Nógrád, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-26 / 175. szám
< Á Palócföld idei harmadik száma Figyelmet érdemlő tematikai retegzeltség jellemzi a Salgótarjánban megjelenő Palócföld idei harmadik számát. A terjedelem bővülése jótékonyan hatott valamennyi, de elsősorban a szépirodalmi — ide sorolom az Ablakot is — és a Valóság rovat további kibontakoztatására, tartalmi elmélyítésére. Változatlanul érdeklődést kelt az Élő múlt, s természetesen a korábban már megszokott rovatokba sorolt többi publikáció. A lap szépirodalmi anyaga most Baranyi Ferenc, Bódi Tóth Elemér, Vaderna József, Tamás István, Szepesi József, Németh Miklós Attila verseit, továbbá Konczek József és Erdős István novelláit tartalmazza. örülünk a korábban rit. kábban szereplő Tamás István és Erdős István ismételt megjelenésének a Palócföldben, N émeth . Miklós Attila személyében pedig a szerzői kör további bővülésének (Lukács Gergely Sándor után most újabb költőt mutatott be Nóg- rád megye folyóirata, mégpedig Nógrádiban élő szerzőt). Ügy véljük, a jövőben talán érdemes lenne megfontolás tárgyává tenni azt is, hogy legalább alkalmanként egy-egy szerzőt több írással mutasson be a folyóirat, mintegy érzékeltetve annak valamely alko.' tói törekvését, esetleg korszakát. Ez főként költők esetében lehetne célravezető, mert hiszen évenként egy-két vers nem alkalmas arra, hogy plasztikus képtet adjon egy év terméséről, a költői gondolkodás alakulásáról. Egyébként, valami hasonlóra van példa a Palócföldben. a mostani számban is. A Műhely című rovatra gondoltunk. Ebben most Tandori Dezső versét, s Zalán Tibor Tan- dóriról való „töprengését”, valamint Zalán Tibor hang játékát és Tandori Zalán költészetéről gzóió esszéjét találja az olvasó. Az Ablak mai szlovák költők verseiből nyújt át jókora csokrot Tóth László avatott válogatásában és fordftásábfun. lEz a fajta ablaknyitoga/tás ma Is változatlanul időszerűnek flátsafflc, s föltételezve a kölcsönösségeit nagy haszonnal •ár. Miként Tóth László okos ajánlásában írja, „számos jel mutat arra, hogy a magyarországi versolvasónak nemegyszer alaposabb információi lehetnek — és vannak is — a tőle távoli és idegen népek költészetéről, mint a vele szomszédságban és évszázadokig történelmi közösségben élő szlovák nép lírájáról”. Igaz, e többnyire kölcsönös tájékozatlanságnak történelmi, szociológiai és lélektani okai is vannak, ezt szántén nem hallgatja el az ajánlás, ezek fölszámolásában tehát sokat tehet minden olyan törekvés, amely a jobb megismerést szolgálja. Ilyen a Palócföld mostani ablaknyitása a kortárs szlovák lírára. Az Ablak Milan Kraus, Ivan Mojik, Ján Ondrus, Jan Koska, Lubomir Feldek, Vojtech Kondrót. Stefan Strázay, Mila Haugová, Ivan Strpka, Kamii Peteraj, Ján Strasser, Frantisek Lipka, Karol Chmel és Daniel Hevi- er verseit közli. Említettük, a Valóság rovat megújulása, azaz a folyóirat társad a! ompo 1 i ti Icai jellegének karakterisztikusabbá válása a mostani szám egyik legnagyobb erénye. Külön öröm, hogy ez elsősorban nem az úgynevezett mozaiktechnikával készült riportok korábban kissé monotonná váló közlésével, hanem a valóságtól tárás szempontjából nagyobb mélységet lehetővé tevő szociográfiák, igazi interjúk közreadásával történik. (Itt jegyezzük meg, az sem lenne helyes, ha az interjúk sokasodnának el a lapban, ezek színvonala ugyanis most sem egyenletesen magas.) A Palócföld mostani számának kétségtelenül legizgalmasabb írása 'most történetesen mégis egy interjú, Ács Zoltán Felépül végre a házunk? című kitűnő, a lényeges kérdéseket boncolgató írása. A szerző dr. Petschlng Mária közgazdásszal a lakásépítés körüli bonyodalmakról és ellentmondásokról beszélget, érintve mindazon neuralgikus pontokat, amelyek napjaink, ban e téren is növelik a társadalmi feszültségek számát. Kérdései lényegbevágóalk, a válaszok korrektek. A lakáshiányból adódó társadalmi feszültségek lehetséges következményei valóban súlyosnak látszanak, a kérdéskomplexum felelős további vizsgálatára ösztönöznek. Ugyancsak a Valóság rovatban ad közre részletet egy hosszabb szociográfiából And- rassew Iván és Pál János. Hortobágyi Zoltán pedig Gres- sai Sándort kérdezte arról, miért vállalta el egy „lerobbant” gyár vezetését? A Történelmi figyelő rovatban Romsics Ignác a már megszokott magas színvonalon elemzi Szenti Tibor. Parasztvallomások című könyvét, amelynek tárgya vásárhelyi gazdák élete. Az Élő múlt pedig az utolsó nógrádi nagyasszonyt, Balogh Károlynál mutatja be gazdag jegyzetanyaggal. Balogh Károlyné adta közgyűjteménybe a Madách család levelezésének jelenítő« részét, a család 1850. évi osztályegyezségét, a fotó- gyűjtemény értékes darabjait, Bérczv Károly teljes irodalmi hagyatékát, s rendszeres konzultációt biztosított a Madách. kutatóknak. Nógrád Megye Tanácsa 1985-ben ezért Madách-díjjal jutalmazta. Budapesten halt meg 1985. február 9-én, Csesztvén nyugszik. A közreadott válogatás anyagát adó magnós beszélgetés 1984 nyarán készült Balogh Károlynéval. A teljes felvételt a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeum őrzi. A beszélgetést Praznovszky Mihály megyei múzeumigazgató és Kerényi Ferenc irodalom- történész készítette. Az interjú szövegét Kerényi Ferenc rendezte sajtó alá. A Mérlegen rovatban találjuk Laczkó Pál, Bezzeg János ég Endrődi Szabó Ernő, Alföldy Jenő, valamint Magyar József kritikáit. Alföldy Jenő Banos János Létlelet című verseskötetét elemzi, fölvázolva a nógrádi születésű költő eddigi költői törekvése imek legfontosabb jellemzőit la. A Palócföld idei harmadik száma borítóján és a belső oldalakon Milan Sokol besztercebányai grafikus munkái láthatók, aM a tavalyi mátra, almás! művésztelep vendég^ ▼ollt T. E. hazai tájakon Galga menti falumúzeumok ' Ha Gödöllőről, a táj kapuiéból indulunk útnak, kitárulkozik előttünk a Galga mente. Kevesen fedezték még fel a fővárostól kőhaj í- tásnyira rejlő kincseket. A kirándulók a Dunakanyar bűvöletében nemigen jutnak el 0'*náshová. Pedig a Galga mente falvainak megismerése nem csupán a néprajzosok, a i történészek számára nyújt i élményt. Gödöllőt elhagyva Ipány, Zsámbok, Aszód, Ik- tjad, Galgamácsa útvonalat jegy nap alatt könnyűszerrel f^iegtehetjük. Hazánkban a legtöbb helyen az utolsó pillanatban eszméltek: lebontották a régi házakat, s nem maradt mu- i Hatóba sem. Itt’, a Galga menetén utolsó pillanatokban még »«ikerült egész utcasorokat ( megmenteni, s a népi építészet legjellegzetesebbjeit falumúzeumokká avatták. így például Dányban a múlt század végén épült nádtetős, vert falu zsellérházban a paraszti életforma tárgyait gyűjtötték össze. Egyedülálló a házak ormára egykoron kitűzött keresztekből álló gyűjtemény. Galgamácsán meg- 1 tekinthetjük Dudásné Valkó i jf üli hagyatékát. Ikladon, ebben a német nemzetiségű községben a tányérokat gyűjtötték. A múzeumba is jutott belőlük. A század elejei kisgazda portája az egykori életmódot is tükrözi- A tornácot gondozott szőlő futja be. Ugyanakkor a mostani berendezés — mind a portán, mind a házon belül — az egykori állapi jjptoknak megfelelő, _ ^ ÜlÉ* Enteriőr a zsámbokl tájházban. Akár egyéni utat választunk, akár csoporthoz csatlakozunk, utolsó állomásul választhatjuk Zsámbokot. S ha egy kis szerencsénk van, a tájházban megtekinthetjük a lakodalmast. A falu központjában épült házban fogadják a vendégeket. A vert i falú épület jómódú paraszt- gazda hajlékát tükrözi. Bár a tárgyak több háztartásból kerültek a múzeumba, mégis jellemzően mutatják be a huszadik század első felében, élt módosabb gazdák életvitelét. Lapu Istvánná, a ház őrzője szívesen magyarázza el az eszközök használatát. Valamikor a hagyományőrző együttesek előszeretettel mutatkoztak be szemléken, fesztiválokon, lakodalmi jelenetekkel. Zsámbokon sajátos varázsa van a helyszíni bemutatóknak. Igaz, itt is imitáció mindez, mégis eredetinek tűnik. A falumúzeum kertjében gyülekezik a vendégsereg és a hagyomány- őrző együttes. Közösen énekelik a dalokat, majd később közösen rophatják vacsora után a táncot is. El lehetne meditálni azon; vajon nem nagyon művi-e a vőfély köszöntője. A beállított jelenetek csupán utánzói az igazinak. Azon sem ártana elgondolkodni, miképpen lehetne felfrissíteni a jó néhány esztendeje sikeresnek ígérkezett kezdeményezést- * Kiváltképpen most, amikor a kultúra, a népművészet bemutatása és az idegenforgalom közös találkozási pontjait kutatjuk. Mindenesetre ezek az adottságok léteznek: egy szép táj értékei, hagyományai a Galga mentén. E. K. Gábor Miklós pályaképe Hamlettól Gábor Miklós a Hamlctben. A zalaegerszegi társulat Madách Az ember tragédiája című színművét Ruszt József rendezésében mutatta be- A képen Fekete Gizi, Szalma Ta más és Gábor Miklós. — És mit csinál most Gábor? Váratlanul ért ez a kérdés tavaly ősszel, egy londoni lakásban, az angol színikritikusok doyenjének, öreg barátomnak a házában. John Trewin kérdezte, és az első pillanatban azt hittem, egy Gábor' keresztnevű közös barátunk után érdeklődik, de aztán rájöttem: a kérdés Kos- suth-díjas kiváló művészünkre, Gábor Miklósra vonatkozik. Igen, John Trewin, az Illustrated London News színikritikusa, aki most is, életének nyolcavanadik évéhez közeledve, hetenként három-négy színházi premierre jár legalább, még mindig emlékszik Gábor Miklós, 1962-es Hamletiére. Trewin akkoriban a kulturális kapcsolatok intézetének vendégeként töltött el két hetet Budapesten, persze minden este színházban ült. Egy napilap számára kértem tőle nyilatkozatot, s abban a többi között elmondta: életében addig ötvenszer látta színpadon a Hamletet, egyedül Laurence Olivierrel (akit a szerep legjobbjának tartott) tizenhétszer, de Olivier után a legjobb Hamlet szerinte: Gábor Miklós. (Trewint igazán nem zavarta, ez esetben, hogy nem tud magyarül, a Hamlet teljes szövegét régen betéve ismerte, tehát magyarul is szótagról szótagra pontosan tudta követni.) Mintegy másfél évtizeddel ezután ismét nálunk járt Trewin (összesen háromszor, vagy négyszer volt hazánk vendége), addigra már száz Hamlet-előadáson volt túl, sajátmagával példázva, hogy a világirodalom legnagyobb darabja megunhatatlan, de mint mondta, Olivier után Gábornál jobb dán királyfit azóta sem ismer. Nem akarok sokat anekdo- tázni, de engedjen meg az olvasó csak még egy apró, de igaz történetet. Ama évad elején, 1962-ben egy hetilapunk szerkesztője azzal bízott meg: Kézben a szerep címmel készítsek interjút öt vezető színésszel, akik már tudják, mi lesz az első premierjük abban az évadban, és mondják el, hogyan készülnek rá. Az öt közül Gábor Miklós volt az egyik, Hamlet- szerepével a kezében. Vállalkozott az Interjúra, de nem szívesen beszélt a tárgyról. Ügy gondolta felesleges „lila- ság” komolykodó dolgokat mondani a felkészülésről, hiszen azt, hogy milyennek képzeli Hamletet, úgysem előzetes nyilatkozatok fedik fel, hanem majd játéka a színpadon. Ezért csak ennyit nyilatkozott, a „hogyan készül rá, s milyenné akarja formálni” — kérdésre: „Elolvasom a darabot!” Ilyen egyszerű lenne? A színész csak elolvassa a darabot (no meg megtanulja, persze, szerepének szövegét), és aztán rajta, a többi megy magától ? Szerencsés esetben pedig ebből az egyszerű mutatványból, mint a bűvész cilinderéből, „kijön” egy olyan nemzetközi formátumú alakítás, amilyen Gábor Miklós Hamletje volt? Nem, nyilván, nem ilyen egyszerű. Az ilyen csodálatos szerepformálás létrejöttének számos megfejthető és néhány megfejthetetlen titka van. Igazából jobb nem bolygatni, elemezni, részletezni, mert esetleg illúzióvesztéshez vezet. A lényeg a színpadi varázslat, a színészi tehetség és egyéniség csodája. Kétségtelen, Gábor Miklós, a Hamlettel érte el pályafutásának legnagyobb sikerét, de ezt sok nagyformátumú és méltán sikeres színpadi és filmalakítás előzte meg. Hogy ismét személyes emléket idézzek: máig nem felejtettem el, hogy az Uránia moziban láttam először, diákkoromban, 1941-ben. Villogó fogú, jóképű dzsesszze- nész volt az Európa nem válaszol című bűnügyi filmben. Kis szerep volt ez, apró epizód, de az akkor 21 éves fiatalember már olyan szug- gesztív volt, annyira felgyújtotta a nézőt tekintetének tüze, fogva tartotta mosolyának hívogató varázsa, hogy nem lehetett elfelejteni. A Pünkösdi Andor-féle Madách Színházban kezdte pályafutását, az 1940-ben elvégzett színi akadémia után, de nem sokáig maradhatott a pályán, hamar elvitte a háború, a katonaság. A felszabadulás után a Nemzeti Színház tagja lett, ott maradt kilenc évig, Jágót játszotta utoljára az Othellóban, azután szerződött át a Madách Színházba, ahol tovább ívelt felfelé a pályafutása — az Ahogy tetszik méla Ja- quesja, a Ruy Bias, az Egy pohár víz Mashamje, Sar- kadi Imre Elveszett paradicsomának Zoltánja, Shaw Tanner Johnja, a Nem félünk a farkastól George- ja, Füst Milán IV. Henrik királya mellett —, hogy igazán csupán néhányat említsek legnagyobb alakításai közül — itt várt rá Shakespeare Hamletje is. Még néhány év, és megint valami nyugtalanság, újrakezdési vágy fogja el. Kos- suth-díjas kiváló művészként képes hirtelen hátat fordítani a fővárosnak, mert úgy hallja, hogy Kecskeméten valami izgalmas történik, valamilyen újszerű, neki való színház játszik Ruszt József vezetésével. És megint óriási sikerek közepette (Schiller Don Cairlosától O’Neill Boldogtalan holdjáig), négy-öt évadot eltölt Kecskeméten is. Ha több helyem lenne, részletesen kellene szólnom a színpadinál, nem kevésbé Jelentős filmszínész Gáborról Is. Nagyszerű filmekben nyújtott monumentális alakításokat, elég, ha csak Radvá- nyi Géza Valahol Európában- jára, Máriássy Félix Budapesti távaszára, Szabó István Apa című filmjére utalok. Nem Hamlettel kezdte, sőt, akkor már túljárt az emberélet útjának felén, hogy mégis azt a cimet adtam ennek a cikknek, amit adtam, azért történt, mert talán éppen e két Shakespeare-szerepben, a Hamletben és A velencei kalmár Shylockjában nyújtotta minden alakítása közül a legmonumentáiisabbat. A velencei kalmár előadása kényes ügy, különböző történelmi és politikai szempontból nem is vállalkozott előadására magyar színház csaknem fél évszázadon át. Hogy most a Nemzeti Színházban mégis színre került, hogy elsöpört a darabba] kapcsolatos minden előzetes aggályt, és előítéletet, hogy megérdemelt, .szép sikert aratott, a,z döntően Gábor Miklós tökéletesen kidolgozott Shylock alakításának köszönhető. B. T. A távolból bombázás hallatszik. A házparancsnok szól: „Istenemre, szerencsénk van. Istenemre, ez nem a mi negyedünk.” (Max Frisch) ☆ Az ember sohasem azt öli meg a háborúban, aki megérdemelné. (Hemingway) ☆ Hazugság és hiábavalóság minden, ha évezredek TöprengetS A HÁBORÚ kultúrája még azt sem tudta megakadályozni, hogy a vérnek' ezt az áradatát kiontsák, hogy a kínoknak száz- meg százezer ilyen börtöne legyen a világon. Csak a kórház mutatja meg igazán, mi a háború. (E. M. Remarque) ik Az erős zászlóaljaknak mindig igazuk van. (Napóleon) .... Hangoztatták a lefegyverzés szükségességét, amit ha kell, erőszakkal is, tüzzel-vassal végre kell hajtani. (Karinthy Frigyes) ☆ Ha mindig mindent számításba kellene vennünk, többé egyáltalán nem viselhetnénk háborút. (Keisch-Hell-Dudow) Gyűjtötte: Havasházi László
