Nógrád, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
i megoldásokat alkalmazó rendező Orosz Péter szobrászt és látványtervezőt bármiben is elmarasztalni. A kiállító művészeknek pedig valóban csak köszönet jár azért, hogy a jelenlegi szoborínséges időben egyáltalán lehetpvé tették az idei szabadtéri tárlat megrendezését. Ez a fórum ugyanis nemcsak Nógrád megye és Salgótarján számára fontos, hanem úgy gondoljuk, bizonyos szempontból a hazai köztéri szobrászat pillanatnyi állapotáról is némi —, ha nem is teljes — képet ad. Bobály Attila: Hajózófa Az éremanyag gazdagsága egészen megragadó. Elsősorban Nagy Benedek és Gábor Éva Mária sorozatai azok, amelyek mind a formakultúrában, mind pedig a gondolati, érzelmi .összetettségben mély benyomást tesznek a látogatóra. A kisplasztikái rész némileg kárpótolja a látogatót az idén kevésbé benépesített főtérért. Tóth Elemér §lf!lÍN'ncs mit tenni, be kell foSggvallani, az idei forró Tár ®^nyáron kicsit kopár maradt a város főtere, a tizenhatodik salgótarjáni szabadtéri szoborkiállítás ellenére. Az elszürkült és némiképpen féloldalasán díszelgő izzó teret nem népesítették be igazán a szobrok. Kő Pál klasszikus hangoltságú szobra, 111. Béla kissé tanácstalanul állt ott idegenkedve hátat fordított a 21-es út zajos és füstös forgalmának, s mintha bizonygatta volna, azért annak idején én is építettem valamit. Szerencsére, levegőt nem kell vennie, bronzból van. Egy másik formájában (Gömbös László műve) láthatóan jobban érzi magát a nyugati végek városkájában, Szentgotthárdon. Igaz. mögötte ott a cisztercita kolostor, ha későbbi, barokk formában is. Habár, innen sincs .messze Pásztó, hogy az építő király idejére utaljunk. Nem enyhíti emlegetett érzésünket a tér másik hangsúlyosnak . szánt, nagyméretű faplasztikája, Varga Géza Ferenc Iguana- ja sem. A Le- guán-féiék- hez tartozó lefejezett és „kipreparált” gyík kifeszített végtagjai szinte mementó- ként lebegnek a drótokon és az oszlopokon iám. mi lett belőlem. Különös ez. hiszen miként a művész vallja : „Szobraim formavilága a természetből jövő, a természettel kapcsolatot tartó úgynevezett organikus plasztikák”. De. hol van itt a természet. A Hajózófa, Bobály Attila, méreteivel szintén hangsúlyosabb plasztikája szerves, az ősi magyar hitvilágot idéző formáival ugyancsak fájdalmasan emlékeztet erre. A tér tehát kissé kopár maradt. Mindezek után azonban méltánytalan lenne a szervezőket, a lehetőséghez képest korrekt, sőt, ötletes Kő Pál: III. Béla Nem nehéz például észrevenni a szobrászok egy részének körében némi indokolt elárvultságot, ami elsősorban abból következik, hogy hiányzik, vagy a jelen gazdasági helyzetben kevesebb lett a megrendelés, légüresebbé vált a közeg, amelyben mozoghatnak. A közönség, illetve a megrendelés formájában is megnyilatkozó közösség ösztönzőereje a köztéri szobrászat művelői számára megGyéren lakott tér A XVI. salgótarjáni szabadtéri szoborkiállításról határozó. Ennek hiányában a szobrászok egy része szükségszerűen mindenekelőtt a kisplasztika felé fordul, miként ezt az idei kiállítás gazdag és színvonalas kisplasztikái anyaga is jelzi. Annak ellenére, hogy e műfaj elsőrendű fóruma, a kisplasztikái biennálé hazánkban létezik. Az anyagokat tekintve, magára a térre idén sok fa, terrakotta, sőt, gipsz is jutott az idei nyárra. Ez is jelzés, a maga módján. Maradjunk még a téren. Hiszen, ha kevés is a hangsúly, azért ide is jutott többnyire a jegyzet elején említetteknél kisebb méretű plasztika. Ezek anyagukban és főként motívumaikban, a követett stíluseszményben változatosak, alkalmasak a közönség plasztikai érzékének csiszolására. Elég gyakori, hogy a szobrot nem plasztikai szempontok alapján nézik. A nézőpont hagyományosan inkább „irodalmi”. Jóllehet a szobrászatban legalább olyan fontos az anyag, mint az úgynevezett téma megválasztása, illetve a kettőnek szerves egységben kell lennie egymással. A már említett Varga Géza Ferenc faplasztikái visszatérő motívumaikkal például a veszélybe került élővilágról való intenzív gondolkodásról vallanak. Más kérdés, hogy ezen a téren nem érvényesülhetnek. Bobály Attila idei. itteni szereplése inkább névjegy jellegű, idén több önálló kiállítást rendez. Ugyanez a jelleg határozza meg a nógrádiak közül idős Szabó István és Szatmári Béla szereplését. Csemniczky Zoltán két karakteres kőfejjel (Esőváró, Csendőrző) jelentkezett, Szederkényi Attila kisplasztikáiról később szólunk. (Felröppenő madár, R üpy), a Mongóliában született Den Barsbold „dinosauruspark- ját”, a japán Mitsui Sen kitűnő elvont mészkő és bazalt- plasztikáit (Szélkapu, Torzó, Hullám), ifjú Blaskó János Családját említjük. Most is figyelmet keltenek Melocco Miklós művei. Gerelyes Endre terrakottaportréja hellenista ízű idealizált mű. akár a vatikáni múzeum folyosóján is állhatna. Lóránt Zsuzsa Család és Kis alvó című műve érzékeny, mély érzelmi tartalmat hordozó figurális munka. Szabó Tamás expresz- szív iogantatású művei, „sodrott” domborművei a kor kérdéseire utalnak. Bronzból elkészítette Iványi Ödön portréját. Az idei szabadtéri szobor- kiállítás kiemelkedő jelentőségű szereplője számomra Bor- bős Tibor. Salome című műve nemcsak a bibliai téma rendikívüli expresszivitású megjelenítése, hanem egyúttal az erotikum mélyén rejtőző örök emberi kettősség, a halál és az, élet artisztiku- mának gyönyörű kifejezése. A vágyat keltő — és igazán sohasem oltó — női test látványában belső indulataink, feszültségeink nyernek kifeKő Pál a már említett III. Bélán kívül az Árpád-Házi Szent Margit című domborművel van jelen, az érzelmi és a szellemi tartalom intenzitását érzékeltetve. Török Richard bronzaii (Petöfi-„sír- emlék”, Mintázott ember, Dr. Kottlák) invenciózusak, némi hiperrealista vonásokkal. A térről még Várady Sándor lírai hangulatú pirogránittjait jezést, de ugyanez mélységekbe rántó test a szorongást és a lázadást is fölkelti bennünk csakúgy, mint a szépség utáni vágyat. Borbás Tibor Egy akt című porcelán kisplasztikája ugyancsak sűrítve kínálja ezeket az élményeket. Ezzel már be is lépünk a megyei-városi művelődési központ előterébe, ahol a rendkívül gazdag és színvonalas plasztikai anyagot állították ki. Ez a. kiállítás nagy értéke. A Borbás-kisplasztikákon kívül itt említjük Veres Gábor Plakett 1—10 című izgalmas kompozíciós bravúrját, Hadik Magda finoman csiszolt. mély költőiséget hordozó műveit (Madár, Anyaföld, Alvás), Meszes Tóth Gyula plasztikai telitalálatként értékelendő bronzportréit, Bobály Attila Vágtáját, Tóth Béla egyéni ízű kisplasztikáit, s főként Jerika című színes terrakottáját. • A Balassagyarmaton élő Szederkényi Attila kisplasztikái a rusztikus felületformálással és kompozíciós biztonságukkal tűnnek ki. Számomra különösen a Napkitörés gondolati gazdagsága jelentett örömet. Varga Géza Ferenc: Iquana A lényeges dolgok belül történnek az emberben. A fanyalgóik nem érinthetik ezt a tartományt. „Mi az, hogy indiántábor... ? Minek az? Miért nem magyar tábor.. .? Én ellene vagyok ennek az indianizmusnak” — mondja valaki még a palotá- si indiántábor megnyitása — ha ugyan ez a helyes kifejezés — előtti napokban és közelebb hajolva mond még mást is, amiben rozsdásan csikorog valamiféle nemzeti identitástudat iránti felesleges aggodalom. Nem kellene mindenben a nemzetiszínit keresni. Elég lenne néha az általánosan értékest megtalálni, amiként itt-ott, eb ben-abban sikerül is. Jó volt egy nappal korábban érkezni, megelőzni azt a íélszáz gyereket, aki az ország minden tájáról érkezik a tó partjára. Hatailmas szélvihar fogadja azt a néhány felnőttet, aki tisztán elővigyázatosságból ide törte magát. A tábor egyetlen komoly szerszáma egy új fejsze, azzal hirtelen munkával sátorcöve- ket vág az ember vén urbánus létére, meglepően gyorsan újra megtalálva a fogásokat, a mozdulatokat; van annak negyven éve, hogy ilyesmit csináltál, hogy indián voltál valahol a budai Ördögárok környékén... S itt vajon milyen indián tudsz lenni? Mit várnak, mit szeretnének, mit tudnak egyáltalán a gyerekek — milyen a jó tábor, ha indián? Vannak nagy magyar indiánok. Amilyen Bujior a színész, vagy Koncz Gábor, amilyen Cseh Tamás és még sokan mások. Van valahol a Bükkiben olyan indiámtábor is, ahova „fehér” ember nem teheti be a lábát, mert a „fehér” emberben nem lehet megbízni, szemetel, fákat döntöget, vegyszereket öntöz, zajt csinál minden módon, hangos és türelmetlen az élet fontos terepein és régen elvesztette saját magát, régen rosszul alszik és dilibogyóval él, vagy mór nem él, mert negyvenéves korára kiégett. Ez a tábor persze nem ilyen. Ez az elején tulajdonképpen nem is tábor és semmiképpen nem indián. Egy valamikori magyar „indián” és egy pedagógus, egy pályakezdő pedagógus, egy keramikus, egy főiskolás, egy vendégféle nevelő... Mi bennük az indián? A gyerekek, ahogy érkeznek az első napon a Nyírségből, Debrecen környékéről, a távoli Vasból, Pécs tájékáról, az idegrángásos városokból, a fővárosból. Sokan közülük voltak már nógrádi indiántáiborban, ők magabiztosan érkeznek, az egyik szülő még a régi cserkészövét is felöltötte, hogy láthatóvá váljék, van múltja a táborozásban a családnak... Lehet, // Kábakőre" állva hogy a gyerek túlontúl szőke és túlontúl vékonyka, de az apa! Na jó, majd kiderül minden. De hogyan derül ki? Itt nincs felettes irányító szerv, nincs magyar indiántanács, aki, ami körlevélben fogalmazza meg az elvi dolgokat és talán még a programokra is jól kidolgozott tervet küld. Mi van akkor? Az ember elnézi a tavat, rábai Igái a csendre, figyeli egy kis ideig a nádas ingását, nézi, ahogy a fények a fiatal nyírfáik levelei között viiilódanak. Az ember elvonul egy kis időre valamelyik közeli stégre, leveszi a cipőjét, zokniját és belógatja a lábát az amúgy szennyezett tóba (fürödni tilos!) és befelé figyel. Aztán elindul a tábor tisztására, ahol civilzsivajba fulladna minden, de minden, ha nem találnánk meg az „ösvényt”, amin még lehet járni. Csak türelem, szeretet, figyelem, tartás, nyugalomra törekvés kell hozzá. Igazán egyszerű. át azt a ..mindent”. Megszokott módon? Programokból programokba ügyeskedve, agyonszervezve minden percet, mert „istenem! mi lesz ha unatkoznak?!” Lehet, persze, hogy lehet így is. Számtalan eszközzel, pénzzel alapos bebiztosítással olyan „programos” tábort lehet rittyenteni jó magyar népművelőszokás szerint, hogy belesajdul a feje a delikvenseknek. Program? Előre megfogalmazott és leírt „terv”? Még mit nem! „Óvakodj azoktól az emberektől, akik nem tudnak játszani. .. ” nem szó szerint, de ezt mondja a költő. A gyerek gyorsan elfogad mindent. Nem mindegy azonban ki adja és hogyan adja Az alap ez: belül történjen velünk valami. Ne legyünk ugyanazok, akik elmegyünk innen, ne legyünk azonosak azokkal, akik mi voltunk, amikor idejöttünk. Miben legyünk mások? Próbáljuk ki magunkat, ismerjük meg a másikat is, vegyük észre közel hajolva a környező világot. Ezt a kicsit itt a tó partján. Ez nem program. A program maga az ember a természet részeként. A legszebb. Három zsák bőr-hulladék elrejtve. Három törzs (harcosok és lányok vegyesen) palotás! nyomölvasófckal kiegészülve keresi, ez a „bölény-vadászat”. Meglepően gyorsan megtalálják, azonnal megalakulnak a műhelyek, készülnek a használati és dísztárgyak, textilből a harcosok ruhái, a lányok fejpántja, az ősi módszert alkalmazó „kohóban” amulettek, törzsjelvények égnek acélkeményre agyagból formázottan, készülnek az íjak, a nyílvesszők, a mozgó céltábla. A tábort hosszú zsineggel bekerítik „Ez indiántábor, belépés csak indiánoknak!” . Van aztán, aki félrehúzódik (rájuk külön kell figyelni, de nem látványosan) külön sátrat ver, van, aki az első napokban a főnökön lóg naphosszat, s amikor rájön, hogy ez így nem mehet — egyre több bajt csinál. így hívja fel magára a fokozott figyelmet. Az sem riasztja viskza, hogy az már a tetle- gességig fajul; lenyeli a gyöngyöket, ellopja a társa fegyvereit, elvágja a sátor zsinegét. .. Ennek a gyereknek nagyon rossz ' élete lehet. Nem jut rá figyelem. Talán á programok miatt. Van, akinek hiányzik a video, a számítógép és azt hiszi, unatkozik. De ahogy előrehaladunk az időben és már mindenkinek „kivívott” saját neve is van „Száguldó Nyíl” ... „Tavi Kagyló” ... „Fehér Galamb”... „Szürke Szikla”... „Ülő Bika”..« s hozzá a közösen átélt történet úgy tapad mint fejhez a haj, s ahogy kiderül fokozatosan, hogy a legbátrabbak között is első a „Kis Sámán”, akiről eddig semmi érdemlegeset nem feltételezett saját törzse sem, s most a harci túra ösvényén járva a fából készült indiánfejsze dobásában a legtöbb pontot szerezte, szóval ahogy kiviláglik például az — csupáncsak a legközvetlenebb környezetünkben vagy harmincféle növény válik láthatóvá egy séta alkalmával... Harmincféle, amiről azt hittük eddig, hogy fű és semmi más... A kábakő egy betoncsonk a tisztás szélén. Arra áll fel minden nemzetgyűléskor az indiánok főnöke. Most a békepipáról beszél a törzseknek. Azért olyan öblös, hogy körbe lehessen adni, hogy hosszan lehessen szívni, hogy legyen idő a gondolkodásra, legyen idő a másik emberre, támadjon fel bennünk a nyugalom, a szeretet, legyen közöttünk béke. Ezt mindenki érti, í. Pataki László NÓGRÁD - 1986. augusztus 20., szerda 8
