Nógrád, 1986. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-06 / 210. szám

A nyomtalanság csodái A Salgótarjánban élő Bódi Tóth Elemér költő második verskötete a napokban hagy­ta el a miskolci nyomdát. A karcsú, jól kézbe illő köny­vecske, amelynek papírja is szép. s nyomdatechnikája szintén mutatós, és már Sal­gótarjánban is megvásárol­ható lesz. A Magyar Rádió népszerű kulturális hetilapja, a Gondolatiét augusztus 31- én beszámolt a kötetről, s külön hangsúllyal emlékezett meg a Karancslapuj tői Ka- rancs Mgtsz-ről, amelynek anyagi támogatásával a könyv naovilágot látott. Arra korábban is volt pél­da. hogy a termelőszövetke­zetek áldoznak a kultúrára, könyvkiadásra is vállalkoz­nak, az azonban szinte egye­dülálló, hogy kortárs költő kötetének megjelenését se­gítsék elő, amint azt dicsé­retes módon a Karancs Mgtsz tette. Reméljük, ez a nógrá­di példa nem lesz sokáig egyedülálló Kissé talányos, de nagyon is Jól jellemzi a költőt a kötet­eim: A nyomtalanság csodái. Azt eddig is tudtuk, folyó­iratokban egyre gyakrabban olvasható versei alapján a költőről, hogy meditativ, fi­lozófiára. tűnődésre hajlamos elkat. Stílszerűen akár Ma­dách Imrére is hivatkozhat­nánk, de ez megtévesztő len­ne. mert Bódi Tóth Elemér él­ményvilága. szemlélete csak tá­voli rokona a nagy drámaköl­tőnek. Azonos viszont a von- »ódása a történelemhez, ame­lyet jelenádőként él meg, va­lamint az a képessége, hogy ,Ä lét kérdéseit drámaiságuk- ftjan közelítse meg. Ez egy lezersmmd Bódi Tóth Elemér £ költészetének egyi k talánya %s, amely nem várt szellemi Izgalmat jelent az ínyencek­nek Azért mondom, hogy az , ínyenceknek, mert (ez is ro­konit ja Madáchcsaf) a ver­eseiben elegánsan feldolgozott *nű vei tségan yag fogékonysá­got és hozott ismereteket »eltételez olvasójáról is. * Meg kell magyaráznom, kíogy mit jelent Bódi Tóth ÍElemémél a történetan je- ken*d6. Megint, csupán az kmalógka kedvéért említek egy másik költőt, a Nobel-cKjas ÍCavafísz nevét Ez a hazáié­itól sokáig távol (Alexandria­iba ni élt görög költő száza­diunk (és hazája) történelmé­nek borzalmait úgy írta le, hogy vissza vetítette mintegy a távoli múltba, az ókorba. Nem új ez a „fogás” az euró­pai lírában. Gondoljunk csak a francia parnasszistákra (Sully Prudhom, Mallarmee, Heredia), az angol praerafae- listákra, vagy a nagy T. S. Elliottra! Századunk költője, aki több borzalmai-iszonyatot élt át, mint a kollégái több évszá­zad alatt nemcsak tud az előtte jártak élményeiről, de tudatosan fel is használja, be­építi saját költészetébe azok vívmányait Szerepjátszó líra ez, amely nem az élmény frisseségével akar hatni, ha­nem az egyetemességével. Van ebben a tudatosság mel­lett nagyfokú szerénység, sőt alázat is. Bódi Tóth Elemér emberi-költői tartásának a jel­lemzésére még keresve sem találnánk jobb jelzőket. Vers­béli fikciója szerint míves mester, krónikaíró, miniatú- rafestő ő, valahol Örményor­szágban, a már a Bibliában is szereplő hegyek között. Mi, magyarok viszonylag keveset tudunk erről a kicsi, rokonszenves, nagy múltú népről. Hogy milyen ősi ez a kultúra, annak jellemzésére elég legyen itt csupán any- nyi, hogy már a Biblia Ószö­vetség részét is lefordították. Még a kereszténység előtt! De nemcsak az írásbeliségük ősi, a nemzeti öntudatuk is az. Mondani sem kell ezek ismeretében, hogy a történel­mük mindmáig küzdelmes, tele véres tragédiákkal. (Itt megint csak utalok Franz V erf el híres regényére: Ms- szádag negyven napján, a század eleji szörnyű népirtás­ra, amikor is másfél mi hő­nyi örményt pusztítottak ei a törökök.) Hogy mi köze mindehhez Bódi Tóth Elemérnek? A vá­lasz a versében található. A képzeletbeli miniatúrafestő azt tekinti feladatának, hogy megörökítse népe történel­mét Teszi ezt akkor és úgy, hogy tudja: a háborúk pok­lában először a könyveket fóliánsotert, azaz a kultúrát pusztítják el. Mert esen­dő, védtelen, kiszolgálta­tott Mert lényegéved ellen­kezik minden erőszak, tehát az ellenállás is. Hiszen, ha erőszakot szegezne edlen az erőszaknak, akkor már nem lenne az, ami, az. aki. A hu­manizmus — bárhol és bár­mikor a világban, a történe­lemben — csupán arra ké­pes, hogy őrizze, felmutassa az értékeket a szépségeket. Ugyanakkor ez az ereje is. Hódítók, zsarnokok jönnek, mennek, hírük is csak ak­kor marad meg, ha miniatű- rafestök cetlamagánvukban feljegyzik, megörökítik. Az IDŐ, mint a felvert por, ho­mok, kegyetlenül szitál, be­lep mindent. Ki az, aki meg tudja ragadni, fel tudja idéz­ni az időt, az elmúlást is? A költő a filozófus, aki a je­lenségvilág mögött a lénye­get fürkészi, az egyetemest, ami túlmutat az egyszerin és az egyedin. Bódi Tóth Ele­mérben megvan mindkét adottság. Érzékien jeleníti meg a természetet: a ten­gert, a nap, a hold mozgá­sát az évszakokét, a felhő és szelek járását egy porban táncoló leányka kecsességét, a gyümölcsök színét és zama­tét. a formák és hangulatok sokféleségét. Azokat a jelenségeket te­hát. amelyeket a mindig meg­újuló természet mintegy új­ratermel, aki esztelen dühé­ben újra és újra elpusztítja, lerombolja nemcsak a termé­szet szépségeit, de önmaga teremtményeit, sőt önmagát is. A költő — a miniatúra­festő — ettől lesz szomorú, szkeptikus és bölcs. Mert nemcsak a már említett kor­társ költők hatottak Bódi Tóth Elemér lírájára, hanem az ókor bölcselői: a görögök, latinok, a vallások (Biblia) is. Egy bizonyos nézőpontból nézve ugyanis egyetlen pil­lanat is annyit ér. mint ezer év, illetve az esendő ember csak a pülanatban tudja át­élni a végtelent is. Aggódás és szereiéit van ezekben a versekben, félelem és féltés. A bölcs tudja, hogy minden múlandó, s minden elpusztítható. De nincs na- gyob érték a Létnél. Ennél csak maga a létet elemző, szemlélő tudat lehet értéke­set* az a csodálatos emberi képesség, amely nemcsak él­vezni tudja a pillanatot, de megörökíteni is. Látszólag szelíd és esendő ez a líra, de ha jól be legondolunk, ez a szelídség hatalmas erő is: a krónikásé, aki túlél és meg­ért mindent S ettől olyan szomorú. Horpácsi Sándor 175 éve született William Makepeace Thackeray A kelta óriás A géniosz útjai kifürkész- Jfeebetlenek. Az is, honnan jón, műből lese, az is, mivé lesz — gBemcsak saját életművében, nem az utókor, a befoga­r : tudatában, értékelésében Ttodkenay —, ma már bíz- jtvást állíthatjuk — egyre nő mz időben, ma már a legna- í«yubhak közé számítjuk, Bal- Jzac, Tolsztoj mellé és — fcnondjuk — Dickens fölé, hogy «saik a kritikai realizmus leg­nagyobb regényíróit, a pol- jgárság eposzának hallhatatlan «mestereit említsük. Ami pedig jmn „eredetet” illeti: száima- j®ás, neveltetés, osatályihelyzet, i*nás irányú (jelen esetben képzőművész:) tehetség meg­annyi színező tényező, amely tazoniban semmit meg nem ma­gyaráz, oly szabálytalan a pá- Jtya, (de hiszen majd minden «sémiivel, ez a helyzet). Mert fTliackeray, a „kelte óriás” -Ishogy a történész kortárs, ICarlyle mondta róla: „félig (szörnyeteg” volt —, vagy leg­alábbis természeti tünemény... William Makepeace Thac­keray 175 éve Indiáiban szü­letett, apja adószedő volt, té­kát a gyarmatosítás egyik el- tenszerwes, de jövedelmező .(foglalkozásának gyakorlója, jjemelyhez minit afféle angol Í_h i tbizományhoz”, előkelő «származása révéin jutott. Kü- Söniben „kifogástalan gentle- Iman”. aki még rá is fizetett « nem éppen tisztességesen, lám mindenképpen „törvénye­ken” összeharácsolt vagyonra: fiatalon megölte a malária. Özvegye így aztán hozzáme­hetett régebbi, igazi szereimé­hez, aki jóságos mostohaaityja volt az első házasságból szü­letett kisfiúnak. Nem az ő bűnük, hogy a jó társadalmi helyzettel kötelezően együtt­járó „jóihírü” magániskola, aihová a kisfiút beíratták, egyéniséget gyilkoló, ke­gyetlenül ostoba, meddő intéz­ménynek bizonyult. A gyer­meket mégsem tette tönkre: úgy látszik, volt belső szívós­sága. Aztán a még előkelőbb Cambridge következett, ahol (jogászként) megintcsak —, semmire sem vitte. Művész akart lenni, de túlságosam ka- rifcaturisztifcusan rajzolt, ezért a későbbi íróvetelytáis nem fogadta el a Pickwick- elibeszélések illusztrátorául, így lett végül is Dickens „jó­voltából” ő is íróvá. Sose tudott olyan látványo­san fordulatos és mélységesen tragikus, ugyanakkor föleme­lő sorsokat kitalálni, mint a sajátja. És, amikor regényt kezdett írni, mégis minden megértéssé és humorrá válto­zott a tollán. • •' És ez, az irónia teszi társa­dalmaik, korok és stílusok fö­lé emelkedő óriássá Thaoke- rsyit. Nála nincs mér semmi szentimenltalizmus semmi —, bármily jóindulatú — hatás­vadászat, mint Dickensinél, vagy afféle hol népies, hol el­vont — túlvilágra is apelláló — emberszeretet, mint Tolsz­NÓGRÁD - 1986. szeptember 6„ szombat tojnál, netán — másképp ­Dosztojevszkijnél, és merő­ben másképp jár el, mint a pontos és szenvtelen Balzac. Thackeray nagyszerű megfi­gyelő aki a valóságot min­dennél fontosabbnak tartja, ő ezért pontos és e pontos áb­rázolás, (valamiféle hát és a vele járó utópisztikus szem­lélet nélkül) szükségképpen ironikus. Van-e szükség még arra, hogy a műveit felsoroljuk? El­ső remeklés, a Catherine alig ismert mákunk. Viszont tömeg- kiadásban is megjelent ma­gyarul a kalandregény érdé kességű A nagy Hoggarty gyémánt. A Hiúság vásara pe­dig még népszerűbb; mind több nemzedék olvassa és csodálja a társadalmi relati­vizmus, törtetés és deklasszá- lódás vonzó karrierizmus és korlátolt erényesség, értékek és bumfordiség e hős nélküli bábjátékét. És ott van a Sznobok könyve, amely itt és most éppúgy aktuális, mint Angliában hajdanán — a si­ne nobilitate (nemesség nél­küli) kis- és nagypolgárok alantas áüértékeket alantas módon csodáló, s a nevetsé­gesen meddő felsőbb osztályo­kat meddőn majmoló maga­tartása. Vagy a Henry Esmond lényegileg reakciós és mégis rokonszenves hőseinek sajátos —, mert a társadalmi fejlő­déssel ellentétes — tragiku­ma. Nem folytatom: folytassa tovább, ezután is, olvasói gya­korlatunk. Balogh Edgár nyolcvanéves A Dunatáj sorsának vállalója Aki ismeri Balogh Edgárt — szüntelen tevékenységét, le­gendás munkabírását mindig új életre kelő optimizmusát és hitét —, meglepődéssel áll a tény előtt. Nyolcvanéves volna? Nyolc évtized múlt volna el felette, nyolc évtized kelet-közép-európai törté­nelem? Háborúkkal, forra­dalmakkal, meneküléssel, ott­honalapítással, börtönökkel, megújuló reményekkel, is­métlődő csalódásokkal telt nyolc súlyos kelet-közép- európai évtized? Egy egész korszak, történelmi földren­gésekkel és földindulásokkal, semmibe omló eszményekkel, magasra ívelő hiteikkel, egy történelmi kutatóintézetnek elég ismerettel és több nem­zedékre szóló politikai ta­pasztalattal? Igen, Balogh Edgár. aki személyes sorsában élite meg a Dunatáj népeinek közössé­gi történelmét, s a saját éle­tét volt kénytelen átengedni e közös történelemnek szcéna gyanánt, valóban betöltötte nyolcvanadik életévét, egy küzdelmes és termékeny írói sors végsó összegzéséhez ér­kezett. Sorsa, amely valóban egész történelmi korszakot ölel fel, a régi Magyarországtól a nemzetiségi jelenig, egy egész nemzedék kezdeményező és úttörő szellemiségét példáz­za. Temesvárott született, Po­zsonyban és Prágában tanult, Szlovákiáiban ismerkedett a kisebbségi lét és a forradalmi munkásmozgalom tennivaló­ival, Romániában lett a nép- frontgondolat ég a dunatáji közeledés apostola. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely számára már állásfoglalásra kényszerítő, egyszersmind tettekre mozgósító történel­mi realitást jelentett a ki­sebbségi élet, a négy ország­ba került magyarság sorsa, ö és társai a kényszerűségből Balogh Edgár csináltak erényt a kelet-kö­zép-európai népek, a magya­rok, a szlávok és a románok eszményi közössége fele akar­tak kitörni a nemzetiségi el­szigeteltségből; sőt messzebb, az emberiséghez, a nemzet­köziségbe, amely nem ismer nyelvi előjogokat, kulturális alárendeltséget, asszimilációs politikát. Balogh Edgár e dunatáji szolidaritást Ady Endrétől, József Attilától, Fábry Zol­tántól és Gaál Gábortól ta­nulta. a szlovákiai Sarló és a romániai Korunk körében gyakorolta, művek, történeti és publicisztikai írások sorá­ban magyarázta,, életéve] és munkájával tett mellette hi­tet. Minit, ahogy életével és munkájával tett hitet a nép­frontos összefogás gondolata mellett is. Jól tudta, hogy a dunatáji megbékélés türelmet és józanságot kivan, s tudta, hogy a nemzetiségi feimmara- dásnaik a haladó erők, a jó­akarattá emberek együttmű­ködése jelenti legfontosabb feltételét. Ért az együttmű­ködést hirdette a népfrontos fordulatához érkezett Ko- runkoan, a Brassói Lapok Ha­sábjain és az 1937-es vásár­helyi találkozón, amely a terjeszkedő fasizmus ás a kirob­banni készülő háború eile» kívánta frontba szervezni a romániai magyar fiatalságot. Ezt az összefogást képvi­selte a felszabadulás után is» midőn mások mellett reá há­rult a romániai magyarság eszmei irányításának és szer­vezésének történelmi felada­ta. Erről a tevékenységről .— munkájának eredményeiről és fájdalmas történelmi ku­darcairól — ad számot utolsó könyvében, a nyáron megje­lent Férfimunka című önélet­írás lapjain, akárcsak emlék­iratainak korábbi — Hét pró­ba és Szolgálatban című — köteteiben vagy éppen iro­dalmi és történelmi tanulmá­nyaiban, publicisztikai művei­ben. A Dunatáj népeinek megbé­kélése, párbeszéde és szövet­sége, a magyarság és a szoci­alista eszmék korszakos je­lentőségű találkozása ma \n Balogh Edgár műhelyének ve­zérlő gondolatai közé tarto­zik. Munkásságát e ké+ gon­dolat lendíti, bizakodását a két gondolat szabja meg. A nyolcvanesztendős író. köz­író és tudós ma is dolgozikj tágias íróasztalán könyvek, megkezdett kéziratok, fejé­ben tervek, szívében a szol­gálat parancsa és a jövendő reménye. Rákóczi úti ablakából Ko­lozsvárra látni, a városra, amely immár fél évszázada az otthona. De otthona égés* Erdély, az egész Dunatáj, egymásra utalt népeivel, zaj­ló történelmével, megcsúfolt, mégis megőrzött hiteivel. Ba­logh Edgár küzdelmes élet* során mindig azon fárado­zott, hogy e Dunatáj valóban a nemzetek és a nemzet iségeis otthona legyen. r. b. Falumúzeum Somogyországban A szennai falumúzeumban Akad már néhány falumú­zeum az országban, amelyek­ben nagy területen, távol eső fal vakból összegyűjtött népi építészeti emlékek láthatók. Nagyszerű dolog, ha az em­ber egy helyen tanulmányoz­hatja a régi magyar falu tár­gyi világát, elmélyülhet a gazdálkodás és háztartás már-már feledett emlékeiben, összevetheti egymással az el­térő építkezési stílusokat, te­metkezési szokásokat. A legmegkapóbb közülük as a kicsi skanzen, amely Kaposvártól jó macskaugrás­ra, a Zseiicségnek nevezett tájegység egyik falujában, Szennán várja a látogatókat. Mindenekelőtt azért, mert benne van a faluban, Szen­na közepén. Nem úgy mint a többi skanzen valamelyik városunk szélén, elkülönítve, múzeummá dérmésztve. At­tól, hogy a szennai falumú­zeum közvetlenül kapcsolódik az élő községhez, egy csapás­ra elevenné válik ez a hiva­talos nevén Szennai szabad­téri néprajzi gyűjtemény, amely rövid utcasornyi, mind­össze öt favázas talpas ház­ból áll. A mögöttük vagy velük szemben fekvő melléképü­leteikkel — ólakkal, istállók­kal, fészerekkel, górékkal — szabályos parasztporták ké­pét mutatják. Egy magaslat­ról az 1785-ben emelt refor­mátus templom tekint a csu­pa zselicségi faluból idetele­pített, kontyolt, zsúptetős, sárral tapasztott, sövényfo- nású vagy fecskerakásos falú házakra, présházakra. Ez utóbbiak elé a hitelesség oká­ból szőlőt is telepítettek a gyűjtemény megalkotói. A templomot festett szószé­ke, kazettás mennyezete, kar­zata és padjai Somogy egyik legszebb műemlékévé vará­zsolják. Belső berendezését a Nagypáliból származó Nagy- váti János asztalosmester ké­szítette. Az egész templom belső és külső renoválását a valamikor itt segédlelkészke- dő Tildy Zoltán — később köztársasági elnök — szor­galmazta, s Ortutay Gyula kultuszminisztersége alatt in­dult meg. 1974-ben fejeződött be. A homlokzatukkal a temp­lomra tekintő házak Rinya- kovácsiból, Kisbajomról, Csö- kölyről — ez a legvénebb, 1843-ból való —, Nagykor­pádról és Somogyszobról köl­töztek Szennára. Szennai por­ta azonban nincs a skanzen­ben. Mégpedig azért nincs, mert az ide való talpas há­zak még eredeti helyükön dacolnak az idővel. Közülük a legszebb az 1848-ban épült, s utoljára Zóka Peti Lidi tu­lajdonában volt, Árpád utca 38. szám alati szegényparasz­ti, favázas, füstöskonyhás épület, amely ma már ugyan­csak része a gyűjteménynek. Szenna népi építészeti ha­gyományai, a még eredeti he­lyükön található talpas há­zak és a ritka-szép, becses templom indokolták, hogy a skanzent éppen itt hozzák lét­re. A skanzen őrzői, gondozói helybéli asszonyok, alrik őszintén szíves, szép, tiszta szóval kalauzolják a látoga­tót s beavatják a — számuk­ra nem is olyan régmúlt — paraszti élet hétköznapi és ünnepi műveleteinek útvesz­tőibe. Pontosan tudják, hogy mi mire szolgál, hogyan kell a ház falát tapasztani, a rozs- szalma zsúpot verni. Tud­ják, mert fiatal korukban cs»J nálták, s nemzedékről nem" zedékre szállt ez a tudomány. S ezekkel az ősi, öröklött módszerekkel segítették az idehozott házak felállítását És ha az idő kikezdi egyik- másik épületet, kijavítják, aho­gyan annak idején megtanul­ták. öntözik a tornác kiszol­gált fazekakban álló virága­it, vizesnyolcasokat rajzolnak a szobák, tornácok keményre döngölt, sárga földjére, kalá­csot sütnek a házak kemen­céiben, s friss szalmát al- molnak a tojók alá. A házaltat a simára dön­gölt földre rakott, tölgyből készült talpgerenda-koszorúk tartják. Sarkaira faoszlopo­kat, szöglábakat tesznek, ame­lyeket felül koszorúgerendák kötnek össze. Mestergerenc’á- ik díszesek. A házak általá­ban három helyiségből álla­nak: szoba-konyha-szoba vagv szoba-konyha-kamra elren­dezésben. A házakat oldalt -s esetleg elöl is díszesen fara­got oszlopokkal kísért pit­var (pitar) tornác övezi. A konyhákban sárral tapasztott kemence áll katlanhellyel, sárpadkával. Innen fűtötték a szobában levő, szép sze­meskályhát s így ott nem volt füst. A házak oromfalai a leg­díszesebbek, több rétegű, cs'pkeszerű, festett díszlécek­kel, faragott mesterserenda- végződéasel. Cs K. K. Iff. L

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents