Nógrád, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
I % Alkalmi látogatóban (Gyere most velem! Látatlanul nyújtom neked a kezem. Fogd meg és barangoljuk be a házat. Fogd meg és szorítsd erősen, ha valami csavargatja a lelkedet ha úgy érzed, befelé kell nyelned a könnyeidet. De vidámodj meg, ha szívderítőre bukkansz, ha a látottak felvillanyoznak. Mert az öregséget, a magányt többféleképpen lehet értelmezni. Van, aki tragédiának, sokan természetes állapotnak tartják. Amibe egyszer majd valamennyien belecsöppenünk. ..) o o o Szociális otthon a megyei kórház tőszomszédságában. A kapun a felirat: Mizserfai Szociális Otthon salgótarjáni részlege. Amit már tudunk róla: építését több évvel ezelőtt a megyei Vöröskereszt kezdeményezte. S, hogy ez az elképzelés mennyire találkozott a társadalom igényeivel, azt bizonyítja a lakosság adakozásából összegyűlt hétmillió forint. Amelynek inkább az erkölcsi értéke tetemes, ha figyelembe vesszük, hogy az intézmény összesen 32 millió forintba került, a megyei tanács támogatásával. * Huszonöt szoba, hatvanhárom férőhely. Sok ez vagy kevés? Sári Béláné, az otthon igazgatónője: — A három emeleten jelenleg ötvenöt idős embert gondozunk, akik vagy otthonról vagy pedig a varoskörnyék — Szentkút, Mi- zserfa — szociális otthonaiból kerültek hozzánk. A bekerülésnél huszonnégy szempontot vesz figyelembe a megyei tanács egészségügyi és szociális bizottsága. így választódnak ki a legjobban rászorulók. Van olyan idős emberünk is, aki csak az ünnepek után kíván beköltözni... o o o (Tudod, ahogy változik a társadalom, a mindennapi élet, úgy változnak az értékrendek is, több dolgaink megítélésében. De maradjunk az öregségnél. Régen, elítélték azt a családot, amely az öreget otthonba „dugta”. Amikor a családok minden tagja dolgozik, s csak az este ülteti össze a szülőt, a gyereket, vajon elítélendő-e az, ha az egész nap egyedül tétlenkedő öreget, egy biztonságot, ápolást nyújtó szociális otthonba helyezik? Hallod mit mond az otthon igazgatónője? „Azt mindenki természetesnek veszi, hogy az apró gyerekeket a bölcsőde neveli. Akkor miért nem természetes, hogy a magányos, sokszor magatehetetlen idős ember otthonba kerüljön?” Elítélendő? Dönts magad! Jó, azt is válaszolhatod, hogy sok öreget elhagynak a hozzátartozói. Igazad van, olyan is akad nagy számban. Én is ismerek sorsokat, tragédiákat. ..) o o o Nagy néni elsírja magát a fürdőszobában. Ügy látszik vígasztalhatatlan. Nem akarja elárulni, miért törtek elő a könnyei. Aztán csak megmondja: — Amikor a nővérke azt a dalt dúdolta, hogy „Az hagyott el, akit úgy imádtam..eszembe jutottak az emlékeim... Hát ezért. A nővérke nagyon szégyel- li magát a tapintatlanságért. Az öregek legkedveltebb szórakozása a kényelmesen berendezett társalgóban a tv- nézés, sakkozás, van aki kézimunkázik, mások inkább a szomszédolást választják. Sánta néni ágyban fekvő beteg. Amikor idekerült a fél oldala teljesen béna voLt, nem mozdult sem a keze, sem a lába. Most büszkén mutatja: — Tessék megnézni, már tudom emelgetni a kezem, már rövid sétát is tettem a folyosón. % NO GRAD - 1986. Hogy vannak a gyerekek, mamika. . .? Dr. Schneider Miklósné, főnővér végigsimít a néni homlokán. És kezébe adja a gyógyító labdát. Ö talán még büszkébb az eredményre, mint a beteg. — A gyerekeim hetente elvisznek haza, Nagybátonyba. Jó gyerekek, dehát mit kezdenének velem, amikor reggeltől estig dolgoznak — magyarázza Sánta néni. A nyolcvanhat esztendős Kiss Gyula bácsi, a sakkozást hagyja félbe a beszélgetés kedvéért: — Hét évet vártam a Balassagyarmati Szociális Otthonban, hogy hazakerülhessek. Nincs nekem senkim csak a két sírom Baglyasal- ján. Az egyik a fiamé, aki huszonhat esztendősen halt meg, a másik a feleségemé. En kérem szépen negyven évig a föld kérgét faragtam. Megfáradtam, etmagányosod- tam. Csak köszönni tudjuk ezt a szép otthont, ahol barátokra, társakra lelünk, ahol ápolnak, szórakoztatnak minket. Gyakran felülök a helyi- járatú buszra, elmegyek a sírokhoz. Megkönnyebbülök. o o o (Vidámság és kesergés. Emlékek és valóság. Figyelted, hogyan változnak a hangulatok? És figyelted, hogy a megszólaltatottak közül senki sem kárhoztatta a hozzátartozóit? Nincs is okuk rá, mert naponta nyitják az ajtót a látogatók, van olyan néni, bácsi, akihez egyszerre négyen-öten is jönnek. Egyikük azt mondta: — Örülök a gyerekeknek, az unokáknak, ha látom őket. De akkor lelem vissza a nyugalmamat, a lelkem belső harmóniáját, ha már elmentek. Hogy másnap, egy hét múlva újra várhassam őket.) o o o A harmadik emeleten járunk. Itt találjuk a kísérleti jelleggel bevezetett gondozóházat, amely nyolc ágy- gyal várja a jelentkezőket. Jelenleg öt ágy foglalt. Sári Béláné: — A gondozóház lényege, hogy a kórházból kikerülő, de még ápolásra szoruló ember, akit a családja nem tud ellátni, ide kerüljön. Vagy elutazik a család, nincs aki gondoskodjon az idős emberről. Átmeneti időre, amely két hónap lehet, behozzák. A gondozás díja havonta 4500 forint. Ez már a differenciált gondoskodás egy új formája. — Nem tudtam, hogy infarktus után a kórházból hová hoz a fiam. Azt mondta, mama itt jó helye lesz. Hát, nem panaszkodom. Otthon fát, vizet kellene behordani a lakásba, főzni, takarítani. Itt meg teljes kiszolgálást kapok, amíg fel nem gyógyulok — meséli Medve néni. — Már társam is van, a Nelli- ke. Ö igen tehetetlen, én H-ah"«;fiatom, pátyolgatom. Ledecember 24., szerda hét, hogy az ünnepekre hazamehetek. ..?! o o o (Nos. hogy tetszik az otthon? A kellemes szobák, a társalgók, a korszerű orvosi rendelő, a simogató kezet nyújtó nővérek, gondozónők? A sok-sok szórakoztató kikapcsolódást nyújtó program? A lakók megnyilatkozásai? S a formálódó közösség apró örömei, gondjai? Hogy tetszik, ha közben, fű- tetlen lakások, egyhangúan morzsolódó monoton napok, a „senki sem nyit rám ajtót” magánya vonulnak el lelki szemeid előtt?) o o o — Nagyon meg vagyunk elégedve a szeretettel — mondja Balogh bácsi, aki 1893. április negyedikén- született. Kilencvenhat esztendővel a vattán leginkább az üldögélést. a csendes beszélgetést kedveli. — Három fiút és egy lányt neveltem. Van tanár is köztük. Jönnek, mindig jönnek. Most karácsonyra Pestre akarnának vinni. Hiába mondom nekik, nincs nekem már kedvem kimozdulni innen édes gyerekeim... Kiss Márta tip ti most is érzem az l***J|J illatot, amikor a pékárén kikerült a kemecé- ből; számban még az aranyló szerikása és a bocskor sa- vanykás íze is — sóhajt a régi ízek, vagy talán a tovaszállt ifjúság után Brinza Jánosné, majd testvérét kérdezi, aki a zsírnakvalót kavargatja az udvaron: — Te is jobban megennéd néha igaz-e, mint ezt a sok húsfélét mindig? — mutat á konyha felé, ahol már terítve az asztal a toros ebédre. Lucfalván már csak a mamkók és apkók emlékében él a hajdani vérrel locsolt- kevert kukoricakása, a véres krumpli és a savanyú káposzta, amiket cserépedényekbe szortírozva toltak kemencébe disznóvágás idején. — Valamikor is ilyenkor vágott, aki tehette, karácsony előtti napon, hogy hús is kerüljön az ünnepi asztalra — mondja Brinza Andrásné, a testvérek fiatalabbika- — Ezt a jó szokást most is tartják legtöbb helyütt, máma hajnalban is visított vagy tucatnyi hízó a faluban, igaz-e Ancsa? — fordul igazolásért nénje felé. A régi étkek felemlegetése rég’ feledett karácsonyi hagyományok lavináját csalja emlékeik homályából. Szlová. kul, magyarul szólnak az emlékezés szavai, ahogy egymás szájából veszik a szót. — Avval kezdődött szenteste napja, hogy korán reggel a kraviary (pásztor) és az ov- ciary (kondás) kopogott az állattartók ajtaján, hónuk alatt egy-egy köteg mogyorófai vesszővel. Gangába, vagy r«Menteni — és hasznosítani Régi kastélyok úi „szerepben n Még egy évtizeddel ezelőtt is Ady sorai jutottak eszébe annak, aki valamelyik hajdani főúri lak tájékán járt: „Árvult kastély gondját / Kóbor kutya rzi”... Bár sok mindenre mondjuk mostanában, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk — sokszorosan áll ez a kastélyokra. Pontosabban: állt, amikor — 1981 őszén — a gazdasági bizottság határozatot hozott ,.a veszélyeztetett műemléki kastélyok, és más középületek megóvásáról és hasznosításáról”. Ezt a határozatot, illetve ennek végrehajtását mondják azóta „kas- télyprogram”-nak. Hervadhatatlan érdeme Vas megye tanácsának, hogy a kezdeményezés tőle —, s minden valószínűség szerint a „jelzéseket” adó községektől, a lakosságtól — indult ki. Lehetett ebben része annak is, hogy azon a tájon különösen jelentős számban vannak megőrzésre érdemes kastélyok — vagy annak, hogy az osztrák határ felőli, egyre növekvő idegenforgalomhoz mind több, megfelelő színvonalú szálláshelyre volt szükség. Ám akár így, akár úgy kezdődött — a lényeg az, hogy a vasiak azóta is jócskán kiveszik részüket a kastélyprogram valóra váltásából. A gazdasági bizottság elé az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium szakemberei terjesztették a javaslatot Mintegy száz kastélyról volt ebben szó, a legértékesebbekről. Két csoportra oszlottak ezek „hasznosítás” szempontjaiból: üresekre és nem megfelelően lakottakra. Az utóbbiakon főként azok értendők, amelyekbe szociális otthonokat költöztettek. Mert bármilyen szép, humánus megoldásnak látszik ez — sem a kastélyoknak nem jó, sem az idős lakóknak, hiszen az elegáns. nagy termek, a belső lépcsők a legkevésbé sem alkalmasaik nyugalmat kereső, idős emberek számára. Eddig összesen 120 épülettel foglalkoztak: hozzájuk tartozik a tervezés, a kivitelezés, és az állagmegóvás. Egyiknél előbbre, másiknál csak a kezdeteknél tartanak. Mert az alapkérdés itt is: a munkák elvégzéséhez szükséges pénz. Amiből természetesen nem jut egyszerre mindenhová elegendő. Bök, a barokk stílusú Szapáry-kastély 1696-ban épült. Annál is inkább, mert a most — 1986. végén — érvényes műemlékjegyzékben 9700 épület szerepel, s ez a lista szinte állandóan bővül, többek között kastélyokkal is. Benne vannak a helyreállított és új funkciójuknak kitűnően megfelelő kastélyok csakúgy, mint például a keszthelyi volt ferences kolostor, amelyet helyre kellene állítani, de ma lakások vannak benne. Vagy azok az üres kastélyok, amelyekről mostanában is adnak hírt a — bizonyára a kastélyprogramba bekapcsolódni akaró — megyei tanácsok. Természetesen nem egyformán értékesek ezek a múltból maradt (s hosszú időn át az enyészetnek kitett) épületek. Viharos történelmünk az oka annak, hogy a legrégibbek is alig kétszáz évesek, a barokk építészet alkotásai —, s nincsenek sok százados kastélyainak (mint például a franciáknak a Loire mentén). De talán éppen azért kell féltve vigyázni a megmaradt, viszonylag kevés értékes épületre. Erre szolgál a kastélyprogram, amelyben bőségesen lesz tennivaló — még az ezredforduló után is. r. E. Almaszelet legyen a szeretet jele Rmi a karácsonyi szokásokból megmaradt... haaljba csavart kézzel kelletett a háziasszonynak kihúzni a köteg bői és azzal verni a pásztorra. — Mi szükség volt az ütlegelésre? — Ahogy rávertünk a pásztorra, az minden ütésre ugrott egyet és azt kiáltotta: „Ze by váne aj tevee, ovee, tak pukali zadzom cely rok!” — törnek elő az emlékek szlovák nyelven. Észrevevén, hogy nem értjük, magyarra fordítja a szót: — Azért ugrált, hogy a bármocskáink, olyan frissen, fürgén ugráljanak, mint ahogyan ő teszi. A vesszőt tavaszig őriztük a sarokban, s amikor először hajtották legelőre a marhákat, azokkal tereltük az udvarból őket * Készülődéseivel, hiedelmeivel és szokásrendjével minden más ünnepet felülmúlt karácsony böjtje, december 24., napja. Máig megtartják idősek és fiatalabbak például azt, hogy a munkával már délutánra igyekeznek elvégezni— A vacsorának valót — kenyeret, szalonnát, aszalt szilvát, diót almát — még istentisztelet előtt asztalra készítettük — kapcsolódik a beszélgetésbe özv. Himes Pál- né, aki lányától hazatérőben köszöntött az ismerősökre —, hogy vacsora alatt a gazdasz- szony is ott ülhessen, ne ke- legessen fel, mert ha felugrál, akkor a tyúkjai sem ülnek meg. A gazda pedig megszegte a kenyeret, majd egy szem almát annyi felé vágott, ahá- nyan az asztalt körülülték. Brinzáéknál nyolc száj ette az alma gerezdjeit, a szeretet, az együvétartozás jeleként. És, mint a két testvér mondta, azért is. hogyha az új esztendőben eltévednének az erdőben, eszükbe jutván, hogy kikkel ették a karácsonyesti almát, meglelik az utat, ha azokra gondolnak. — Hát arra emlékeztek-e, hogy a gazdák összegyűjtöttek mindenből egy morzsányit ami az asztalon volt és egy zacskóba kötözték? — kérdezi a két asszonytól Brinza Andrásné. — Mire volt az jó? — szól a kérdés Himes néninek. — Füstölni vele az állatokat, amikor megbetegedtek. — Karácsony napján, mi volt szokásban? — Akkor nagyon kelletett iparkodnunk a tehenekkel a közös kútra, ahová a vályúba egy szép, piros almát tettünk — feleli Brinza néni. — Tehénnek alma? — Ügy bizony, hogy azok is olyan szép kerekek, kövérek és egészségesek legyenek. — Ajándék került-e akkoriban a fenyő alá? Szemeikbe, arcukon látszik, majd szavaikból hallik, hogy nem volt minden olyan szép akkoriban— Cipőnk is jó, ha egy pár volt, nemhogy ajándékra gondolhattunk volna. Nem is volt divat az még akkor — legyint Ancsa néni. — Borókánk volt nekünk meg az én gyerekeimnek is; rajta párszem fényes papírba csomagolt kockacukor, dió, alma — folytatja Himes néni. majd hozzáfűzi: — Meg a nagy-nagy szeretet. — Mára, mi maradt a régi szokásokból ? Hümmögnek, bólogatnak, s Brinza néni adja hármójuk válaszát: — Több a cukor, a ragyogás a fán, alatta tornyosul a sok ajándék, de szeretet nélkül mitsem érne mindez. Az almát nagyon sok házban felszeletelik még ma is — sóhajtja megnyugvással. Karácson* Kí \3r lemes ünnepeket kívánni kopogtatnak szeretteik ajtaján. És újév napján is egyre több csengő gyerekhang kántálja a köszöntő versikéket a mamkók és apkók fülébe. Erről gondoskodnak a Szartórisz, a Klagyvik tanító nénik, a Pri- bisán és Völgyesi tanár nénik. akik nemcsak apáik nyelvére — a szlovákra — okítják a nebulókat, de a régi, szép hagyományokat is őriztetik velük és általuk Tuza K. * « Szirák: Kastély Hotel.
