Nógrád, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-05 / 157. szám

INFLÁCIÓ Erkölcsi értékeink változásai |fVr; RÖCZI ÉVA: A? infláció érdekes dolog: szó szerint íelfújódást jelent, és igen sokat mondó az alap­szó. csakhogy pontosan senki sem tudja, mitől fúvódnak fel az árak, mitől csökkennek a-/ értékek napról napra Vagyis: csökkennek az érté­kek és nőnek az árak. Min­den közgazdasági magyará­zat ellenére van a szóban valami misztikus: hát még a szellemi értékek inflációjá­ban! Mert a zöldségárak nö­vekedését még csak lehet ma­gyarázni éghajlati, piaci okokkal, ám egy-egy szelle­mi, erkölcsi „árucikk” érték- csökkenését, árzuhanását aligha lehet pusztán a vásár­lóerőre, kereslet-kinálat ará­nyainak alakulására vissza­vezetni. És mégis ... Az utóbbi években egyre ritkábban 'hallottam érték­mérő jelzőként elhangzani a „tisztességes, becsületes” ro­konértelmű fogalmait. Mint­ha a hétköznapi, állampol­gári értékítéletek is elveszí­tették volna aranyalapjukat, erkölcsi etalonjukat. Igaz, to­vábbra is dicsérjük az újat, kezdeményezőt, de ritkán mi­nősítjük erkölcsi értelemben, mintha a sajtó nyelvéből is kikoptak volna e hagyomá­nyos fogalmak: csak a válto­zó törvények és rendeletek pislákoló irányfényeit látjuk, melyek a tegnapi visszaélést holnapra követendő példa­ként állítják elénk, s a hol­napi innováció esetleg ma még törvénybe ütköző, gya­nús, esetleg büntetendő cse­lekmény. Ember legyen a tal­pán, aki elmélet és gyakor­lat között eligazodik, azon a senkiföldjén, ahol csak „ügyesség” és „ügyeskedés” létezik, ahol a korrupció a gazdasági létezés eszköze, ne­vezzük akár hálapénznek, borravalónak, csúszópénznek vagy megvesztegetésnek, akár hatalommal való visszaélés­nek, bizonyíthatatlan zsa­rolásnak, álközéletiségnek és éldemokráciának. Mintha a nemzeti egységet úgy értelmeznénk, hogy abba a korruptak, véleménynéü- küliek, tolvajok, sikkasztok is beletartoznának. Az infláció rejtélyes folya­mat a közgazdaságban is, hát még a közéletben, az erkölcs­ben! Hol kezdődik a durva­ság, agresszivitás, ami még eltűrhető egyre lazuló min­dennapi normáink szerint? Milyen közterületen elköve­tett garázdaságon háborod­hatunk fel, milyen közéleti visszásság élesztheti fel jogos haragunkat? Mintha egyre bizonytalanabb lenne az össz­kép Kis és nagy dolgok ösz- szemosódnak, az állampolgár ingerülten legyint, mereven maga elé bámul, nem akar beleavatkozni, nem akar bajt. Hallgat a gyűléseken, ahol csak fizikai jelenlétét jegyzik, ahol csak igenlő szavazatát veszik tudomásul. hallgat a félreütött pénztárgép, a meg- csúszot számla előtt, hallgat a buszon, ha a lábára lépnek, félrelökik, hallgat az üveg- visszaváltónál, ha göngyöleg hiányában hazaküldik, mert már morogni sincs kedve. A kis dolgok felfúvódnak, da­gadnak, a jogos tiltakozás ok- vetetlenkedéssé torzul, a dur­vaság és ügyeskedés pedig önkifejezéssé. A végeredmény: lesznek hi­vatalból mindent lelkesen he­lyeslők, lesznek mogorva le- gyintők, s középen a sűrű, kétségbeejtő tömeg: a tompán tűrök, az értelmetlen sorállók, a felheccelhetők és leinthetők, az erkölcsi infláció legnagyobb vesztesei. Az erkölcsi infláció: erköl­csi kopás. A semmire sem kö­telező utca erkölcse. A sza­bad helyre autók állnak be, az elvesztett tárgyak új gaz­dára találnak, ne tartsuk fel a forgalmat, haladjunk, em­berek. Ki kérdezné meg, hogy miért és merre? Csak a véres balesetek keltenek némi fi­gyelmet, összegyűlnek a bá­mészkodók, ám nem segítő embermivoltukban, hanem nézőként. A hatóságok intéz­kednek, élvezzük a látványt. Ez az infálció nem közgaz­dasági természetű: a felnőttek műve. S, a felnőttek néha cso­dálkoznak, hogy gyermekeik rájuk hasonlítanak. Durvák és közönyösek. A megfelelő kötőszavakat már megtanulták az élethez. Fizikai erejük is nő: nemsokára ők is félre tud­nak lökni valakit az utcán. Az autódudát már most is meg tudják nyomni. Uramisten, miféle fantaszti­kus filmet álmodom? Csak, nem épülő-szépülő hazánkban játszódik, kiművelt ember­fők, nagy közös célok, remek vezércikkek és kitűnő orvosi tanácsok földjén? Sz. Sz. P. Ősanyámhoz — PETRÖCZl KATA SZIDÓNIÁNAK — Forogtam én is kemény szelekben, és sodortattam sebes árvizekben: utódod ezért lehettem más-arcú, más-vérű létemre, te morc. sötét nagyasszony. Nem mint becsalicsárda-cégért bitorlóm nevedet, inkább köszönet ez s versbe írható s csak így kibírható fájdalom módszertanáért. KISS DÉNES: A gyerekek A gyerekek a gyerekek még a szívemhez illenek De aztán tovaillanak korán fölkeltő hajnalnak rozsdálló alkonyatoknak A gyerekek a gyerekek emelik még az egemet Szemtiszta arc puha tenyér Kinyújtott karjuk a napig ér! SZEPESI JÓZSEF: Állapot Mit ér a vers, ha oly tiszta, mint csíz nélkül a kalitka? S, mit ér a bölcs, terjedelmes elmemű, ha ködtől terhes? Mit ér az érték, amivel kacér an Játszik a hitel? Mit ér, mit ér az értelem? Ezt kéne végre értenem. Mert egy forgószél felkapott, felhőkig fújt és eldobott. S, most fenn az égi tengeren nyargal a táltos szél velem. Szememre ~égi hajnalok csókolnak hajnalcsillagot. Textilbe szőtt álmok Beszélgetés Katona Szabó Erzsébettel Katona Szabó Erzsébet, tex­tilbe szövi álmai. Gobelinjein a mesék arany-ezüst és gyé­mánt erdején vezet az út. Vi­lágos, tiszta színei a termé­szeti jelenségeket idézik. A szőnyegek mellett egyenrangú szerepet szán a jelmezterve­zésnek is. S a megélhetést nyújtó divattervezéssel sem váltja aprópénzre művésze­tét. Most éppen a Dorottya utcai kiálHtóteremben láthat­juk alkotásainak egy részét, mintegy összefoglalón eddigi munkásságát. Amikor élet­ívének állomásait pörgetjük vissza, elérkezünk művészete bölcsőjéhez, Kalotaszegre. — Igen, szerencsésnek tud­hatom magamat. Leginkább abban, hogy akkor és ott szü­lettem, ahol és amikor még élt a népművészet. Nagy­anyám számára nem jelentett — mai divatos kifejezéssel él­ve — hagyományőrzést, hogy magahímezte ruhát öltött ma­gára. Valahogyan minden ter­mészetes volt, anélkül, hogy művészetiek nevezték volna. Szülőföldemről a természet közelsége kísér. Gyermekkori álmom volt, hogy kosztüm­tervező legyek. Édesanyám monumentális szőnyegeiknek szentelte életét. Az aprólékos, rengeteg időt rabló tevékeny­ség láttán először inkább a ruhatervezés felé fordultam. A kolozsvári iparművészeti főiskolán mindezek ellenére gobelin szakon végeztem. Ez­után kerültem Marosvásár­helyre, a bábszínházba. — Ezek szerint nem vélet­len, hogy eljutott a jelmez­tervezésig. Csakhogy ezek a jelmezek nem konkrét darab­hoz készülitek. Hogyan lehet úgy tervezni a jelmezeket, hogy azok ne kapcsolódjanak hús “vér jellemekhez? — Egy sohasem volt szín­darab alakjait szerettem vol­na megjeleníteni. Sokat töp­rengtem: miként lehetne mon­danivalómat közvetíteni. Egy formai újítás segített. A jel­mezeket bábukon szokták be­mutatni. Csakhogy az rette­netesen idegen. Majdhogynem taszítja egymást a lelketlen bábu és a textilbe szőtt gon­doláit. Így aztán először a bá­bukat öltöztettem fel, amihez természetesen felidéződtek a színházi élménvek, az ott el­sajátított fogások. Ügy érzem — minden belemagyarázás nélkül —, az érzelem- és gon­dolatvilág színes skáláját je­Jelmezek a kiállításról lenítjük meg a textíliák, a szabások, a díszítések segítsé­gével. — A sötét tónusok például mit rejtenek? — Az éjszaka világát sze­rettem volna segítségükkel elénk varázsolni. A titokzatos álomvilágot, amelyben min­den lehetséges. Egyáltalán az élet misztikus oldalát kíván­tam megragadni a jelmezké­szítés eszközrendszerével. A kék árnyalatú jelmez díszíté­sével az életfát szeretném föl­idézni. A szív fölött a leve­lek az erek lüktetését, az élet szövevényét hordozzák. — Ügy tűnik, hogy most inkább a jelmeztervezéssel foglalkozik. Már régebben is láthattuk kiállításon a gobe­linjeit. Hogyan fér meg mind­ez egymás mellett? — Közös a gyökér: a tex­til. A körülmények döntik el, éppen mivel foglalkozom a legszívesebben, a legintenzí­vebben. Sokáig nem volt mű­helyem, vagy éppen kiállítás­ra készültem. Azután ott van, mondjuk, a műfaj nehézsége — ami ugyanakkor szépsége is —. Leírhatatlan az érzés, amikor elkészül a szőnyeg, a kiderül: sikerült-e az elképze­léseimet megvalósítani. A ru* hát egyben lehet látni, köny* nyebb alakítani, formáim. — Hogyan valósítja meg ma az iparművész terveit? Mindent a két kezével ké­szít. vagy akadnak segítőtár­sak? — Talán az lenne a leg* szebb, ha mindent magam ké­szíthetnék. Ám a sok-sok ké­zimunka rengeteg időt kíván.' Anyám példája lebeg előttem: elképzeléseinek csak töredé­két valósíthatta meg, mert mindent maga csinált. Igen, vannak segítségeim, de csak addig, hogy állandóan utolér: hessem magamat. — Nem feledkezhetünk meg divattervezői munkásságáról sem. összefér vajon a művé­szet és a köznapi használhat tóság? Nem jelent tudathasa* dásos állapotot, amikor csali szép ruhákat tervez? — A divat csak annyira ér* dekel, amennyire meghatároz­za a kor arculatát. Ezen be­lül próbálok egyénit nyújtás ni. Többször voltam szemta­núja, amint megváltozott aa ember, aki felvette az álta­lam tervezett darabot. Más a tartása, más a viselkedésmód­ja, minthogyha a selyem esé­se, a hímzés vonala kibonts* ná igazi egyéniségét. De az is előfordul, hogy elfed és sze­repjátszásra kényszerít. Tet­ten érhetjük ilyenkor, hogyan manipulál a ruha, a divat. Vágyunk az újdonság után, hogy mások lehessünk, éa mégis ugyanazok. E. K. ] Mttmii ni ii ii ii ii in ........................................................................ R égnél! ben szokatlan házassági ap­róhirdetésre bukkant Kiss Ödön. Többször is elolvas­ta, mert egyszerűen nem akart hinni a szemének. „30 éves, 165 cm magas, aránytalanul kövér, nagyon csúnya, albérletben lakó kisfizetésű tisztviselőnő ke­resi elnéző és megértő férfi ismerettségét házasság cél­jából „Mirigy” jeligére a ki­adóba.” Agyafúrt — csóválta meg a fejét Kiss Ödön. — Ez a nő tisztában van vele, ho­gyan lehetséges annyi fé­nyesre szidolozott önreklám közül előnyújtózkodni. Pe­dig a fejemet rá, hogy min­dennek a fonákja igaz, és egy nagyon csinos, karcsú, jókeresetű, vezetőbeosztású hivatalnokról van _szó. Ha­tásos reklám az egész, fi­gyelemfelkeltés a temérdek „nagyon csinos”, „szépnek mondott”, „széparcú”... stb. között, akár az édességek émelyítő garmadájában egy adag füstölt csülök. Ha viszont mégis igaz, amit közölt — töprengett tovább —, akkor meg az őszintesége bámulatra mél­tó. Ilyen pőrén kitárulkozni, ez minden tiszteletet meg­érdemel ! Elhatározta, hogy ír a nőnek, megismerkedik vele. Több vázlat után egy na­ivon szép. csaknem költői levelet fogalmazott, mely­ben az őszinteséget hangsú­lyozta ki, mint a társaskap­Tóth-Máthé Miklós: így jeli csolat legfontosabb érzelmi fundamentumát. Nem felej­tette el megemlíteni azt sem, hogy sohasem vonzot­ták a szexbombák. Mert ugyan kivételek persze van­nak, de megítélése szerint a legtöbb szexbomba ké­sőbb üres és rozsdás bom­bahüvellyé értéktelenedik, legfeljebb „víztárodásra” al­kalmassá. A levélben mellé­kesen kitért arra is, hogy főosztályvezető, egy Zsiguli és egy épülő hétvégi ház gazdája, csak éppen a fele­ségéről meg a két gyerme­kéről nem tett említést. Nem lehet mindent egyszer­re, majd alkalomadtán sor kerülhet a kényesebb té­mákra is. A nő válaszolt, telefon­számot adott meg, és Kiss Ödön még aznap felhívta. — De én valóban nagyon csúnya vagyok — közölte a nő a telefonba —, ne táp­láljon illúziókat, mert a hir­detésbe a színtiszta igazat írtam. Kiss Ödön megnyugtatta, hogy nem táplál illúzióikat, és a hirdetésben éppen ez a kendőzetlen őszinteség ra­gadta meg, ezért hát nagyon szeretné a személyes talál­kozást. A nő azt felelte, hogy ő szívesen találkozik szemér lyesen is, de nem akar hiá­ba fáradni, tehát mielőtt bármiben megállapodnának, jobb, ha Kiss Ödön előbb átgondolja a dolgot. Ugyan­is már kétszer adott fel ilyen szöveggel apróhirde­tést, kétszer ment el hiába, de nem volt ott az illető, illetve lehet, hogy mégis ott tartózkodott, csak éppen a megbeszélt jel hiányzott elő­le. — Ahogy megláttak, nyil­ván eldugták az újságot. De megértem őket, hiszen én valóban borzasztóan kövér és nagyon csúnya vagyok, a férfiak meg ugye... — Ne is folytassa — vá­gott közbe Kiss Ödön —, csak sajnálni tudom azokat a szerencsétleneket, ök még nem tudják, hogy az őszin­teség mindennél fontosabb. Sőt továbbmegyek, az őszin­teség szépít, tehát én máris csinosnak látom magát. — Ez igazán nagyon ked­ves — mondta a nő —, de azért csak legyen mindenre felkészülve. Ha akarja, ad­hatok egy kis előzetes jel­lemzést önmagámról... — Isten őrizz — tiltako­zott Kiss Ödön —, hová gondol? Megfosztana a meg­ismerkedéssel járó megle­petés j>---Wiától... A hang­ja igazán kellemes, a többit bízza a képzeletemre. Aztán megállapodtak egy presszóban, a napban, az időpontban és az ismertető­jelben. Kiss Ödön az Űj Tü­kör legújabb számát teszi majd az asztalra, a nő meg egy színes esernyőt hoz a hóna alatt. Ha véletlenül elkerülnék egymást, Kiss Ödön természetesen újra je­lentkezik telefonon. — Azért a Mirigy jelige túlzás — kockáztatta meg Kiss Ödön búcsúzóul. — Hogy lehet valaiki ennyire engesztelhetetlen önmagá­val szemben? Nem is be­szélve arról, hogy sajátma­gunk esztétikai hovatarto­zását a legnehezebb meg­ítélni. — Csak várja ki a végét — nevetett halkan a nő —, és maga is tapasztalni fog­ja. hogy nem írhattam Tündét vagy Csipkerózsi- kát... Sőt, ha belegondo­lok, talán még egy kicsit elnéző is voltam magammal szemben, Kiss Ödön felajzottan ké­szült a találkozóra. Sok ka­landban volt már része, de úgy érezte, mindegyik kö­zött ez lesz a legizgalma­sabb Egvszerűen nem akar­ta elhinni, hogy a nő olyan csúnya legyen. Akárhány­szor próbálta elképzelni a találkozásukat, mindig egy nagyon csinos nő perdült be a presszóajtón, aki majd kicsit csúfondáros nevetés­sel honorálja az ő meglepő­dését. És ha mégis? Ha va­lóban nagyon csúnya? Ak­kor meg az őszintesége lenyűgöző. Aki képes lyen kegyetlen önkri­tikával nézni saját magát, az kemény jellem, egyéb dolgokban is következetesen egyenes lehet. Vagyis min­denképpen megéri, hogy megismerje. Ha nagyon csi­nos, akkor ugyan hazudott a hirdetésben, de a szépsé­ge menti, ha nagyon csú­nya, akkor meg az őszin­tesége vonzó. És negyven­évesen már megengedheti magának az ember azt a luxust, hogy ezt az erényt a szépség fölébe helyezze. A megbeszélt időpont előtt már egy jó negyed­órával ott ült a zsúfolt kis belvárosi presszóban, és feszülten leste a bejáratot. Az Űj Tükör legújabb szá­mát a kólásüveghez támasz­totta. Ha nagyon csinos, fene bánja, ha nagyon csúnya, üsse kő — latolgatta, amíg lassan kortyolgatta a kólá­ját, ahogy vánszorogtak a percek. Aztán a megjelölt időpontban pontosan meg­jelent a nő. Hóna alatt a színes esernyőt szorongatta, és Kiss Ödönnek első döb­benetében az jutott eszébe, hogy az a színes esernyő az egyedüli, ami valamicskét mutat rajta. Ez a nő nagyon ősz!nte...l ismerte el tárgyilagosan, míg gyorsan becsúsztatta aktatáskájába az Üj Tükröt, és kicserélte egy Esti Hír­lappal. 0 nn tétován el- 11 u indult az asztalok között, arcán za­vart, kicsit ráfagyott mo­sollyal nézegetett szét, és amikor az eredménytelen körséta után kilépett az ut­cára. Kiss Ödön sajnálat­tal kevert lelkifurdalást ér­zett. Mintha egy ember félt­ve őrzött titkába pillan­tott volna felelőtlenül, hogy aztán szemérmetlen módon visszaéljen vele. Szeretett volna felugrani és utánasi­etni, hogy visszahívja leg­alább néhány szóra, egy kis beszélgetésre, de úgy érez­te. a lábait láncos vasgolyók húzzák, akár a középkori elítélteknek. Pedig — vil­lant át az agyán — talán ez lehetett az egyetlen nő az életemben, aki igazán őszinte volt hozzám! NOGRAD - 1986. július 5., szombat

Next

/
Thumbnails
Contents