Nógrád, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-26 / 98. szám

Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 1985 Megjelent a Nógrád Me­gyei Múzeumok Évkönyve. lytíö. évi kötele — sorrend­ben a tizenegyedik — Salgó­tarjánban, a Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága ki­adásában, Szvircsek Ferenc szerkesztésében. A felelős ki­adó dr. Praznovszky Mihály. Az évkönyv a megyében folyó, illetve a Nógráditoz kapcsolódó történeti kutatás különböző ágainak, a muzeo- lógiának kiemelkedő publiká­ciós fóruma, tanulmányai, közleményei számos ponton kapcsolódnak az országos tudományos kutatási irányok­hoz is. Ugyanakkor a hely- történet számára pótolhatat­lan értéket jelent, a részku­tatásban elért eredmények folyamatos közlésével továb­bi — esetleg összegező jelle­gű művek létrejöttében — lé­nyeges ösztönzést ad. Az év­könyvből pontos tájékozódást nyerhetnek az érdeklődők ar­ra vonatkozóan is, hogy me­gyénk múzeumaiban az adott esztendőben milyen fonto­sabb kutatások folytak, mi­lyen tudományos témák fog­lalkoztatták a muzeológiát, egyáltalán, mi történt ezek­ben az intézményekben. Többi között, mindebből is nyilvánvaló, hogy ezek a ki­adványok elsősorban nem a nagyközönség, hanem a szak­ma számára készülnek, a he­lyi tudományos élet fóru­mai, a publikációk szakmai megítélése tehát nem e ha­sábokon látszik szükségesnek. Viszont érdemes emlékeztet­ni arra, hogy a publikációk egy része a laikus olvasó számára is érdeklődésre tart­hat számot, újabb informá­ciókkal segítheti a szükebb hazához való ragaszkodást, a lokálpatriotizmus erősítését, az értékrend kialakítását és en­nek birtokában a hatékonyabb cselekvést az élet minden te­rületén. Különösen megyénk értelmisége számára látszik fontosnak az effajta tájéko­zódás is. Arról nem is szól­va, hegy az ifjúság nevelé­sében, helyes történelemszem­léletének alakításában milyen kiválóan használhatók e ki­adványok hiteles információi. A jelen évkönyv három Világosan áttekinthető egység­re tagozódik: tanulmányok, közlemények, muzeológia. Jakus Lajos tanulmánya Buday Bornemissza Bolgár Pál. Srócsénv prókátora éle­tével és munkásságával fog­lalkozik. A XVII. században egy időben országos hírű prókátor volt, a fél ország keresett ügyvédje, elsősorban birtakháborítósi ügyekben, üde értve saját családi pő­réét is. Közéleti szereplésének csúcsát 1655-ben érte el, ek­kor Nógrád vármegye he­lyettes alispánjává választot­ták. Bona Gábor informáci­ókban gazdag tanulmánya Nógrád megyei 1848-as hon­védek nyomában címmel a nógrádi nemzetőrök, a hon­védek történetét dolgozza föl, külön szól a 62. honvéd­zászlóaljról, a nógrádi tisz­tekről más honvédalakula­tokban. A szerző kevésbé is­mert témához szolgáltat ada­tokat, amikor azt kutatja, hogyan járult hozzá a megye az 1848—49-es honvédsereg megteremtéséhez. Szvircsek Ferenc tényekben, adatokban ugyancsak megalapozott ta­nulmánya jelentős összefüggé­sekre hívja föl a figyelmet, amikor a nógrádi szénbányá­szat gazdasági és társadalmi hatását vizsgálja a kezdetek­től napjainkig. Többi között közli a szénről szóló írásos emlékeket, s vázolja a megye szénbányászatának fejlődé­sét, helyzetét a megye ipari struktúrájában. Vonsik Ilona tanulmánya újabb adatokat tár föl Nógrád megye XX. századi forradalmi munkás- mozgalmának kiemelkedő ese­ményéről, az 1929. évi no­vemberi Négyhetes bányász­sztrájkról. Leblancné kele­men Mária Szécsény község történetét tekinti át a felsza­badulástól a tanácsok meg­alakulásáig. A tanulmány előzménye 1980-ban, a Tanul­mányok Szécsény múltjából című sorozat harmadik köte­tében jelent meg: Az ellen­forradalmi korszak Szécsény- ben címmel, a második, na­gyobbik rész pedig ugyancsak az említett sorozat hetedik kötetében, 1985-ben látott napvilágot. A két kiadványt tehát együttesen érdemes használni, így az érdeklődő megközelítően teljes képet kaphat a település történeté­nek jelentős korszakáról. Gáspár János a temesvári önkéntesekről ír. Bevezető­ként idéz egy rövid részletet Jefim Nikolajevics Vaulin ny. NKVD. alezredes, a temes­vári hadifogolytábor egykori táborparancsnok-helyettesének a szerző részére Taskentből, 1979. május 19-én, írt vissza­emlékezéséből. E szerint: „Azokban az években is hit­tem, és most sem kételkedem benne, hogy azoknak a tisz­teknek, altiszteknek és kato­náknak nagy többsége, akik önként lévtek he a »Temes­vári 1. önkéntes Magvar Hadosztály«-ba. ezt teljes öntudattal tették, mert har­colni akartak eoy új. szabad Magyarországért”. Arról a temesvári — több tízezer magyar hadifogoly közül ön­ként jelentkező — ötezer-öt­százról van szó, akik 1945. január 1-én. a szovjet katonai parancsnokság kezdeménye­zésére alakították meg a had­osztályt, várták az indulási parancsot, de mégsem vehet­tek részt hazájuk felszabadí­tásában. Nagy Ervinné, a szakirodalomban csak érin­tőlegesen szereplő témát dol­goz föl, amikor Madách mű­veiben a tájábrázolást vizs­gálja. Pálmány Béla Hol épült fel Sztrahora vára? című tanulmányában a Ka- csics nem Illés ága XIII. szá­zadi várépftései és XIV. szá­zad eleji történetünk néhány kérdését vizsgálja. Zólyomi József Észak-Cserhát falvai­nak pásztorkodásáról érteke­zik. A közlemények között ol­vasható Praznovszky Mihály írása Menyői Tolvav Ferenc, a XVII—XVIII. század for­dulóján éli pedagógus, megyei közszolgálatot teljesítő nemes, katona és költő végrendele­téről. L. Kecskés András Lanttabulatúra — virágének címmel tesz észrevételeket az Istvánffy-féle Carmina lant- tabulatúrájához és egy nóg­rádi, illetve erdélyi virágének eredetéhez. Szomszéd András, a Canonic a Visitatiok tükré­ben ír a kisterenyei jobbágy­iskolázásról és jobbágy iskolá­ról. Molnár Pál, a tudomány­művelést tekinti át Nógrád megyében a felszabadulás után, különös tekintettel a helytörténeti és társadalom- tudományi munkásságra. Zó­lyomi József újabb írással jelentkezik az évkönyv e részében is, Nógrád megyei kereskedők leltárait közli a XVIII—XIX. századból. A Muzeológia című fejezet­ben Praznovszky Mihály, a 6algótarjáni Nógrádi Sándor Múzeum fennállása 25. év­fordulója alkalmából rende­zett felolvasó ülésen elhang­zott rövid történeti áttekinté­sét adja közre. Kovács Anna ugyancsak itt közölt előadás­szövege Nagy Ivánnal, a mú­zeumalapítóval foglalkozik. Vonsik Ilona ez alkalomból a munkásmozgalom-történeti kutatás legújabb eredményé­ről szólt. Prakfalvi Endre, a Nógrádi Sámdnor Múzeum képzőművészeti gyűjteményét ismerteti. Végh Miklós, a szá­zadforduló nógrádi sajtójában végzett irodalomszociológiai vizsgálata kapcsán fogalmaz meg előfeltevéseket. Iványi Zsuzsa, a Nógrád megyei hon­ismereti táborok munkájáról számol be. Szvircsek Ferenc pedig újabb összefüggéseket fogalmaz meg a szénbányászat hatásáról Salgótarján fejlődé­sében. T. E. Pólya Tibor emlékezete A magyar képzőművészet munkamegosztásában jelen­tős szerepet töltött be és tölt be napjainkban is ,a szolnoki rhűvésztelep. Azáltal, hogy már Munkácsy Mihály előtt szorgalmazta a népi életké­pet, a táj finom értelmezésű képi leírásait, így Vásárhely elődeként az alföldi festészet egyik nemzetközi műhelye lett, hiszen már 1902-es meg­alakulása előtt itt működött az 1850-es években az osztrák A. Pettenkofen és köre. A szolnoki festők mindmáig jó festői erőnléttel rögzítik a táj, a Zagyva-part, a Tisza évszakhíreit, emberi arcula­tát. Ebben a körben vált ka­rakteressé Pólya Tibor fes­tői életműve, mely egyúttal a szolnoki festészet egyik ko­moly eredménye volt a két világháború között Pólya Tibor: Mosónő < Pólya Tibor 1886. április 25-én született Budapesten, Szolnokon és Párizsban . vé­gezte tanulmányait, alakítot­ta ki egyéni stílusát Egy ideig a kecskeméti művész­telepen is dolgozott, foglalko­zott grafikával, újságrajzok­kal, karikatúrákkal. Köny­vében Liipola finn szobrász- művész emlékezik Pólya Ti­bor anekdotikus derűjéről, mellyel a szolnoki művész­telep atmoszférájához is hoz- záiárult. Több ónná Hő kiál­lítása volt az Ernst Múzeum­ban, 1938-ban a Nemzeti Sza­lon rendezte meg emlékki­állítását. Korának egvfk üoneoelt festőjét halála után elfelejtették. Valós értékei miatt időszerű életművére emlékezni, melyet tisztes ér­ték, becsülendő rajzi erő, festői finomság éltet. 1919- ben a Tanácsköztársaság ide­jén Pólya Tibor is készített mozgósító plakátokat, s ma­radandó festői. művelődés- történeti alkotása a Szolnoki művészek 1927-ben a művész­telepen című képe. A fest­mény a műhely 25 éves ju­bileumára készült, és szolno­ki környezetben mutatja be portrészerű hűségei Fényes Adolf, Zombory Lajos, Szüle Péter, Szlánvi Lajos, Vidov- szkv Béla, öccse Pólva Iván és önnön alakját. Híres al­kotása a Mosónő, a Hármas önarckép és Aba-Novák Fiatal fiú ül a tömött au­tóbuszon, mellette ötven év körüli asszony áll, nagy sza­tyorral. A fiú felnéz, és ud­variasan mondja: — Tessék idetenni az ölem­be! Az asszony — ahelyett, hogy megköszönné a figvel- messéoet — végigméri a fiút: — Mi lenne, ha inkább át­adná a helyét, fiatalember?! A fiú elpirul, és nem felel. A nő duzzogva áll a szatyor­ral. Két megállóval később leszáll a fiú. Láthatóan, ne­hezen jut el az aitóhoz. A bal lábán nincs cipó: gipsz­ben van. Most a nő virul el. de még van ideje utánaszólni: — Ne haragudjon, igazán, nem láttam. .. Másik történet: Kovácsot behívja a főnöke: — Itt iárt az édesanyia. és panaszkodott magára. Azt mondta, igaz, hogy havonta küld neki csekken egy ezrest, Elhamarkodott ítélet de ez egyrészt kevés a három­ezer forint nyugdíjához, más­részt sérelmezi, hogy maga soha nem látogatja meg őt. Kovács vesz egy mély lé­legzetet, és elmeséli: — Az anyám engem soha nem nevelt. Csecsemőként a kórházban hagyott. Nevelő­szülők vettek magukhoz. A nevelőanyám most már het­venéves, velünk él, a gyere­Vilmosröl festett portréja, melyen festés közben ábrázol­ja a jászszentandrásd freskó európai hírű mesterét, öccse, Pólya Iván kezdeményezte a hímeskőtechnikát Szolnokon a harmincas években — kö­zösen Mattion) Eszterrel, aki a műfaj rangelsője lett. Amikor 1927-ben a szolnoki művésztelep jubileumi kiál­lításán an-kétot rendeztek a művészet jövőjéről. Pólya Ti­bor így nyilatkozott: ..A fes­tőművészeinek mindig és mindig tágabb tere nyílik”, ö ezt a távlatot nemcsak prófétáita. hanem a masa adott és pallérozott képessé­geivel alapozta is. keim is őt tekintik igazi nagyanyjuknak... Egyébként az anyámnak legalább három férje volt, akadt közöttük olyan is. aki később született, mint én. Akkor jutottam eszébe, amikor ez a fiatal férj elhaoyta. Azóta küldöm neki csekken a havi ezrest. Ezt tudom nyújtani, sajnos, érzelmeket nem. De ezt a szülőanvám soha nem is kí­vánta tőlem, minthogy 6 sem adott nekem... Most a főnök area lesz egy­re vörösebb, és csak annyit rebeg: — De jó. hooy behívtam és megkérdeztem! Így egy ki­csit más a dolog. Más bizony. Sokszor (fé­lünk elhamarkodottan, a kö­rülményeket nem ismerve, a látszat alapján ítélve, sőt: elítélve. Bizony tohh lenne néha há­romig számolni! fsm) Pósfai János: P iri fedezte fel, hogy a* öregasszony mennyire hasonlít a macskára. — Nézd csak meg — ma­gyarázta Jozsónak, aki törté­netesen ezen az estén is ké­sőbb ért haza a géemkából, — amikor leejti az állát, tisztára olyan mint egy nyi- vakoló macska. Mint egy kandúr. A kandúr fiúmacska — je­gyezte meg a férje, s nem akart az öregasszonnyal to­vább foglalkozni. — De azt, hogy süket, azt csak észrevetted? — élén­kült meg a felesége. — Vagy legalábbis nagyot hall. Mindig arra fordítja a fejét, amerről a hangokat, zöreje­ket sejti. — Nézd — mondta szelí­den Jozsó — egy idő után mindenkinek tompul a hal­lása Az öregedéssel együtt jár a szem gyengülése, a hal­lás tompulása, a lábak elne- hezülése. — Te csak tudod. De én látom, mit csinál egész nap. Reggeltől estig járkál a ház­ban, lemegy a kertbe, a virá­gok között matat, csak tud­nám, hogy mit akar. Néha RAK félnapokig elő sem jön. Be­húzódik a díszbokrok közé, a nap felé fordítja az arcát; sütkérezik. — Ha jólesik neki. — Jó, hogy te ilyen könv- nyedén fogod fel a dolgot. — Mégis, mit kellene ten­nem? Megvoltatok eddig békességben, úgy éltünk, mint egy tisztességes, szép család; most mit kereskedsz? — Én? — tágult kerekre az asszony szeme. — Én keres- kedek? Tőlem azt csinál, amit akar. — Ne feledd, mit mond­tál amikor idejöttünk. Hogy ez mennyország, ahhoz ké­pest, amiben addig laktál. Ismerősök ugye ezek a sza­vak? Te mondtad, amikor ide költöztünk. A ház csakugyan szép volt, tágas, otthonos. A kiskert te­listele virággal, s hátrább, egy kis zöldségfélére is fu­totta. Annyi megtermett, hogy a hét végi főzésekhez nem kellett a boltba futni. A gyereknek sóska, spenót, zöldellt az almafák alatt. Az albérlet belerágott az életükbe, a keresetük egy részét fölfalta. Éveken át fciÓGRAD — 1986. április 26., szombat kuporogtak, rakosgatták a pénzt, s reménykedtek, hogy majd csak fordul valamer­re. Tízezer forintjuk volt, amikor először átlépték az öregasszony küszöbét. Jozsó fűzte az öregasszonyt, a föld alól is előteremti a ház árát, csak fogadja be 'őket. Da.i ká­né csöndben hallgatta őket, nem ígérgetett, nem is kö­vetelőzött, csak ennyit mon­dott: neki nem kell a pén­zük, semmire nem vágyik ő, csak szeretetre, megértésre. Egy idős asszonyhak mi kell már? —, rebegte. Béke, csend és nyugalom. A férje emlé­keiből él, aki több mint há­rom évtizede halott. Sose hitte, hogy az özvegység ne­hezebb lehet annál, mint amilyen nehéz volt az első napon. Azt szeretné, ha ez a ház a nyugalom háza lenne — mondta, s csak úgy mellé­kesen tette hozzá, hogy azért nem ártana, ha a homlok­zatot újra vakoltatnák és a csatornát kicserélnék, mert bizony erősen cseperész. Egyszóval egy kisebb felújí­tás ráférne a házra. Nem ő, a fiatalok élvezik majd, tette hozzá Dajkáné, mint aki ezzel végérvényesen bezártalak te­kinti az ügyet. Jozsó megszemlélte a há­zat: egy kicsit már a tulaj­donos szemével fölmérte a tennivalót. Akkoriban nevez­ték ki művezetőnek, a fizeté­sén ez sokat javított. A gye­rekkel viszont annál több gond, baj volt az albérlet­ben. Nem sokat teketóriáz­tak, azt mondták Daj káné­nak: úgy bánnak vele, mint az édesanyjukkal, Józsi kis­sé patetikusan hozzátette, hogy a férje helyett, férje, a fia helyett fia lesz, amíg csak él. Dajka Ágostonná rájuk íratta a házat, s ennek fejé­ben élete végéig tartó gon­dozást kért tőlük. S még any nyit, ha egyetlen testvére, a húga néha eljön hozzá, ne vegvék rossz néven tőle. Nem is volt baj soha köz­tük. Csak az a titkolózás, az a félrehúzódás! Piri nem tudta megérteni, hogy egy idő óta miért bujkál előle az öregasszony. Egy napon azon­ban kipattant a titok nyitja. A nap sugarai merőlegesen estek a háztetőkre, az ár­nyék a fák lombja alá hú­zódott, az öregasszony ezút­tal kint tartózkodott. Egy széket tett a virágágyások közé, arra ült. s nyakát hit- raszegezve süttette fogina­it a nappal. Piri így talált rá, s akkorát sikoltott, hogy még a- szomszédok is meg­hallották. — Jaj istenem, mi történt magával Jolán néni ? — Semmi, semmi — ócsú- dott fel az öregasszony és rendbeszedte magát. Piri akkor nézte meg először az öregasszony száját. — Istenem, — sóhajtotta — nem kellene kórházba menni vele ? Dajkáné sértődötten né­zett rá és tagadólag rázta a fejét. A mozdulatok meg- pezsdítették a vérét, halvány­kék erei még láthatóbbá vál­tak az arcán, a keze szárán. — Nem, nem gyermekem. Elmúlik ez, majd meglátod. — Orvos látta-e már? — Látta hát, hogyne látta volna. Orvosságot is írt rá. Vízbe kell csöppentem és gar- galizálni vele. Jó ez az or­vosság. De kórházba nem me­gyek, oda nem. A kórházba, nem megyek, oda nem. A kórházban tönkreteszik az embert. Tudod lányom — ekkor nevezte először így Pirit —, Galavicsnénak a melle alatt voltak ilyen se­bek. Kenegette, meg süt­tette a nappal, aztán rendbe jött. A napsugár a legjobb orvosság. Aznap este sokáig nem jött álom a szemükre. Piri azt mondta Jozsónak, elég lesz neki néhány hónap. Csak ne tartson sokáig a szenvedése, mert az rettenetes volna. De aztán elmúltak a hónapok, s ahogy telt az idő, úgy bur­kolta be őket valami ki­mondhatatlan rettenet, a baj­tól, a betegségtől való féle­lem. A sajnálat lassan átala­kult bennük lappangó gyű­löletté, s minden, ami koráb­ban természetes volt, erőlte- tetté vált közöttük. Az öregasszony iszonyatos ön­uralommal rejtegette előlük szenvedéseit, kiváltképpen, azért, hogy ne gyűlöljék, hogy el ne szakadjanak tőle. Külön poharat, evőeszközt használt, egy idő óta külön is főzött magának, még a túrót is átpaszírozta, úgy tet­te a palancsintába. de meg­enni nem tudta. Az ételt be- hordta a szobájába, s más­nap, amikor nem látta sen­ki, szinte érintetlenül lopta ki a szemétbe. Amazok hi­deg borzadállyal nézték, s nem engedték hozzá közel a gyereket. Az öregasszony sze­rette volna, ha nem utál­ják, tartózkodóvá vált, bi­zonyos távolságban maradt, hogy közelségüktől végképp meg ne fosszák. Dajkáné bajáról soha nem esett szó közöttük. puszta ténye azonban mindig jelen volt. Gondolataikba fúró­dott, meghatározó erővé' szőtte át cselekedeteiket, s amikor az öregasszony tilta­kozásuk ellenére este elmo­sogatott, a fiatalasszony ét­jei felkelt, vizet forralt, út­ra átmosta am edényeket. Hátha! Rágondolni sem jó... Ki tudja, nem fertőzi-e meg mégis a családot? Ki tudja, melyik volt az a kés, az a villa, amelyik Dajkáné szá­jához ért. Tudta, vagy csak sejtette, mindezt, az öregasszony? — Rémes, hogy nem tud­ják megmenteni az embere két a ráktól — mondta «(► nap, amikor az utcábaA MMV s

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents