Nógrád, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-28 / 151. szám

Iszalag-fény Munkásköltők antológiája Százhetvenöt ive született Kriza János A Vadrózsák kertésze i Némely tapasztalat birto­kában kissé óvatosan fogadom az antológiák egy részét, ame­lyek időnként bizony kellő kohéziós erő nélkül is össze­állnak. A „szempont” termé­szetesen minden esetben meg­fogalmazódik, a szerkesztők vagy az adott tájegységhez, vagy egy szakmához, esetleg nemzetiséghez, felekezethez stb. való tartozás alapján gyűjtik kötetbe a szerzőket. Vagyis, olyan szempont alap­ján, amely irodalmon kívüli, tehát a végeredményt és a megítélést tekintve, lényegte­len, azaz merőben formális. Ha ugyanis egyszer közön­ség elé lép valaki, akkor mű­vének megítélése csak a szín­vonal, a tematika művészi megformáltságámak esztétikai foka lehet, s legkevésbé vala­mely társadalmi osztályhoz, réteghez stb. való tartozás. (Más kérdés, hogy az élmény­anyag, amellyel dolgozik, meghatározza az adott mű­vet, esetleg életművet is, de ez sem törvény, csak egyik lehetőség a sok közül. Miként a tematika helyes megválasz­tása sem jelent belépőt ön­magában az irodalomba, a művészetbe, ha nem párosul a minőséggel. Az ilyesminek legföljebb vallomásértéke van, ez azonban más kategória.) Vannak azonban szerte az országban olyan tiszteletre méltó közművelődési csopor­tok, alkotói közösségek, ame­lyekben hosszú-hosszú idő óta szorgos munka, szívós önkép­zés, lelkes közösségi élet fo­lyik, s amelyek tagjai időn­ként dokumentálni is kíván­ják egy-egy időszak termését • megmutatás, «setleg bizonyos megméretés igényével. A Munkásíróle alkotó Iedéőuáge gondozásában például így Je­lent meg nemrég as laroldp- fény című kötet, mttnkáeköl- tők antológiája. A kötet vá­logatója és szerkesztő}«, Bare» János mellőzött minden bom­basztikus megnyilatkozást, kellő gonddal és szerénység­gel igyekezett bemutatni azt a tizenhat szerzőt, akiktől személyenként, mintegy tucat vagy annál is több verset ol­vashatunk. A lektorálást Petővári Ág­nes és Köves István végezte. Köves István maga is költő, Észak-Magyarország érdek­lődő közönsége előtt is ismert, versei évek óta napvilágot látnak a NÓGRÁD hasábjain is. Szerkesztőként ugyancsak nagy gyakorlattal rendelkezik, különösen az ifjúsági lapok versrovatainak gondozásában, s több figyelmet keltő antoló­giát szintén ő szerkesztett. A lektorok munkája tehát gon­dos volt, ami természetesen javára vált a kötetnek, jólle­het színvonala nem lehetett egyenletes. Ilyen vállalkozás­nál inkább a meghatározóbb tehetségű szerzők jelenléte ér­demli meg a figyelmet. A legérettebb költők közé tartozik mindenekelőtt az an­tológia szerkesztője, a három kötette] rendelkező Barcs Já­nos, áld költészetével több országos pályadíjat nyert, kü­lönböző antológiákban sze­repel, SZOT irodalmi ösztön­díjat s nívódíjakat is kapott. A jelen antológia címadó ver­sét (Iszalag-fény) is ő írta. Itt közreadott verseiben — szerencsére — nyoma sincs semmiféle erőszakolt temati­kai megfontolásnak, zaklatott hangú vallomások ezek a lét általánosítható kérdéseiről. A versek jó sodrásának érzékel­tetésére álljon itt csak egy példa a Glóriás gondok kezdő négy sora: Szántuk szállnak • fekete madarak mígnem elalszanak szemhéjad alatt Úsznak úsznak a fickándozó halak hínár közé feszített telek, s nyarak Csillag Tibor Harangöntő cí­mű kötete a Csepel Olvasó Munkás szerkesztésében egy év alatt két kiadást ért meg s kritikai visszhangja is volt. Méltán. Elmélyülő költészet az övé, a magány, az emberi kapcsolatok sajátossága, a történelmi kataklizmák költői kifejezésére törekszik. Különö­sen a Paul Celanhoz (a köl­tő édesanyját Aushwitzban öl­ték meg, e gondolattal élete végéig nem tudott megbirkóz­ni), valamint a Mélyhűtött magány című verse ragadta meg ezúttal figyelmemet. Pél­dául ezek a sorok: Kószál közöttünk a tízezeréves szél. Cethal szélsodrása? Szik­lák időt tartó kőszálán? Az időt­len, szúrós szírien fütyülő hallga­tás ez. Madár János verseivel — gyermekverseivel is — gya­korta találkozhat az olvasó a különböző folyóiratokban, he­ti- és napilapokban, több kö­tete megjelent Csepelen és Szabolcs-Szatmárban. Szent- péteri Zsigmond, a viharsaroki Verasztó Antal, Adorján Gyu­la. Jécsai Andor Ferenc, Dré­gely István, ugyancsak az éret­tebb költői megnyilatkozás példáit jelentik az antológiá­ban. Természetesen, semmiféle értékrend felállítása nem le­het célunk, a kötet jellege ezt nem is indokolja. Az összbe­nyomásunk kétségkívül ve­gyes, de a szerkesztő, s a lek­torok munkáját dicséri, hogy kirívó „ügyetlenségekkel” nem találkozunk. Az antológiát a szerzők szűkebb és tágabb ba­ráti, munkahelyi körében haszonnal forgathaják. s min­den bizonnyal érdeklődéssel is. Hiszen azok írták, akik nap mint nap közöttük és ve­lük együtt élnek. X. E. me it -» ti -t----­r f OXOI XajOROtt Ráckeve műemlékei 1440-bői fennmaradt okle­velek tanúsága szerint Rác­kevét I. Ulászló alapította. Idetelepítve le a törökök ál* tai a Szeréna megyei Kévé* vő! elűzött rácokat. Innen szármázik a helység neve Is. A XVI. századból származó adatok szerint a község la­kosságának többségét már magyarok alkották, így vál­hatott a helység a reformá- •ió egyik központjává. Az 1637-es tűzvésztől, a törököktől, a német—lengyel katonaságtól sokat szenve­dett Ráckeve birtokosa 1698- tól Savoyai Jenő lett, aki a mezőváros fellendítésén fá­radozott, és kőházak építését rendelte el. 1702-ben kastélya, 1701—11. között a jegyzői ház, 1722-ben a város felső­háza, 1724—25. között pedig a bálványos! vendégfogadó készült el. A XVIII. század­tól németek is költöztek Rác­kevéra, a három nemzet, (magyar, rác, német) felváltva, wíerepelt bíróként és esküdt­ként. A XVIII. század elejére, «mikor I. F. Rosenfeld átfo­gó térképe készült (1728) Rác­kevéról, a helységnek már rendezett városias jellege volt. Ez a lendületes fejlő­dés a XIX. században el­akadt, így századunkban Rác­keve községként szerepelt egészen a közelmúltig. (Je­lenleg nagyközség.) Savoyai Jenő tábornok 1698-ban 85 000 forintért meg­vette Csepel-szigetet Heiss- ler Donét tábornoktól. A kastély az uradalom köz­pontjában 1702-ben Johann Lucas Hildebratvdt tervei alapján épült fel. A ráckevei kastély, a nagy osztrák építész első hiteles műve későbbi alkotásai kö­zül a bécsi Belvedert és a A görögkeleti szerb templom a szent oltár felől. féltoronyi Harrach-kastélyt lehet stílusban hozzákap­csolni. A Savoyai-kastély alaprajza a franciaországi V aux-le-Vicomte-kastélyhoz hasonló, de itáliai hatások (Borromini, Palladio) is fel­fedezhetők rajta. A ráckevei kastély föld­szintes épülete a nyaraló­kastélyok típusába tartozik. A XVIII. század elején Ma­gyarországon ritkán előfor­duló típus ez, minthogy a magyar főúri kastélyok épí­tésénél ebben az időben még a védelmi szempontokat is figyelembe kellett venni. A kastély belső dekorációját Giuseppe Fachinetti olasz díszítőfestő és Santino Bussi szobrász és stukkátor végez­te. Sajnos, a belső dekoráci­óból nem sok maradt meg, csupán a kápolna oldalfalán került elő csekély maradvány a freskóból. A kastély építé­sénél palléroskodott Mayer- h offer Adám. 1819-ben klasszicista stí­lusban megújították a kas­tély kupoláját és a tetőzetét. A XIX. század folyamán a kastélyt gazdasági célokra használták. A kastélyt a kö­zelmúltban helyreállították, és építészeti alkotóházzá át­alakították dr. Rados Jenő, egyetemi tanár tervei alap­ján. Nevezetes ráckevei látni­való a görögkeleti szerb templom. A barokk téglake­rítéssel körülvett (1768-ban készült) egyhajós, sokszög záródású késő gótikus temp­lomot 1787-ben építették a rácok a Boldogasszony tiszte­letére. A XVI. század elején a templom déli oldalához csatlakozva, két gótikus és reneszánsz részletekkel dí­szített kápolnát emeltek. A nyugati Szt. Kozma és Damján, a keleti kis szenté­lyű kápolnát pedig Keresz­telő Szent János tiszteletére szentelték. Ekkor épült a kü­lön álló torony is, amelynek alsó szintjét 1758-ban két copfstílű emelettel megma­gasították. A késő gótikus hálóbolto- zatú templom bel sőt és a sza­bálytalan hálóboltozatú ká­polnák belső falait bibliai szentek, Krisztus és Mária életéből vett jeleneteket áb­rázoló festés borítja, amely mai formájában 1765-ből és 1771-ből származik. A temp­lom eredetileg a középkorban is festett volt, amelynek részletei helyenként előbuk­kannak a boltozaton. A temp­lomnak nagyon gazdag ba­rokk faberendezése van, (ikonosztáz, énekesszékek, püspöki szék. Mária-trónus, ikontartó állványok, úrko­porsó, ajtószárny. a Kozma- és Damián-kápolánban,) va­lamint értékes reneszánsz és barokk kőemlékei (gyertya­tartók, 5 sír lap), S. E. 8 NÓGRÁD p- 1986. június 28., szombat „Tudva vagyon, minémű nagy szorgalmatossággal gyűj­tögetik az Anglusok és a Franciák nem tsak az önnön magok eleiknek régi versei­ket, s énekjeiket, hanem a távolv lakozó népekéit is. Az Olaszoknak hasonló igyekezetek nem kevésbé esméretes. Hát a Németeket, avagy szükség-é elő-hoznom?” Révai Miklós ezekkel a példákkal buzdított a magyar népköltészet összeszedegeté- sére 1782-ben a pozsonyi Ma­gyar Hírmondóban. A buzdí­tás azonban nagyon sokáig puszta szó maradt, az első je­lentős népköltészeti gyűjte­mény, Erdélyi Jánosé, csak 1846—1848. között jelent meg. Igaz, addig például Berzse­nyi Dániel is leírt néhány szép somogyi népdalt, mert a Révai Miklóshoz hasonló buz­dítok közben-közben is ter­veket szőttek. Az igazi, a nagy munkát azonban végül is a század közepén, s még később végezték el a kuta­tók. Kriza János volt közülük az egyik legjelesebb. Százhetvenöt esztendeje, 1811. június 28-án született az erdélyi Nagyajtán. Évszá­zadokon át minden őse To- rockón volt vasbányász, apja az első, akit rossz karjával nem a teliérek csákányozásá­ra, hanem értelmiségi pályá­ra küldtek a szülei: unitárius papnak adták, s fia is unitá­rius pappá lett. Kriza gyermekkorában kós­tolt bele a népdalok gyűjté­sébe. Szülőfalujában egyik tanítójának a kérésére ki­lencévesen jegyezte le az el­sőket. Mondhatjuk tehát: egész életét a népköltészetnek szen­telte. Kolozsvárott, majd Ber­linben tanulta ki a teológiát; hazatérve Kolozsvárott lett pap, később felekezetének püspöke, s ugyanott hunyt el. Berlinben orosz népdalokat fordított, de azt írja önélet­rajzában, hogy „Székelyföl­dön járásom alatt jöttem vé­letlenül azon észlelésre, mily sok régi kincs hever, senki­től sem figyelve még, a nép alsó rétegeiben; § attól fog­va ez egyet számtalan fogla­W , A Kriza János arcképe latosságim közepeit sem vesz­tettem el szemem elől." Harmincegy esztendősen, 1842-ben előfizetési felhívást ad ki az Erdélyi Híradóban egy népköltészeti, az 6 sza­vával, egy népköltési gyűjte­ményre, amelyet Vadrózsák címen óhajt kiadni. Készterv­vel állt elő: a tartalmat is, a terjedelmet is, a címet is meg­határozta, új, minden addigi­nál tudományosabb, moder­nebb korszakot nyitott a ma­gyar népköltési gyűjtés törté­netében. 1842: még csak ekkor indul költői útjára Petőfi Sándor, s Erdélyi János még bele sem fog saját népköltészeti gyűj­tőmunkájába, amellyel majd a Kisfaludy Társaság bízza meg. s 1848-ra megjelenik Er­délyi gyűjteménye, 1849-ben már le is zárul Petőfi pályá­ja, a Vadrózsák azonban még sokáig várat magára, csak huszonegy esztendő múltán lát napvilágot, egészen pon­tosan 1863. január 13-án. Kriza János két évtizedes kertészkedéssel, konok mun­kával elkészült gyűjteménye, a Vadrózsák majdnem az egész Székelyföld kincseit tar­talmazza. „Magam is gyűjtö­gettem — jegyzi meg önélet­rajzában —, majd a forrada­lom után következett években levelezésbe bocsátkoztam sok papi és Világi rendű baráta­immal, s azoknak segédével nagy tárházat gyűjtöttem ösz- sze a székelységeknek." A Vadrózsák tehát nem egyedül az ő erőfeszítéséből állt ösz- sze —, tudomásunk szerint, mintegy huszonöt ember kö­zös műve, amelynek azonban lelke, a gyűjtés elveit kiala­kító fáradhatatlan munkása, aki nélkül a Vadrózsák talán sosasem jön létre — Kriza János. Óriási levelezést foly­tatott, újabb meg újabb mun­katársakat vont be. s biztat­ta, lelkesítette, irányította őket. A Vadrózsák e falusi papok, tanítók, értelmiségiek nélkül ilyen gazdaggá nem bomoihatott volna. A gyűjtemény leginkább a klasszikus székely balladák révén él emlékezetünkben, ho­lott népdalokat, meséket, tánc­szavakat, találós kérdéseket, közmondásokat, székely csa­ládneveket, keresztneveket, gúnyneveket, állatneveket, s földrajzi neveket is megörö­kített a jövőnek — egészen gazdag kincstárát a székely- ségnek. A Kriza által kialakított gyűjtőelv egészen korszerű. Módszere hosszas, fokozatos fejlődéssel alakult ki, jutott el a szöveghűségig, sőt a hang­tani hűségig: „Lassanként tisztult bennem a gondolat: úgy adni ki a népkölteménye­ket, s szólásmondásokat, oly hangejtéssel, éppen mint a nép kiejti...” Könyvének szövegeit úgy jellemezte, hogy olyanok, „ ... mintha száján pökte vóna ki egy székej em- bör ...” Élete végéig a Vadrózsák folytatásán dolgozott, de 1875. március 26-án úgy halt meg, hogy nem érhette meg a má­sodik kötet elkészültét. Kriza János ugyan verseket is írt, népies bordalokat, ka­tonadalokat stb., de igazán maradandót a folklórban al­kotott. A Vadrózsák irodal­munk, szellemiségünk, mű­veltségünk örök része. Leg­frissebb, s leghűbb kiadása 1975-ben jelent meg a romá­niai Kriterion gondozásában Faragó József kitűnő elősza­vával. j T PT W ' MTM. I KERÍTÉSEK Szabályokba, korlátokba, kerítésekbe ütközünk lép- ten-nyomon. Vannak ame­lyek kellenek, életünk ve­lejárói, s vannak, amelyek szükségtelenek. Ez utóbbia­kat is magunk csináljuk. Már a gügyögő gyerek is megismerkedik vele, a sa­ját járókájában. Ez az ő világa, birodalma. Hétvé­gi telkeink kerítései, a vil­lák, családi lakóházak monstrum vasrácsai, a hi­valkodóan elkülönülő, la­kásszintre emelt kripták árulkodnak társadalmi fej­lődésünk ficamairól. Ki­zárjuk magunkat szűkebb, szélesebb környezetünk­ből, bezárjuk magunkat sa­ját kis világunkba. Most láttam egy jövendő hétvégi telket, rajta épít­kezési anyagokkal. A maj­dani magánterület még nem volt bekerítve, de a kertkapu két betonoszlopa már állt a vasrácsos kis­kapuval, lánccal, sárgaréz lakattal lezárva. November eleji temető járásnál láttam kriptát, szögvasból hegesz­tett, házak körül divatos, zöldre festett, emberma­gasságú kerítéssel. Éjfélkor az ősök kiülni sem tudnak rá szellőzködni, a hegyes vasszögek miatt. Láttam lakótelepi közös előteret, ahol ki-ki maga mossa fel a bejárati ajtó előtti részt. Koszcsík jelzi a zónahatá­rokat. És a kerítések szavaink­ból, magatartásunkból cselekedeteinkből a család­ban, a munkahelyen, em­bertársaink között __ B . K. Munkásművelődés Romhányban Romhány üzemeiben — a Widenta gyáregységében, a kerémiagyárban, a híradás- technikában — egyre inkább megvannak a munkásműve­lődés feltételei. Jó példa er­re a kerámiagyár közműve­lődési tevékenysége, ahol ta­valy 150 ezer forintot költöt­tek művelődési célokra. Ti­zenöt alkalommal tartottak előadást a kulturális élet leg­különfélébb területeiről. A szocialista brigádok tizenegy kirándulást szerveztek, aho­vá 400 munkás jutott el. A gyár 1100 dolgozójából hét- százan tapsoltak a fővárosi színházakban. Hagyományai vannak a gyári szervezésű tanfolya­moknak is. Volt számítás- technikai, autóvezetői és többféle speciális — a kerá­miaipar igényeinek megfe­lelő — tanfolyam is. És mert a kerámiagyár vezetői úgy tartják, hogy a szakemberek számára ma • már nélkülözhe­tetlen a nyelvismeret, nyelv- tanfolyamokat is indítanak évről évre. Hiszik az Itteniek, hogy nem csupán a beszélgetéshez kell ismerni egy nyelvet, ha­nem a szakcikkek lefordítá­sához, hogy a mérnök, a szakember tudja: mi újság a kerámiagyártás világában a határokon túl. Szakszervezeti könyvtá­rukban az érdeklődő éppúgy megtalálja a szépirodalmat, mint a szakkönyveket, szak-? folyóiratokat. Nemcsak a gyár dolgozói­nak, de a községben élő em­berek művelődési igényei­nek kielégítéséből is részt vállalnak ' Romhány üzemei. Rendezvények vagy kiállítá­sok idején nyitva az ajtó az egész falu előtt. Szívesen ad­nak szállítóeszközt színház- látogatások, kirándulások al­kalmával, felnőtteknek, gye­rekeknek egyaránt. A község intézményeit — iskolát, óvodát, vagy a könyv­tárat — anyagiakkal, mun­kával Is támogatják minden­kor. Az üzemek és a falu la­kossága összefogásának leg­utóbbi szép példája a gyer­meknapra átadott úttörőház megnyitása volt. , Mesébe illő történet Nagy tetszéssel fogadták Kubában Gabriel Garda Már- quez Nobel-díjas kolumbiai író legújabb regényét, amelyet, az elmúlt hetekben folytatá­sokban közölt a Juventud Re- belde című kubai napilap. A riportkönyv Miguel Littin száműzetésben élő chilei filmrendezőről szól. Littin egyike annak az 5000 — külön ^istán számon tartott — chilei száműzöttnek, akinek hazaté­réséhez semmilyen körülmé­nyek között sem járul hozzá a Pinochet-rezsim. Gabriel Garcia Márquezt megfogta Littin rendkívüli története. Több napon keresz­tül meséltette őt chilei tartóz­kodásáról, s az így készült 18 órás magnófelvétel alapján írta meg a regényt. Számos nevet és helyszínt megváltoz­tatott az író a továbbra is Chilében élő szereplők védel­mében. A regény hőse, Miguel Lit­tin első személyben mondja el a valóban mesébe illő tör­ténetet, egyebek között azt, hogy 1985-ben filmezett a Mo- neda-palotában, Pinochet tá­bornok közvetlen közelében.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents