Nógrád, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-21 / 68. szám

WlAG PROLETÁRJA! EGYESÜLJETEK! í* lí 96S , i\U/V, ÍGŐ TA^>" AZ MSZMP N'Ó^RÁD . MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TANÁCS LAPJA* Will II 11 ■mill ill H ■ I Win IM XLII. ÉVF., 68. SZÁM ARA: 1.80 FORINT 1986. MÁRCIUS 21., PÉNTEK Mai számunkban: Szovjet társadalomtudósok Nógrád megyében Emlékezetes napok Visszapillantó tükör » Forradalmunk, amely „látóvá tette a vakot „A magyar proletár forradalom még a vakot is látóvá te­szi”. Lenintől származnak a sokszor idézett szavak — az orosz proletárforradalom vezére a magyar proletárforrada­lom vezetőihez küldött üzenetében írta e mondatot. Egy vi­lágforradalomban gondolkodó teoretikus és gyakorlati poli­tikus szavai ezek, amtelyekkel az ugyancsak világforradal­mi távlatokban cselekvő kis forradalmi párt világforradal­mi jelentőségű lépését üdvözölte: a Kommunisták Magyar- országi Pártját a hatalom megragadása után. Hogy mivel tette látóvá a vakot a magyar munkásosztály? Elsőképpen azzal, hogy az egész viiág előtt bebizonyította: a munkásság győztes forradalma korántsem orosz sajátos­ság, hanem a kor, a proletárforradalmak korának sajátos­sága — az imperializmus lánca végképp megszakadt, s megkezdődött a kapitalizmusból a szocializmusba való világ­méretű átmenet kora. A nagy októberi szocialista forradalom és a másfél évvel későbbi Magyar Tanácsköztársaság történelmi mérlegét nézve az új korszak beköszöntőnek ténye föltehetően senki által nem vitatható. De vajon így volt-e ez már 1919 már­ciusában is? Valóban látóvá tette a Tanácsköztársaság a vakot? Aki valaha is nézegetett a Magyar Tanácsköztársaságról szóló könyveket és képösszeállításokat, aligha feledheti a tizenkilences budapesti május elseje hangulatát. Emlékeze­tünk történelmi képcsarnokába bevésődtek a világforrada­lom nagy ünnepére készült dekorációk fotói, és azok a ké­pek, amelyeken sok nyelvű feliratok és transzparensek mö­gött a magyar proletár-forradalomra fölesküdt külföldiek, a Tanácsköztársaság internacionalistái vonultak föl. Internacionalisták. Ezzel az elnevezéssel kerültek be a történelembe azok a magyarok, cseriek, lengyelek, románok és még sok más nemzet fiai, akik az orosz forradalomért harcoltak, a Dnyepertől a Távol-Keletig, és így nevezték azokat az ideganajkúakast, akik a Tanácsköztársaság Ma­gyarországán, a magyar Vörös Hadsereg soraiban vonultak csatába a kor egyetlen forradalmáért, a világforradalomért. A Tanácsköztársaság könnyen „látóvá” is tehette a vakot. A történelemben ugyanis soha nem volt annyira egyértel­mű a forradalom és az ellenforradalom nemzetközisége, mint az oroszországi október után. Soha nem volt annyira világos, hogy a proletárforradalom —, amely Közép- és Ke- let-Európa több országában a társadalom belső fejlődéséből lett itt és most szükségszerűvé — csakis egy nemzetközi méretű forradalmi bullám sikerében válhat diadalmas valósággá. Erőt és felelősséget adott a forradalmároknak az a körül­mény, mint Kun Béla a budapesti munkás- és katonata­nács 1919. április 19—i ülésén megfogalmazott: „két világ­áramlatnak harca csap össze a magyarországi Tanácsköz­társaság fölött: az imperial ista kapitalizmus és a bolsevista szocializmus... Ez a nemzetközi osztályharc kérdése... Ami­kor mi megalapítottuk a proletárdiktatúrái Magyarországon, nem arra alapítottuk számításainkat, hogy mi képesek le­szünk majd katonai erővel, rendszeres háborúval megbir­kózni az antant csapataival. Nem hittük azt, hogy azzal a hat divízióval, amelyet a fegyverszüneti szerződés a Tanács- köztársaság számára engedélyezett, meg tudjuk állítani azt az offenzívát, amely minden oldalról fenyeget bennünket. Hangsúlyoztuk és hangsúlyozzuk, hogy mi a magyarországi Tanácsköztársaság sorsát a nemzetközi proletárforradalomra alapítottuk”. De a proletárforradalom nemzetköziségéhez hasonlóan nyilvánvaló voit az ellenforradalom nemzetközisége is. Ká- j rolyi Mihály —, aki mindvégig lojális volt a munkáshata-1 lom iránt, ide kritikusan szembehelyezkedett a Tanácsköz­társasággal — májusban így írt erről egyik levelében: „a körülzárás, úgy hiszem, napok kérdése — az ellenforradal- márok nagy örömére. Felfordul a gyomrom, ha ezekre a zsebhazafiakra gondolok, akiknek sokkal jobban illenék az „igen — mindig” jelszó, mert ezek tényleg mindig bárkivel bárki ellen szövetkezni készek, ha nem hazájukról, de hitvány anyagi érdekeik megmentéséről van szó...” Folytathatjuk a lenini mondat értelmezését a Tanács- köztársaság alkotását illetően is. Kádár János szavait idéz­ve a Magyar Tanácsköztársaság 133 napos fennállása azért is népünk történelmének kiemelkedő szakasza mert, „lét­rejötte azt jelentette, hogy hazánkban először került minden hatalom a dolgozó nép kezébe. Nagy tetteket vitt végbe a tanácshatalom a társadalmi átalakításban, a szocializmus céljainak gyakorlati demonst­rálásában. A munkáshatalom súlyos örökségét vett át a megbukott tőkés földbirtokos rendszertől, amely rendkívül kimerült országot hagyott maga után. Rendkívüli erőfeszí­téseket tett is a termelés és az elosztás megszervezésére, a tanácsrendszer gyors kiépülése és működése, a pénzintéze­tek, az ipari és a kereskedelmi vállalatok államosítása, s a népgazdaság megszervezése, a szűkös lehetőségek közepette is a dolgozók ellátásának bizonyos javítása, jelentős szociál­politikai intézkedések kezdeményezése és bevezetése, a munka- és életkörülmények emberibbé válása mind-mind mutatta, hogy a dolgozók új világa épül. Kiemelkedő volt a gyermekvédelem, a kulturális forradalom elindítása és útjának szélesre tárása. Eredményei, amelyeket a tanács­hatalom a külső imperialista túlerővel és az alattomos belső ellenséggel küzdve, az ingadozókkal meg a tapasztalatlan­ságból fakadó nehézségekkel is birkózva, rövid fennállása idején elért, tanúsították, a szocialista munkáshatalom te­remtőképességét. A proletárhaza védelmében létrejött a magyar Vörös Hadsereg. ’ Az antant katonai túlereje megdöntötte a Duna völgye első proletárhatalmát. A proletárhatalom emléke azonban tovább élt a munkásság és a földműves szegénység tudatá­ban, éltetve a reményt, hogy ismét felvirrad a győzelmes forradalom napja. p- G. Megkezdődött az Országgyűlés tavaszi ülésszaka Csütörtökön, 10 órakor a Parlamentben megkezdődött az Országgyűlés tavaszi ülés­szaka. Az ülésteremben helyet foglalt Lo- sonczi Pál, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke; Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára; Lázár György, a Minisztertanács elnöke. Sarlós István, az Országgyűlés elnöke nyi­totta meg a tavaszi ülésszakot. Az időközi választásról szóló jelentést Pesta László jegyző ismertette. A február 22-i időközi vá­lasztáson Zala megye 5. számú országgyűlési képviselői választókerületében megválasztott dr. Czoma László képviselőt, az Országgyű­lés igazoltnak jelentette ki. Az országos választási listán — elhalálo­zás folytán — megüresedett két képviselői hely betöltésére az Országgyűlés Boldizsár Ivánt — két tartózkodással — és dr. Schöner Alfrédot — egy tartózkodással — képviselő­vé választotta. Az Országgyűlés Kárpáti Ferenc képvise­lőt — miniszterré történt megválasztására tekintettel — a külügyi bizottságban viselt tagsága alól felmentette; majd dr. Búzás Jó- zsefné képviselőt a kereskedelmi bizottság, Boldizsár Iván, Duschek Lajosné és dr. Schöner Alfréd képviselőt a külügyi bizott­ság, Weibl Elemér képviselőt a település- fejlesztési és környezetvédelmi bizottság tag­jává megválasztotta. A törvényhozó testület tudomásul vette a Népköztársaság Elnöki Tanácsának az Or­szággyűlés december 21-i berekesztett ülés­szaka óta alkotott törvényerejű rendeletéi­ről szóló jelentését. Ezután az Országgyűlés elnöke bejelentette, hogy a Minisztertanács megbízásából, Hetényi István pénzügymi­niszter benyújtotta az illetékekről szóló tör­vényjavaslatot, dr. Markója Imre igazság­ügyminiszter a sajtóról szóló törvényjavas­latot, továbbá három képviselő interpelláci­ót nyújtott be. A képviselők döntöttek az ülésszak tárgy- sorozatáról: 1. Az illetékekről szóló törvényjavaslat tárgyalása; 2. A sajtóról szóló törvényjavaslat tárgya­lása; 3. Az építésügyi és városfejlesztési minisz­ter beszámolója az építő- és építőanyag-ipar helyzetéről és feladatairól; 4. Interpellációk. Ezután Hetényi István pénzügyminiszter emelkedett szólásra. Hetényi István beszéde az illetékekről szóló törvényjavaslatról Hetényi István előterjesz­tésében hangsúlyozta, hogy kormány megbízásából olyan törvényjavaslat elfogadását kéri, amely minden magyar állampolgárt közvetlenül érint. A törvényt a kormány azért kezdeményezte, mert az 1966-ban hozott jogsza­bály most már végleg elavult. Az akkor meghatározott mér­tékek mára az ár- és jövedel­mi viszonyok lényeges át­alakulása miatt részben túl alacsonnyá, részben túl ma­gassá váltak. De ami ennél is fontosabb: társadalmi, gazdasági fejlődésünket más rendező elvek alakítják, ma másként vélekedünk például az ésszerű személyi vagyon mértékéről, a tulajdon köré­ről, mint húsz évvel ezelőtt- Sok vonatkozásban változott lakáspolitikánk is. és ezt az illetékszabályokban is tükröz­niük kell. Ennek az előterjesztésnek nem az a célja, hogy az ille­tékfizetési terhek növeked­jenek. Nem nő ennek nyo­mán a lakosság illetékterhe, viszont arányosabbá, mél­tányosabbá válik az egyes il­letékek megoszlása. Az illetékek egyik része nem más, mint meghatározott vagyontárgyak után — a megszerzéskor fizetendő — egyszeri vagyonjellegű adó. A józan mértékű illetékek lehetővé teszik, hogy a men­tességek, kedvezmények rend­szere is ésszerű körre szo­ruljon vissza. A miniszter a továbbiakban az egyes illetéknemek főbb vonásaira és összefüggéseire hívta fel a figyelmet. Hogyan ítéljük meg azt a vagyon felhalmozód ást, amely az öröklés útján végbeme­het? Az örökség erőteljes adóztatása esetén nem ve­szélyeztetnénk-e azt az ösz­tönző erőt, mely ma a csalá­dok jelentős részénél érvénye­sül az utódokról való gondos­kodás során? Másfelől a nagymértékű örökségek meny­nyiben állnak összhangban a társadalmi esélyegyenlőségről vallott nézeteinkkel? Több, egymásnak részben ellent­mondó szempont összhang­ját kellett megteremteni. En­nek alapján az kristályosodott ki. hogy olyan rendszer és mértékek kialakítása célsze­rű, amely honorálja a csa­ládoknak azt a törekvését, hogy életük munkájának eredményéből utódaikat is részeltessék, de az illeték le hetőleg gátolja meg a jelentős társadalmi esélyegyenlőtlen­séget előidéző, túlzott saját munkával meg nem alapozott vagyoníelhalmozást. Mindezek figyelembevéte­lével az ingyenes vagyonszer­zés esetében a fizetendő il­leték továbbra is az örökha­gyó, az ajándékozó és a va­gyonszerző közötti rokoni kapcsolat jellegétől és a va­gyon értékétől függ. Ez azt jelenti, hogy igen csekély az illetékteher a közvetlen hoz­zátartozók közötti kisebb ér­tékű vagyonmozgás esetén, de lényegesen nagyobb a tá­volabbi rokonok között, il­letve sávosan progresszív a vagyoni érték növekedése esetén. Az ár- és jövedelmi viszonyok változására tekin­tettel az öröklési és ajándé­kozási illetékek a javaslat szerint általában 20—40 szá­zalékkal alacsonyabbak lesz­nek mint a ma hatályban le­vők. Az általános szabályokat néhány indokoil mentesség, illetve kedvezmény egészíti ki: például a 100 000 forint alatti ingó örökség, a takarékbetét, illetve a kötvény öröklése illetékmentes. A visszterhes —, tehát adásvétel esetén fizetendő — vagyonátruházási illetéket a jelentős értékű es ellenőrizhető forgalmú va­gyontárgyak, mint például az ingatlan és a gépjármű adás­vétele esetén kell fizetni. Csak olyan vagyontárgyak után célszerű ugyanis illetéket elő­írni, amelyek megszerzéséről a hatóságnak biztos tudomá­sa lehet. Mai és előre látható gaz­dasági viszonyaink közepette a leginkább elterjedt és fi­gyelmet érdemlő vagyontárgy a lakás. A lakáspolitikai cé­lokkal való összhang meg­kívánja —, és ennek az igénynek a javaslat követ­kezetesen eleget tesz —, hogy a lakás megszerzésének ál­talában igen jelentős terhét az illeték érzékelhetően ne fokozza. Tökéletesítjük az illetékel- járást is. A forgalmi értékek megállapítását a jövőben ki­zárólag az illetékhivatalok látják el. Megszűnik tehát a tanácsok által kiadott érték­bizonyítvány és az abból adó­dó vita, hogy az illetékhi­vatal miért állapít meg ettől az okmánytól eltérő forgal­mi értéket. Az illetékek második nagy csoportja: az eljárási illeték. Ez azon alapszik, hogy aki az állami szerveket „dolgoz­tatja”, az vállaljon részt en­nek költségeiből. Ez azonban nem lehet olyan mértékű, hogy az állampolgárt jogai­nak érvényesítésében az il­leték gátolja. Az egyes konk­rét államigazgatási eljárások költségei nem, vagy csak nagy nehzségek árán lenné­nek megállapíthatók. Ezért széles körben átalányjellegű eljárási illetéket indokolt meghatározni. Ennek célsze­rű mértéke 100 forint, s ez egyszerre helyettesítheti az eddig külön-külön lerovott beadványi és kiadványi ille­téket. Végezetül a miniszter kö­szönetét mondott közremű­ködésükért a törvényjavaslat előkészítésében részt vett szakembereknek társadalmi és érdekképviseleti szerveknek, Dr. Bölcsey György (Buda­pest 63. vk.), az Országgyű­lés jogi, igazgatási és igaz­ságügyi bizottságának titká­ra, a törvényjavaslat bizott­sági előadója, Budapest XXI. kerületi tanácsának elnöke, a testület nevében javasolta, hogy a bizottság által beter­jesztett módosító indítványok­kal a törvényjavaslatot a képviselők fogadják el. A törvényjavaslat vitájában felszólalt dr. Horváth Jenő budapesti, dr. Talóssy Fri­gyes , budapesti képviselő, majd Hetényi István vála­szolt az elhangzottakra. Ezután határozathozatal kö­vetkezett: az Országgyűlés általánosságban és a megsza­vazott módosításokkal rész­leteiben is — egy tartózko­dással — elfogadta a tör­vényjavaslatot. Szünet után a sajtóról szó­ló törvényjavaslat megtárgya­lásával folytatódott az ülés. Dr. Markója Imre igazság­ügyminiszter emelkedett szó­lásra. (Folytatás a 2. oldatonJ

Next

/
Thumbnails
Contents