Nógrád, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-31 / 26. szám

Tanítónk a történelem?

„Haladni csak úgy lehet, ha míg egyik lábunkkal előrelépünk, a másikat a helyén hagyjuk.”

(Eötvös József)

Időtlen idők óta idézzük a mondást: „A történelem az élet tanítómestere.” A közhelyek közhelye lett ez, mert a történelem, ez- redekre visszamenőleg alig bizonyítja, hogy bármit is megértettünk a mondás mögöttes tartalmából. Erre pontosan a história maga a legjobb példa.

Azonban még sem kérdezhetjük: Minek foglalkozni a történelemmel, minek azt tanítani? Miért? Talán mert az ember optimista. legtöbbször az életet választja a halállal szemben. Mert él a remény, hogy a jobbulni akarásban ott rejlik a múlt okos, tisztességes felhasználásának szándéka, ami önmagunk s mások jobb megértéséhez vezethet; s azt is megélhetik valakik, hogy nem azt keressük ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt, határokon innen, s határokon túl.

Valahányszor a történelem tanításáról, ismeretéről gondolkodom, a tárgyi és szemléleti tudás hiányainak következménye riaszt. Az előítéleteknek az a rendszere, ami életünket át- meg áthatja, aminek alapján már az iskolás gyermek is skatulyáz; fújol népek, emberek nevének hallatán, elütő bőrszínek láttán, vagy dicsér fenntartás nélkül mások esetében. Felnőttkorban ez csak tovább romlik. S mindez azért, mert sem magunk, sem mások történelmét nem ismerjük, s még önmagunkat sem értjük, nemhogy másokat. Persze nem csak hazai kór ez. Ám mások hibája — bűne? — kizárólagos mentségül nekünk sem szolgálhat.

örvendetes,, hogy növekszik a vágy a múlt megismerésére, örömteli, hogy ezzel a tudomány és a könyvkiadás lépést próbál tartani, s üdvözölendő, hogy nemrég épp a történelemtanítást vették szemügyre tudósok és tanárok. Már a hangütés, Szabolcsi Miklós akadémikus bevezetője is fokozott figyelmet érdemel, hiszen azt mondta: a nemzet identitástudata akkor valóságos, ha őszintén néz szembe múltjával, ami megszabja a jelenben való viselkedés normáit is. Éppen ezért az iskolában az igaz magyar történetet kell oktatni, annak valamennyi kényes problémájával együtt. S — tegyük hozzá —, csakis a világ valódi történetébe ágyazva lehet tanítani a valódi magyar történetet.

A történelemtanítás általános helyzetéről most ne beszéljünk, hallgassuk inkább Nivel t Jenő salgótarjáni tanárt, szaktanács- adót, aki részt vett a tanácskozáson. Ezúttal a nógrádi általános iskolák tapasztalatairól beszél, amik azonban az országos helyzetet is tükrözik.

„A tanácskozás megállapította,' hogy a történelem még mindig a jól tanított tárgyak közé sorolható, a diákok jelentős része kedveli, s a tankönyvek is mind korszerűbbek”. Azonban alighanem roppant viszonylagos mindez, mert, a szaktanácsadót idézve: „a

tanulás kelleténél kisebb becsülete itt is jól érezhető, s felmérések bizonyítják, hogy a diákok gyakran jnég a történelmi sorsfordulók lényegével sincsenek tisztában”.

Nógrádról szólva: a szakos ellátottság jó, jók a történelemtanárok továbbképzését szolgáló tanfolyamok is. „Gondolok például — mondta Nivelt Jenő —, a XX. század történetével foglalkozó sorozatra. Balogh Sándor profeszor és tudóstársai előadásaira. A tanári munkaközösségek vezetői évente kétszer tanácskoznak, a történelemtanárok alkotó munkaközösségének pedig tizennégy tagja van a megye minden részéből. Eredményeikről, írásban is beszámolnak. A történelem szertáros tárgy lett, sok szemléltető eszközre van szüksége.

— Sok támogatást kapunk a múzeumtól és a levéltártól. A Nógrádi Sándor Múzeum hangosított helytörténeti diasorozata meglelhető az iskolákban, hasznos a megyei levéltár oktató-„csomagja”, amiben a megye XVIII., XIX. század eleji állapotát bemutató levéltári anyagok találhatók.

— Azonban nem felhőtlen az ég felettünk. A 71 általános iskolából csak tizenötnek van szaktanterme, mert sokhelyütt eleve kevés a tanterem. Még a meglévő eszközök sem használhatók ki mindig; kevesebb tehernek kellene nyugodni a tanárok vállán, hogy a felkészülésre több idő jusson. Vannak kitűnő kezdeményezések, mint a Lovász József iskolg kísérlete, a „Múzeum az iskolában”. A társadalomkutató egyéni pályázatok iránt is nagy az érdeklődés. Ami viszont baj: kevés a szakkör.

Noha, általában jónak ítéltetett a történelemtanítás helyzete, (már ami a tanácskozást illeti), érdemes idézni néhány megállapítást a tantárgy helyzetével foglalkozó megyei kiadványból. ,,A történelemtanárok jelentős része... még távol tartja magát a honismereti munkától, nem elég mélyen ismeri annak a helységnek, régiónak a múltját, melyben él...” Elgondolkodtató, hogy „a névadóról több intézményben keveset tudnak a tanulók”.

Gyakori „szocialista jelenünk sematikus megítélése... a nemzeti történelem tragédiáinak túlhangsúlyozása, ugyanakkor a jogos nemzeti büszkeség visszaszorulása..., a szű- kebb pátria ismeretének hiányosságai”. De olvashatunk a „kettős nevelésről” is, ami néha rendkívül nehéz helyzetbe hozhatja a tanárokat. Annál inkább is, mert a társadalom egészében észlelrt bizonytalanságok, a negatív tapasztalatok, az iskolát, a diákokat sem kerülik el.

A változtatás nem csupán az iskola feladata. Ám az itt szerzett alapokra épülhet csak a helyes történelemszemlélet, a haza, okos és szép szeretetének épülete.

Eötvös József idézett mondására utalva: a haladás közben helyén maradó láb csak akkor lehet támasza az újabb lépésnek, ha történelmileg szilárd talajon nyugszik.

SpeidI Zoltán

Távol-keleti kalligráfia

és festészet

Tavaly Iparművészeti Múzeumunk Európa-szerte híres szőnyeggyűjteményének egy része vendégeskedett Prágában. Most a prágai Nemzeti Múzeum szerepel nálunk értékes keleti gyűjteményének a kínai piktúrát jelentős alkotásokkal képviselő kollekciójával.

Hetven papírra vagy selyemre festett kép függ az Iparművészeti Múzeum második emeleti termeiben a távol-keleti kalligráfia és festészet című vendégkiállításon. A prágai gyűjtemény—amely február 15-ig látható Budapesten — számos régi, köztük igen értékes 13—14. századi műveket és még régebbi másolatokat tartalmaz. (És itt meg kell jegyezni, hogy Távol-Keleten más az eredetiség kritériuma, mint például Európában. A korabeli vagy évszázadokkal későbbi másolatok ugyanolyan értéknek számítanak, mint az eredeti.

Szerepel néhány igen korai tekercs is a kiállításon, megbámult, sok viszontagságot megélt képek, például a Suo

Shi-nek (1036-1101) tulajdonított két lírai tusfestmény. A Ming korszakot (1368—1644) nagyszerűen képviseli Lu Zhi festő 12 lapból álló albuma. A 18. század individualista alkotóinak sajátos, szabad légkört árasztó képei modern, 19. századtól virágzó sanghaji iskola mestereinek modern színes festményei már közelebb állnak az európai ízléshez.

A távol-kel éti festészet anyagában, technikájában, de még témáiban is lényegesen különbözik az európai festészettől. A képeket papírra, vagy selyemre festették, tussal és temperatechnikához hasonló színekkel, és mindig ecsettel (még a falfestmények is így készülnek). Kompozíciójuk elvont, a témára szűkített, a kép lineáris (hiányzik a perspektíva), síkszerű és dekoratív.

Gyakran választják tárgyul a természetet, amely a keleti emberek életében oly fontos. Madarak, állatok, virágzó ágak népesítik be a teret. Hegyek, völgyek, kertek, apró

házak vannak a tájképeken. De gyakran megjelenik a természettel harmóniában élő ember is, karakteres, jellegzetes vonásokkal.

A kínai írásjegyek ecsettel, művészi fokon művelt formáját kalligráfiának nevezi a műtörténet. A kínai festészet eredete és az eszközök használata révén szoros kapcsolatban állt az írással, így a szellemes, eredeti ecsetvezetésű kézírás is esztétikai értékké vált. Majd a kalligráfiái, mint absztrakt művészet — amely az ecsetvonás esztétikumát hangsúlyozza — ugyancsak népszerűvé vált. (A modern festészet egyik ága is kalligrafikus iskolának nevezi magát, amely nem mentes távol-keleti, elsősorban Japán hatástól.)

E kiállításon is látható néhány szép, alkalmazott írás és szabad kalligráfia is. Van köztük egy 16. századi kalligráfia és egy nagyon régi, a bor dicséretét hirdető írás másolata, és egy modern japán mű.

K. MHuang Binhong: Hegyalja Pi Baishi: Visszatérés a legelőkről a Pinia

hegyekből

„Rokonok vagyunk — Cso- hány Kálmán pásztói születésű festő-grafikusművész szavaival — a szülőföld szerete- tében.” Ez még akkor és úgy igaz, ha errefelé sokunknak választott szülőhelye a nógrádi táj. De mégis, talán csak a palóc szóejtése ide született ismerői látják és hallják is ki a fenti címből az elnyelt „1” betűt — Koncsik oldal. Így lenne leírva (kiejtve) helyes. így lenne „irodalmi” is. Maradjunk a palócnál.

A Koncsikódal fényei csak így láthatók.

Éppen két esztendeje annak, hogy Pásztori forgolódva télidőben összehozott a jósors Bogácsiné szóda Kelemen Klárával, akiről azt írhattam az akkor soros Űton- járóban, hogy maga is a Kodály-Bartók értelembe vette tiszta források egyike a mesélésben. A Harangosi kútról — városhoz közeli helyen volt. vagy van „csak” a mesében — is tőle hallottam először. A szép legendát hallhatták aztán mások is, amikor nem egészen egy éve az örökké emlékezetes falusi vers- és prózamondók, a mesélők, me- sefák első találkozóján Salgótarjánban elmondta.

Özvegy Bogácsi Istvánná (született szóda Kelemen Klára) Csohány Kálmán szívbéli jóbarátja volt a szülőföld sze- retetében. Pásztón ma emlékeznek meg Csohány Kálmán születésnapjáról (1925 január) * várósban élő patrióták és a Csohány baráti kör tagjai,

ami végső soron egy és ugyanaz, de ilyenkor eljönnek messzi tájakról, s a fővárosból is azok, akiknek az élete utolsó harmadában Pásztóhoz újra erősen kötődő művész, Csohány Kálmán egyszerűen „Csohi” volt.

Ha élne és nem nyugodna jó néhány éve óhaja szerint „a világ legszebb temetőjében” (saját szavai) egy hóval fedett sírdomb alatt, egészen biztosan ma újra itt lenne barátaival és a jó helybeliekkel Pásztón. Együtt örülne a többiekkel, a még életében ösz- szeverbulált pásztói baráti körrel a városi rangnak, az utóbbi években látható fejlődésnek, az új lakóterület hangulatának, a város műemlékeit restauráló törekvéseknek.

Az újabb terveknek, amelyek a legutóbbi hírek szerint nem csupán figyelmet, de szakértelmet is előlegezhetnek a régi kereskedősor felújításának, a pásztói öregpincék feltárásának és a középkori, helybeli híres borászkodás tervezett emlékhelyének. Ha élne, láthatná maga is mindazt megvalósulni, amiért patriótapéldát mutatva baráti sereggel a háta mögött (vagy inkább maga körül) ide hazatért, idevonzott sok új és régi értéket, ráirányította a figyelmet mindenre, ami egy olyan nagymúltú településen, mint Pásztó újrafelfedezésre érdemes. LáthatA „Koncsikódar fényei

ná a maga alapította képző- művészeti galéria további gyarapodását, s még mennyi minden mást! Ami fényt vetít az árnyékra is.

(

A Koncsikódalra például, ahol mostanában talán valamiféle szabadidő-park épül, amiről Csohánynak éppen Klára néném apjától voltak- lehettek mesélő emlékei! Amit aztán egy szinte véletlen találkozáson kettejük között tisztázni a világ legegyszerűbb dolga volt „de hiszen akkor én Klára néni édesapjával találkoztam gyakran nyaranta ott a Koncsikódal- ban, ő mondott nekem és a többieknek, gyerekeknek olyan történeteket, hogy a szánk is tátva maradt.., mondotta Csohány Kálmán egyik itthontartózkodása alkalmával az akkor még létező pásztói helytörténeti kiállítás teremőrének, Klára néninek.

A kettejük közti barátság úgy mélyült, ahogy a szeretet melengetni tud közös emlékeket két, három, sok ember között. Ebben a szülőföld-sze- retetben sokan találkozhattak „Csohi”-val. Ez a szeretet fedeztette fel éppen őbenne a gyerekkor meghatározó pontjait. amilyen a pásztói szegényparasztnak a Koncsikódal volt, s ami lehetett egyben a mesék fényességes kis földje

is. Hát, honnan merítene az ember művészként, nem művészként, ha nem a sugaras gyerekkori nyarakból, akkor is, ha verejtékkel, kemény gyerekrobottal voltak terhelve?!

Szóda Kelemen József amúgy meg fuvaros ember lett volna (az is volt), s mert egy- időben nem itta meg a bort, csak szódát rendelt a kocsmában, ahol meg kötelező volt megjelennie a fuvarügyletek kötése végett — ráragadt a szóda név. Klára néném sokáig gyerekfejjel, talán még kamaszlány korában is úgy hitte, hogy az ő neve Szóda Klára, ha megkérdezték volna tőle — ismeri-e Kelemen Klárát, talán a fejét rázza. S, már a forrás, a szép, tiszta buzogás emberből úgy folyik, hogy ha a tehetség is adva van hozzá — mesét mond, verset ír, dűlőneveket gyűjt, ragadványneveket kutat városszerte. Amiként Klára néném teszi, s tegye is kedve szerint mindannyiunk okulására.

Két esztendeje azzal zártam a sorokat „megyek magam is a tiszta forráshoz, mielőbb...’ De bizony nem mentem, mentem másfelé újabb források után járkálva Tegnap aztán elém került a szerkesztőség folyosóián maga Klára néni, kezében papírlapok, versek, idézetek Csohány Kálmán

hozzá írt leveléből. „Szombaton lesz a születésnapja, a város megemlékszik róla, koszorúzás is lesz... Ha közölni lehetne ezt a verset, amit ő annyira szeretett, vagy emezt, amit a hirtelen halálára írtam. .

Nem lehet az ilyen kezet félrelökni.

De közölni sem tudom, sajnos. Legfeljebb a hangulatát idézhetem itt: „Emlékeim a Koncsikról” balladalejtésű szép képek hosszú sora, a cseresznyefák virága menyasszonyfátyolként terül a tájra, lakodalmas találkozása ez a természetnek, amikor a méhek mézet gyűjtenek nászajándékba. .. S, a tájban, a felékesített tavaszban, a lakodalom közepette ott ül az ember is, szóda Kelemen József megpihenve, tajtékot szuttyongatva, bagót ütve tenyerébe „A kalapja csurgó, merthát sokat ázott, igaz hol itt, hol ott a mezőben tanyázott. ..”

S megyen aztán így tovább valamennyi ága-boga a fényesedé Koncsikódalnak Klára néném verses-meséjében. Hát, nem csoda, ha sok más dicsérő jelzővel felpántliká- zottan azt írta levelében Csohány Kálmán erre a versre „Kedves Klárika! Ez a vers olyan szép költői képekben van megfogalmazva, hogy a soha el nem felejtett gyermekkori emlékeimet újra átéltem."

Az Emlékezés című versben meg minden együtt van amit elmondhatunk Csohány Kálmánról, amit róla mások, hivatalosan is elmondhatnak, amit barátként, tisztelőként, példaként említhetünk. Vagy, amit önmagáról mondhatna mindannyiunknak ez a „globális jóember”, ahogy valaki, egy barát jellemezte már korai halála után. Fehér és fekete. Az üres papír. A vonalak rajta.

Ezek az egyedül érvényesnek tekintett lehetőségek arra, hogy mondanivalóját a művész (ez esetben Csohány Kálmán, aki ezt vallotta és gyakorolta is) leegyszerűsített nyelven, közérthetően elmondja a világnak. Amikor az agydaganat első és szinte utolsó tüneteként jobb keze megbénult, az épen maradt bal kezével kezdte ilyen módon rajzolni a három királyokat. Határtalan volt benne a szeretet, a bizalom az érzékenység minden jóra.

Nagyerejű óriás volt a lélek dolgaiban, aki a Koncsikódal fényénél tanult látni és csak tiszta forrásokhoz járt felüdülni, új hitet meríteni.

T- Pataki László

j NÚGRÁD - 1987. január 31v szombat J