Nógrád, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-15 / 63. szám
Tanka László riportja Jelentés a műtőasztalról Fölém hajolt a nővérke, fi* Boman kitapogatta a véná- kát, s szinte észrevétlenül szúrta be az injekciókat. Csak annyit mondott: most már ne keljén fel! Fölkészült páciens lévén hozzábezdtem a számoláshoz. Egy, kettő» három, négy, öt, hat, húsz, huszonegy, huszonkettő... negyvennégy, negyvenöt, negyvenhat.., már száz körül jártam, de továbbra is olyan éber maradtam, mint egy házőrző kutya. Itt valami baj lehet, döbbentem rá.-. nem hatnak az altató injekciók?! Ekkor lépett a kórterembe a tolókocsis fiú. Nyugodjak meg, mondta nevetve, még csak a gyulladás- és fájdalomcsillapító adagokat kaptam meg. Aztán bevitt a műtőbe. Talpig zöldbe öltözött orvosok, asszisztensek, nagy terem — ó, de nagynak tűnt! —, sok lámpa, fényforrás, kis asztalkák, teli fogókkal, csipeszekkel. És közepén egy üres ágy. Egy fehér üres ágy. Innen csodálatos kilátás nyílt egy ablakon át a kisváros hófödte hegyvidéki tájaira, — dehát rtt kinek juthat eszébe ilyesmi. Karjaimat lekötözték, még egy „szűri” a vénába, s az altatóorvos, máris tolta a nitrogénes szippantót. — Ugye, nincs semmi baj? i— kérdezte finoman, ahogyan az először műtőitől szokás tudakolni. — Persze, hogy nincs ;— válaszoltam nem túl nagy meggyőződéssel, s hozzátettem: — Csak lehet, hogy alvajáró vagyok..« Az utolsó szónál már valahol ég és föld között éreztem magam. Hat óra múlva ébredtem. Harmincegy éve kezdődött a dolog, amikor megszülettem. A cholelithiasis (epe- kőtíántalom) hajlama ugyanis örökletes, csupán az a kérdés: az életmód gyorsítja avagy lassítja a kőképződést? Rohanó tempójú világunk gondoskodik arról, hogy az előbbi történjen meg; soha ennyien nem kerültek kórházba efféle pana-, szókkal. Egy újabb népbetegség lenne ? — Nézd, apám — magyarázta „csendőrpertus” ágy- szomszédom, a szikár, nyugdíjaskorú, kissé életunt ember —- én világéletemben mindig güriztem. Melósként. Korán reggél a kávé után begyűrtem egy nagy darab házi szalonnát puha kenyérrel, . ecetes uborkával — itt a diétára fiiéit betegek szájában összefutott a nyál —, ebédre már nem sok idő jutott, majd este otthon várt az asszony a kiadós vacsorával. Ez így ment éveken át. Idefigyelj, apám — ez a szava járása — nézd meg, micsoda példányok — nyújtott át egy kis szütyőt, benne félszáznyi apró epekővel. — A sok idegesség meg a rendszertelen kajálás „eredménye”. G. azt mondja erre, hogy 6 soha nem hajtotta magát, mindig is igyekezett szépen, lassan, tempósan élni. Békességben otthon a családdal, jó légkörben a munkahelyen, még arra is ügyelt, hogy rendszeresen étkezzen. Reggelizni úgy, mint egy király, ebédelni, ahogyan a polgár; s koldusmódra vacsorázni. És mégis: G. úrnál is maréknyi epekövet mutatott ki az ultrahangos készülék. — Persze, az az igazság, — említette egy későbbi beszélgetésben —, hogy a konfliktusok engem is mindig megviselnek. Csak éppen nem mutatom a dühöm kifelé., nem verem az asztalt, nem őrjöngök, nem dobálom a tányérokat... inkább •magamba fojtom indulataimat. És maga? — Dohányzik? — kérdezte az orvos. — Nem. — Alkoholizál? — Nem. — Egyéb panasszal volt már kórházban ? — Soha. — Van-e a családban valakinek epeköve? — Nem .tudok róla- Majd utána nézek... — Családi élete? — Kiegyensúlyozott. — Mit gondol, mi lehet az oka a betegségének? — Nem tudom. Ezért vagyok itt. Egy őszi szombat estén kezdődött az utolsó szakasz, korábban ugyanis ahányszor orvoshoz mentem,, „bagatell- gyomorrontást” sejtettek a panaszok mögött. Természetesen» most is gyomorron t ásnak tűnt az akut gyulladás— Máskor jobban nézze meg, mát eszik! — intett az ügyeleti orvos, miközben beadott egy injekciót, és sietett nézni tovább a szombat esti filmkoktélt. Gyorsan elköszöntem, miért is zavarnám nyugalmukat holmi hasfájással?! Két-három óra múltán azonban mér nem mentem, — értem jöttek. Kaptam is olyan injekciót, hogy jószerivel mire az orvos kihúzta a tűt, már úgy szunyókáltam, mint egy hétalvó. Három óra hosszányit. Utána folytatódott minden ott ahol abbamaradt. A vasárnap reggelt már, egy fehér, tágas helyiségben értem meg — a belgyógyászati osztály sarokágyában. Fölöttem egy kampón infúziós palack lógott, hónom alatt lázmérő, a verejték csurgóit rólam — a fene egye meg ezt a gyomor ront ást! — Hát ez bizony choiecyss- titis acuta — mondta búcsúzáskor a kezelőorvosom, —, vagyis epehólyag-gyulladás- Fiatalkorban meglehetősen ritka. Nagy mennyiségű kalcium-kövek okozzák. Műtétet javaslok, nincs más megoldás, mert bármikor be is sárgulhat... Hat hét múlva keresse fel a sebészetei! Ebben maradtunk, amikor a tizedik napon az utcai ruhát magamra öiithettem. Eltelt hat hét. Aztán nyolc- Majd tizenkettő.- Hátha ez a diagnózis is rossz? Esetleg .. mi van, ha megműiehek, s kiderül, nincs egy darab kő sem??? No, meg, ha van is. miért ne lehetne kihúzni vele néhány évet, amikorra a vesekövekhez hasonlóan fölfedezik majd az epekő műtét nélküli eltávolítását is- Miért ne — morfondíroztam a zsír- és fűszerszegény di- ét-ázás közben, s egy ismeretség révén az ország legjobban fölszerelt kórházában egy újabb vizsgálat alá vetettem magam. Elvégre, először az akut gyúlladás is gyomorrontásnak tűnt... — Nem, nem. Itt rengeteg kő van! — mondta az ultrahangos készülék képernyőjét nézegetve az orvos. — Nem szabad halogatni. Másnap jelentkeztem a sebészeten. Nem volt könnyű bejutni. Hiába volt kezemben a friss beutaló papír, hiába jegyeztek elő másfél héttel korábban, voltam kész a laboratóriumi vizsgálatokkal, mit tehet a beteg» ha nincs köpenye. Vár. Azon a hétfői reggelen bő két órát várakoztunk, idősebbek, terhesnők, betegek — tiszta ruhára. — Ráér, tata, nem? csd- títgatott * egy nyugdíjas bácsikát az elosztó. — Ügy is nálunk lesz egy darabig. Aztán lett ruha, de nem volt üres ágy. Űjabb egy-két óra. Idő van. Hatan feküdtünk a szobában. Szemközt egy 60 év körüli súlyos beteg. Kétper- cenként hívta a nővéreket, négypercenként minket kért meg erre-arra. Adjunk egy pohár vizet, takarjuk be a lábát, húzzuk el a függönyt. húzzuk vissza, szóljunk az orvosnak, halkítsuk le a rádiót, erősítsük fel... A többiek emiatt már kiutálták. Nemsokára aztán az intenzív osztályra került,, néhány nap múlva pedig a folyoson láttuk az összecsomagolt holmijait, s a fertőtlenített matracot... Különös közösség egy kórházi szoba. Életünk legkellemetlenebb óráit, napjait vagyunk kénytelenek itt együtt tölteni. Sose láttuk egymást, legtöbbjükkel később sem találkozunk. A kényszer mégis annyira erős kapocs, mintha rokoni szálak fűznének egymáshoz. Megosztjuk az elemózsiát, gondjainkat, bajainkat, letagadjuk a wcbeli dohányzásokat, Z. bácsi pálinkás üvegét. Persze, vannak itt is különcök. Akik megkülönböztetett bánásmódot igényeinek, pozíciójuk, ismeretségük pénzük révén. Őket nem fogadja be a szobaközösség- És ezt 24 órán át elviselni — felér egy vakbélműtéttel. Nincsenek irigylésremé’tó helyzetben a nővérkék. Eny- nyi ember nyavalygását eltűrni! Egyik az ágytálat kéri, a másik agonizál, a harmadik nem tud aludni, beszélgetni szeretne, a negyedik epilepsziás, az ötödiknek magas láza van, a hatodik tisztességtelen ajánlatot tesz, a hetedik... Szóval, mindez havi négy-ötezerért, három műszakban, ünnepnapokon éppúgy, mint családi összei Öveiéikor. Menni kell, a beteg nem maradhat felügyelet nélkül. És mi a hála? — Nézze. itt mindenféle ember megfordul, — mondja egyikük —, de még soha senkitől nem kaptunk volna, mondjuk egy dísztáviratot nők napjára... Itit így kedves nővérke, úgy kedves nővérke, ezt tessék adni, azt tessék adni... Nem várunk mi bilái- kodást, csak azt az emberi tiszteletet, ami azért is kijárna, mert a legfontosabb értéket. az egészséget próbáljuk meg nekik visszaadni. Az utolsó kórházi napon törvénysértésre készültem. Az egészségügyi törvény azon tilalmát igyekeztem megszegni, mely szerint egészségügyi dolgozónak nem adható ellenszolgáltatás. Amíg ide nem kerültem, magam is maximálisan elítéltem a borravalózás minden formáját. Amikor láttam, mit dolgozik egy sebészorvos, milyen idegtépő és emberfeletti munka ez... Előfordult, hogy valakit, délelőtt vittek be a műtőbe, s másnap hajnalban hozták vissza. Amputálás^ vastagbél-eltávolítás, visszér- műtétek. hasnyálmirigy, epekő, vesekő, fekély... fölsorolni is sok, nemhogy végigcsinálni. Persze, nem akarom én szoborba önteni a sebészorvosokat. Mégis, ha társadalmilag értékesebb a munkájuk, akkor magasabb anyagi elismerés is dukál. És mivel ez köztudottan nincs meg, nos, „borítékoljuk” a véleményünket. Zömök, bajszos, energikus ember K. doki, s mindig jó- kedélyű, ami kétségtelenül bizalomgerjesztő egy betegnek. Fehér borítékban bankjegyek vártak a zsebemben a gazdaváltásra. Késő este volt, csöndes a kórházi folyosó. — Doktor úr, igazán köszönöm, hogy így sikerült ez a műtét-., hogy remekül érzem magam.., és minden a legnagyobb rendben ment.. — hebegtem valamit, s nyújtottam a borítékot— Na, ne! — kacagta el magát a doki, — Nekem az a munkám, hogy jól műtsek, ezért kapom a fizetést. Egyébként is, rutinműtét volt. Nekem. Magának nyilván nem- De gyorsan tegye el azt a borítékot. Majd gyógyulás után iszunk egy fröccsöt a Sörbárban! Ebben maradtunk. Molnár Viktor, S'achta Mihály és Kopie,-.yi István a hangle« mezek között válogatnak. Nógrcdkövesdi könyvbarátok Belefeledkezve ba. az olvasnivalóÉvente negyvenezer ferrn- “ tot költenek új kiadványok beszerzésére a nógrád- kövesc’i községi körzeti könyvtárban. A becskei, galgcgutai és szécsénykei kölcsönzőhelyek irányításával is megbízott intézményt tavaly kétszázharminc beiratkozott olvasó látogatta, az ötezer kötetes állomány mellett a folyóiratok és hanglemezek is vonzerőt jelentenek. örvendetes, hogy a látogatók felét a felnőttek teszik ki. Az életkor előrehaladtával nem csökken oz olvasási kedv Nógrádkövesden. Sza- niszló Katalinnak, a könyvtár vezetőjének munkája nem merül ki a kölcsönzéssel, hanem klubként használva, az egyébként szűkös helyiséget, vetélkedőket, előadóművészekkel való találkozásokat szervez gyermekek számára. Már készülnek a költészet napjára, az irodalmi műsoron kívül szavalóversenyt terveznek. Az ifjúsági házban levő könyvtárról számolunk be képeinken.- kulcsár — Szaniszló Katalin könyvtáros ifjú kölcsönzőivel, Doboroczki Gabriellával és Balázs Melin. dévai. Mivel lettünk szegényebbek? Néphagyományok és honismeret „A hagyományos formáik nem csupán hagyományozód- nak, hanem beépülnek a születő újba: megváltoztatnak, vagy úgy őrzik a hagyományt, hogy az lassan meny- ny&ségileg és minőségileg módosuk” Ortutay Gyula Hagyomány, változás, népi kultúra című tanulmányának igazságát érhetjük tetten, amikor a nép- hagyomány és a honismeret közös szálait kutatjuk. A régmúlt kutatása, a' 'jelen emlékeinek őrzése nem képzelhető el a források feltárása, a közös megbeszélések nélkül. Manapság — igaz, már az utolsó pillanatban — egyre több településen ismerték fel, hogy nem elegendő azzal törődni, mit romboljanak le, és mi épüljön helyette. Az egykori falukép átformálása életmódbeli változást hozhat. Ám ha minden régi épület eltűnik, szegényebbek lesznek valamivel, értékeiket nem tudják megmutatni unokáiknak. Bár a települések képe meglehetősen megváltozott az utóbbi néhány esztendőben, egyre erősebb a kívánság, hogy a gyökerekkel ismerkedjenek. Másként őrzi magáénak szűkebb hazája gondját, aki megpróbálja igazán’ birtokba venni a tájat, ahol él. Nem véletlen, hogy gyarapodik a honismereti körök, egyesületek száma. S az sem véletlen, hogy a rendszeres összejöveteleken konkrét, tartalmi kérdésekről esik szó. A néphagyománnyal és a honismereti mozgalommal foglalkozó szakemberek szívügyüknek tekintik, hogy ne maradjon egy szűk csoport belső ügye a források kutatása és bizonyos események felélesztése. Csakhogy — néhány eset kivételével —mintha a területek gazdái párhuzamosan dolgoznának, egymás mellett. Külön hirdetnek pályázatokat a honismereti mozgalommal, a néphagyomány- nyal, a népművészettel foglalkozók. Külön-küilön rendezik meg a mozgalmakkal foglalkozók konferenciáikat, bemutatóikat;, vitáikat. Pedig nem ártana néhanapján a közös fogódzókról is szólani, arról hogy miként lehetne egymás tevékenységét erősíteni. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató éppen az összefüggések lényegét ragadja meg kutatásaiban. Széchenyi István két követelését tartja ma is megfontolandónak. Nevezetesen a nemzeti önismeret szükségességét, és a kiművelt emberfők képzését. Véleménye szerint az önismeret minden emberi cselekedet alapja, a kiművelt emberfő pedig mindennek letéteményese. A néprajz egyszerre ad tudást és módszert. A honismereti mozgalom segítheti a nemzeti identitás erősítését. Andrásfalvy kedvenc példája: az, hogy valaki szeresse a szülőföldjét, nem csupán érzelmi, de akarati kérdés is. Hiszen akkor áll igazán közel hozzá, ha megismerkedik faluja múltjával, elsajátítja a szokásokat, részt vállal a közösségi munkából. Ezek a szálak kötnek oda, ahol élünk. Általánosítva elmond { NOGRAD - 1986. hatjuk, hogy a néphagyomány módszert nyújt a szülőföldhöz való kötődéshez. A két világháború közötti időszakban kezdődtek meg és gyorsultak fel a különböző gyűjtések. Az eszmélés manapság azzal bővült, hogy a hajdara szokásokat ha meg- váitozottan is, valamiképpen be kellene építeni hétköznapi tudásrendszerünkbe. Például pótolná kellene mindazt, amivel a mai gyerekek szegényebbek lettek. A gyerekjátékok, a hiedelmek, a mondakincs ismerete, a szokások gyakorlása segítette egykoron a kicsinyeket a felnőttudás megszerzésére. A szűkebb környezet neveinek ismerete egyúttal a birtokba vételt, az odatarto- zást is jelentette. Már-már feledésbe mentek a dűlőnevek, einévtelenedett a határ. Sajnos manapság ritka az az iskola, ahol fölvállalnák a helynevek kutatását. A tantervben nem szerepel, s a pedagógusnak nagyon nyitottnak kell lennie, hogy erre is figyeljen. Az utóbbi években egyre nyilvánvalóbb, hogy kivonulnak a közösségekből a fiatalok, akik a helyi kultúra hordozói lehetnének. Ha má- a legkisebbek is részt vehetnének a gyűjtésben, megtanulnák nagyanyáik szokásait nehezebb szívvel fordítanának hátat mindennek. A bartóki tiszta forrásból merítés segíthet ahhoz, hogy az emberek felfedezzék a világot ahol élnek. E. K. árcius 15, szombat 7
