Nógrád, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-26 / 98. szám
60 éve főrfént \r \r t Áz elmúlt év legjobb sajtófotóiból rendezett kiállítást a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum. Reprodukcióink a tárlat anyagából mutatnak be néhányat. Hsbik Csaba: Bridz Urban Tamás: Kisiklott sorsok (Hauer Lajos reprodukciói) Manek Attila: A tarlón Fekete Zsuzsa: Együtt című sorozatából Ä termékenység zenéjét szeretném közvetíteni „Egy kisfiú a kertben vonalakat húzgál az ösvény homokjába. Megnézi, amit rajzolt, dühödten széttapodja, aztán kezdi elölről. Az eredmény ugyanaz. Megint széjjeltapossa ... Aztán sírvaía- kad ... Világéletemben újra és újra megpróbáltam rátalálni az igazi rajzra... És még ma is próbálom”. Doráti Antal, a világszerte nagyrabecsült magyar karmester, a zenének ez év április 9-én nyolcvanadik életévét betöltő doyenje írta ezeket a sorokat a hetvenes évek második felében, angolul, majd Egy élet muzsikája címmel magyarul is megjelent könyve elején. Az impozáns évszámot meghozó születésnap előtti napokban a neves művész két koncertet is vezényelt Budapesten irigylésre méltó fizikai és szellemi erőnlétben. — Amikor tisztelettel gratulálok a mesternek születésnapján, egyúttal engedje megkérdeznem: fontos-e valamiféle számvetést készíte- náe élete munkájáról e dátum ürügyén? — Nem! Az ilyen kerek számú születésnapokból csak mások csinálnak az ember számára nagy ügyet, ami persze jólesik, de tavaly, tavalyelőtt legalább ennyire számot vetettem magammal. Köszönöm az ön gratulációját is, mint mindazokét, akik örültek, s őrülnek ma is a muzsikámnak, de nagyobb jelentőséget nem kívánok tulajdonítani ennek a születésnapomnak sem a korábbiaknál. — Alakulnak-e már valamiképp az „igazi rajz” körvonalai? — Az igazi rajzra —, ma így iátom — életemben már sohasem fogok rátalálni. Hanem ha méltó életművet tudok majd hátrahagyni, s az utódaim valamilyen képet alkotnak rólam, abból talán kirajzolódik valami. Azt hiszem, az a rajz nálam jóval nagyobb képességű embereknél sem készül el egy emberélet során. Nem hiszem, hogy Goethe valaha is befejezettnek érezte az életművét. Ám könyvemben talál egy másik gondolatot is: a művészi alkotásról elmondható, hogy minden fázisában befejezett. Az én életem azonban, bármikor halok meg, úgy gondolom, befejezetlen lesz. — ön megélt két világháborút, látta a világ régebbi arcát, s látja a mait is. És azt is, hogy a művészet, amely Bach óta, Michelangelo óta, Goethe óta mindig az emberért küzd, a világ mai képe szerint nagyon kevés eredménnyel teszi ezt. Mi ad önnek erőt, hogy higgyen a művészet emberformáló erejében? — Az a nagyon kevés eredmény! Mert anélkül még sokkal rosszabbul állnánk. A művészet hatása — minden művészeté —, sajnos csak igán kevés embert érint, de azokat erőteljesen. A zene is csak azokhoz jut el, akik fogékonyak rá. De hiszem, hogy az ő számuk növekedni fog. Mert ugyan hová meneküljünk, ha nem a művészetbe, az áltaia nyújtott megismerésbe, sőt felismerésbe? A művészei lényege a teremtéssel való szembenállás! Ha tudunk egyetlen kis rózsafát ültetni, már nem lehetetlen, hogy előbb-utóbb egész rózsaerdőnk lesz. Vallom, hogy a művészi és emberi odaadás kritériuma nem a mennyiség, hanem a teljesség! — Élete folyamán a zene- történeti korok, stílusok jelentősége változott-e valamiképp ai ön számára? — Csak kevéssé, s az sem biztos, hogy a stüuskülönb- ségek miatt, hanem talán csak azért, mert egyikbe éppen nagyon belemélyedtem. Ha az ember, mint zenehordozó, zeneosztó, sokfelé tevékenykedik, akkor sokféle zenével kell ellátnia a maga területét. És e sokféleséget én mind'g együtt, egyszerre produkáltam; soha nem is vágytam arra, hogy csináljak mondjuk egy „klasszikus” évet, majd egy „romantikusai”. Ami mindig fontos volt és maradt számomra, akár régi zenét dirigáltam, akár újat, az az, hogy a zenével a humanizmust, az ember épülését szolgáljam. Ma is a termékenység zenéjét szeretném közvetíteni és nem a pusztulásét! s*. Gr. A nyomor elvesztette türelmét Képzelt riport a salgótarjáni éhségmenettől Bányászok ezrei tették le a munkát 1926. április 27- én, és családtagjaikkal együtt gyalog elindultak Budapestre, hogy tudassák a kormánnyal nyomorúságos helyzetüket, amit a magyar szén iránt csökkenő kereslet, az ezzel párosuló tömeges elbocsátások váltottak ki. A Horthy ellenforradalmi időszak munkásellenes intézkedései, az életkörülmények mérhetetlen romlása vitte erre az elhatározásra a salgótarjáni bányászokat. A 60 évvel ezelőtt történteket a korabeli lapok tudósításai, egykori résztvevők visszaemlékezései alapján idézzük fel. Három hatalmasság van Salgótarjánban. A római anya- szentegyház, Szilárdy földjei és a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. Az utóbbi a leghatalmasabb. Tízezrek élete-halála múlik rajta. Inkább éhhalála, mert amíg korábban 11—12 ezer bányász heti hat napot dolgozhatott, most 4—5 ezren jó, ha két-három napra le- szállhatnak a föld alá. A valóság rideg hangulatát lehelik a kolóniák. A végigjárt huszonhat házban sehol egy darab kenyér, tojás. A télen rongybocskorbao jártak a gyerekek koldulni vagy szenet lopni a haldára. A bányamunkások és családtagjaik majd’ fele tüdőbajos. Nem jut a bérből ételre, orvosra, ruhára... A vájár 60 ezer koronát keres hetente, a külszíni munkás 30 ezret. (Egy újság átlagosan kétezer koronába kerül.) Székvölgy, Inászó, Gusz- táv-akna tárnái kiürültek. Éhező munkások, ruhátlan gyerekek és rokkantak tengődnek a barakkokban. Bezzeg István külszíni bányamunkás hat gyereket nevel. „Megverem és kikergetem őket, ha enni kérnek!” — mondja szemlesütve a felesége. Kovács János fővájárókat öt gyerek veszi körül. „Uborkáié az egyetlen eledelem! Törött krumplihéj volt a vacsorám. Már a nyulak eledelét esszük kínunkban” — mondja a férfi. A hazai szén előtt a szomszéd államok lezárták a sorompókat, míg idebent a vámmentesen, szabadon bejövő. még forgalmi adót sem fizető, jobb minőségű külföldi szén gyilkos versenye kiverte saját szenünket a saját piacunkról is. — Szanálni kellett, mert bizony nagyon megszűkült a magyar szén piaca. A műszakokat szükségből redukáltuk, mert így akartunk minél több embernek legalább részben munkaalkalmat teremteni. Persze a heti 3—4 műszak nem elég, így most más megoldást keresünk. Április 15- én 600 munkásnak felmond- tunk, akiknek az elbocsátása most válik esedékessé. Ez természetesen rendkívül érzékenyen érintette a munkásokat, akik tegnap letették a szerszámot. Mi nem tehetünk mást, mint amit tettünk. Mindig a legmagasabb etikai alapon kezeltük a munkáskérdést i— magyarázza Róth Fló- ris, bányaügyi főtanácsos. Legmagasabb etikai alapon? Ezt tanúsítaná a kép? A szerszámok, a csillék, mint kilőtt, elhasznált fegyverek, bénán fekszenek a medencék sötét móhébe vezető kapuk előtt. Mert a bányászok — úgy nyolcezren — elindultak. Gyalog — a fővárosba, hogy észrevetessék nyomorúságukat. Vonultak négyes-hatos sorokban, mint mikor a kráterből lassan kúszik elő a forró, mindent elsöpörni, szétégetni kész láva. Voltak emberek, akiken alig volt ruha. Voltak, akik betegen vonszolták testüket, s voltak sokan, akik 24—48 órája nem ettek egy darab kenyeret sem. Vonultak, érte jöttek a segítségnek, amely feléjük sehogyan sem akart megmozdulni. A nyomor elvesztette türelmét. A salgótarjáni bányamunkások elindultak, de mégsem érkeznek meg Budapestre. Elejbük állt a rend, a maga tiltó szavával, fegyveres csendőrök keresztezték útjukat Zagyvaipálfal- vámál. — riyen tömeeben nem mehetnek Pest felé! — szolt a csendőrség vezetője. — Nekünk szigorú utasításunk van, hogy akadályozzuk meg a felvonulást. Válasszanak küldöttséget, azok beszéljék meg az itteni vezető tényezőkkel a részleteket, s holnap reggel induljon el a deputáció Budapestre. ., ☆ Információ a keresztényszocialista párt szakszervezetének budapesti központjából: „A kerületi titkárság révén mi is olyan híreket kaptunk., hogy a salgótarjáni és környékbeli munkásság a szociáldemokrata oldalról történt ágitációra felvetette azt a gondolatot, hogy nagy tömegben felvonul Budapestre. Az elégtelen elemek elkeseredettségét használták fel a szociáldemokrata agitátorok... ” Rakovszky Iván belügyminiszter: „Lehetséges, hogy a munkások már el is állottak a mindenesetre fantasztikusnak tűnő terv kivitelezésétől. Chorin Ferenc, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. elnöke:. „A salgótarjáni munkások mozgalma voltaképpen nem sztrájkmozgalom, hanem — meggyőződésem szerint — inkább demonstratív mozgalom akar lenni.” Idézet a nemzetgyűlés ülésén elhangzottakból: „Klárik Ferenc: A belügyminiszter úr háborút visel a munkások ellen! Rakovszky Iván belügyminiszter: Nem a munkásság, hanem a munkásvezérek ellen. Reisinger Ferenc: Ha Salgótarján hlég egyszer felkerekedik, akkor baj lesz. Ha továbbra is így mennek a dolgok, csak diktatúra jöhet.” A félelem hideg verejtéke gyöngyözik minisztereik, iparmágnások, képviselők, ellen, zékiskedőt játszók homlokán. Nyolc év telt el a Tanácsköztársaság óta, s a munkásság ilyen tömeges akcióra még nem vállalkozott. Mi lesz? Ha lehet, tárgyalni, tárgyalni... Megpróbálni az izzó vasra esöpögtetni a megnyugvás olaját! ■ár Nem lehet örökké csendőrszurony okkal elintézni az éhező munkások jajkiáltását. A szurony ismét eíébük állt, de a küldöttség útnak indul. Csóka Vendel, a Bányamunkások Szövetségének, salgótarjáni kerületi titkára, Domonkos János, Fodor János, Fodor Antal, Keiemen József és a többi vájár. Peyer Károly szakszervezeti vezető, nemzetgyűlési képviselő is csatlakozik hozzájuk. Walkó Lajos kereskedelmi miniszter nem várakoztatja őket. Szívélyesen beszélget a bányaügyről, a beruházásokról és a kereskedelmi szerződésekről. — A tárcám útépítési programjában most a salgótarjáni vidéket veszem sorra — mondja, majd hímez-hámoz, mert arról szó sem lehet, hogy az államvasút nagyobb mennyiséggel növelné a bányák rendelését, s arról sem, hogy a vasutak csupán hazai szenet fogyasztanak. Peyer Károly hangsúlyozza, hogy a kormányé a felelősség, a felvonulás a kormány munkás- és szociálpolitikájának kritikája. — Nálunk csak akkor veszik észre a dolgozók nyomorát, amikor már a kétségbeesés és az elkeseredés az egekig tör — jegyzik meg félszegen a bányászok, és csalódottan távoznak. A népjóléti miniszter is fogadja őket. Elpanaszol- ják: a szénjárandóságot havonta kellene kapniuk, de csak negyedévenként adja a bányatársaság. Ott a felgyülemlett szén, s fagyökerekkel tüzelnek. A miniszter kiutal egymilliárdot, ha a város is ad ennyit és biztosítékot, hogy rövid időn beiül építkezni kezdésnek, aim kevés munkalehetőséget teremt. Negyven« milliárd kellene utakra, csatornákra, kórházra, munkáslakásokra. .. A küldöttség tagjai közül valaki megjegyzi közülük: „Nem is merünk hazamenni Peyer igyekszik az események élét tompítani: — Tizenhat ember csak nem csinál forradalmat, én sem vagyok elégedett, de az ő helyzetük még nehezebb. Mit tehetünk? — A nemzetgyűlésben felolvassa a salgótarjáni bányatarsulat és közalapítványi igazgatóság között a házhelyek ügyében létrejött szerződést, amely a letelepülő munkásokat arra kötelezi, hogy a felépített házakat 15 évig nem hagyhatják el. Malasics Géza képviselő felpattan: „Valóságos jobbágyrendszer!” Kisterenyén, Zagyvapálfal- ván és Salgótarjánban hatalmas munkástömegek várták a . küldöttséget. Az állomásokra rendőri egységeket vezényeltek ki. A munkásokat nem engedték be a várótermekbe és a peronokra. A küldöttség tagjai csendesen húzódtak el társaik elől, mondván, majd később számolnak be a Budapesten történtekről. ☆ Hatalmas tömeg a Vigadó udvarán ezen a vasárnap délutánon. A fővárosban járt bányászok beszámolóját délután négyre tűzték ki, de már. a déli órákban tíz-tizenkét ezren gyűltek össze. Jöttek Somoskőről, Etesről, Homoktere- nyéről, Mátranovákról, még messzebbről is. Az egész környék egyetlen moraj, a szegénység és elkeseredettség hullámzik itt. — Arcátlanság, hogy Tere- nyén a vonathoz senkit nem engedtek a csendőrök! — há- borog egy asszony, karján riadt tekintetű csecsemővel. — Bezzeg a Viktória-malom szanálására volt a kormánynak 200 milliárdja, mert ott a külföldiek támogatásáról, nem ígérgetésekről volt szó! — mondja a fiatal bányász a falnak támaszkodva. Gyorsan múlik az idő, a reménykedés órái percekké zsugorodnak. Dr. Sztranyavsz- ky Sándor főispán még délelőtt üzent: nem ér rá személyesen meghallgatni a munkások panaszait, de itt a polgármester, a főszolgabíró, a rendőrtanácsos. Csillapodik a hangzavar. Az elnöklő Fájd Pál fegyelemre, higgadtságra int, óv attól, hogy a tömeg felüljön bármiféle provokációnak, aztán Csóka Vendel számol be a a miniszterekkel folytatott tárgyalásokról. — Azt kértük, hogy a magyar szénre haladéktalanul léptessék életbe a vasúti tarifa leszállítását, kereskedelmi szerződések megkötésével szerezzen a kormány piacot! Korlátozza a külföldi szén behozatalát, az állami üzemeket, közüzemeket, valamint az államvasutakat, szükség esetén a magánüzemeket is kényszerítse a kormány a magyar szén fogyasztására! Ígéretet tolmácsol: kivizsgálják a salgótarjáni bányászok keserveit és intézkednek. Hogy ez az intézkedés miből áll, ezt senki sem tudja egyelőre. — Megüzenjük a kormánynak, hogy a Salgótarjánban és környékén dolgozó bányamunkásság nem fog belenyugodni abba, hogy ígéretekkel törüljék ki szemüket. — érkeznek a mondatok valahonnan mesz- sziről ezrek és ezrek megnyugtatásának szándékával. Szavak, csupán csak szavak... Pónzügvminisztori rendelet: „Vám külföldről behozott kőszén, barnaszén a vámtarifa 301. számú alá tartozó mesterséges szilárd tüzelőanyag, a tőzegtégla, tőzegtörmelék, végül a koksz után, ideértve a barnaszén- és a tözegkokszot is, a behozatal alkalmával, a behozott áru értékének 4 százalékát kell vámkezelési illetékképpen fizetni”. Vajmi kevés ered mérv. De a rendszer megkapta a figyelmeztetést. A munkásosztály úrra rendezte sorait. Harcra kftsa-.-. M. Szabó Gyula
