Nógrád, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-05 / 157. szám
Clufeumi ErlekezS III. Bányászati tevékenység történetének vizsgálata az etesi bányavidéken Szvircsek Ferenc tanulmánya 1 Museumi Értekező címmel tartalmilag változatos, a megjelenési formát tekintve mértéktartóan elegáns sorozatot indított útjára pár éve a Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága. A felelős kiadó dr, Praznovszky Mihály, a megyei múzeumok igazgatója, a sorozatszerkesztő pedig Szvircsek Ferenc. A kiadványok ötszáz példányban látnak napvilágot Salgótarjánban. A sorozat harmadik kiadványa a közelmúltban jelent meg, 1985-ös dátumozással. Ez Szvircsek Ferenc Bányászati tevékenység történetének vizsgálata az etesi bányavidéken című adatgazdag, számos újabb kutatási eredményt tartalmazó tanulmányát kínálja az olvasónak. Mindenekelőtt azoknak, akik maguk is a szénbányászat kutatásával foglalkoznak, illetve érdeklődnek a szűkebb haza iparának megalapozásában oly jelentős szerepet betöltő bányászkodás múltja és története iránt. Szvircsek Ferenc alapos tanulmányában ezúttal csak egyetlen, mégpedig az etesi bányavidék történetét dolgozza fel, de súlyt helyez arra, hogy mindezt szerves összefüggésben tárgyalja Nógrád megye szénbányászatának általános fejlődéstörténetével. Tanulmánya bevezetéseként a barnakőszén-bányászat környezeti feltételeit vizsgálja és foglalja össze Nógrád megyében. Többi között, kitér a nógrádi szénmedencék földrajzi fekvésére, kiterjedésére, ezen belül a salgótarjáni medencére. Közli a szénmedence rétegtani felépítését, a nógrádi barnakőszén-medence tektonikáját. Mindezzel, vagyis az ipartprténeti kutatás keretébe helyezett geológiai és egyéb leírással a szerző magyarázattal szolgál a szénmedencében térbelileg elkülönülve kialakuló bányavidékeknek, indokolja azok differenciáltságát, amelyek a tárgyalt etesi bányavidéken is jelentősek voltak. Miként a tanulmány is költi, as észak-magyarországi harmadkori medencében a barnakőszén fő elterjedése a kelet-nógrádi (salgótarjáni), az ózd—egercsehi és a sajómellé- ki medencerészekre esik. Maga a salgótarjáni medence, ahol a szénbányászat a legkiterjedtebb és legrégibb iparág volt, mintegy 950 négyzetkilométernyi területet foglal magába. „A szénmedencét morfológiai viszonyok alapján több kisebb tájegységre oszthatjuk fel: a bányászattörténeti vizsgálat céljául kijelölt Etes falut az ÉsZak-ke- leti-Cserháthoz tartozó Salgótarján—Litke terület foglalja magába” — írja Szvircsek Ferenc. — „Az etesi szinkli- nális vagy árok, két részből áll: az egyik magában foglalja Rau—Albert—Szánas— Frigyes akna szénterületét. A másik árokrendszerben folyt az etesi bányászat (Amália- akna), ahol nagy mélységre —, mintegy 200 méterre — zökkent le a főtelep, mely a legmélyebb művelése volt a nógrádi bányászatnak.” A tanulmány a továbbiakban az etesi bányavidék ipartörténetével foglalkozik. A szerző emlékeztet arra a meglehetősen közismert tényre, miszerint a nógrádi szénbányászat nemcsak a salgótarjáni, hanem az egész hazai gyáripar kialakulásában, illetve fejlődésében is igen fontos szerepet játszott. A továbbiakban arról ír, hogy bár a salgótarjáni szénmedencében folyó bányászat történetét az eltelt évtizedekben sokan részletesen feldolgozták, minden részletre kiterjedő mű még nem született. „Feltáratlan többek között a kis- és középbányák kialakulása, keletkezésük időpontja, a magánvállalkozások felszámolása és átnövése az egységesen irányított és központosított tőkés bányavállalat tevékenységében” — jegyzi meg. Ennek néhány okát is megemlíti. így például az ehhez szükséges levéltári forrásanyag korábbi feldol- gosatlanságát (a levéltár csak 1968-ban került Salgótarjánba, továbbá a volt besztercebányai bányakapitányság, melynek forrásanyagában számos, a nógrádi bányákra vonatkozó forrásanyag található, Selmecbányán van, s ennek teljes feltárása még a jövő feladata). De, a korábbi politikai igények is közrejátszottak a feldolgozások bizonyos egyoldalúságainak kialakulásában, miután elsősorban az aktuális igénynek téve eleget, a bányászat munkásmozgalmi vonatkozásait emelték ki. Ezek, valamint az itt nem említett további okok következtében a bányászat történetének fehér foltjai alakultak ki, ezek csökkentését célozta többi között az 1977-ben megindult kutatómunka az etesi bányászat történetének a lehető legpontosabb, tudományosan megalapozott feltárására. A következőkben a szerző szól Nógrád megye szénbányászatának általános fejlődés- történetéről, az etesi bányák létrejöttének körülményeiről (kőszénjogok, szabadkutatási engedélyek, bányanyitások), a központosított bányavállalatok tevékenyységéről, az etesi szénmezőben, az Északmagyarországi Egyesített Kőszénbánya és Iparvállalat Rt. (ÉKI Rt.) bányanyitásairól, a bányászok munkaeljárásairól és munkaeszközeiről az etesi bánva vidéken, a technika fejlődéséről a szénmedencében, valamint a bányamunkássá válás itteni folyamatáról. A közölt friss kutatási eredmények lényegesen hozzájárulnak ahhoz, hogy a nógrádi bányászkodás történetéről az eddiginél sokkal árnyaltabb kép alakuljon ki, jóllehet további kutatásokra is szükség van az elkövetkezendő időkben. A tanulmányt imponálóan gazdag jegyzetanyag egészíti ki. Az olvasó megtalálja a kötetben a bányászattal kapcsolatos szakkifejezések magyarázatát. áttekinthető az etesi szénterületen telepített bányák kronológiája, továbbá képek és térképmellékletek teszik még teljesebbé a Museumi Értekező harmadik számát. T. E. Faragott faldísz (Schmidt Sándor munkája) Legutóbb egy balatoni emléktárgypályázat hívta fel népi iparművészetünkre a figyelmet. Meglepően sok pályázó, sok tárgy, bőséges díjazás (325 000 forint). Nem csekély összeg, de vajon mivé lesz eredménye, jut-e a Balaton mellé egy is közülük? Ebben az évben aligha. Mire a bemutató kiállításból megrendelés születik, s a bürokrácia gátlásait legyőzve ajándék lesz, és jobbra fordul a megrendelő bazárok, butikosok ízlése, elmúlik a nyár, feledés lep be sok jószándékot, mint annyi másszor. A pályázaton nem csupán népi iparművészek vettek részt, de iparművészek és népművészek is. Mi lehet az oka? Hogy lehet, hogy ez a sokat vitatott művészet, a népi iparművészet nem csupán kecskeméti új múzeumával jutott megbecsült helyhez, s „tágította ki” a népművészeti boltok kirakatait, de megfelelőnek bizonyul arra, amit a kézműves iparművészet, s a gyári termékek nem pótolhatnak? Természetesen sem múzeum, sem pályázatok sikere nem dönti el a népi iparművészet létjogát. Még az üzletek forgalma, vagy kivitelünk bősége sem. Ám ha körülnézünk, vajon mi helyettesíthetné, akkor gondolkodásra kényszerülhetünk, megállapítva: űr maradna helyén, fehér folt a művészetekben, s elsősorban lakáskultúránkban pótolhatatlan hiány. Ne hamisítsuk meg a népművészetet korszerűsítése, eredeti feladatának megváltoztatása árán — szól az ellenvetés. És nem lehet a népi iparművészet mentsége, hogy tovább fejleszti a népművészetet, megőrizve szellemét, míg az eredendően használati tárgyakat dísztárgyakká szépítgeti. És ha már eleven, élő népművészet nincsen, őrizzük meg eredeti tisztaságában, másoljuk hűségesen, ne változtassunk rajta, ne törjük mai szemléletünk, s mai fedNÖGRAD - 1986. július 5., szombat adatok igájába. Elvnek ez is, amaz is határozott és tisztességes. Mint mindenben, a népi iparművészeiben is lelhetünk dicséreteset és elvetendő! A sárospataki Rákóczi Múzeum a múlt esztendőben megvásárolta fafaragó tábora alkotóinak java munkáját. Remekműveket, bár egy sem volt közöttük a régi értelemben vett használati tárgy. Reliefekre, oszlopokra alkalmazott népi. motívumok voltak ezek, az önkifejezés művészeti fokán, s mégis a népi iparművészet jegyében. Ügy látom, leginkább a faragók vállalják ezt a művészeti mentést. Rossz példa viszont, amikor — mondjuk —, a bukovinai fekete-fehér-meggypiros alapszínű, s csak ebben a színállásban szép és eredeti szőtteseket, narancssárga, zöld, ki tudja még meddig rontható „átírásban” kéri a kereskedelem, hivatkozva a kedves vevő ízlésére, igényére. Addig minden rendben van, hogy a régi párnavégeket, lepedőszélek mustráit mai díszpárnákra (amik valójában nem is csak díszek!), falvédőkre, asztali futókra alkalmazza a népművészből ígv népi iparművész- szé vált alkotó. S eddig talán a faragóknak, szövőknek, hímzőknek, bőrösöknek, ne- mezeseknek van könnyebb dolga, mint a kerámikussá lett fazekasoknak, hiszen őket jobban köti, kötelezi a népművészet. A népművészet tárgyai nyilvánvalóan nem tölthetik be, vagy csak ritkán eredeti feladatukat. A bokályban ma nem tejet alvasztunk, hanem virágot tartunk, a komaszil’. Pályázat hivta fel a figyelmet Á népi iparművészet létjoga Haza i tájakon SZALONNA Szalonna román kori temploma és a harangláb Ha az utas Miskolc felől halad az Aggteleki-karszt felé, még mielőtt a szelidebb hajlatú dombok heggyé magasodnának, a Bódva folyócska egyik nagyobb kanyarulatában — a Rakaca-víztározótól szinte csak egy ugrásnyira — találhatja meg ezt a kisközséget. A helységben azonban nem csupán a Bódva csörgedezik; hosszú évszázadok óta buzog ott egy forrás is. Nyilván éppen ez a télen is langyos — 21—22 Celsius-fokos — forrás csábította letelepedésre a régebbi korok emberét, hiszen ott melegedhetett is, később pedig egy folyvást pergő malmot is működtethetett. Amikor honfoglaló őseink a Kárpát-medencében megjelentek, ez a vidék Örs vezér birtoka lett. Az ő népe építtette fel azt a kis kerek templomot, amely a ma is álló, román stílusú egyház szentélye. (A régészek az előbbi épületrész keletkezésének idejét a XI. századra teszik; a hajó a XII. századból való.) öra vezér utódai a tatárjárás utánig birtokolták ezt a vadban, halban egyaránt gazdag tájat. Ekkor azonban vakében nem ételt hordunk, hanem ecsetet és ceruzát érzünk, a hímzett párnával nem az emeletes ágyak látható oldalát ékesítjük, hanem heverőnkön szolgálja kényelmünket. Arra a csodálatos, évszázadokon át kiérlelt művészi szemléletre, ami a népművészetet oly változatossá, gazdaggá, szépségekben kimerít- hetetlenné teszi, mai egyhangú, sokszor sivár környezetünkben pótolhatatlan szükségünk van. Ez nem nosztalgia, nem visszafordulás, ez egyszerűen okos felhasználása olyan értékeknek a folytonosság jegyében, amelyeket más nem képes helyettesíteni. A hiba a hamisításnál kezdődik, az olyan változtatásoknál, ha az új feladatok helyett, a „továbbfejlesztés” helyett a hagyomány eredeti értékeit, szépségeit szétzúzzuk, lezülleszt- jük, elszegényesítjük, vagy alkalmatlan helyen, s. rosszul alkalmazzuk. Amikor „a csizma az asztalra kerül”, ahol nincs helye. Áldásos a népi iparművészet munkája, ha valóban életet ad népművészetünk holttá nyilvánított értékeinek. s behozza mindennapjainkba azt a csodálatos formavilágot, színek együttesét, a tökéletes mívesség harmóniáit. amire egyre nagyobb szükségünk van, sokszor visszá- iára fordult technizáAdásunkban. De nincs szükség népművészetünk devalvációiéra, a vásári holmi szaporítására. A határt meghúzni népművészet, néni iparművészet 'és iparművészet között nehéz, az érték és bóvli bűzött a határ azonban világos. Szüntelen figyelmet. kritikát jelenlétet követel. hosv ne en ged lünk olcsó megoldásoknak, tisztázatlan piaci látszatigénynek. K. A, ) lami okból túladtak rajta. Az új gazda Tekus, a sárosi ispán lett. ö sem volt akárki, de fia, István, apja hatalmán is messze túltett: Magyarország nádoraként, tehát a király utáni első emberként vonult be a történelembe. A Tekus nemzetség aztán több ágra bomlott. Az egyik ilyen leszármazott! ág éppen a Szalonnái nevet viselte. Közéjük tartozott az a Szalonnal István is, aki Páduában gyűjtötte magába a humanista tudományt, s aki hazatérte után nemcsak a templomnak viselte gondját, hanem kolostort is építtetett az odahívott pálos szerzeteseknek. A szalonnái templom belső falain ekkor már ott sorakoztak a részben ma is látható, remekmívű freskók. A déli oldalt Antiochiaj Szent Margit legendájának jelenetei díszítették — ezeket valószínűleg 1250 és 1300 között örökítette meg egy ismeretlen mester —; a próféták (Ábrahám, Jeremiás, Dániel, Illés stb.) mellképeit pedig az 1400-as években festette meg Szepesi András, meg máig névtelenségbe burkolózó társa. Valóságos egyházi központ volt ekkoriban a falu: díszes templomába messze földről elzarándokoltak. Köztük nyilván azok a cseh származású bányászok is, akik a környékbeli hegyekből hozták felszínre az érceket. A pezsgő életnek azonban véget vetett a török. Az ellenség 1526. szeptember lóén dúlta fel Szalonnát, mégpedig olyan kegyetlenül, hogy a nevezetes templomból is csak a csupasz falak maradtak meg. Egészen a század végéig kellett várni, amíg a helyreállítás megindult. Ekkor, 1598-ban került újra fedél az épületre, a faunra pedig hófehér mész'oorítás. Akkoriban ugyanis már a reformátusok élték ott a maguk sokkal egyszerűbb hitéletét, amelyhez köztudomásúan nem illenek a díszek, a festett faliképek. Tulajdonképpen ez a le- meszelés mentette meg a freskómaradványokat az utókornak. Egészen 1929-ig fedett, óvott Szalonnán a mész. Ekkor azonban egy nagyobb szabású helyreállítás során előbukkant Antiochiai Szent Margit legendájának néhány epizódja. 1974-ben pedig már tudatosan és alaposan vizsgálták végig az ősi falakat, s bontották ki mind a próféták portréit, mind azokat a lovas alakokat, amelyek talán egy Szent László-ábrá- zolás szereplői. t A műemlékvédelem szakembereinek hála, a szalonnái templom ma már kívül-belül példásan felújítva hirdeti a régi mesterek dicsőségét, művészetük értélként. Odakint első pillantásra is látni, hogy melyek a XI—XII. századi falmaradványok, odabent pedig szinte a műnyomatok élességével ugranak elő a faliképek maradványai a patyolat fehérségű síkokból. A harangláb a református hívők adakozásából 1763-ban épült, és a templom szomszédságában mutogatja robosztus formáit. Hanem a meleg vizű forrás mindmáig kiaknázatlanul, za- bolázatlanul buzog. A. L. FODOR ANDRÁS: Amikor szembefordulsz... Amikor szembefordulsz a mozgó végtelennel, egy pillanatra látod, hogy árad meg a lét: pupilládban a mennybolt töretlen kupolája örök lencsébe fogva méri a változók vad örömét. Lábak ingáin duzzadó harangos tarka vásznak, vitorlák nyelve leng a néma vízen át, a csípőkből szökellő testek forró virága az időnek feszíti két bársony-paizsát. Amikor■ szembefordulsz a sodródó jelekkel, agy percre megbocsátod hogy nem rólad beszélnek, hagyod a névtelent, a megszámolhatatlant, hadd töltse be esendő törvényeit a térnek. Ha tudnál nyelvükön, most kimondhatnád a földet, bőrödön átbizsergö kísérteiét a szónak; jön a világ a fűben, mint hű kutyafej úszik zöld ár fölött egy eleven csónak.
