Nógrád, 1986. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-20 / 222. szám
Zeneközeiben Sok zenész barátom van. A maga módján mindegyik csodabogár: életük folyása abban különbözik az átlagemberétől, hogy a hangjegyek bűvkörébe zárva, önként vállalt rabságuk minden perce a muzsikáé. Ülj le egy zenésszel beszélgetni! A szavak csak suta próbálkozások maradnak, de röppenjen csak fel az első dallamfoszlány, szemével, fülével, arcának megannyi rezdülésével hangolódik rá — az érzékszervek a metronóm pontosságával figyelnek, mérnek, bírálnak. Ahogy a matematikában mást jelent az osztó-, mint a szorzójel, úgy a zenében is félhangnyi eltérés elég torzzá tenni a tiszta hangzást. Nem elég a vonzódás, az érzelmi műélvezet, rettentő sok, gyakorlással töltött órára, napra, évre van szükség, amíg a tehetség apró magjából szárba szökken a zenélés tudománya. Faggass egyszer egy zenetanárt arról, mennyi kínlódás árán juttat el — akár egy jó képességű növendéket is — a legegyetemesebb művészet belső világához! Skálázni, etűdöket lejátszani, darabokon millió- szőr végigmenni, egy-egy részletét újra és újra elővenni, finomítani, csiszoltabbá varázsolni — a muzsikus leikéből fakadt múlhatatlan késztetés. Néhány nógrádi karmesterrel, zenepedagógussal találkoztam a minap. Estébe hajlott a délután, próbjá fűtötte extázisuk világosan leolvasható volt fáradt, izzadt arcukról. Miről is cserélhettünk volna gondolatot? Az együtt- zenélés örömén túl a szimfonikusok, a kamara- és fúvószenekarok dirigensei a »negyében uralkodó, komoly Kénével összefüggő állapotokról is megnyilatkoztak. Hogy kevés a pedagógus? Hogy az utánpótlás nevelése, felkészítése a zenekari munkára rengeteg erőt kiszív a zsúfolt igapiprogrammal dolgozókból? Hogy elavult vagy jórészt hiányos hangszerállománnyal kénytelen próbálkozni nem egv együttes? Hogy saját kottakészlet sincs mindenhol, t> a kölcsönzési feltételek nem mindig a legrózsásabbak? Hogy az országos plénumákra való kijutást esetenként szakmai presztízs féltése hátráltatta? Hogy zeneértő közönséget lehetetlen esetleges koncertbeharangozással kiművelni? Hogy Nógrád megyében akár országosan — egy szűk társadalmi retegnek fontos csak — szakmai indíttatásból, élményszerzési vágyból vagy egyszerűen csak sikkből — végighallgatni egy hegedűversenyt? — Makulák az ékesedő zenei élet arculatán. Nívós komoly zenét csak fegyelmezett, rendszeressé tett próbák sorozatával lehet csinálni. A megye három zeneiskolájának, a salgótarjáninak, a bátonyterenyeinek és a balassagyarmatinak pedagógusai szinte kivétel nélkül zenekari tagok is. Tiszteletdíjért, vagy anélkül áldozzák minden szabad percüket a közös produkciókra, s a várva várt sikerre. Az olyan nagy múltú zenekarok mellett mint például a bányász-fúvószenekar, s koncertjei az új kezdeményezések szellemisége lengi körül a megye muzsikát szerető, értő publikumát. Nem áll rosszul zenekarokban Nógrád: a szimfonikusok, a fúvósok, a kamarazenekar. az énekkarok az önálló hangversenyek és fellépések gazdag választékát nyújtják évről évre. A működési feltételeken akad még korrigálnivaló. Mecénást találni, bármely nemes misszióhoz, nem köny- nyű feladat. Behatárolt költségvetésből megújulni, szenzációs kiugrásokat csak mímelni lehet, művelni nem. Itt nem begyöpösödött elvekről, kozmetikázott jóindulatról van szó, hisz a működtetők teljes egészében az ügy elkötelezett harcosaivá szegődtek. A jelenlegi gazdasági körülmények azonban óhatatlanul rányomják bélyegüket a művészi színvonalra: a hi- átusok betöltése — személyben, pénzben, fölszerelésben — egy hosszabb távú feladat végreredménve lehet. Valami mégis forrong a megye zenei üstjében. Az üstből szándékbuborékok szállnak — hitek, elszánások, jobbító szándékú korbácssuhogás. Bővíteni a repertoárt, összhangba hozni a kereslet-kínálat mérlegét, mefelelő anyagi támogatást kiókumiálni, s fejlődni, fejlődni, fejlődniA határ nem a csillagos ég. De nem is múló hangulatok alkalmi összefonódása. Csapatmunka a javából, amely nem tovatűnő álmokra alapoz. Míves zenerajongókra, megszállott „bohém fiúkra”. Vaszari Erika Rajzmű veszetünk derékhadának itthon és külföldön egyaránt sieres tagjának Czinke Ferencnek nyílt meg retrospektív kiállítása a fővárosban, az Ernst Múzeum termeiben. A művész évtizedek óta Salgótarjánban él és alkot. A bányászváros kulturális életének mozgatója, hozzánőtt a városhoz. Ma is rendszeresen dolgozik, nem marad el nap alkotás nélkül műtermében, ahonnan egyszerre látja az új és a régi Salgótarjánit, de az erdő koszorúzta hegyéket is, melyek valamelyest távolabb bölcsőjét ringatták. 1926-ban született, szegény napszámos gyermekeként. A kis tanyai iskolákat kijárva a nagy, hírű sárospataki tanítóképzőben szerezte meg az életben való eligazodáshoz szükséges ismereteket. A felszabadulás után a Nékosz és a képzőművészeti főiskola jelölte ki számára az emberi és művészeti táviatokat. Művészetének fejlődése máig töretlen ívű. Házai 4m külföldi eltsmeresefe. útjának atóriföláköoai; 1951-ben a Medvetánc Derkovite-öszböndíj, 1963-ban a római ösztöndíj, 1965-ben SZOT-díj. Sokoldalú művész. Képei, főleg pedig grafikái szerepelnek minden országos kiállításon, bejárják a múzeumokat Berlintől Pekimgig. 24 négyzetméteres freskója a nógrádi pártbizottság nagytermének falát borítja. A rézkarcok, metszetek mellett tűzzománcot is készít. Grafikai nyelve a hatvanas évektől vált karakterisztikussá. Művein a népi gyökerek és gyermekkorának emlékei sajátos egységbe olvadnak a korszerű művészeti törekvésekkel. Briliáns technikai tudású művész, aki főleg a montázsos ábrázolásmódot fejlesztette tökélyre. Utolsó munkáin a jelképek burjánzása leojaiimak többféle értelmezését teszi lehetővé. A konkrét látványból kiinduló, sűrítő-albsztrahálló kópépítő módszerrel sajátos szimbólum világ kialakítása felé haliad, mely filozófiai elméiye- désne kényszeríti a szemlélőt. . ----- — < fej.« Belső ti Nedűre derű Tokajban ni láttunk nyáridoben. A fő- zeumi igazgatóság által közrebocsátott Borsodi Kismonográfiák (16.) egyik értékes :..Es olyan sem vott még, hogy ajánlólevéllel érkezzek (élvezzünk) meg valahova, ehol aztán szállás kerestetik. Hát, most megérett erre is a helyzet, ahogy mondani szokás. Amikor a szerencsi Huszárvár padlásszobájáiból ki- fcöltözködtünk és Tokajnak vettük az irányt, de még előtte a közeli „Popsi” presszó-étteremben a reggelinél a jóra- való Pista (pincér, középkorú, vidám magas ember, rezes arccal, hiszen maga is tokaji, vagy mi a szösz!) hallva beszélgetésünket a várható szá Iilásgondokrói — kezünkbe nyomott egy cédulát. „Szervusz Igazgató Úri A szerencsi Pepszis Pista küldi e sorokat. Két kedves vendégem indul hozzátok, hoz. zánk Tokajba kerékpárral és nem biztosak a szállás ügyében. Az idő rossz, a kempinget most elkerülik, kérlek, fogadd őket pártfogásba. Szombaton találkozunk, akkor megyek haza. Kösz, előre is. Pista Szerencsről”. Nagyot nézett aztán a recepciós kisasszony a Tokaj Szállóban, amikor a tetteikét elolvasta. Meggondolom amúgy legközelebb, hogy éljek-e ilyen „eszközökkel”, akármilyen szállásügyben. Hiszen, ha az ember úgy lép be valahova, hogy se fia. se borja senkinek — állítom, bo2v kellemesebb érzés, mint eimígy: „ajaj, ezek a vezér protekciósai... vigyázni kell velük... I" Hát. a legjobb szobát kaptuk és még csak drága sem voít. De a tájékoztatással senki emberfia nem lehet elégedett. Sem Szerencsen, sem még korábban Özdon nem kaptunk semmi komoly útbaigazító „anyagot” a világhírű Tokajról. Ezért aztán a legkörültekintőbb itthoni keresgélés mellett sem tudtam kideríteni jóelőre valamenv- nyi ottani lehetőséget. De már aztán Tokajban biztosan más a helyzet! A fenét más. Tokajban csak a hőnyitekből, tornyokból, hegyaljai tájakból, múzeumi tárgyakból lehet „olvasni”. Na, meg a borból. Már amit az mondani tud a hely történelméről, jelenéről, a szőlészet-borászat gazdasági hasznáról. Azt, hogy szálloda épült nemrégiben Tokajban, semmilyen újkeletű térkép nem jelzi. Még az sem, ami pedig 1986- ra készült és bevallottan idegenforgalmi célokat szolgál (na). „Hungary map. Programmes 1986” — íme a címlap, s rajta olyan képek, amit jobb nem komolyan venni, azonkívül egy térképvázlat, amelyen Salgótarján, Budapest. Komárom és Nyrtra (így!) együtt helyezkednek el egy viszonylag kis körben. Jómagám a s andaságot épp- úgv nem állom meg szó nélkül. mint a pontatlanságot ott. aihol a pontost tájékoztatás elsőrendű üzleti szempont lenne. Na, de hála a „Pepszis Pistának”, mi már Szerencsen tudtuk, hogy Tokajban szálloda van és nem is akármilyen. Tokajt derű leng amúgy körül mindent. A gondok, ha ugyan vannak még a szőlőtermesztés történelmi terein, nem látszanak a helybelieken. A házak szépek, újak, palotaszernek, akadnak azért egyszerűbbek is, egyszintesek bőven, de az utak jók köröskörül a Hegyalján. S minit azóta hírlik — az idén valamivel talán korábban kicsordul a méz a kövér, repedező szemekből, és akkor kezdődhet a szüret. A meny- nyiség jó közepes, a minőség valamivel jobb az átlagnál — ezt adta hírül a minap a tömegtájékoztatás, természetesen egy napon, rádióban, televízióban mindenütt. Azóta mindenki egy kis esőre vár — úgy tűnik hiába. Már csak a Tokaj Szálló (rendkívül modern külsejű, nagy piros műanyag gömbök díszítik az erkélyeket) környékén megállva egy pillanatra még — elképzelni sem tudom, hov® férhetett el az a nagvszámú alkotótábori tag (fotósok, képzőművészek, fafaragók stb.) akit jönni-menüt menti rozoga, padlásterét is hasznosító épületen a tábla: a Népművelési Intézet alkotóháza, éppencsaik össze nem dűl. Udvarán egymás hegyén-hátán a számtalan fa- ragvány. A palota ez esetben az alkotóház mögött-mellett álló valóban nagyszerű szálló, s hogy hát akkor a kunyhó melyik lenne kettejük közül, nem nehéz kitalálni. A szálló valami pesti érdekeltségé, s hallottam olyan véleményt is róla, hogy tulajdonképpen „pocsék”, hivalkodó, nem a történelmi tájiba illő. Nem nagyon számít ez sem. Tudom, hogy a tokaji szállóépítésről már majd harminc évvel ezelőtt is szó volt (1959-ben), tudom magam is, hogy a pénK beszél, hogy a balatoni ízlésftelenség) beterítheti az ország legszebb tájait. Mégis jelenleg ez a fontosabb — van szállója egy ideje a történelmi és méltán világhírű (jó régen az) városkának. Ha egy tisztességes tokaji ismertetője nincs is ott helyben. Az ugyancsak nemrégiben felújított híres múzeum kiadváinyválaszitéka szegényes Tokaj nélkül, miközben akármilyen gazdag lebet ..aműgv”. Megvettem hát. a Borsod- Abaúj-Zemplén megyei múdaralbját harmincért. A Bod- vaszílasi-medence TOO éves története Dénes György jól áttekinthető szerkezetű munkája nem pótolja ugyan a tokaji ismereteket, ezzel szemben a fotóiillusztrációk egy részét (mint utólag kiderült) egyik útonjáró barátom készítette. Most majd dedikáil- tatom. De leginkább elolvasom, mert mégis az a fontosabb. ., Azóta, amióta at* jártunk — lilulnak, töppednek már a szemek. A tokaji bor irodalma alighanem könyvtárnyi. S hozzá ezer éve végig a magyar történelem kapcsolódik. Balassi ide járt fosztogatni, a lengyel királyok menetrendszerűen rohantak le ide aszút rabolni, a tatárok Itt keltek át a Tiszán, Habsburg Ferdinand itt verte szét Zápolya hadát (1527), többször leégett, leromboltatott — egyszer a török által is, háromszáz éve Tokaji Ferenc szegényparasztjai lázadtak szinte puszta kézzel esve az osztrákoknak. Ez a hegyaljai vidék, a több mint harminc község minden időkben a küzdelem f——----------------------------------s zíntere is volt, nem csupán a nektár csepegtetőjét tisztelhetjük benne. Rákóczi zász- lait erre lobogtatta a szél, s amikor a fejedelem már elbukott, Tokaj még tartotta magát. „Tokaj földjét Árpád Tarczal vezérnek adta”. Micsoda sora ez a nagy időknek Goethe-tői, Voltaire-n át Kossuthig (utóbbi ezen a tájon született, a másik kettő „csak” ivott a borából, de különösen Voltaire dicsérte nagyon). II. Katalin szőlővesszőket vitetett innen a Krímibe, mert nem tudott belenyugodni, hogy a tokaji csak Tokajban „olyan”, amilyen. Jó bor volt a krími tokaji is, de a tűz hiányzott belőle. Egyedül a mii kis Ecsegünk határában terem meg a tokajihoz hasonló nedű, de még az aszú is! S^permarkiet-áruház (vele ’ szemben színvonalas állóhely a Rákóczi pince), jó szövetkezeti vendéglő, méregdrága Tsufkat mérő Tisza-parti halászcsárda, eléggé elhanyagolt külsejű borospince, bormérő a híddal szemben a hegyben... Az ötputtonyosból kének, ha mér válogatni leheti Elmélkedek aztán a görög és zsidó kereskedőkön, akik végül is világhírűvé tetteik a tokaji bort. A látópohár az első. Mert azt még látja az ember, azért. T. Pataki LászTő j NÓGRÁD — 1986. szeptember 20, szombat 7
