Nógrád, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-22 / 275. szám
O A dombra telepített szőlőt meg a melléje felhúzott pincés épületet itt hegynek hívták. Máskor is előfordult, hogy ide biciklizett ki egyedül, ha valami bántotta. De, most úgy jött, mint aki soha nem akar Visszamenni. Sortnadrágra vetkezett, kitett egy üveg hűvös bort maga elé az asztalra, kiöb'ített egy vastagfalú üvegpoharat, és rágyújtott az első cigarettára. Csend volt most, lelátott Símen a városra, s eltűnődött azon, mi értelme van az egész életének? A válás óta szüleivel él, megcsinál mindent a ház körül, amit kell, elvégzi a dolgát a munkahelyen is, aztán este fáradtan lefekszik a külön szobájában. Minden oka meglenne area. hogy jót aludjon, mégsem •Ikerül. Mennek az órák és ő «sak gondolkodik. Pedig az nem jó. Aludni kellene, nem gondolni semmire felejteni. ■Mégis eszébe jut ilyenkor •minden. Éjféltájiban az anyja megkérdezi, miért mászkál még mindig a konyha meg a szobája között, és ő ingerülten azt feleli, hogy túl rne’eg van, meg szomjas, különben is, hagyják már békén. Nagyon késő van, mire elalszik, s akkor alig hunyja le a szemét, már csörög is az az átkozott vekker, mint valami meg- kergült' varjú, a fémes káro- gásával. Dagadt szemekkel, káromkodva bel feí, megkezdődött tehát a következő nap, amelyik ugyanolyan értelmet- leti, mint a többi, s amely várhatóan ugyanolyan vergődő éjszakába torkollik, mint ez is. A rosszul sikerült házasságára. a válásra, a fájdalomra nem gondol, s mégis minden idegsejtjében benne él állandóan. A nap, amikor felesége és az ő legjobb barátja elébe álltaik, és. megmondták neki „becsületesen”, hogy szeretik egymást, és össze akarnak házasodni. A -pillanat, amikor ölni szeretett volna, ehelyett azután elmosolyodott, és felvonta a vállát: — Ti tudjátok. A tárgyalás a presszóban, «miikor a kettejüknek kiutalt lakást felesége magának kérte. hogy elkezdhesse új életét a másikkal. Emlékszik a hu- beirtus ragacsos ízére, s nem tudom, hányadik pohár után a szédületre. Akkor is mosolygott kicsit, felállt, bedobta a pénzt a wurlitzerbe, és egymás után hatszor hallgatta meg a Marinát. — ... úgy kérlek, hogy légy «z enyém .,. Nem volt semmi értelme. De. akkor akármit csinált volna, semminek nem lehetett értelme. Csak az életét, az álmait törték össze éppen, és valamit akkor is kellett csinálni az embernek. Felesége elismerően rámosolygott, azt mondta, tudta, hogy nem fog cirkuszt csinálni. Búcsúzóul arcon is csókolta, s ez a csók akikor még a hubertus ködén át is úgy égetett, mint a Júdás csókja. — Marina, Marina, Marina, úgy kérlek, hogy légy az enyém... A pincémőt is ismerte, félrészegen rárnoscé-vrott, amikor arra kérte, hogy menjen haza, nehogy baj legyen. A vendégek sem akarják állandóan ugyanazt a számot hallgatni. Nem beszélve arról, milyen régen kiment már a divatból. Kifizette a számlát, és akkor ide, ide jött ki egyenesen, a „hegyre”. Egy hétig volt kint, mire az apja érte jött és haza vitte. Aztán az élet ment tovább. Nem állt meg többet a kirakat előtt bútorokat nézegetni, nem gondolt többet a lakásra, amelyikre annyit vártak korábban ketten. Otthon elfért a szü’ei házában, ahol megvolt a külön szobája. Egy ideig csak élt, vakon, süketen. és nem gondolt arra. hogy lesz tovább. Néha. amikor már úgv érezte, valami nagyon nyom a mellkasában, felvette a legjobb ruháját, és elment a városba. Végigjárta az összes helyei; ahol ismerősökkel találkozhatott és ahol inni lehetett, egyre lelkesebben tárgyalt mindenkivel az alkohol jótékony feledhető gőzén át, észre sem vette olyan hirtelen múltak az órák. Egyszereseik ki tessékelték valahonnan, és nem volt több hely. ahová betérhetett volna. S, még mindig nem volt álmos, még mindig szorított Valami a melle és a torka körül. Kimelegedve, vörös képpel imbolygóit hazafelé, és át kellett másznia a kertkapun, mert anyja büntetésből levette a kulcsot Hogy mit akar vele tulajdonképpen, és miért bünteti, az soha nem tisztázódott teljesen. Volt, hogy megismerkedett egy lánnyal, azt gondolta, talán újra kezdhet mindent. Nem volt olyan, mint az első felesége, de nő volt mégis, aki meghallgatta, ha beszélt neki, akii engedte hogy megtapogassa. megcsókolja. — Bemutatlak anyámnak — mondta netoi egyszer, és tényleg hazavítte, de abban aztán nem volt köszönet. Anyja alig köszönt a lánynak, és olyan csúnyán nézett rá, hogy az azt sem tudta zavarában, hová tegye kezét- lábát. Annikor egyedül maradtak, összevesztek ezen. — Mit tudod te, milyen lány ez — mondta az anyja dühösen. — Megint megbízol valakiben, aztán becsap, mint az a k .. . feleséged. — Így nem lehet gomdol- godnii — érvelt ő keservesen —, ezek alapján soha nem bízhatok meg senkiben, hátha becsap. Remélem, nem kívánod, hogy itt éljek veletek egész életemben ? — Becsüld meg magad, élj rendesen, aztán lehet, hogy találsz valaki rendes nőt, akit feleségül vehetsz. — Honnan tudod, ki a rendes? Talán, te akarsz feleséget szerezni nekem? Ezen a napom is elment a városba, és leitta magát. A lányt nem tudta többet rávetni arra, hogy elmenjen hozzájuk. — Félek az anyádtól — mondta. Nem tudom elképzelni, hogy valaha együtt lakjam vele. Egyszer bemutatták egy elvált asszonynak, akinek két kislánya volt. VeTtTk élt egy szépyen berendezett háromszobás lakásban, sápadt szőke, gömbölyded kis asszony. Amikor egyedül maradtak, elmesélte, hogyan hagyta el a férje, és ő magára ismert. Megérezte a másik megcsa- latottságát, sebzettségét, és könnybe lábadt a szeme. A kis asszony is sírvafakadt, és engedett a csókjainak. Azon az éjszakán egymást átölelve aludtak el, é® ő úgy érezte megtalálta újra a boldogságot. Reggel korán elment a gyerekekre való tekintettel. de megbeszélték, hogy este eljön megint. Azon a napon madarat lehetett volna fogatni vele. Délután sokáig időzött a fürdőszobában otthon, megint felvette a legjobb ruháját, és egy nagy doboz bonbonnal, gyönyörű virágcsokorral csengetett be a szőke fiataliasz- szony Lakásába. Meglepetésére egy idős, hát- rafésülit hajú asszony nyitott ajtót, és úgy látszott, nem szívesen engedi be. A lányom meg a gyerekek sétálni mentek — mondta. — Ügy beszéltük meg, hogy ma jövök — felelte ő zavartan. és azért valahogyan bejutott a szobába. Nem tudta, hová tegye a bonbont meg a virágot, az öregasszonynak azért mégsem akarta odaadni. Lerakott mindent maga elé a dohányzóasztalra. — A lányom beszélt magáról — mondta az asszony — és megmondom őszintén, nem örülök. — Miért? — Nézze! Ezt a lakást, a berendezést, mindent, amit itt lát, mi vettük neki. Amikor a férje itthagyta a két kisgyerekkel, attól féltünk, megzavarodik. Vigyáznunk kell rá. Elég volt neki az az egy csalódás, nincs szüksége többre. — Dehát, miért kellene csalódnia bennem? Magam is átéltem ugyanezt, a lánya talán elmesélte. MSént nem bízik meg bennem? — Nézze, megmondtam. 0 az egyedien gyerekünk. Mtov- dent, amit én meg a flérjemn félre teszünk, rá meg a kds- urókákra költünk. Azt akarjuk, hogy többet ne érje baj. Eszébe jutott saját anyja, aki elüldözte a lányt, akiit bemutatott neki. Ügy érezte, csapdáiban varrnak mind a ketten, és alig várta, hogy egyedül maradhasson a kis gömbölyű, szőke asszonnyal. Meg akarta beszélni vele az egészet. Nem hagyhatják, hogy ennyire beleszóljanak az életükbe. A beszélgetés mégis máshogy végződött, mint ahogyan remélte. A kis asszony megint sírvafakadt, és azt mondta, ő még mindig az első férjét szereti, aki rendszeresen eljön meglátogatni a gyerekeket, és ha másért nem, ilyenkor mégis láthatja. S, hogy ő még mindig abban reménykedik, az az ember egyszer visszajön hozzá, meg a gyerekekhez. Meg akarta csókolni, megpróbálta levenni a lábáról, mint az első estén, de most komoly ellenállásba ütközött. Azon az estén úgy ment el onnan, hogy megkérték, többet ne is csöngessen. — Nincs értelme, ne haragudj — mondta búcsúzóul az asszony. öt szeretem, nem tudom elfelejteni. — Ha mégis meggondolnád magad — mondta ő fájdalmas szívvel —, tudod, hol dolgozom. Ha mégis eszedbe jutok egyszer, és hiányzóm, hívj fel! — Jó. Elment, és tudta, hogy emiatt soha nem fog csengeni a telefon. Az utóbbi időben, ha elaludt is, rémálmai voltak. Üjra meg újra azt álmodta, hogy üldözik, ő menekül valami sziklás helyen, és az üldözői egyre közelebb keni1 nek hozzá. Ilyenkor verejtékben úszva, halálra rémülten szokott felriadni, és muszáj volt felkelnie az éjszaka közep>én, hogy megnyugodjon kicsit. Az anyja fel neszeit mindig, benyitott hozzá, és megkérdezte, mi baja. — Beteg vagy, Fiam? Hozzak valamit? — Hagyjon békén, nem érti? Mit hallgatódzik állandóan, hogy én mit csinálok? Már ennyi nyugalmam sem lehet itthon? — ordított rá, és hiába bánta meg már a következő percben, anyja megbánitottan visszavonult és másnap alig szólt hozzá. Itt fent a szőlőben nyugalom volt. Ezúttal a szomszédok sem jöttek ki. csend volt, madárcsicsergés és béke. Az üvegben egyre apadt a bor, és végre valami kellemes, nemtörődöm hangulat vett erőt rajta. — Végül is — mondta maga elé —. talán jobb így, mintha boldogtalanul élnék valakivel. A szabadság a legnagyobb dolog a világon. Azt teszek, amit akiarak. most is, nyugodtan borozgathatok itt kint, senki nem keres, senkinek nem kell beszámolnom róla. Teletöltött még egy üveget, rágyújtott megint, és békes- séges hangulatban, kicsit ködös szemekkel nézte lent a gyümölcsfák lengedező ágait. Akkor már hangosan beszélt, mintha ült volna vele szemben valaki. — Végül is öregem — mondta a láthatatlan társnak —, a házat úgyis én öröklőm, minek törjem magam? Az otthonom megvan, a tiszta ruhám. a meleg ételem is. Mintha a másik azt felelte I volna, hogy amíg az anyád él igen. De, azután ? — Mit azután? Akkor nősülök, amikor akarok. Meglesz a házam, megvan a jó keresetem ... — Amit jórészt eliszol. — Aztán? Kinek mi köze hozzá? — Most senkinek. De, ha asszonyt akarsz ... Ezen eltűnődött egy darabig. — Mindenesetre, most szabad vagyok, és ennél nagyobb dolog úgysincs a világon. Nem igaz? Mintha eltűnt volna az a társ, aki egy kis időre odatelepedett melléje képzeletben. Mondott még egy-két szót neki, de az nem válaszolt. A bor már régen a fejébe szállt, de úgy érezte, még mindig kell valami fájdalmat tompítania, még mindig fájt benne valami, s azt akarta, hogy elmúljon... Az apja talált rá másnap reggel. Levágta a kötelet, ordított. és összeterelte a szomszédokat, hátha lehet még se. gíteni rajta. Akkor békésen feküdt, mégis megközelíthetetlenül, elérhetetlenül. Bán Zsuzsa: A szabadság órája A mérnök művészete AnJt aBeot. az is, ahogyan fi, az Is művészet Egy művész ember mérnöki munkájáról, vagy egy mérnök ember művészetéről beszélhetünk akkor, amikor Csongrádi Jenő asztala mellé ülünk. Életében a művészet erős gyökerekből táplálkozik. A legfőbb a kiegyensúlyozott családi élet Felesége, gyermekei, naniaB szeretettel veszik körűt A tevékeny nyugdíjasé vek jelentik azt hiszem boldogságának egyik kulcsát. Nem roppxant össze, nem önmagával törődik: Alkot, pontosan, szépen... és hasznosan. Panorámaiténképeket fest. A Balatonról, a Duna-kanyar- ról, s utóbb Budavárról, visz- ■p-—ésrforduiójáca. Sajnos, a nyomda ismét lassú volt, az évfordulóra nem vehették kezükbe a hasznos tájékoztatót a külföldiek — s a hazai érdeklődők sem. Nemrég előadást tartott a Geodéziai és Kartográfiai Egyesület nyugdíjasklubjában. A térképészet határterületéről, a p>anorámaképek szerkesztési elvei és szerepük az idegen- forgalomban, valamint a belföldi turizmus és honismeret kérdésében címmel. A hosszú cím nagyon egyszerű gondolatot tartalmaz. A légifényképek néha alig kfeanerihetően, idűntaénfcmeglepő élességgel mutatják Európát, s hazánkat. De a repülőgépről mit lehet tudni, hogy mit jelent ez a táj? Csongrádi domborzati térképieket álmodik háromdimenzióssá, s műszaki alapossággal szerkeszti meg azokat. A Balaton öbleit színezi, s a Mátyás templom gótikáját szerkeszti. Használhatóak-e valamire ezek a képek? Minden bizonnyal. Európában sok helyütt már nagyon régen a turisták kezében vannak a színes leporellók. Van azonban egy rJAala JS a tértté* péknek. Ide nagyon sok hirdetés kerülhetne, nemcsak sokcsillagos szállodákról, hanem póldául arról, hogy hol lehet egv Balaton-felvidéki faluban jót enni, megszállni; hol vannak orgonahangversenyek, és uram bocsa’ butikok. Haszonnal forgathatná az ilyen csongrádi térképet hazai és külföldi turista egyaránt. Iskolák is — még ha a szülői munkaközösség venné is meg — okulhatnának a panorámatérképekből. Egy mozdulattal rá lehet helyezni a gyárak és bányák rajzát, egy másikkal a régészeti különlegességeket. Honismereti körök nem a térképeket sila- bizálnák, hanem maguk előtt látnák szűkebb pátriájukat. B. L, , LUKÁCS GERGELY SÁNDOR: NEGYVENHÁROM ÉVEMMEL Fövenyen járok. Negyvenhárom évemnek Kavicsok felelnek Ök már a tengert Görgetik Évmilliók ütőerében élnek Mégis; lélegzetvételhez Sem elég az idő Megint újra kezdik Azzal a hiábavalósággal Azzal a lüktetéssel Hogy ez a Földanya Reményt szülő Es reményünk szerint Meg nem szűnő Szívverése Szívverése Szívverése (Picunda 1985. szept. 20.) SASS ERVIN: LEGENDA mondják, hogy az embert nem lehet legyőzni, hogy nincs az a golyó az a kés. az a harcmodor, az a ravaszság mondják, hogy az ember sebez- hetetlen. hogy az egész égbolt mint óriás pajzsa védi, mondják, hogy a szerelem maga a halhatatlanság és egyetlen szó a varázslat titka szeretlek mondják, hogy az ember ö- rökkévaló miként a föld és a csillagok, de örökkévaló-e a rémérty hogy az embert nem lehet legyőzni soha. ÄDÄM TAMÁS: vesztesegeim Csak az arcom lenne tisztább égett farönkök festik az árkokat s a zuhanások mégsem törlik el a szarkalábak nyomát itt a madaraknak helyük van a fecskék is sárgombócokat ragasztanak pillámra mely hajnalban kissé nehéz és könyörtelen eső mossa le a papírba belemar az írógépem fogsora szép sorban elkönyvelem veszteségeim a Holdat csókjaid talán a lehetőséget hogy változatlanul szeresselek csak az arcom lenne tisztább SZÜDY GÉZA: ÁBRA Itt kóválygok a világ csillagtérképén, a határtalan idő egyetlen pillanata zárja be végtelenségemet Ki fejti meg az embert, aki mindig első és utolsó? Az apokalipszis gyermekét ezt a különös ábrát, melyet a lét kihűlt üszőkkel rajzolt. E grafikát, amelyen az úsztatott fekete tónitsok felett az ég beszennyezhetetlen kéksége az egyetlen derű, s kíséretül a szelek orgonája az egyedüli hang, amely még értelmet kutatva kérdez és válaszol. A többi pedig, ami a kénből kimaradt, hétszer olyan titok. NÓGRÁD — 1936. november 22., szombat p
