Nógrád, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

Egyeffen dfttenw, amétfftga

mull, jelen, jövő sűrűsödik: 1945. április 4. Felszabadult Magyar- ország. Majd két emberöltő. Vajon az akkori eseményeket hogyan látjuk ma? Mit hagyott meg belőlük emlékként az idő?

Emlékek, történetek

o

Napok óta vigasztalanul esett az eső. Sárosak, latyakosak voltak az utcák, dübörögve vonultak végig rajtuk a német hennyótalpas páncélosok, mély barázdákat húzva maguk után. Fönt a magasban ezüstlő Messerschmidtek igyekeztek a határ felé. Eső, köd, sár, föl-föltámadó szélvihar — e különös díszletet nyújtotta a természet az emberi történelem legnagyobb drámájának végkifejletéhez.

Néhányan előmerészkedtek a strázsa-hegyi pincékből, a kerteken át elmentek az országút szélét szegélyező fasorhoz: látni akarták a vert se "eg futását. Akkor már napok óta pincékben éltek, gyerekek, idősek, katonaszökevények. Félelemmel hallgatták a csatazajt... túléljük? Mit hoz a jövő? Életet vagy halált?

Ezen a novemberi hainaion aztán végre eljött a várva várt csend. Abbamaradtak a fegyv erropogások, elhal’ gattar. a szirénák, s kitisztu.t az ég is az ágyúfüsttől. Csendnek így még nem örültek az emberek. Aztán néhány óra múltán föltűntek a szovjet felszabadítók, az üldözöttek nyomában Pest felé tartottak.

Egy maroknyi csoport a strázsa-hegyi dűlőn át menetelt, élükön egy ezredessel. Tőlük már nem féltek a mo- noriak. Kiálltak az út szélére, nézték a vonuló hadsereget. Mielőtt azonban tovább mentek volna, gondoskodtak az élet beindulásáról.

Az akkor 38 esztendős Orosz: Károlyról nem csak a helybeliek tudták, hogy „kommunista érzelmű” — ahogyan azt egy csendőrségi végzés megfogalmazta —, hanem jól tudták ezt az ország más részeiben is. így hát első szavára jöttek az illegalitásban levők, hogy november 13-án ■megalakítsák a monori párt- szervezetet, amelynek titkárául őt választották. Döntöttek aztán a karhatalom létrehozásáról, az üzletek nyitva tartásáról, a pékség üzemeltetéséről, a helyi újság megjelenéséről, az iskolai tanítás megindításáról...

— Gyorsan és határozottan kellett cselekednünk, hiszen a felszabadítás tényével csupán az új élet lehetősége nyílt meg, nekünk, magunknak szívós munkával kellett végeznünk az újjáépítést — emlékezik vissza nyolcvanesztendős kommunista gazdag életútjának jelentős eseményére. De hol is kezdődött?

A szegénysorban felcseperedő gyerek első megrázó élmér ye a Tanácsköztársaság leverését követő napokból való: pajtásaival egy monori es őszkunyhó tetejéről nézik végig ötvenkét vöröskatona kivégzését... Mért ölnek meg embereket igazságtalanul? Mért kell azoknak elpusztulniuk, akik mások boldogulását akarták? Mért kell a hitért egy élettel fizetni? A döbbent tekintetű kisfiúban kavargó kérdésekre sokáig nincs válasz.

Válasz helyett az öklök beszélnek. 1930-ban toloncház- ba viszik, mert ott van a budapesti szeptember elsejei tüntetésen. Három évvel később fegyházba zárják, „az állami és társadalmi rend felforgatására irányuló bűntett miatt”. És elsőként a monori borbélyt idézi be 1941 augusztusában a járási főszolgabíró.

— Oiíoszi, magát elvisszük a kistarcsai internáló táborba és addig marad ott, amíg ei- rohad! — harsogja a fasizáló- dó rend hű híve, nem gondolva, hogy az akkor már tizenegy esztendeje illegális, Fenyő névre hallgató kommunistát nem törik meg az efféle szolgabírói kiszólások. És milyen a sors fintora: éppen az internáló táborban ismerkedik meg Rajk Lászlóval, s szervezik meg együtt a pártsejtet. A vékony, cingár, következetesen szigorú és nagy műveltségű Rajk, akit a táborban csak „Tanár űr”-nak

szólítanak, nagy hatással van Oroszira, s ez a kapcsolat később is megmarad. Sőt, a személyi kultusz idején emiatt sok kellemetlenség éri, többször helyezik át az ország egyik részéből a másikba, így kerül majd véglegesen Nógrád megyébe.

Akárcsak korábbi helyein, itt is hamar bekapcsolódik a közéletbe. Irányítja a megyei tanács ipari, majd munkaügyi osztályát, közben az MSZMP Nógrád Megyei Revíziós Bizottságának az elnöke, tagja a megyei pártbizottságnak, tavalytól pedig a városi párt- bizottság egyik munkabizottságát vezeti, s a megyeszékhely belváros II. alapszervezetének bizalmihelyettese. Kiérdemelte a Szocialista Hazáért Érdemrendet, a Munkás-Paraszt Hatalomért és á Szocialista Magyarországért érdemrendeket, hogy csak a legmagasabb elismeréseket említsük. Azt mondja, valamennyire egyformán büszke, nem álszerénykedik: rászolgált.

Most, nyolcvanadik esztendeje küszöbén szellemi frissességét, közéleti aktivitását sokan megirigyelhetnék.

— Egyetlen „titka” van életemnek — mondja egy derűs mosoly kíséretében —, mindig is úgy éltem, ahogyan az egy kommunistához illik. És ezt ne vegye hangzatos kijelentésnek, hanem egy életelvnefc: tisztességgel, becsülettel, tehetségemhez mérten igyekeztem mindenütt helytállni. Szavaimért vállaltam a felelősséget, szerettem a munkámat, törekedtem a családi harmóniára, s az embereket soha nem legyőzni, hanem csak meggyőzni akartam... Ha újrakezdeném, ugyanezt csinálnám végig.

o

Horváth Ákos 20 esztendős. Elsőéves főiskolás. Szüleivel nemigen beszélgettek az elmúlt dolgokról, sokkai inkább az iskolában tanultak nyújtják számára a történelmi ismereteket.

— Gépészeti szakközépiskolába jártam, a négy év alatt négy történelemtanárunk volt, akik négyféleképpen adták elő az anyagot. Két hét alatt három történelemóránk volt» A harmadik évben gyakorlatilag nem is tanultunk semmit. Szeretem a történelmi témájú könyveket, bár, 'kevés időm jut olvasásra, és szívesen járok moziba is. Szeretek politizálni, jó lenne, ha itt a főiskolán is lenne történelemóra. De úgy, hogy tudomásul vennék: a középiskolában ennyit tanultunk, és inkább a közelmúlttal, a mai dolgokkal foglalkoznánk.

— Mégis milyen kép alakult ki magában a felszabadulásról ?

— Csodálatos dolognak tartom, ahogy a romba dőlt országot újraépítették. Nekiláttak nagy lendülettel, volt új eszme és cél. Erre ma már nem képesek az emberek, eltunyultak. Ebben szerepe van a nevelésnek is.

o

Csepregi Ignác protonotá- rius kanonok, az esztergomi érsek budapesti helytartója, a budapesti katolikus papi békebizottság elnöke 60 esztendős. csupaősz ember.

— Káplánként Hidaskürtőn éltem át a felszabadulást. Nagyszombaton érkezett a faluba az első szovjet dzsip. Éppen a plébánia előtt állt meg. Ápolt, csodálatosan szép, színésznő kinézetű hölgy szállt ki belőle, tiszti egyenruhában. Meglepett, hogyan tud háborúban ilyen ápolt lenni valaki. Vizet kért. A kocsi motorjában felforrt a víz, nem tudtak tovább menni. Még aznap megjöttek 8 katonák. A parancsnok a plébános úr lelkére kötötte: ugyanúgy harangozzanak.

misézzenek, mint azelőtti Ez nagyon megnyugtatott bennünket. Három-négy hétig tartott, amíg a szovjet hadsereg áthaladt a falun.

Éjszakára a katonákat beszállásolták a házakhoz. Hozzánk egy alkalommal színjátszó csoport jött, tizenöten lehettek. Rántottét kértek 30 tojásból, az asztalra tiszta szeszt tettek, ballonban, a kocsiból hozták be. Vacsora végén rögtönzött előadást tartottak. A német sajtó, rádió igen erős propagandát fejtett ki a szovjet katonák ellen. Mit tagadjam, féltünk tőlük. De erre nem adtak okot: megértők, türelmesek voltak, és segítettek is.

o

— Hogy emlékszem-e a felszabadulásra? Hát lehet arra nem visszaemlékezni, ami az emberi életben annyi félelmetes nyomot hagyott, aztán meg elhozta a szabadságot?

Ekképp meditált a hetvenegy esztendős Deák Józsefné, Mari néni, alsótoldi házuk kis konyhájában. A házban, ahová annak idején, úgy 1940 táján egyre szivárogtak az elrettentő hírek. Hogy háború van a világban ... Mindez valósággá akkor vált, amikor Deák József ifjú házasembernek a többi falubélivel együtt megérkezett a katonai behívója. Megürült a falu. Csak az asszonyok jajveszékelése, a gyerekek siránkozása hallasztott. Később meg már a szemközti Cserhát felől, a sipeki völgyből egyre gyakrabban dördültek a lövések is.

— Sok siránkozásra nem maradt időnk. Tenni kellett Összebeszélgettünk, mi itthon- maradottak, hogy a Takács- gödri pincében húzzuk meg magunkat. Elindultam én is a két kisbabával. Egyiket a vá'llamra, másikat a kezembe vettem, a tehenet meg otthagytam a maga szabadjára.

Lehettek vagy hatvanan a Takács-gödri pincében. Mari néni még arra is emlékszik, hogy leghátulján a Szigeti tanító úr kuporgott. Áldott jó ember volt az, próbálta a vigaszt adni. Dehát, hogy vigasztalhatna az, aki maga is fél? Legelői meg a földön, öreg ángyi üldögélt és csak imádkozott, morzsolgatta félhangosan a gondolatokat, kenyeret osztott, ezt-azt, ami a batyuba sebtiben bekerült.

— Odahagytunk mindenünket. Jószágot, marhát, baromfit, a padláson a szalonnát, lisztet. Amikor kimerészkedtünk, már mindenhol a német garázdálkodott. A házam szobájába lovak voltak kötve, a padláson összetörvezúzva minden, a baromfi is

elmúlott, az ajtó betörve, az ablakráma helyén semmi, csak a meredező vályog ...

így múlott az idő Alsótol- don, így tengődtek a népek, várva egy jobb világra ...

Deák József mit sem tudott minderről, elnyomta a honvágyat, a hazaszálló gondolatokat a saját nyomorúsága. Hogy hol itt állt meg a katonavonat, hol meg már amott, Sopron táján. Aztán Ausztria földjén találta magát az apró nógrádi falu embere. Ott érte a hír is, vége a háborúnak, lehet suttyanni hazafelé. Messziben, bajban a földiek mindig is összetartanak. így történt ez Józsi bácsival is, amikor rálelt egy salgói, meg egy bujáki legényre ... Bizony negyvenöt augusztusát írtak már, amikor benyitott a toldi ház ajtaján.

De eközben azért a faluban történt még egy, s más. Mari néni imigyen mesél a felszabadulás napjairól;

— Megszólalt egy napon a Szigeti tanító úr, úgy hallja, nem csitiznak már odakint a németek, haza lehet menni. Valóban. Hült helyüket találtuk, meg a maguk mögött hagyott pusztítást. Nekibátorkodtunk a szomszédokkal, elindultunk Csécsére lisztért a malomba. Hát csak szembejönnek velünk az orosz katonák. Ügy megijedtünk, hogy elszaladtunk, bele a vetésbe. Mondja aztán egy öreg orosz, amolyan tört magyarsággal, tőlük ne féljünk, Ők nem bántanak. Kedves, jó szívű emberek voltak. Nemhogy elvettek volna valamit, inkább ők adtak. Az iskolából kórházat csináltak, oda gyűjtötték a sebesülteket.

A felszabadulás után a Cserhát lábánál megbúvó kis falu, Alsótold fejlődésnek indult, hasonlatosan más településekhez. Az itt élők nyugodalmasan, gyarapodásban munkálkodnak, békében élik napjaikat az öregek. Mindazok, akik szemtanúi voltak a régi világból kinövő újnak. Emlékeikről már ritkán beszélnek. De gyakran kisétálnak a temetőbe, ahol orosz katonák sírját borítja a zsenge fű, s amelyen mindig, az év minden szakában virágok, cserjék pompáznak.

A festői környezetű Nagyidé, 1944 decemberében, karácsony előtt néhány nappal szabadult fel. A falu lakosainak nagy része otthon érte meg a szovjet hadsereg bevonulását. Ma már csak az idősebbek emlékeznek vissza az akkori eseményekre, akik

szemtanúként adták tovább

gyerekeiknek, unokáiknak a háború rémségeit. Álmosdi Jánosné, a nagylóri tanács fiatal előadója, még harminceve« sincs, mégis sok mindent tud a pusztulásról.

— Édesapámnak éppen hogy serkent a bajusza a harcok idején, ifjú korára való tekintettel nem hívták be a hadseregbe, itthon maradt. A hátország feladataiból vette ki részét, napestig dolgozott a maga és családja, nagyon sokszor pedig katonák ellátására.

— Történt egyszer, hogy lezuhant egy német repülőgép a falu határában. A helység akkori vezetői valamilyen oknál fogva úgy döntöttek, hogy azt őrizni keli a fiatal fiúkat küldték a roncsok mellé. A szovjet katonák fegyvereinek rcpogása napról napra közelebbről hallatszott, mindannyian nagyon féltek, a hősi legendákkal ellentétben. Volt köztük néhány olyan fiú is. akik esténként ahelyett, hogy befogták volna a szájukat, különböző lehetetlen rémtörténeteket fantáziáltak bosz- szantva ezzel azokat is, ak'k egyébként nyugodtak lettek vona.

— Édesapám nem szívesen emlékszik vissza a háborúra, pedig sokszor felszínre kerülnek régi kalandjai. Sohasem állította magáról azonban, hogy hős volt és kiemelkedő tetteket sem vitt véghez. Egy ember volt a sok millióból, akiket belehajszoltak a borzalmakba. Fiatalon érte a háború híre, fel sem tudta fogni mi történt. „Németország megtámadta Szovjetuniót” — hallatszott, — s az én édesapám azt sem tudta pontosan, hogy merre terül el a világ legnagyobb országa és hogy válójában kik is azok a fasiszták. De hamarosan, a német megszállás után megismerhette a kegyetlenséget, a brutalitást, és egyetlen feladat maradt csupán: túlélni...

— Nemcsak az embereket, a házaikat, személyes holmijaikat sem kímélte a háború, szinte mindenük odalett. Több mint nyolc éve vagyok férjnél, építettünk házat a fejünk fölé és van két tündén lányom. Elképzelhetetlennek tartok egy újabb világégést, amelyben elveszne mindenünk. Ennek nem szabad megtörténnie! Ügy érzem. az emberiség meg tudja akadályozni, nem robbantja ki a harmadik világháborút.

— Gyerekeim már iskolások, jól tanulnak, szorgalmasak, szívesen segítenek a ház körüli munkákban is. Szeretném őket mindenre megtanítani, ami egy család ellátásához, a háztartás vezetéséhez szükséges. Tudjanak ízletesen főzni, szépen vasalni, ügyesen takarítani, később pedig gyerekeket nevelni. Hiszem, hogy erre lesz szükségük, ha megnőnek.

m&mm v. ........

.......

H

í"-#* rí/ UC- it »few if

' íj i m : -HM

< / •

Hí; x... í

r .-7 áj ;

Kondor Lajos rajza

o

Tábori Nóra színésznő, a Vígszínház tagja. Előadás előtt az öltözőben beszélgettünk.

— Az megmaradt bennem, hogy ha van valami gond, akár a színházban, a szinkronban, a tévében, vagy a magánéletben, mindig azt mondom... de nem lőnek! A mi korosztályunknak bőven kijutott, mert a fiatalsága ment rá á háborúra... Ismeri Szilágyitól a Hanvas vagy, huszonnyolcas?... szerettem volna én elmondani, de ezt férfinak írták.

— Művésznő, hol vészelte át a háborús időszakot?

— Sopronban és Győrben. Ott voltam a soproni nagy bombázásnál. Tizenöt-tizenhat éves voltam, amikor édesanvám Békéscsabáról elvitt Sopronba, az volt a

második szezonom. Alig indult el a vonat Szolnokról, megállították, ki kellett szállni, betereltek a kukoricásba bennünket. Jöttek a bom- bázögépek. Amikor vége lett a légiveszélynek, nem tudtam felállni, sírógörcsöt kaptam. Utána meg neve+őgörcsöt. két férfi felemelt, ők vittek vissza a vagonba. Máig megmaradt bennem, hogyha a színpadon, a filmben eldördül egy puska összerezzenek.

Juhász Gyula történész évtizedeket áldozott arra. hogy a második világháború és Magyarország felszabadításának eseményeit apró részletekig megismerje. Kutatómunkáját e témában írt könyvei is őrzik. Egyébként „főállásban” az Országos Széchenyi Könyvtár kötelékéiben dolgozó magyarságku- ■ tató-cső port igazgatója, és természetesen oktat az egyetemen. Igv nem meglepő, hogy interjú helyett kiselőadás kerekedett a beszélgetésből.

— Felszabadulásunk története valójában egy folyamat vége. Fél éven át tartó harcok jelentik a háborús időszakot Magyarország számára, tényleges harc 1944 szeptemberétől 1945 áprilisig... Április negyedik« szimbolikus dátum. A felszabadulás egyeseknek a totális háborús vereséget jelentette. Másoknak a szó szoros értelmében felszabadulás volt. Nemigen gondolkodtak akkor még azon az emberek, milyen jövőt szeretnének, csak jól akartak végre lakni, békében élni. Egészen sajátos helyzet alakult ki az országban, amilyen sehol másutt Európában: az ország vezetői, a köztisztviselők, a végrehajtó apparátus nagy része elmenekült. Lehet mondani, a régi Magyarország a sző szoros értelmében összeomlott. Történésznek és mindenki másnak ezt tudomásul kell venni.

— Különböző módon élték túl az emberek a háborút. Ki ilyen, ki olyan emlékeket őriz magában.

— Igen, a lakosság közvetlen akkor szerez élményt, amikor „átvonul a front”. Először találkoznak harcoló hadsereggel, a háborúval. Azt hiszem, az egész felszabadulás történetéhez szorosan hozzátartozik: senki

sem gondolta, hogy ilyen nagy károk keletkeznek. A különböző irányzatok képviselői már korábban programokat dolgoztak ki Magyarország jövőjére vonatkozóan. Ezek a programok nemzetközileg elismertté váltak a második világháború alatt. Arra azonban senki sem számított, hogy ezt a programot majd úgy kell megvalósítani, hogy a széthullott, szétvert országból kell egy űj Magyarországot felépíteni. Annál nagyobb dicsőség, hogy ezt véghez tudták vinni.

Felemás helyzet alakult ki! Horthy negyvennégy őszén kinevezi Szálasát, a csonkaparlament felesketi, és hatalomra kerül a Dunántúlon! Az ország másik részében a felszabadult keleti megvék küldötteinek részvételével összeült az ideiglenes nem- zetgvülés, megalakult az ideiglenes kormány, amelyet a felszabadulás tépve jogosít fel a hatalom átvételére. Hogy ki kerülhetett be a kormánvba, azt meghatározta, hogy nem lehetett tudni, ki van börtönben, ki maradt életben.

írták: Honráth Teréz Tanka László Kiss Mária Vankő Moadolne

NÓGRÁD — 1986. április 4., péntek