Nógrád, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-07 / 263. szám

„Hogy szebb legyen a föld...'7

Czinke Ferenc hatvanéves

A Salgótarjánban élő Czinke Ferenc Törökország" ban, ankarai kiállításának megnyitóján mondta ezeket a szavakat, szeptember 17- én: ,,A művészet, de különösen a grafikai műfajok, a kor kihívásaira, társadalmi közérzetünkre a grafika adekvát kifejezéseivel, jelkép és szimbólumteremtő ereiével mindig gyorsan reagál, s korunk ma ezt követeli a művésztől, minden alkotó embertől. Gondunk kell, hogy legyen az emberiség tiszta szándékáért való küzdelem; rohanó korunkban a lélek békéjének tisztasága, az emberi kapcsolatok nemzetközi ha" tárokon is túlmutató őszinte vágva, a közösen vállalt felelősség, a bennünket körülvevő világért; — hogy tiszták legyenek a tengerek, a vizek, hogy a népi kultúrából reánk hagyott kincsek a kultúrái a művészet minden területén tovább épüljenek. hogy mindig szebb legyen a föld.”

Ez a kiállítás Ankarában, a szépművészeti galéria Evret Üren szalonjában volt. szeptember 17- tői 26- 5g, a török külügyminisztérium és a magyar nagykövetség szervezésében, Aytug Izzat, a török kulturális miniszter helyettese, államtitkár nyitotta meg, s pár nap alatt legalább 30 ezer volt a látogatók száma. Törökország egyetlen angol nyelvű napilapja, a Turkish Daily News Pillantás a művészet világára című rovatában képes beszámolót közölt szeptember 24-i számában a nagy sikerű tárlatról. A képen a turisztikai és kulturális minisztérium jeles képviselői, Szalai Lajos magyar nagykövet társaságában Czinke Ferenc látható, amint művészi törekvéseiről beszél. A cikk idézi idevágó szavait is. amelyek szerint Bartók Béla, a nagy magyar zeneszerző szintén szívesen fordult a többi közölt a török zene motívum- kincséhez is. mert a magas művészet a népművészetből, a népi leiekből táplálkozik. S a művész ezt a bartóki elkötelezettséget választotta életprogramul a grafika {ívelvén az önkifejezésben és -megvalósításban, szól az értékelés.

, Nem sokkal később ugyancsak ilyen, rendkívül kedvező fogadtatásra talált a művész isztambuli kiállítása, amely október 1-től 15-ig várta a közönséget. Mindkét törökországi tárlatról terjedelmes értékelések láttak napvilágot már az első napokban a török lapok hasábjain, többek között, a Cumhuriyet című központi orgánumban. Ezek a legel- ismerőbb hangnemben méltatják a magyar grafikus- művész törekvéseit, a bartóki programnak a grafikai műfajban történő megvalósítását. a két nép történelmi kapcsolata ás jelenkori együttműködése jegyében.

De ne forgassuk tovább a lapokat, jóllehet már az sem volna kevés egy gazdag életmű elismerése fölötti boldogsághoz, ami ezekben az értékelésekben foglaltatik. Czinke Ferénc, Munkócsy-díjas érdemes művész boldogsága azonban elsősorban a hétköznapi tevékenységekben. mindenekelőtt a művészeti, a pedagógiai és sok más közéleti munkában testesül meg. Ez a goethei értelemben vett örök nyugtalanság és művészi többet akarás élteti, immár hatvanadik életévében is. Kappadókia. a bibliai szikárságú és szépségű táj csodavilága, Nevseh.ir költői legendái zsigereiben élnek tovább — esetleg további munkásságában is nyomot hagyóan —, de a művészt máris újabb feladatok foglalkoztatják. A mesebeli és holdbéli vidék, a föld alatti városok világa az emlékekbe szállt. A már eddig is impozánssá nőtt életmű java összegyűjtve, a nagy budapesti retrospektív tárlat és a törökországi kiállítások egy érett, a kortárs magyar grafika élvonalába sorolt művész születésnapi ajándékai voltak a közönségnek. Mert a művész ilyenkor sem ajándékot vár, hanem ajándékot ad.

Es változatlan«! , szívósan dolgozik.

— Mindig is azt vallottam, hogy az ember munkás, végzi a dolgát, a különbség a művész és a nem művész között csak a mesterségben van — jegyzi meg. — Én ezt csinálom, az alkotó képzelet az inspiráció és a mesterség birtokában. A művész így hozhat létre egy világot, s ez

kivételes szerencséje életemnek. A közéleti, a művészetpolitikai tevékenység, a pedagógusi munka számomra ugyancsak a világ, a társadalom további jobbításának lehetőségét jelenti, hiszen az ember lényegéhez tartozik, hogy mind otthonosabb világot teremtsen magának a társadalomban. Ügy gondolom, elkötelezettség nélkül, a világ, a társadalom aktuális kérdései iránti jobbító szándékú figyelem nélkül nincs is komoly művészet. Hiszen a művészet helyét nem kell kitalálni a mi társadalmunkban sem. Annak helye eleve elrendeltetett, lényege pedig az, hogy a kor kérdéseihez, a mához kell szólnia. Annak tudatában, hogy a művészet —, ha áttételeken keresztül is — hatással van a társadalomra, formálja azt, miközben önmagát is gazdagítja, s tágítja az össznépi kultúra határait.

Bereczky Loránd művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója hívta föl a figyelmet az életkort is köszöntő Ernst múzeumbelj kiállítás megnyitóján többek között arra a jellegzetességre, amely Czinke Ferenc művészetének karakterisztikus jellemzői közé tartozik. Ez a művész munkásságán belül a folyamatosság és az állandó megújulás dktlekti- kus egysége. Üzenetei, akár közvetlenebbül jelent meg

bennük a „közéleti szigor”, a politikai mondanivaló, akár egyetemesebb igényű gondolatiság és tartalom formájában, mindig is a mához szóltak. így van ez napjainkban is, jóllehet Czinke Ferenc életművének utóbbi szakasza elsősorban az egyetemesebb fogalma- zású alkotások születésének ideje. Bereczky Loránd fogalmazása szerint: „Vak Béla tragédiája és történelmi sorsa éppen napjainkban emelkedik jelképpé, Izsák az áldozat szemszögéből mostani szimbólum, s a Medvetánc napi társadalmi feszültségeinkről

mond művészi véleményt”

Ezt a grafikai nyelv megújulása is kíséri. A művész egyre inkább a grafika és a festészet határán találta meg a mondandójának legmegfelelőbb formát, lapjait szerényen „színes grafi- káfc”-nak nevezve. Ez azonban kétségkívül új nyelv munkásságában, s balatoni képéiben tovább mélyül.

— Ezek ott fejeződnek be, hogy egy árnyék jelenik meg a vízen, mint felkiáltójel — mondja. — Figyelmeztet arra, hogy az emberiségnek mai eszközei és lehetőségei birtokában felelősségteljesebben kell gondolkodnia, hogy korunk erősítse a reményt, a jövőbe vetett hitet. Ezzel a balatoni képpel fejeztem be a munkámat Mire megnyíltak a kiállítások, visszajöttem Törökországból, ősz lett. IiSioo újabb munka vért.

„Az ember munkás, végzi a

Várta többek között egy kedvvel végzett könyv Illusztrációs feladat, és mindenekelőtt az iskola, a Bolyai János Gimnázium. Czinke Ferenc vérbeli pedagógus hírében áll, mindig is szívvel-lélekkel tanított. Most a gimnáziumnak ajándékozott egy kitűnő gyűjteményt, amelyből az első emeleten kis múzeumot nyitnak, szolgálva a művészeti oktatást és a művészettörténeti ismeretek elmélyítését. Nevéhez fűződik az országos hírű iskolagalé- ria létesítése a gimnáziumban. A salgótarjáni tűzhelygyárban ugyancsak jó nevű üzemi galériát hozott létre. A gyárral szocialista szerződése van, emberi kapcsolatai igen szorosak. A Palócföld művészeti rovatát vezeti, munkája a folyóirat

dolgát..

fejlődésében nyomon követhető. A megyei pártbizottság tagja.

— Ügy érzem, a megyei pártszervek nemcsak művészetemet. hanem azon keresztül a művészeteket becsülik meg azzal- hogy beválasztottak a megyei párt- bizottság tagjai sorába — mondja. — Hiszen rajtam keresztül a művészeti élet van jelen a pártbizottságon, legalábbis, én így fogom föl.. Ez . körül tekin tő, figyelemről. vall a politika részérőj, s,zá- . morara pedig a felelősséget erősíti. Mindent megteszek azért, hogy ne csak a képzőművészet, hanem az irodalom és a zene is megkapja a létrejött érték alapján a rangjához és jelentőségéhez méltó helyet társadalmi szerepének betöltéséhez.

Tóth Elemér Fotók: Tóth Sándor

Újabb mű születik

...Egyszerre arra leszünk figyelmesek, hogy a tarjáni Tajga teázó felszolgálói, pontosabban a csinos formaruhába. majdnem népviseletbe öltözött nők, akik itt a teával és a vendéggel foglalatoskodnak — valamire izgatottan készülődnek.

Orosz zene csendül, lágyan, mégis ritmusosan szól a balalaika és egy meggyőző bariton orosz népdalt énekel a megafonból. A teázóban alig ültünk néhányan, tévés csúcsidő van, esti vendégek csak itt-ott az asztaloknál. A gyors hangulatváltozás kifényesíti az estét, amiről már azt gondoltuk, hogy tulajdonképpen vége. Vége a napnak, tudjuk, mi történt ma a világban... Nincs haladás Bécsben a NATO és a VSZ tárgyalásaiban, izraeli katonák ellen merénylet történt Jeruzsálemben... Elutazott Budapestről Richard von Weizsäcker, az NSZK államfője... ,rReykjavik nem végpont...” A rádió hírei között a budapesti űrhajóskongresszus. És akkor a Tajga teázóban újra kezdődik a nap. A lányok kesében virág.

Jártam magam is a Kremlben, aminthogy talán nincs is sok nógrádi ember, aki ne járt volna —, hiszen éppen a moszkvai utak voltaik mindenkor a legnépszerűbbek. Innen, tőlünk utaztak a számarányokat tekintve talán mindig is a legtöbben turistaként a Szovjetunióba. Láttam magam is Cár-Kolokolt, a cárharangot kitört oldalával, ott áll a Kreml udvarán. Örök időkre jelképe marad valaminek. A világ legnagyobb harangján az öntő család két nemzedéke dolgozott (Mato- rin család), hat méter magas és kétszázkét tonna a súlya. Egy tűzvész nyomán felizzott, vízbe zuhant és egy hatalmas darab kiszakadt belőle. Azóta ott áll a Kreml udvarán, évente százezrek csodálják. De valóban nem más így sem, mint a felesleges erőfeszítés, az egyéni nagyravágyás értelmetlen jelképe minden művészi értéke ellenére is. Olvastam aztán valamit Lenin távírójáról, azon alig van vas- alkatrész, méretei, technikája talán mosolyogta!» az űrhajózás évszázadában. „Abban a korban — írja Ruffy Péter valahol —, mikor Gagarin szívverését elektromos hullámokká átalakítva közvetítik a világűrből a földre, egy ilyen ütött-kopott jószág, egy rozsdás kis távíró...” Ha a fejlődés irányát ismerjük, tudjuk: ezen a kis távírón indult el minden, ami a világ sorsát eldöntötte. Micsoda arányok!

A szófiai VIT-ne úgy mentünk, hogy tisztában voltunk

az akkor felerősödött ellen - mozgalom céljaival — vitát provokálni mindenütt és a vitában lehetőleg győzni „nincs jövője a világ ifjúsága demokratikus nagy fórumának...” Ez éppen tizennyolc esztendeje történt, s a szófiai VIT minden idők egyik legemlékezetesebb demonstrációja volt a béke, a haladás mellett. Mi, nógrádiak, ott találkoztunk személyesen is Leonovval, acz űrhajóssal.

Most gyerekdal szól a nyírfákról, a tajgáról, a mókusok jövésmenéséről a megafonból. Onnan, ahol ülünk nem látom a teázó „saját medvéjét”, pedig ott áll valahol, tudom, kítömötten, a fal mellett. Nézem inkább a felszolgálónőket, ahogy az ajtó mentén elhelyezkednek a virággal, izgatottak kicsit, s már tudom, miért; az űrhajós vendéget várják, a kemerovói Leonovot.

Alekszej Arhipovics Szófiában akkor nem az egyedüli űrhajós. Ugyanakkor (1968- ban) volt küldötte a szovjet ifjúságnak Tyereskova is, ők ketten mindenképpen a legnépszerűbb tagjai lehettek a szovjet delegátusnak. Alekszej Leonov volt az első, aki a világűrben „sétált”, Gagarin asz

első, aki egyáltalán elsőként körülűrhajózta a földet, Tyereskova az első női űrhajós-. Hát, érthető volt a mi izgatottságunk is ott, a szófiai magyar nagykövetség széles márvány csigalépcsőin, ahol kis csoportokban vártuk Leonovot. A nógrádiak külön is izgatottak voltak, tudták már, hogy Alekszej Arhipovics kérte a rendezőket — találkozhasson a nógrádi VIT-küldöt- tekkel, Kemerovo testvérmegyéjének fiataljaival. Hogy emlékszünk rá? Az űrhajósok nyári egyenruhájában érkezett, néhányan kísérték a magyar követségre, az az egyenruha hófehér volt arany jelzésekkel. Leonov erős testalkatú, nem magas ember, inkább középtermetű, határozott, de nem gyors mozgású, minden tekintetben a belső és külső harmónia volt az, ami akikor ott megragadott bennünket. És a mosoly.

Nyílik az ajtó, nincs külön crescendo, felerősödő hangerő a halk, kellemes zenében, Leonov úgy jön be a megyei, városi élet vezetőivel, a szovjet nagy- követség képviselőivel a tarjáni Tajgába, mint, aki mindennapos vendég itt, mosolya is a régi, termetre semmit

sem változott, átveszi a virágokat, magyarul köszön: „jó estet kívánok...” mindenki elhelyezkedik az összetolt asztaloknál, s hát akkor persze, hogy szó esik a szófiai találkozásról.

Itt ül a Tajgában K. G. is, aki Szófiában nemcsak a nógrádi küldöttek, hanem egyik szomszédos megye vite- selnek politikai vezetője volt ezernyi gonddal, sok kilométernyi szaladgálással, sőt, éppen ő volt a magyar kulturális együttes, a magyarok gálaestjének főrendezője (megbízottja).

Ott, Szófiában elsőnek köszöntötte a nógrádiak nevében Alekszej Leonovot. Két emlékezetes momentum tapad (egyik szó szerint!) ahhoz a Szép találkozáshoz nekünk, nógrádiaknak. Az egyikről most is nevetve beszélünk Leonovval, de a másikról talán csak most szerez tudomást. Bár, az ajándékmézre emlékszik. Alekszej Arhipo- vicsmak szánt nógrádi ajándékot egyik küldöttünk, K. E. ölelte magához, amíg K. G. a kis kerek köszöntőt mondta valamennyi magyar küldött gyűrűjében állva. Aztán a

küldött átadta az ajándékokat és a szokásos pusziváltás is megtörtént... De a jelenlevő népes sáj tótudósító és főként a vakut villogtató fotósok hada jó néhányszor újráz- tatta ezt a protokollt, nem kis derültség mellett. Akkor írta a megyei sajtó egyhelyütt, hogy „amikor megkérdeztük K. E.-t —, milyen volt az űr- puszi, zűrösen válaszolt..." De hát, ezt sajnos nem lehet az oroszban visszaadni. A másik a szibériai méz, Leonov ajándékát a mi vezetőnk kapta, kis nyírfakéreg hordócskában, hazai, kemerovói méz! Nem is tette le végig az egész fogadás alatt, de aztán meg már nem tudta letenni. A hóna alatt szorongatta, a nyirfakéreg meglazult, a méz és vele a hordó valósággal odaragadt a VIT-egyenruhá- hoz.

„A világűr — az élet közeggé”.

Ülünk a Tajgában a kék bolygó egy egészen parányi pontján. A kis távíró kopogásából ma ezek a szavak hallhatók ki: nemzetköziség,

együttműködés, béke. A, harangok lezuhanhatnak. Összetörhetnek. A távíró ma is él. Szojuz—Apolló, Kemerovo—•

Nógrád, tudjunk találkozni húsz év múlva is.

T. Pataki László

NÓGRÁD — 1986. november 7„ péntek 9