Nógrád, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-01 / 27. szám
Hollókő hólepelben Á tél csendjével fogadja vendégeit a hólepelből meseszerűen kibontakozó Hollókő. A turistainvázió ugyan ezekben a hónapokban elkerüli a műemlék falut, kényelmes szállásai azonban most sem üresek, ottjártunk- kor szegedi orvosegyetemisták élvezték a hely adta körülményeket. Képriportunkban a hollókői nyugalomról számolunk be. — kulcsár józsef — A Szalmakomiszór Egy színpadi adaptáció tanulságai „Még minden lehet: bukás is, babér is” — hangzik el a mondat1 a Szalmakomiszár című színpadi kamarajáték elején, S valóban — abban a pillanatban még minden lehet. A dolog azonban 70 perc után bevégeztetett. Szó sincs már a . vagylagosság lehetőségéről. A bukás ténye ver hullámokat. késztet újabb és újabb véleménycserére. Laczkó Pál esszéisztikus novéllája, a Szalmakomiszár 1981-ben jelent meg a Palóc könyvek sorozatban, érdeklődést keltve, sikert aratva. „Endyinion kegyeltjének”, Madách Imrének állít benne emléket egy fikció keretében. A költő 1861-ben az ország- gyűlésié igyekszik szűk ba- tárján, hogy letegye a garast a politikai küzdelmekben, a nemzetiségek ügyében. A hosz- szú, erőt szaggató úton végiggondolja léletét, gyermek- és ifjúkorát, felnőttkori magán- és társadalmi jellegű élményeit. különös tekintettel a nőre és a hazára, a hozzákapcsolódó szabadság eszméjére. A műben tehát lényeges, Madáchra nagyon is jellemző kérdésekkel szembesülhetünk, illetve gondolhatunk újra. végső soron máig érthetőnek tartva fogadtatását. A megyei Madách-emlék- ünnepségen bemutatott színjáték e munka alapján készült. Létrehozói — a meghívó nem igazít el a funkciókat. az alkotás mértékét illetően — Dóczy Péter. Lő- rinszky Attila és Baranyi Péter, a Miskolci Nemzeti Színház művészei. Milyen, szempontokat érvényesíthettek az adaptálás ' során? Hogyan sikerült átültetni az írói gondolatot, szándékot a színpadi műbe? S nem utolsósorban: mi jár érte: babér, vagy... Joggal vétődének fel ezek a kérdések. Egy nem drámának íródott mű tartalmi, szellemi egészét sohasem tudja közvetíteni a belőle készült színpadi játék. A lényegét azonban hűen kell tolmácsolnia. A látott darab sajnálatosan nem ezt teszi. Az alapmű gondolati pontossága, történelmi, táji beágyazottsága alapos csorbát szenved, aminek egyenes következményeként kaotikussá és érdektelenné válik az előadás. A néző tanácstalan, sőt zavart. Nem érti a látottakat, noha nincs nagyobb vágya, mint együtt élni azokkal. Összeszedi magát, ismeretei, élményei között kutat, megpróbál re- zonálni, de nem rne^y. és lassan, tétován, bosszúsan feladja. Ám rá kell döbbennie, nem az ő készülékében van a hiba. Mert hiába a szereplők ügyeskedése, a bombasztikus díszlet, a gépi és élő hang kevergetése, a csillogó és megtépázott nemzeti 7ászló demonstrációja, bizony a szöveg itt alig szól valamiről. Az irodalmi veretű mondatok, a sokat sejtetően összevillázott szavak, kifejezések nem szervesülnek, nem állnak össze értékes, átélhető érzelmi, gondolati szerkezetté. Kellő töltet híján laposak a puffanások. Vagy semmilyenek. Szappanbuborékok pattognak a keményre fújt léggömbök helyett. Ugyan lehetne-e másként? A kérdés azért is helyénvaló, hiszen már kprábban is történtek ^kísérletek a Szalmakomiszár színpadi adaptálására. Inke László három évvel ezelőtti Madách-műsor rában részletet épített be. Szóba került monodrámává alakítása, de a törekvések — a lehetetlenség ráébredésével — megfeneklettek. Már-már úgy hittük, nem lesz Szalma- komiszár-előadás, amikor hírét vettük a bemutatónak, Miért kellett — és kiknek — erőltetni ezt a bemutatót? Űjraolvasva az irodalmi művet, ismételten látszik: alkalmatlan a színpadi létre. Meditációk és álmok sorozata, híján minden drámai történésnek. Nincs fejlődése. Másképpen szólva: nincs a nézőnek mivel-kivel azonosulnia (noha Madách személye, a vérbe fojtott forradalom és szabadságharc alkalmas lenne rá), nincs kivel szembeszegülnie. Érintetlenek maradunk. Pedig amiről szólnia kellene (vagy tán a darabban is benne van, csak nem eléggé látjuk), közérdekű: lehetőségeink és igényeink miként viszonyulnak egymáshoz. Másképpen fogalmazva: mire jutottunk? Sokra, vagy semmire? Az irodalmi mű nyitva hagyja a kérdést. Divatosan, mégis Madáchihoz illőn. A színpadi előadás ezt a feleletet kevésnek véli. végső bizonyítékát adva, hogy a létrehozók bizonytalanul közlekednek a madáchi világban. Mintha nem belső kényszer sarkallta volna a tettet, hanem külső indíték. Nem elégszenek meg a kétségektől gyötört; tehetetlen véggel. Kitalálnak egy másikat. Miután gondosan befóliázták az örökre elalvó Madáchot, teljes sötétség borul a színre, és a feketeségből zuhognak ránk a mondatok: „Be vagyunk ide zárva... Ázsia. Európa közepén.” Ez lenne a darab mához szóló üzenete? Csakhogy Madáohhoz. az esszéregényhez ennek semmi köze! Gondoljunk honi történelmünk utolsó évtizedeire, vagy jelenkorunkra... Eszmeileg ,és művészileg egyaránt elhibázott ez a befejezés, ha úgy tetszik: tömény demagógia. Hogyan vagyunk bezárva, amikor problémáink egy java része éppen nyitottságunkból ered? Ázsiai gyökereinket pedig főként azokban az időkben emlegettek a leghangosabban, amikor országunk szekerét a nemzet vezetése a lehetséges legrosz- szabb felé kormányozta. Persze az utolsó mondatot az elmaradottság kinyilvánításaként kell értelmeznünk, ami nagyon is viszonylagos. Hiszen hol van már társadalmunk az utolsó békeévhez, vagy akár három évtizeddel ezelőtti önmagunkhoz is. Bár — készséggel elismerjük — amit tettünk, lehet kevés, de tudnunk kell hozzá, sehogy- sem léphetjük át saját árnyékunkat. A Szalmakomiszár csekély esztétikai értéke mellett felerősödnek a tartalmi megalapozatlanságok, balfogások. Aktív együttgondolkodás helyett elidegenítik a nézőt, manapság divatos szimbólumok előrángatásával, hivalkodó reflektorfénybe állításával — gondoljunk a trikolórra —, igyekeznek megnyerni rokon- szenvét a sikerületlenségnek. a tévedésnek. Sajnos, ezt az ideológiai „gellert” erősítette fel a szerző viselkedése, aki — feltehetően zavarában — bántóan túlzó megnyilvánulásokra ragadtatta magát a színpadon, a közönség tapsa közepette. Az igazi hazaszeretet megnyilvánulásának nem a teátrum a színhelye "s főképpen nem színpadias gesztusok szykségeltetnek a kifejezéséhez. Dóczy Péterek szerencsétlen kézzel nyúltak ,a Szalma- komiszárhoz. Ötletük szerint a halott Madách újraéled. Ezért fehérre mázolt, az arca, mint a clowné, leszűkített a mozgása, gesztusrendszere. Ezzel a beállítással eleve lehetetlenné teszik az azonosulást, a beleélést. Bizonyára ők is érezték a próbák során, hogy nem kellően élő, hatásos a játék. Talán ezért toldották meg egy újabb befejezéssel. Csakhogy itt is aranv- szabálv: a kevesebb több! És nem mindegy, hogy ötletünk milyen hatás szolgálatában áll. Ezért nem menthetjük fel a felelősség alól a szerzőt és mindazokat. akik közreműködtek a mű színre , vitelében. A Szalmakomiszár előadása nem termett babért. A feltételezhető jó szándékok ellenére • sem. Művészi értéke csőkört, szellemisége káros. Tekintsük figyelmeztetésnek, ébresztő tanulságnak! Nevezzük Kovácsnak, mert • történet egy részének banalitásához nem férhet kétség. És a Kovácsokból amúgy is sok van. Reggel vidáman ébredt, pihentnek érezte magát, majdnem könnyűnek. Kiment a fürdőszobába, megborotválkozott, szöszmötölt, ahogy máskor is. Odakint ragyogott a nyári nap. A nő később ébredt, így szokta meg, a férfi (ez esetben Kovács úr), már régen kint volt az udvarban és a vizes füvet nézte. Amikor kikelt az ágyból, kinyitotta a zsalukat, az ablak amúgy is nyitva vblt egész éjjel. Meglátta Kovácsot és kikiabált neki „te már fenn vagy?" Sok értelme nem volt ennek sem. A férfi boldogan hümmögött valamit (hümmögni csak valamit lehet, semmi konkrétum) és kinyitotta a nyaraló kétszárnyú nagykapuját. A kocsi ott állt, ahol az éjjel hagyták, a szomszédban a franciák, (vagy belgák?), a két nagyfiú és az őszes apa már hosszú ideje hajigáiták a kis tollas tűket a körkörös szalmatáblába. Kovács újra elképedt a szomszédok kitartásán és arra gondolt „igazuk van, ez nem kerül pénzbe, ez a nyaralásuk lényege ...” Hivatalosak voltak a tó másik partjára. N. várta ott őket e?en a napon, telefonon beszélték meg még Pestről édsmM „leszólva”, hogy mikor mennek. Sietni kellett, mert N. elfoglalt ember még nyaralás közepette is. Fél éve éltek együtt amúgy. A nő elvált régebben, Kovács éppen ugyanezt fontolgatta, és ahogy ez ilyenkor szokás —, az új „áldozatot” mustrálta. Ez eltartott volna még egy ideig, ha nem jön közbe valami. De közbe jött. Igazán nem nagy ügy. Egy-két hajszálról van szó ugyanis. Kovács lemosta a kocsit a friss fényben, ragyogott az egész, elrakta a slagot, bement a házba reggelizni, nem sokat beszéltek, olyanok voltak így együtt azon a reggelen, mint két ember, akik ki tudják, mióta élnek együtt. A házasságok ugyanis a házasságokban folytatódnak, a szerelmeknek, és a kapcsolatoknak is ugyanez lehet a jellegzetességük. Azért ismerős szinte minden. ezért lehet az „ez már volt egyszer, (vagy többször), ez már megtörtént” érzés. Lám csak, milyen obiigát itt minden! Ki ne ismerné? Most valamit a lényegről. A nő jó harmincas, yégen elvált, a férje szabályosan tönkretette, a lelkét gyötörte megfeszülésig. Kitört rajta valami „vegatatív nyavalya”, nem tudott feloldódni társaA hajhullatás technológiája Ságban, állandóan az ajtót leste, nem toppan-e be a volt férje, hogy mindenki előtt megalázza. Betegesen izzadt a tenyere, de csak, amikor a volán mellé ült. Félt mindentől, ami új. Félt Kovácstól is. Valószínűleg. Miért pont: tőle ne félt volna? Ha egy nővel évtizedeken át elhiteti valaki, hogy rongy lélek, hogy mindent másnak köszönhet, hogy nem ér semmit — rongy lesz leg- belül. És nem biztos, hogy találkozik majd valakivel, akinek lesz elég türelme és hozzáértése a gyógyításhoz. Ha ugyan ez a helyes kifejezés itten. A lelki higiénia! Ugyan, kinek van ahhoz türelme? Beültek a kocsiba és a nő indított. Alig gurultak ki az utcára, az árnyas, hársakkal szegélyezett néptelen útra, máris sötét nyomot hagyott a kormányon a tenyere, állandóan törölgetnie kellett a papír zsebkendővel. Kovácsot ez nem zavarta: annak örült, ha sikerült a nőt megnyugtatni valahogy, ha látta, nincs benne a régi félsz mindentől. Klinikai eset. Mit lehet tenni? Egy nő, aki szeretné, ha szeretnék, de ettől éppúgy szenved, mint attól, hogy senki sem szereti. Meg az emlékektől. Amelyek közül néhány egészen új. Kovács tudta azt is, hogy a férj —, amúgy baráti körökben népszerű fickó — éjjelente néha ma is megjelenik és követeli a régi jussát, s a nő nem mindig tud ellenszegülni. Hogy az élet valóban bonyolult, azt persze eddig is tudta . . . — Nagyon kérlek, ne hagyd a mosdókagylóban a hajszálaidat — mondta egyszer csak a nő vezetés közben és nem nézett a férfira. Kovács megdöbbent és magyarázkodni kezdett, aztán egyre kellemetlenebbül érezte magát, mert arra gondolt —, miért kellett ezt egyáltalán szóba hozni, miért érdekes ez két ember esetében, akik egymás hajszálaival semmiképpen nem foglalkozhatnak, „ilyen szinten”? N. úgy fogadta őket, ahogy a kedves barátokat szokás. Fesztelenül viselkedett, felajánlotta a nőnek a nyaraló külön-fürdőmedencéjét és egyáltalán. Ügy tett, mintha ők ketten mindig összetartoztak volna az ő szemében is. Később újabb barátok érkeztek és estefelé, mind- ahányan beültek a ház legnagyobb helyiségébe kicsit kvaterkázni. N. büszke volt a borára, ez is ismert vonás; nincs olyan ember, aki ne lenne büszke az akármilyen rossz borára. És akkor úgy éjféltájt az idő múlását ana- lizálgatva, az élet rejtelmeit és értelmét faggatva, N. minden külön bevezetés nélkül, szóba hozta Dsida Jenő erdélyi költő egyik versének néhány sorát. A vers maga ezt a címet viseli, Hulló hajszálak elégiája. „ ... Most is, (amíg e verset írom), egy hajszál pihen a papíron, (minden kecses, japani rajznál) finomabb rajzú, vékony hajszál. (Hever halottként odalent és), bennem készül a gyászjelentés: (Félévet élt. A színe barna.) Kitépte gyilkos végzet karma, (nem használt kenőcs, villany, éther...) Szegény, alig öt centiméter. Éjfél után indultak vissza, szidták a teliholdat és közben egymásra gondoltak, nőtt a távolság. Miért érdekes mégis néhány hajszál? Miért lehet erre örökké emlékezni? Kovács hazaérve, újra kiment az udvarra, nézte a holdat, elfoglalni nem tudta magát semmivel, a nyárfasuhogásos éjszakák nem alkalmasak egy sereg dologra, nincs nagy választék, de ha egyetlen hajszál is képes valamit összezavarni, akkor az a valami... Kimenekült a partna, nem a nőre gondolt, hanem az estére, arra, ahogy a nagy öklű N. az asztal vastag lapján kocogtatta a vers ritmusát és közben úgy nézett a nőre, mintha mindent tudna, pedig nem tudhatott semmit, nem is sejthetett semmit, akármilyen érzékeny lélek amúgy. „Egy húszéves nem értené ...” mondta maga elé a víz felé nézve Kovács úr. Egy hajszál, mint újság, (ahogy a vers mondja), mint élettanulság, kérdés, dilemma, történelem a maga módján. Ezt mind a vers mondja, amit N. aztán végigcitált, de erre már Kovács kérte fel, mert már ott tudta a végét is a történetnek. „Ifjak: vagyunk, élünk, verekszünk, s — nem segít orvos — megöregszünk.” Reggel a nő kinyitotta a zsalukat. A kocsi ott állt a helyén. A vizes fű méregzölden köszöntötte. Már-már* kimondta „te már fenm vagy”, amikor megérezte, hogy úgysem hallaná senki, T. Pataki László NÓGRÁD — 1986. február t., szombat 1
