Nógrád, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

A véletlen ügy hozza, hogy

az országgyűlési képviselő a szabad idejéből áldoz a riportra- A romhányi lakás nappalijának asztala tele van jegyzetekkel. Vastag Ottilia másnapi beszámolójára készül. A vizsgára a férjjel, Vastag Tiborral együtt tanul, hiszen mindketten a közgazdaságtudományi egyetem hallgatói.

— Iskolába majdnem mindig együtt jártunk — említi Vastag Tibor. — Közösen készültünk a marxizmus—leni- nizmus esti egyetemre, majd a speciális kollégium vizsgáira is.

A férj és feleség hétköznapjaiban sok más egyéb hasonlóság van. Mindkettőjük munkahelye a Romhányi Építési Kerámiagyár, s még a rang is azonos: a képviselőnő a szervezési és számítástechnikai, a férje pedig a termelési osztály vezetője.

— Vetélkedés? — kérdeznek

Közelkép a képvhetSrSl

H kisebb feladat sem hagyható el,

dők java is. Hogyan van ez

Vastagéknál?

— Minden munkát közösen

végzünk el — mondja a képviselőnő. — S ez igen nagy segítség, hiszen nem valamennyi teendő marad rám.

Tibor ehhez hozzáteszi:

— A vasalást kivéve mindenben lehet rám számítani. Általában az a gyakorlat nálunk. hogy az végzi el a soros házimunkát, aki előbb

hozzájut.

A család legifjabb tagja Tímea. aki a szülők kezdőbetűjének logikája szerint kapta a nevét A napi teendőkben számíthatnak a nagyszülők segítVizsgára készülve — otthon.

vissza csaknem egyszerre. — Soha nem volt közöttünk, inkább a kollegialitás jellemzi a munkahelyi kapcsolatunkat.

S hogy a hasonlóságot még tovább soroljuk. mindkettőjükben azonos a közéleti érdeklődés is Ottilia szabad idejének jó részét a képviselői mandátummal járó elfoglaltság köti le. Tibor népi ellenőr és pártvezetőségi tag

Ügy mondják: a megbízatások, a kiérdemelt bizalom miatt sincs közöttük féltékenység.

— Csak állandó az ütközés, a sok-sok elfoglaltság miatt nehéz megszervezni itthoni dolgainkat — említi a férj- — ■ Általában én alkuszom meg. amikor egyeztetni kell az időbeosztást.

Gyakran emlegetik: egy nő nek nehezebb közéleti munkát végezni, hiszen jobbára az ő vállát nyomja a családi teenségére, kényszerűségből azonban ez kölcsönös kötelesség Erről Ottilia azt mondja;

— Tibor édesapja beteges, kedik, segítségre van szüksége neki is. Az ezzel járó teendőket pedig megosztják egymás között a testvérek.

A mandátummal járó kötelezettség immár ötödik éve ad munkát Vastag Ottíliának, a második ciklusban képviselő.

— Az elején a kisebb feladatok is nagyobbnak tűntek, a tanulóidő sokat segít- Lényegesebb változásnak tartom azonban, hogy az utóbbi időben egyre ritkábban találkozom az igénylisták benyújtásával. A követelődzés már nem olyan gyakori, a helyi lehetőségek és a felelősség súlyát egyre jobban látják és érzik az emberek.

Igen. az igények. Eljátszom a gondolattal, mi lenne a kép_ viselőnő karácsonyi ajandeka.

ha legalább hármat kívánhatna. Vastag Ottilia belemegy a játékba, röpke gondolkodás után válaszol:

— Azért tűnődtem egy kissé, mert ha három kívánságom lehetne, mint a mesében, nekem is válogatni, rangsorolni kellene. Szóval, először is egy jó és korszerű telefonközpontot kérnék, amely megoldaná a környező települések hírközlési gondjait is. Másodjára mindenhová jól felszerelt iskolát. Olyat, amely remek feltételeket teremt a sportoláshoz is. A harmadik... minden posztra igényes, megfelelő vezetőt- De úgy vélem, ezt talán az első helyen kellett volna említenem.

A kívánságok egyben a teendők is, ezekről pedig igen sok szó esik a választókkal való találkozáskor.

— Ehre most a falugyűlések teremtenek kiváló alkalmat. Szeretek elmenni a legkisebb társközségbe is, hiszen a személyes jelenléttel kaphatok képet a véleményekről, a közhangulatról. Valamennyi fórumon ott lenni természetesen képtelenség. De hozza a kéréseket és javaslatokat a posta is, az emberek szívesen megkeresnek leveleikkel. A levélhordó mondta: nagy a bánata, mióta a település legszélére költöztünk...

Mi a levelek tartalma? Sok idős ember kér támogatást, nyugdíjjal és ellátással kapcsolatban fordul a képviselőhöz.

— Igen sok esetben lehet is segíteni. Az elgondolkodtató az egészben az, hogy legtöbbször nem lenne szabad addig húzódni egy-egy ügynek, amíg a választópolgár arra az álláspontra jut: most már a képviselője közbenjárását is kériA tevékeny munka, a megrabolt pihenőidő haszonnal járhat, Vastag Ottilia mégis habozik, amikor a sikerélmény kerül szóba. Pillanatnyi tanácstalanságából a férj segíti ki:

— A legnagyobb sikerélményed. hogy megszületett a lányod !

Alapvető változásokat sorol aztán a képviselőnő is, hiszen Romhányban a közigazgatás

és az ipar együttműködésének köszönhetően számos az eredmény.

— Sok volt korábban a gond, s ezeket a saját bőrömön is éreztem. Egyet ezek közül: jó dolog, hogy már nem azt hallja az ember, Romhányban már bevásárolni sem lehet. A település városiasodó képet mutat, büszkélkedni lehet az úttal, gázzal, ivóvízzel. Ha elkezdenénk dicsekedni, sokáig sorolhatnánk az eredményeket. Azonban azt tapasztalom, hogy a jó értelemben vett dicsekvésről mintha leszoknának az embe rek. S ez szerintem igen nagy baj.

Beszélgetésünk színhelye a munkában és magánéletben, a tanulásban és előbbre jutásban egyaránt többre törekvő

fiatal házaspár tágas, új otthona. A fészekrakás, az ilyen nagyszabású vállalkozás egyértelmű jele a helyhez való kötődésnek.

— Romhányhoz igen sok szál fűz — hangzik a válasz- — Ez a szülő- és munkahelyem, itt él a családom. Mi több, a szüleim is jelenlegi munkahelyünkön keresték a kenyerüket, apám égetőként, anyám pedig tokolóként.

Az utóbbi, a laikusnak furcsa hangzású szó nehéz munkát takar, a nyers lapokat kellett a kemencekocsira pakolni. Azon pedig egy csöppet sem lehet csodálkozni, hogy a gyár termékeit saját otthonuk megteremtésénél is felhasználták. Az igényességnek tanúi a barátok is, akikkel hébe-hóba szakítható egy kis idő az együttlétre.

— Mindkettőnk életében meghatározó, hogy nagyon kell figyelni az időbeosztásra. Nincs egy délután, amikor az ember azt érezné: most nem akad tennivaló. Éppen ezért még a barátainkkal is komoly programegyeztetésre van szükség.

A körben ott találhatók a gyári kollégák, a gyermekkorból megmaradt barátok. A romhányiak, Tibor révén pedig a nézsaiak. Azok, akiket ugyancsak képvisel Vastag Ottilia a T- Házban.

— A munkának a leglátványosabb része a parlamenti ülésszak, de legalább ilyen je_

Közös dolgainkról: Vastag Ottilia Jakab Róbertné országos listán megválasztott képviselővel, a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége főtitkárával.

Romhány képviselője és De« ák Gábor államtitkár az Országgyűlés szünetében.

lentős az is, ami ndm a reflektorok előtt zajlik. A bizottsági munkát például igen fontosnak tartom.

Szóba hozom, hogy Vastag Ottíliát 'igen aktív képviselőnek ismertem meg. Olyannak, akinek mindig és mindenhol van mondanivalója. „A véleményét sohasem rejtette véka alá” — jegyzi meg erre a férj, A képviselő pedig ennyit mond: mindenre, a képviselő- csoport ülésére és a bizottsági tanácskozásra is legalább úgy fel kell készülni, mint az országgyűlési ülésszakra. S mi van a gyárban, az ottani munkával, amikor az országos teendők elszólítják a képviselőt?

— A kisebb jelentőségű feladatokat sem lehet kihagyni, legföljebb átprogramozza az ember — így a válasz. — De arra is van példa, hogy ha a képviselői munkámmal összefüggésben Budapestre kell utaznom, akkor a gyár dolgait is intézem.

A közeli ismerősök jól tudják: annak idején Vastag Ottilia miért sietett haza a Parlamentből. Sokan meg is jegyezték: Ottilia az Országházból szalad szoptatni- Ennek már fél évtizede, Tímea ötéves. A múló időről jut eszembe: meddig lehet viselni egy megbízatás terhét?

— Amíg az ember úgy érzi: nem megy másnak a rovására.

A beszélgetés egyébként arról győz meg, hogy korántsem a megbízatás súlya a lényeg a vállalkozó embernél. Tibor mondja ki: „Ha semmilyen közéleti funkciónk nem lenne, akkor is ugyanígy politizálnánk”. !

Kelemen Gábor Fotó: Kulcsár József

'HMHUHMMIHinilllHIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIlilllllllllillllllllUIIIIIIIIIIIIIIHIIIIlilllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllMIIIIIIIIIIHIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIHmillllllllllllUIIHIIIIIHIIIIIIIUHIHIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIiMIIIIIIIIUIIIIIIIIIIIIitIIIIIIIIIHIUHnniimilimnmMinillHHHmilHHtIimillilllllHMilUlllllimilUIIIII

Idős Deák István, László fiával és a feleségével.

Szemet gyönyörködtetően szép vidék. Mesevilág. Az egymást váltogató hegyeket, völgyeket, az elterpeszkedő fenyveseket, a piros cseréptetős házakat egybefüggő, fehér hólepel borítja. A hókristályok, mint megannyi apró fénylő csillag, szikráznak a déli napsütésben. Jótékony csend és nyugalom honol a tájon, kész felüdülés egy mélyet szippantani a tüdőt tisz- títóan éles, friss levegőből.

Innen fentről, a hegyoldalra épített bányatelepről rálátni a kilométernyi távolságra magasodó kányási bánya függőleges aknájának acéltornyára. Hasonlóképpen látni a szénszállító pálya tartóoszlopait, a hegyeket és völgyeket átívelő drótkötélsodronyokat, \ a rajtuk futó teli és üres csilléket. Űgyhogy idős Deák 1st. ván egy pillanatra sem feledheti: sorsa eltéphetetlen szálakkal kötődik a szénbányászathoz.

be nem is akar ő e kötelékről elfeledkezni! Neki már gz édesapja és a testvére is

vájárként kereste a kenyerét, az ő családjukban magától értetődő elhivatottság szénbányásznak lenni. Náluk öröklődik, apáról fiúra száll a bányászmesterség művelésének hagyománya.

— Jómagam ötvenháromban. Kossuth-tárón kezdtem tanulni és tisztelni a bányamunkát — mondja a 48 éves, középmagas, nyílt tekintetű, barátságos férfi. — Apám kézen fogott és odaállított velem a bányamester elé. Felvettek. Szívesen mentem bányásznak. mert az átlagosnál jobb megélhetést biztosított. Eszembe sem jutott, hogy más is lehetnék.

Végigjárta a szakmai ranglétrát. Gyerekfejjel csillét pucolt, majd szállítómunkás, bányásznyelven : csatlós lett. Miután nagykorúvá vált, leszállhatott a mélybe. Egy év híján három évtizede dolgozik a föld alatt. Volt csillés, később segédvájár, végül előlépett vájárrá. Ismer minden bányamunkát. Hajtott bányavágatot, vágta-rakta a szenet

Bányászhíiségge!

a fejtéseken. Jelenleg a kányási akna 34-es frontján hasznosítja a tudását.

— Engem a szén háromszor is megmelegít — bölcsel. kedik mosolyogva. — Először akkor izzaszt meg, amikor rálapátolom a láncosvonszolóra. Másodszor a szenes-fás kamrába behordáskor kell nekivetkőznöm. A harmadik alkalom a legkellemesebb, ebben most maguknak is részük van — int fejével a fehérre zománcozott, hasas kályha felé.

Hanem erre már a beszélgetésünket eduíg csendben hallgató, törékeny termetű feleség is megszólal:

— Nekem köszönheted, hogy ilyen kellemes idő van a konyhában. Mert a hamuzás, a begyújtás rendszerint rám marad.

— Az már igaz — ismeri el a családfő —. mi a munkát mindig megosztjuk egymás között.

Azt már élete párja sorolja, hogy 28 évvel ezelőtt esküdtek egymásnak örök hűséget. Ebben a kétszobás, a bánya által építtetett otthonban 1960- tól laknak. Itt nevelték fej a két fiukat.

— Tíz esztendeje vagyok postás — közli a ház asszonya. Mindennap megfordulok a bányánál: hozom és viszem a hivatalos leveleket, a küldeményeket. Közben csak megérdeklődöm, hol tartanak az uramék a terme’ésben.

— Hogy tudd, mennyi lesz a kereset — veti közbe élce- lődve a férj.

Ezen jót nevetnek. Kisvártatva Mária asszony így folytatja:

— Az idei bányásznapon kitüntetést kaptam a bányától. Merthogy az apjukon kívül a két fiú is ott dolgozik.

Mutatja a míves emlékplakettet. Miközben nézegetjük a szép elismerést, a házigazda halkan megjegyzi:

— Engem is megbecsül a bánya. Kiváló dolgozó vagyok. Mostanában is hazahozom a tízezer forintot. Remélem, innen Kányásról mehetek majd nyugdíjba.

Nyílik az ajtó, s a kisebbik fiú lép be rajta. László 25 éves. nős. két ikergyermek édesapja. Felesége a termelő- szövetkezet melléküzemágának varrónője. Úgyszintén a bányatelepen, innen pár száz lépésre laknak.

— Eredetileg nem akartam bányász lem: — vallja be. — Esztergályosnak tanultam, s a Fűtőbernél helyezkedtem el. A pénz azonban nagyon kevés volt, felényi a mostaninak. Az is csábított, hogy a bánya helyben van. nem kell utazgatni. Ráadásul honvédségi szerződést köthettem a bányával, mentesültem a katonáskodás köte’me alól.

Megszokta és megkedvelte a bányamunkát. A vájárvizs. gát is letette. Ám az aknánál folyamatban levő beruházás módosított a pályáján. A gépi f<Hipszfé*ek m'^t* ve"enek a jó vasas szakemberek, ezért üzemi érdekből visszahelyezték az eredeti szakmájába.

— Fiatal vagyok még. nem tudom, hogyan alakul a sorifjú Deák István, Krisztián fiacskájával és a nejével.

som. Ám azt hiszem, nem volna érdemes megválnom a bányától. Meg aztán jó érzés, hogy egyazon aknánál dolgozom az édesapámmal és a testvéremmel.

Ezek után felkeressük a bátyót Nagybátonyban, a Bányász utcai otthonában. Kétszobás lakásban él az öttagú család, melyet a bánya építtetett számára. A 26 éves családfőnek tíz évre kellett elköteleznie magát a kányási aknához. Az önként vállalt kötelezettség 1990-ben telik le.

— Már döntöttem — jelenti ki —, maradok bányász. Nekem való munka. Anyagilag is megtaláltam a számításomat, hiszen túlműszakok- kal megkeresem a tizenkét- tizenhárom ezer forintot.

Ö sem készült bányásznak. Vas- és fémszerkezeti lakatosként szerzett szakmunkásoklevelet. A bánya őt is felmentette a katonai szolgálat

alól, melyet szorgalmas, jó munkával viszonzott. Elvégezte a vájár- és a robbantómesteri tanfolyamot, s az Ifjúság 85. Szocialista Brigád oszlopos tagja.

Miközben beszélgetünk, a kétéves Krisztián odahúzódik apuka ölébe. Ifjú Deák István szeretettel simogatja fiacskája fejét, majd kimondja élete vágyát:

— Azt szeretném, ha mindkét fiam az én mesterségemet választaná. Csak akkor lennék boldogabb, ha majdan egy aknánál dolgoznánk..

A Deák fiúkat és édesapjukat szinte mindenki ismer:' a kányási aknánál. Jó bányászoknak tartják őket. akik nap nap után leszóllnak a mélybe, a szén világába. Oda, ahol oly igazán férfi a férfi, és ahol oly igazán társa embernek az ember.

Kolaj László Fotó: Bencze Péter

NÓGRÁD — 1986. december 24., szerda 5

*

V