Nógrád, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-28 / 151. szám

Az olvasótáborokról Szomjúságra friss víz Közönségérdek színházi érdek CT *!!♦ a bíróság az ügyész ismer ­v/SSZBUIT tette a vádiratot. A per anyaga meglehetősen rendhagyó: voltaképp egy másik perrel — vagy válóperrel — kap­csolatban kell állást foglalnia a bíróságnak. A házasság, amelynek a felbontása az ere­deti per anyagát képezi, szerelmi házasság­nak indult, és hosszú évekig sikeresnek lát­szott, szeretetben, megértésben éltek a há­zasfelek, két kisiskolás korú gyermekük is van, kiteljesedett tehát a család. Ám egy­szer csak a férj találkozott egy másik nővel, szerelmi kapcsolat szövődött köztük. Nehéz lelki tusálc után úgy döntött a férj: ahhoz, hogy önmagához, őszinte érzelmeihez hű maradhasson, el kell válnia, el kell hagynia a családját. A benyújtott válókeresetben kifejti: „Min­den embernek joga van a boldogsághoz, ne­kem is jogom van. Le én a boldogságomat ebben a családban már nem találhatom meg, egész életemben hazudnom kellene, őszinte érzelmeimet el kellene fojtanom, s erre engem semmiféle törvény nem kötelez­het. Egyébként is képtelen volnék rá, kérem a házasság felbontását.” Igen, ám, de másfelől ott van az asszony, aki viszont szeretné együtt tartani a csalá­dot, s a két vétlen gyerek, akit bizonyosan nem lehet vád alá helyezni szüleik elhidegü- lése miatt. Ott van tehát három ember, vi­tathatatlanul nekik is joguk van, a boldog­sághoz, csakhogy ők éppen nem családju­kon kívül, hanem csakis a családjukban ke­resik a boldogságukat; egész életüket meg­nyomorítja, ha családjuk szétesik. íme, két meredeken ellentétes álláspont — tessék, igazságot tenni! Lehet itt egyálta­lán igazságot tenni? Sok mindenről szó esett ezen a különös bírósági tárgyaláson. Vitatkoztak például a pereskedő felek a nemek kapcsolatáról is: melyik a legkorszerűbb, a legéletképesebb forma? És ha a házasság már túlhaladott? Elavult? Némely civilizált nyugati ország­ban — valamelyest nálunk is — terjedőben a papír nélküli formák: az élettársi együtt­élés, a rövidebb, hosszabb alkalmi párkap­csolat. A bíróság a kérdésekre elvi állásfoglalás­sal válaszol: a nemek kapcsolatának csakis az a formája, életképes, tehát korszerűnek is csak az tekinthető, amely az életet — keljő mennyiségben és a kor legjobb mi­nőségi szintjén — adja tovább. Tényeket adatokat, is idéz a bíróság, s ezekből kivi­láglik: ma is a házasság az egyedül életké­pes forma. Az egyéb kísérleti formák — a statisztika bizonysága szerint — meg seno közelítik. Márpedig a nemek kapcsolatának, együtt­élésének az a formája, amely az életet nem adja tovább a kellő szinten, az nemcsak korszerűtlen, életképtelen, de azon messze túl: kártékony, pusztító, antiszociális. Éspe­dig annál inkább az, minél inkább divatba* hozzák... És így tovább. Ennyiből is sejthető, hogy nem hivatásos bírák, ügyészek, ügyvédek közreműködésével, és talán nem is perrend* tartásszerűen zajlott. Egyik nyáron Körmen­den voltam tevékeny részese és tanúja a szép, öreg, történelmi várkastélyban, szak­munkástanulók olvasótáborán. Két részre szakadt a közönség. Jó fele a váddal rokonszenvezett, a többiek a véde­lemmel. Természetesen a szószólók is közü­lük kerültek ki; bizony, nehezen kerekedett az okfejtés, küszködve keresték a szavakat, szükség volt olykor némi besegítésre, de a játékos bírósági tárgyalás mégis szemláto­mást egy áramkörbe kapcsolta be a résztve­vőket — élményükké vált valami, még hoz­zá valami nagyon fontos, őket majdan sze­mélyesen is érintő emberi probléma, me­lyet sem a családban, sem az iskolában az órákon, sem baráti körben nem szokás ilyen teljességében terítékre hozni. A hatvanas évek végén rendezték meg az első olvasótábort Felsőtárkányban, általá­nos iskolásoknak, 40 résztvevővel. Fiatal írók — akkor még fiatalabbak — kezdemé­nyezték, vezették: ide kívánkozik a nevük: Varga Csaba, Ratkó József, Kovács István, Mózsi Ferenc, Vasy Géza... és Fábián Zol­tán, mint az írószövetség akkori titkára. Az elmúlt években már 120—140 olvasótábort szerveztek nyaranta szerte az országban, 7— 9 ezer részvevővel. Némiképp félrevezető adatok ezek. mert a valamikori felsőtárkányi kezdeményezés si­kerének csak mennyiségi mutatói, holott —• olvasó táborokról lévén szó — az eredeti szándék szerint is olyannyira a minőség a lényeg, hogy máris időszerű beiktatni a to­vábbi tervekbe, az ilyen és hasonló nemes vállalkozások elmaradhatatlan mottóját: in­kább kevesebbet, de jobban. íme hát a jó kezdeményezés országos moz­galommá nőtt a Népfront — az Olvasó Né­pért mozgalom — gondozásában, és ezernyi tanár, könyvtáros, népművelő, író (újabban túl kevés író!), művész szán rá heteket a nyarából olvasótábori munkára; az innen - onnan összeverődött táborozókat valamelyes közösséggé formálni, a kiscsoportokba lelket oltani. I Két hét nem nagy idő, túlzás volna az olvasótáboroktól csodákat várni; még teljes siker esetén is csak keveset pótolhatnak ab­ból, ami a családi, az iskolai nevelésből, a baráti, a környezeti hatásokból odáig hiány­zott. Ami rossz viszont megvolt az addigi nevelkedésben, azt mindenki magával hozza a táborba: hibás beidegzettségek, üres pó­zok, öncentrikus magatartás, gondolkozás* olcsó vásári divatok az ízlésben, a szórako­zásban. S a nevelők körében is működnek más környezetből, olykor az iskolából hozott, ide nem való reflexek, s megesik, hogy a nevelő a saját ízlését, felfogását, szemléletét igyek­ezik ráerőltetni a kis csoportjára. Holott nyil­vánvaló, az olvasótábornak nem lehet az cél­ja, hogy két alatt átgyúrja, megváltoz­tassa a lakóit, hiszen ennél sokkal fonto­sabb célja van; flltsa beléjük a küzdelmes öntörvényű változás, fejlődés művelődés igényét. Nem valami új találmány az olvasótábor; módszereiben jó érzékkel válogat a nevelés, és önnevelés legjobb hagyományaiból. Szokratésztől és Comeniustól Németh Lász­lóig, a népfőiskolákig, a népi kollégiumo- kig. Természetesen nem kovácsolhatja tartós közösségbe, a más-más iskolából, más-más környezetből érkező gyerekeket a kéthetes táborozás, de azzal is nagyot tehet —nagyon nagyot! — ha a mindennapos szabad vitákkal, kitárulkozó esti beszélgetésekkel, játékos „bí­rósági tárgyalásokkal” igényt kelt bennük az együvétartozás, a kisközösség fészekmelegé­re. Természetesen nem adhat műveltséget a tábor, de szomjúságot igen, csillapíthatat­lant, az önművelésre. Természetesen 6r£yúg~ vénvű eligazítást, a magánélet, s a közélet bonyolult ügyiben-gondjaiban, de olyan ősz* szefüggésekre villanthat fényt, melyek iránytűként szolgálhatnak majd az eligazo­dáshoz, az önálló ítéletalkotáshoz, mert ki­lépve megszokott szűköcske magán világuk­ból ezek a fiatalok ráébredhetnek arra, mit jelent közösségben — népben, nemzetben, emberiségben — gondolkozni. Fekete Gyula j Nógrád megye színházi éle­te bármennyire is szerény, nem korlátozódik Salgótarján­ra.. Rendszeres előadások van­nak Balassagyarmatom, Ba- tonyterenyén, Pásztón, Rétsá- gon. Az alábbiakban mégis csak a megyeszékhelyiről lesz szó, arról sem a teljesség igényével. Ennek egyszerű a magyarázata. Ahogyan egyet­len hivatásos kritikus sem vállalhatja magára egy-egy színházi évad, komplett, az egész országra kiterjedő ér­tékelését, úgy a megyei re­cenzens sem képes területi összefoglalóra. * Először is: nem mindig sza­bad a színházak vendégjáté­kainak napján, tehát nem tud jelen lenni. Másodszor: első­sorbán újságíró és csak az­után kritikus, vagyis más publicisztikai műfajokban/ kidolgozva magát, nem vál­lalkozhat az esti utazásra. Ugyanakkor Salgótarján színházi élete is gazdagabb, színesebb, mint írásunkból ki­tűnik majd. Hiszen látókörün­kön kívül esnek a gyermek­es diákszínházi bemutatók, amelyek legutóbb is három sorozatban zajlottak. Mindezek ellenére — bele­számítva azt is, hogy a me­gyeszékhely felnőttbérleti sorozatai furcsa módon még nem fejeződtek be, nyáron lesz még két előadás, noha a színházi évad országosan már véget ért — nem ha­szontalan egyféle mérleget csinálunk. Jó látnunk, milyen hónapokat, előadásokat hagy­tunk magunk mögött, milyen jellegzetességek, tendenciák érzékelhetők. Soha annyi színházi bemu­tatót nem láthattunk a Jó­zsef Attila Művelődési Köz­pont színpadán, mint az 1985—86-os évadban. A két felnőttbérletben nyolc-nyolc előadást kínáltak (ismételten: két produkció még hátravan), mellettük bérleten kívüli da­rabokat, számolgatásaink sze­rint ötöt. Mit közöl velünk ez a meny- fiyiség? Mindenekelőtt azt tudatja, hogy a művelődési központ­ban fontosnak tartják a szín­házkultúrát, a Színpadi neve­lést, és igyekeznek olyan gaz­dag választékot nyújtani az érdeklődőknek, amilyent egy megyeszékhely megkíván, il­letve amilyen egy állandó tár­sulattal rendelkező város te­remthet. A József Attila Művelődési Központ gyakorlatilag befo­gadó színházként működik, aminek következtében olyan társulattól vásárol, amilyentől csak akar, amilyent meg tud fizetni. Ebből az is következ­het, hogy Salgótarján színe­sebb programot kínálhat akár Debrecennél, Pécsnél is, mivel nem kell tekintettel lennie egyetlen társulat érdekeire sem. Ez mindenképpen jó oldala a jelenlegi helyzetnek, amely­re hosszú távon kell számí­tanunk, hiszen önálló szín­házra nálunk se igény, se fel­tétel nincsen. (Talán egy év­tizede is vajúdik az amatőr színház létrehozásának gondo­lata, időnkénti fellángolások- kal, eredménytelenül.) A szezonban Salgótarjánban vendégszerepelt a budapesti Katona József Színház, a miskolci és a budapesti Nem­zeti' Színház, a Rock Színház, 3 Játékszín, a szolnoki Szig­ligeti Színház és a debreceni Csokonai Színház, valamint kétszer is a Dunaújvárosi Bemutató Színpad. Az első két színházat a szakmai és a hivatalos értékelés is a leg­jobbak között tartja nyilván, s az élvonalban van a szolnoki és a budapesti Nemzeti; sőt a Játékszín is. A dunaújvárosi színpad produkciókra szervez neves művészeket, s általában hiányt igyekszik betölteni a modern nyugati szerzők be­mutatáséval. A másik két színház a ze­nés műfajok iránti igényeket hivatott kielégíteni. Láthat­tuk: Örkény István Tóték- ját, Lars Norén Az éjszaka a nappal anyját. Füst Milán Mali nénijét, Pirandello Az ember, az állat és az erényét, Rose Tizenkét dühös emberét, Sárospataky István Drágama­máját, Pinter egyfelvonásosa- it, a Hyppolit, a lakájt, A bábjátékosat... Olyan sor ez, rangban, té­mában, műfajiban, amilyent a nagyobb városok is megiri­gyelnek. Érzékelteti a műve­lődési központ kettős kötött­ségét: a közönséghez és a kul­túrpolitikához való alkalmaz­kodást. Jelzi ugyanakkor azo­kat a változásokat is, amelyek a színház világában az utóbbi években lejátszódtak, és fo­kozatosan teret nyerve meg­erősödtek, mára uralkodóvá válva. Mire gondolunk? Arra, hogy a szórakozás és szórakoztatás természetes közönség- és szín­házi igény lett. Ma már nem kell ezt tagadni, miiközben Élik, sőt kell egyfajta szín­vonalat, magasabb nívót eb­ben is megtartani és felmu­tatni. Minőség szempontjából is elégedettek lehetünk a salgó­tarjáni színházi kínálattal. Igazán nagy élményt jelen­tett a Norén-dráma, a Tánc­dalfesztivál :66, a Pirandello- mű előadása, emlékezetes ma­rad a Tóték, a Hyppolit, a Máli néni, A bábjátékos be­mutatása. Elhibázott előadás­sal nem találkoztunk. A gyen­gébb sikernek általában két oka volt: a rutin eluralkodása, talán ,a túlfoglalkoztatottság miatt, például a Tizenkét dü­hös ember esetében; meg a téma érdektelensége, idegen- sége, amely jellegzetesen mu­tatkozott meg a Pinter-egyfel- vonásosokban. A színház költséges vállal­kozás, fenntartója aligha gaz­dagodik meg nálunk. Gyakran előfordul, hogy a közönség értékítélete eltér a valóságos művészi értéktől. Nagyon érez­hető volt ez a mi ízlésünknek szokatlan Norén-mű nézése­kor. Ezeket a „gazdáiknak” be kell kalkulálniuk, és töb­bet tenni a jobb befogadá­sukért — szélesebb körű pro­pagandával, folyamatos neve­léssel. S ez utóbbival állunk — nemcsak mi — a leginkább hadilábon. Hiányoznak az an­kétok, a közönség-művész ta­lálkozók, a szellemi totók, ve­télkedők. Nincs klub, fórum a színházbarátok számára vé­leményünk kicseréséhez. Az elkövetkezendőkben gon- doilhatánk arra is, amit a dunaújvárosiak tesznek: fede­zik egy-egy előadás költségeit, magúik választva ki darabot, rendezőt, színészt. Ez a mód­szer hozzájárulhatna a közön­ség és a színházkedvelők tá­borának gyarapodásához. Végezetül a jelenlegi gya­korlat árnyoldaláról! A mű- veíődési központ — és minden közművelődési intézmény — a színházakkal szemben ki­szolgáltatott, helyzetben van. Legtöbbször kevés időpont között választhat, sokszor nagy ünnepek előtt, vagy után, ami­kor az emberek zöme nem éppen a színházba igyekszik. Aztán hiába egyeznek meg a dátumban, még egy-két nap­pal előbb is jöhet távirat, te­lefon, és a színházra nézve minden következmény nélkül halasztódhat az előadás. Ilyen történt már az előző évadban is, sőt akkor egy másik produkciót kapott a bérletes, míg most nyáron ülhet be előre befizetett pén­zéért a kőszínházba. Mert aho­gyan nincs garanciája a mű­velődési központnak, úgy nincs a bérletesnek sem. Ho­lott ők a fizetők. S, minthogy egyre drágább a színház, egyre kevésbé nyu­godhatunk bele, hogy semmibe vegyék érdekeinket, akara­tunkat. Sulyok László Mimiim ........... B arka Ferenc rajzai Révész Antal rajzai

Next

/
Thumbnails
Contents