapva mosolyog ránk... Persze, hogy az utóbbi a jobb. . A kétcsokrú Kiskörén — két ágban vert itt gyökeret a völgyekben ez a kis település- féle — Varga Vilmosné Ilon­ka a juhász, mindenesetre az ő kezére van bízva itt min­den s a másik Ilonka az édes­anyja is vele dolgozik, ők je­lentik itt a folytonosságot Mert hiszen Kiskér helyileg talán mégis Terényhez, a szan- dai szövetkezethez tartozik, ha régen Szent-Györgyi Albert gyerekkorában, amikor még állít a kis kúriaféle, (de in­kább amolyan kis udvarház lehetett) a Bujákon honos Eszterliázyaké volt errefelé is a föld. Éppen a régi nagybir­tok alapján találta meg a bu- jáki tanácselnök a bizonyítás­ra alkalmas nyomot arra néz­vést, hogy a későbbi nagy ma­gyar tudós itt gyerekeskedetü Kapott is tőle — Szent-Györ- gyitől — megerősítő levelet postafordultával. Kár ezért az udvarházfélé­ért mindenképpen. A több mint négyszáz! juhot tartó Ilonkával arról váltunk szót kint az udvaron a párolgó­összebújt nyájat nézve, hogy bizony talán nem is olyan nagy baj, ha ide Kiskérre már nem jutott el a nagy tudós. Mert juhokon, vidám juhász- nén, kevés szavú édesanyján, gyönyörű és számban is sok szaporulaton kívül csak az élénkszemű-eszű pulit csodál­hatta volna meg. Ami persze a jelen dolgaiban állva nem is kevés.., T. Pataki László NÓGRÁD - 1987. február 21., szombat 7 V Araszoló idő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents