Nógrád, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-22 / 275. szám

A költő hazatér Konczek József Magyarnóndorban Lodz, a nagy ipari központ a közhiedelem szerint nem szép város, maguk a lengyelek is így tartják. Ottjártamkor nem értettem ezt a minősítést, azóta sem értem. Mielőtt a villamosok csörömpölni kezde­nének az utakon, hajnalon­ként gerlék lepik el csapatos­tól az úttestet, jártomban- keltemben nem is eggyel üt­köztem össze. Ilja Ehrenburg pedig nagy melegséggel ír a kiváló költőről, Julian Tuvim- ról, aki e füstös város szü­lötte. S bár városa nem is egyszer vetette ki magából, ő szülőhelyét mindig — kény­szerű emigrációban is — tö­retlenül őrizte szívében. Lodz nem szép város? Hogyne len­ne az, hiszen van egy költő­je! A világ és a magyar iro­dalomtörténetből tudjuk, égy-egy nagy köl tő szü lőhe­lyének rangjáért hajdanában több helység is versengett egymással. Kétlem, hogy ma­napság hajba kapna ilyesmiért bárki, akinek a líra szóról ta­lán csak az jut eszébe, hogy válságban van. Legalábbis ezt olvassuk, gyakran a vers he­lyett. Nekem ugyan az a vé­leményem. hogy a líra is csak kifejez egy mélyen húzódó folyamatot, az ember válsá­gát — s persze, reményét, vágyát a harmóniára, és amennyiben ezt hitelesen te­szi. betölti szerepét a földön, „válsága” pedig maradjon az irodalomtörténészek ügye. A vers pedig legyen az ol­vasóké, ezzel még mindig job­ban járnak. Manapság ott tar- rtunk, amit Vasy Géza rop­pant találóan úgy fogalma­zott meg, hogy „a mai versol­vasók jó része »fél« az új versektől”. Nem állítom, hogy ok nélkül, csak halkan hoz­záteszem, ma sem minden vers, ami annak szeretne lát­szani. Az viszont bizonyos, hogy Konczek József VERSEKET ír. Tudja: „Elmegy a vers a tengerekig, északig, nyugatig "Mert el kell mennie, ha vers. Tudja: „A mese is azért van, hogy segítsen rajtam”. Igen, ezért mondunk meséket, vére­seket, szerelmeseket, csügged- tebbeket és bizakodóbbakat, amíg száll a nap fölöttünk és van kinek mondogatni. Egy­szer megtetszett neki Hans Imhof arca, Dürer lapjáról pillantottak egymásra. Lám, lám, a kultúra, skatulyázok szerint, s módfölött nemes egyszerűséggel a tetten ért „másodlagos élmény”. Minden­esetre hatalmas pillanat lehe­tett, a létezés mélységeinek időtlen — azaz, minden idő­ben érvényes — fölvillanása, pedig egészen egyszerűen kez­dődött. Imigyen: „Akkor figyeltem föl rá amikor egyszer apám fényképét kerestem ezen az oldalon találtam a könyvben szembenéztek egymással” Aztán föl robbant a költöd pil­lanat. Azóta is izzik, nyugta­lanítja a költőt és olvasóját, hiszen: „A könyv azóta mindig itt nyílik ki Apám is Hans Imholf is rámnéz Mit akartok?” Megszületett a vers! S, ha már van költő, szü­lőföldjének is kell lennie. Van is. Minap éppen a szülő­faluban, Magyarnándorban ta­lálkoztam Konczek Józseffel. A költői estet az őszi megyei könyvhetek alkalmával ren­dezték. A házigazdák, Sándor István és Kojnok Nándor va­lóban otthoni szívélyességgel és figyelmességgel vették kö­rül a költőt és édesanyját, akit a községben csak „Marika né­nidként emlegetnek. A Sal­gótarjánban megjelenő Palóc­föld Könyvek sorozatban a közeljövőben lát napvilágot Konczek József verseskötete, a Magyamándori Állami Gaz­daság pedig 60 ezer forinttal járul hozzá egy prózai kötet majdani kiadásához. A Balassi Bálint Nógrád Megyei Könyvtár pedig kéz­iratként megjelentette Kon­czek József Költői episztola (tisztelve Arany Jánost) Szo- kmtai Mihályhoz, magamhoz és hívőkhöz zárójelekkel és utóirattal című nagyszerű vi­lágképversét, amelyhez Vasy Géza írt bevezetőt, aki a ma. gyamándori költői esten a költő munkásságának mély szakmai értékelését mondta el, ezt az episztolát is a pá­lya összegező teljesítménye­ként minősítve. A hazatérő költő fogadtatá­sának e rendkívül fontos konkrét jeleinél is izgalma­sabb volt érezni a hűvös ok­tóberi estét belengő meghitt­séget. Konczek József 1942- ben született Magyamándor- ban, a mostani tsz-épület pénztárszobájában, de útjai igen hamar másfelé vitték. Nemrég elhunyt édesapja vas­utas volt. A család hamaro­san Tiszalökre, Polgárra, Ta­polcára költözött. ö pedig az Eötvös Lorámd Tudományegyetem magyar— orosz szakának elvégzése után újságíró lett Szombathelyen, jelenleg Budapesten él. Az­tán jelentkezett a „Kilencek” költőcsoport, megjelent az Elérhetetlen föld (második ha­sonmáskiadását most vehetjük kézbe), köztük Konczek (ak­kor még Konc) József 1969- ben. A későbbiekben önálló köte­tét is kiadta, költői pályája szu­verén világkép birtokában le­vő ember és művész elmélyült munkálkodásáról vall. „A két kézzel keresett kenyér becsü­letéhez másig sem ér fel sem­mi a szememben” — vallot­ta már a jelentkezéskor. Ez a dolgozó ember, a társada­lom, valamint a szülőföld irán­ti elkötelezettség azóta is meghatározója gazdagon ki­bontakozott költészetének. — Az az ünnep, amikor az ember látja az arcokat — köszöntötte szülőfaluját a köl­tő. Én meg azt mondom, nem minden magyarországi falu­nak van egy költője. Magyar- nándorha majdnem 40 év után visszatért a szülőföld fia, az ember. Ügy tetszik, mielőbb hazatér a költő is, Magyamán- domak van költője. Tényleg szép falu. Tóth Elemér Bolero~bemutatő a Lézer Színházban Ma este mutatja be leg­újabb műsorát a planetáriu- mi Lézer Színház. A Bolero című előadás a Galaktikus Lé- zierkoncert komolyzenei soro­zat negyedik bemutatója lesz. A műsorban a közkedvelt Bo­lero mellett Ravel, Saint-Sa­ens, Falla, Chabrier és Rimsz- kij-Korszakov műveiből is „láthatók” részletek. A fény­koncert egyik különlegessége a hangzás: az előző — Egy óra Pink Floyd cimű — bemuta­tóin sikerrel kipróbált lézeres hangrögzítési eljárást a Bole­ro összeállításánál is felhasz­nálták. A zene és a látvány töké­letes összhangját új számító­gépprogramok segítik. A Bo- lerót, december végéig ösz- szesen nyolc alkalommal lát­hatjuk a planetáriumi Lézer Színházban. A Tháttábél Kecskemétre Rendezésre is készül A szabadtéri színházak pro­dukciói inkább vitatott, mint elismert értékek. A '•endezői, színészi vélemények is csak egy lehetőség megítélésében csengenek össze: a nyári szer­ződés jó alkalom arra, hogy együtt játszanak olyan művé­szek, akiket a kőszínházi munka talán soha nem hozna össze. Időnként alkalom kí­nálkozik arra is, hogy a szí­nész kilépjen a skatulyából, és meglepetést szerezzen. Ez történt az idén a Kőszegi Várszínházban. Páskándi Gé­za történelmi drámájában, az Átkozottakban Nagy Attila nem Báthorit, nem Bethlen Gábort, hanem a hírnév nél­küli közembert, Zita Gergőt alakította. Egy típus, a min­denféle hatalmat szolgalelkű- en kiszolgáló ember jellem- rajzát adta. Nagy Attilával színészi köz­érzetéről beszélgettünk. Arról, mi az oka, hogy huszonkét év után szerződést bontott a Thália Színháznál? — Alkatához, adottságaihoz történelmi hősök megformá­lása illik a sablon szerint. Emlékezetes sikereit mégis karakterekkel érte el, Örkény Tóthék-jában öreg Tóthként, A pillantás a hídról Eddie Carbone-jaként. Eltűri vagy szereti is ezt a kettősségei? — Természetesnek tartom. Szerencsére nem kerültek el az alkatom szerinti szerepek, játszottam Bánk bánt, Hely­tartót hat évig, kétszázötven­szer voltam Götz Az ördög és a jóistenben, megkaptam Zis- kát és Gyulán, Békéscsabán Németh László Sámsonját. Tapasztalhattam, hogy a pa­pírforma szerint nekem való szerepeket akármilyen jó szinten oldom meg, nem oko­zok meglepetést. Ez nemcsak velem történt így. A mai színházban megváltozott a szí­nész alkalmassága. Korábban életre szóló, alkathoz illő sze­repkörök voltak, a színész fejlődését azon mérték, meny­nyire bonyolultan, színesen tudja szerepköre feladatait 20—30 év után is megoldani. Ma a jó színészek nem akar­nak a skatulyában maradni, a karakterszerepeket szeretik. Ügy gondolom, ez a szerep való a színésznek, amelyik képes a gondolkodását felpör­getni, a fantáziáját felgyúj­tani. Vannak más nézetek is. Van, aki azt vallja, az igazi nagy egyéniségnek bőségesen elegendő, ha a saját szemé­lyiségét megmutatja a szin­Nagy Attila Nagy Attila portréja pádon, erre Csortos Gyula és Latinovits Zoltán a példa. Én azt tartom, hogy adottságai­mon kívül a szerepnek a sze­mélyes véleményemet, lénye­met is tükröznie kell. Karak­teressége miatt vállaltam szí­vesen Zita Gergőt. A tömeg­sors megtestesülését látom benne, a politikai viharokban az emberek többsége hozz i ha­sonlóan él, minden módon megpróbálja tolerálni a ha­talmat, a változásokat. A mindenáron való fennmara­dási ambíció azonban végső soron tönkreteszi az embert. Említette, hogy régi vágya Páskándi-drámában játszani, Miért szereti a történelmi drámákat? — Fontosnak tartom a múlt ismeretét, mert ha akarjuk, ha nem, a történelem ott van a közösség, az egyén ref­lexeiben, és örökítjük csalá­don belül is a félelmeket, a szorongásokat. A történelem- ismeret az egyéniségnevelés nagy eszköze. Szabadságomat segíti, szárnyaimat nyitja ki ha tudom, hogy én most apám nevében cselekszem rosszul, és nekem jó volna már más­képp cselekedni. Páskándi történelmi drámáiban nagyon szeretem, hogy a politikai si­kerek, kudarcok magyaráza­tát az emberi magatartások­ban, cselekedetekben keresi. Nála a politika együtt alakul a jellemekkel. — Felmondott a Tháliában, négy évre Kecskemétre szer­ződött. Mi történt? Mit ígér­tek Kecskeméten? — Nem Ígéretre mentem. mások az előzmények. Min­dedképpen eljöttem volna a Thaliából, mert a színház tö­rekvése egyre jobban elurt az én álmodott művészsor­somtól. Egyáltalán, az egész színházi életben olyan válto­zások mennek végbe, amelye­ket nem tudok elfogadni. Százötven premierrel a hátam mögött nehezen viseltem el, hogy hálásnak kell lennem minden szereposztásnál. Nem­csak a színházban, de a tele­vízióban is vállveregetéssel jár a szereposztás. „Benne leszel a következő darabom­ban” — súgják, és érzem, hogy alázatosan kellene fo­gadnom a karéj kenyeret. Én a színészetet örömszakmának tartom, az örömszerzés művé­szetének. Az rá a mentség,, hogy jóhiszeműen fogadjuk és szeretjük eredményeit, mert különben, ha egy tel- nőtt férfi kifesti magát, és azt mondogatja, én vagyok a király, az hülye. Az elmúlt három évben egyre szomo­rúbb lettem, fontolgattam, hogyan lehetne kilépni ebből a kényelmetlenségből. Lendvai Ferenccel egy tanácskozáson találkoztam, beavatott gond­jába: — Azon agitálnak, ad­jam fel a nyugdíjat, legvek Kecskeméten igazgató — Ha vállalod, én veled meg'- es — mondtam. Vállalta. Sz>- nész-rendezőr.ek szerződtetett, — Mit választott a rende­zői bemutatkozáshoz? — Nem választottam, kap­tam a feladatot, Fekete Sán­dor a Lilla villa titka cimű darabját. Pontosan tudom, hogy nekem a rendezői pá­lyán bizonyítanom kell. Nem keverem össze a két szakmát, és nem színészi reputáció-al akarom a rendezői rangot megszerezni. — Pesti évtizedek után nem tart a vidéki színészség- től? — Nekem nem ismeretlen az ország, a vidéki színész­élet sem. Pályámat vidéken kezdtem, Miskolcon, Vesz­prémben négy-négy évet. Sze­geden kettőt töltöttem. Ven­dégjátékra később is szívesen mentem, Győrben, Békéscsa­bán kaptam nagyszerű szere­peket. Már rendezkedtünk kecskeméti szolgálati laká­sunkban. Én a vendégszerep­lések idején is ott laktam, ahol a színház működött Nem félelem, hanem munka­kedv és lendület van bennem. B. R. Dózsa Ildikó: PSZICHO AN ALÍZI C sönd van Ül a testvére mellett, aki félórája ha­lott, és fogja a kezét. Olyan ez, mintha önmagát figyel­né a halála után, mert ők együtt voltak Én. Amikor megszülettek, őt fogóval segítették a világra, mert féltek, hogy károsodhat a hosszú várakozás alatt Ezen az áron vált számára könnyebbé az út, a testvéré­nek keservesebbé az élet. Pon­tosabban az életük, amelynek minden percét együtt töltöt­ték. Azonosak voltak a vá­gyaik és az emlékeik, ök so­sem féltek. Egymás agyával gondolkodtak, és ő be tudta fejezni azt a mozdulatot, amit a testvére félbehagyott. Né­ha, amikor átment a szobáju­kon, belebotlott a tekinteté­be. Megállította a nedves, fájdalmas szemével, mintha szomorú kutya nézett volna rá. Egyébként az 6 arca is ilyen. Gyakran érezte, amint az utcán vagy a villamoson kerestek rajta valami jelet, ami igazolhatja az első be­nyomásokat: ez egy testi hi­bás. Aztán nem találtak sem­mit. Nem sántít, púpja sincs. Látta rajtuk, nem értik. Hon­fiét is tudhatták volna, hogy a testvére a nyomorék? Az öccsük születéséig a mama sokat foglalkozott ve­lük. és mindenkinek panasz­kodott : — Nem értem, miért ennyi­re magánakvaló ez a két gye­rek. Elnézem, hogyan han- cúroznak a többiek, és fáj a szívem. Mintha nem is én szültem volna őket. Persze a mama a maga kis örökmozgó, vízicickányéleté- vel képtelen volt megérteni az ő nyugalmas, szelíden höm­pölygő életüket. Az idő bé­kés áradása így is eléjük hoz­ta mindazt, ami után a mama izgatottan futkosott. Mert mindig keresett valamit szegény, hol egy kis örömöt, hol apróbb bánatokat. A papa közben mindig lekésett a mamáról. Szolgálatkészen lo­holt ugyan utána, de mire beérte, hogy vele örüljön például az új kerítésnek, vagy segítsen sirni egy törött vá­zán, a mama már árkon-bok- ron túl lamentált egy va­kondtúrás, esetleg egy autó­szerencsétlenség fölött. Aztán megszületett az öccsük, és a mama kissé lecsillapodott. A gverek ugyanolyan örökmoz­gó lett, mint ő, és lekötötte a mama minden ideiét, aki ezek után nem tudott velük foglalkozni. Ettől ő és a test­vére megkönnyebbültek. A papa? Ö, az apjuk akkor úgy nekiiramodott, hogy túlfu­tott a mamán. Elmulasztották a pályamódosítás utolsó lehe­tőségét is, és kiszakadtak a végtelenbe, de ellenkező irányban. A mamának leg­alább ott volt kísérőnek a kisbolygója. Keringtek is izgatottan — a mama az öccsük körül, az öccsük a mama körül. A papa meg csak céltalanul lebegett a távol­ban, mint egy kiégett nap. El kell ismerni, különös csa­ládot alkotnak. Illetve alkot­tak. A mama még nem tudja, hogy a testvére meghalt. Évekkel ezelőtt csak annyit közölt vele, hogy a gyereke menthetetlen. Jajveszékeive tudomásul vette, és kezdte még jobban félteni az öccsü­ket. Amikor hazajönnek, és meglátja majd az élettelen testvért, bizonyára sikoltozni fog, és szaladgál a lakásban Ha belefárad, leül, és előre- hátra hajladozva, siratja to­vább hangosan. A mamának ettől könnyebb lesz. Így vi- sekedett a papa temetésén 's Az öccsük meg kötelességtu- dóan bömbölt vele együtt. Nyilván a mamától ijedt meg. Azt nem érthette, hogy az apjuk nincs többé, hiszen ak­kor még a tulajdon elmúlása sem tudatosodhatott benne. Langyos tavaszi napsütés volt, a papa készülődött az átváltozásra, a mama csökö­nyösen sikongott. Talán a hulló göröngyök zaját akarta túlkiabálni, ök összekapasz­kodva álltak a gödör mellett. Most egyedül lesz majd test­vére koporsójánál, és egyedül gondol arra, amire akkor mindketten: csak annak az egyetlennek volna szabad je­len lenni, akihez a papa iga­zán tartozott. De vajon lett volna-e olyan lény? — Ez rosszabb a fehérvé­rűségnél — mondta a testvé­re, amikor kezükben volt a kivizsgálás összes lelete. Talán ez a hátránya annak, ha az ember orvosnak készül: pontosan tudták, mi vár rá. De legalább volt idejük bú­csúzni. Harmóniájuk akkor bomlott föl, amikor a testvé­re a betegség utolsó stádiumé, ba lépett, fizikailag teljesen leépült, és már csak a szemük hasonlított. Testvérének haj­dani éltető kíváncsisága be­szűkült, aztán megszűnt. Bár ez sem érte váratlanul, két­ségbeesett, mert életükben először nem tudta követni. Azt hitte, többé már nem bukkan elé az iszonyú ör­vényből, de az utolsó napok­ban megváltozott. Ö nem kö­vethette oda, óriási erőfeszí­téssel a testvére kapaszkodott hát vissza hozzá. A mama, aki látni sem bírja a szenvedést, elkerülte kórteremmé vált szobájukat. Az öccsük meg hideglelősen félt. Állandóan mosta magát, tőle is iszonyodott, és nem hitte el, hogy ez a dél-ame­rikai eredetű betegség, no­ha vírus okozza, nem fertő­ző. Fogták egymás kezét. — Mi lesz veled? — kér­dezte a testvére még az előbb is. A zt mondta, nem tudja. Fogja a kezét, és még mindig nem tudja. Nem sír, akkor sem sírt, pedig már olyan volt a testvére arca. mint a frissen festett falak porcelánosan kéklő tisztasá­ga. A szeme fehérjén lassan kitágultak a hajszálerek, és abban a vöröslő tóban lebe­gett bágyadtan az írisze, akár egv nyugtalanító vízinövény végtelenben gyökerező vi­rága. Pedig azt remélték, iker- létük garancia a közös ha­lálra. Csönd van. Fogja a testvé­re kezét, és nézi őt, aki az ő része is volt. U.ijai lehulla­nak a halott kezéről, és még n^m tudja, hogy talán most Művésze/etr akadémiáid Százhúsz tehetséges jelent­kező nyert felvételt idén a le- ningrádi Repin képzőművé­szeti főiskola első évfolyamá­ra. A jövő festőművészei, szobrászai, grafikusai, építé­szei és művészettörténészei ne­héz vizsgák után jutottak be a nagy hírű intézménybe. A művészetek akadémiája — ahogy a Repin-intézetet nevezik — az Egyetem-rak­parton található, régi, patinás épületben. Számos híresség tanult ezek között a falak kö­zött. Innen kerültek ki Bazse- nov, Subin, Martos z, Brjullov, Ivanov, Repin, Szurikov, Sze­röv, Vrubel és még sokan má­sok. Ma a főiskola öt karán több mint 800 hallgató tanul. A szoyjet képzőművészet olyan híres mesterei .tanítják, őket; mint Anyikusin, Mojszejenko, Fomin, Milnyikov, Pincsuk, Nyeprincev, Koroljov, Belou- szov. A diákoknak mór a ta­nulmányaik során lehetőségük van bizonyítani tehetségüket Leningrádi vállalatok és szer­vezetek megrendelései alap­ján nagyszerű alkotásokat ké­szítenek már a főiskolai évek alatt. Az idén végzett Alek- szandr Bisztrov diplomamun­káját, egy freskót például Leningrad egyik új metróállo­másán, az „Alekszandr Nyevsizkij—2”-n helyezik majd eL 8 hlÓGRAD — 1986. november 2Z, szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents