Nógrád, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-18 / 15. szám
Boszorkányégetés a képernyőn Jelenet a tv-filmből: Margit tai Ági és Cserhalmi György Amatőr színjátszásunk gondjai Hogy, megy a szekér? A leghíresebb szegedi boszorkányperről készítette újabb játékfilmjét Sólyom András, a Szegény Dzsoni és Arnika című nagysikerű me. sefilm fiatal rendezője. Az ördógmagiszter című film története 1728. június 21-ének éjszakáján játszódik. A cselekmény szálai a szegedi magisztrátus tisztségviselői és a többi hatalmon levő személy között bonyolódnak egy tisztújítási akció közepette. Az akkord magiszter (főbíró), Rózsa Dániel (Cserhalmi György alakítja) ezen a napon érkezik vissza Becsből, ahol' az uralkodótól megszerezte Szegednek a szabad királyi város előjogot, s ezzel ő lett Szeged város első számú ura. A korábbi demokratikusabb vezetéssel szemben így egyszemélyi vezetés alakulna ki — sokaknak nem tetszőén. Ez az éjszaka azok számára fontos, akik nem kívánják, hogy Rózsa Dániel legyen a legfőbb ember a városban. A feszültségekkel teli szituáció kiválóan alkalmas a különféle karakterek mozgatására, ütköztetésére. Egyesek helyezkednek a főhős körül, mások félnek a változástól. és sunyin meglapulva Várják a fejlemények végét. A történet csattanója, hogy Rózsa Dániel áldozata lesz a tisztújításnak, és máglyára kerül. — Miért választott ilyen távoli és nehéz történelmi témát? — kérdeztük Sólyom András filmrendezőt. — Kárpáti Péter, a Színház és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakos hallgatója írta s forgatókönyvet vizsgadolgozatként 1982-ben. Találkoztam Kárpáti Péterrel, és közös gondolkodásunk eredménye a film, amelynek sztorija valóságos eseménysorozatra épül, természetesen számos fiktív kiegészítéssel. Az ezerhétszázas évek elején valóban megesett, hogy betogtak embereket, pert kreáltak, és számos áldozatot máglyahalálra ítéltek, sokakat pedig börtönbe zártak boszorkányságért. Rózsa Dániel nyolcvankét esztendős volt ekkor, ennek ellenére tűzre vetették. Két héttel később a Frankfurter Zeitungban Mi történt Szegeden címmel cikk jelent meg. melyben egy ismeretlen szerző beszámol a boszorkányperről, leírja, hogy a város fő- bíráját is megégették, sót, hogy a köztiszteletnek örvendő tisztviselő maga volt a főboszorkány, az ördögmagiszter. Ez a dokumentum volt egyik kiindulópontunk. Boszorkányokkal, tündérekkel játékos, fantasztikus formában foglalkoztam már mesefilmemben. Ezúttal a hatalom működésének mechanizmusa izgatott, s az, hogy egy bizonyos hatalmi gépezet miként morzsol fel egy jószáru dékú, kiváló képességű egyéniséget. — Témaválasztásával netán valamiféle üzenetet óhajt küldeni a mának? — Nem állt szándék ómban semmiféle maiságot beleeről-, telni, a műbe. Az eredeti ese-í ménvek rekonstrukciójára törekedtünk forgatócsoportunkkal. Ennek ellenére lehetnek bizonyos „áthallások a mába”, mivel a hatalmi harc mikéntjét mindenfajta száj- barágás nélkül szerettük volna megértetni, s ehhez a történet modelikeretül szolgált szamunkra. Ügy érzem, célunkat elértük: sikerült kívülről úgy beletekinteni a hatalmi apparátus működésébe, ahogyan azt a mi hétköznapi tudatunkkal, saját életünk látószögéből nem tehetnénk meg. Sámáthy Tamás Nincs időgépem, de engedtessék meg nekem, hogy elöljáróban egy kicsikét visszapillantsak. November idusa, a salgótarjáni öblösüveggyár Kossuth Lajos Művelődési Házának egyik reprezentatív termében. Tanácskozó, vagy klub, nem tudom. Fontosabb ennél, az esemény. Az intézmény Tempress játékszínének évadzáró összejövetelén vagyunk. Igen, ilyen is van. Sőt, több is ennél. Most adták át az együttes második éve alapított emlékgyűrűjét az egyik társnak, annak a fiúnak (valójában családos ember), aki a tagság véleménye szerint folyamatosan. jó és áldozatos munkája alapján azt megérdemelte. Kérlelhetetlen igazmondással Számok hangzanak el. Köztük: néhánnyal kevesebb előadást tartottunk. Sírjunk hát akkor?! E kérdés bizonyára nemcsak nekem jutott eszembe. De mivégre lenne a sírás? Itt egy kollektíva néz szembe önmagával — kendőzetlenül, kérlelhetetlen igazmondással. És már azok az elmaradt előadások sem számítanak. Okát persze jó, ha tisztázzuk, de fontosabb, hogy van, dolgozik az együttes — önmaguk és mások örömére, színvonalasan. Meggyőződésem, hogy az együttes tevékenysége nem rekedt meg, nincs holtponton — hangoztatta az eseményen jelen levő megyei művelődésügyi osztályvezető. Az élet természetes velejárója, hogy egyszer megy, másszor nem megy a szekér — úgy, ahogyan kívánnánk, ahogyan kellene. ☆ Évek óta érzem — talán mások is —, nem úgy megy a szekér, ahogyan szeretnénk — megyénk amatőr színjátszó mozgalmában. Olyan jelei vannak, mint: hosszú ideje nem. vagy alig vesz részt együttesünk a balassagyarmati országos színjátszó fesztiválon. Ha eljutunk — ez az alig —, a lényeget tekintve nem vagyunk versenyben. (Persze ezzel nem akarjuk kicsinyíteni az ott lévők érdemeit, sőt, azért minden dicséretet megérdemelnek.) Mások viszik el a díjakat. Lapunk hasábjain 1984-ben rendeztünk vitát a megyei amatőr színjátszás helyzetéről, törekvéseiről. Akkor sok mindent sikerült tisztázni, de jó héhány fontos dologban megrekedtünk. Akadtak, akik már akkor figyelmeztettek erre — például Bátonyterenyéről. S, ha az úgymond nagyversenyek sikereit nézzük, akkor igazuk volt. Mert legföljebb annyiban jutottunk előbbre, hogy legutóbb Balassagyarmaton szerepelt megyei csoport is. Persze türelmetlenek vagyunk. Elkényeztetett bennünket a múlt, ami életre hívta és máig életben tartotta a balassagyarmati fesztivált. Az a hajdan, amikor nem csak helyezés, de fesztiváldíj is jutott nekünk. S óhatatlan ezekhez az időkhöz viszonyítunk, nosztalgiával, kesergéssel vagy dühvei. keresve-kutat- va a kibontakozás lehetséges útjait. Talán türelmetlenek is vagyunk, gyorsabban szeretnénk elvesztett pozícióinkat visszaszerezni. Ám legyen így, természetes magatartás, igyekezet. Annyira, hogv számomra szimpatikusabb a semmittevő tehetetlen, belenyugvásnál. Megyénkben körülbelül 50—60 öntevékeny színjátszó csoport dolgozik rendszeresen. Ebből 15—20 az oktatási intézményekben, a többi a művelődésiotthon- hálózathoz kapcsolódva működik. A tisztánlátás érdekében külön-külön kell róluk szólani. Kedvező jelek már vannak Az iskolai színpadokat, a megyei művelődési osztály már harmadik éve tízezer forinttal támogatja. Ennek alapja az, hogy felismerték: csak úgy használhatunk a felnőtteknek, ha az ifjakat, gyerekeket megfelelően ösztönözzük. Tudhatjuk azonban, hogy a kultúrára, a szellemiekre fordított pénz, nem térül meg azon nyomban, pontosabban nem térül meg úgy. ahogyan egy tárgyi beruházásban szokott. Éppen ezért látványos eredményekről az iskolai színjátszásban sem adhatunk számot, kedvező jelek viszont már nem jelentenek ritkaságot. A támogatott tizenöt együttes közül hatnyolcban rendszeressé vált a munka, közösség kezd kialakulni, vagyis belső nevelő tevékenység folyik komoly érdeklődés mellett, noha ez a produkciók minőségében még nem mutatkozik. Bár ez sem ennyire egyértelmű. Hiszen érződik a javulás, csak még nem éri el a megyék közötti összehasonlítási szintet. Dicsérhetjük a szécsényieket, a bátonyterenyei szakmunkástanulót, a balassagyarmati szántósok színpadát, Salgótarjánban a bolyaistákat, a kereskedelmi és egészségügyi szakiskolába járókat. És biztosak lehetünk abban, hogy ez a munka — régi sikeres együtt aseink tapasztalatai alapján — előbb-utóbb beérik. vagyis minőséget eredményez. Gondolhatnának a kisfalvakra S itt jegyezhetjük meg: hajdan sok sikert ért meg a balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium és a salgótarjáni Madách Imre Gimnázium és Szakközép- iskola színjátszó csoportja is, de róluk hosszú ideje nem haLlunk. Pedig nem csupán saját ünnepeiket, kulturális munkájukat tehetnék színesebbé, hanem más közösségekét is, például — a megyei tanácsi döntésre gondolva — a kisfalvakét, azokét a helységeket. ahová nem jutnak el anyagi okok miatt a hivatásos színészek. A felnőttcsoportok 10— 20 százaléka vált igazi közösséggé. A többség általában valamilyen akcióra, feladatra szerveződik, és az első vagy második ilyen után feloszlik. Elfogy a kohéziós erő. mert nincs az élükön meghatározó tudású, személyiségű egyéniség. Vagyis eljutunk a gyökerekhez, az iskolai együttesekre is érvényesen: munka szempontjából alapvető a vezető, a rendező személyisége. Olyan emberek kellenének — most már együtt tanár és nem tanár —, mint a salgótarjáni Molnár Ernő, Szalui Éva, a balassagyarmati Csikász István, a szécsényi Bárányt József, a berceli Kovács Pál, akikhez érdemes csatlakozni, akikre érdemes hallgatni. (Természetesen a sor még folytatható.) Tömören a gyengeségeket... Hogyan foglalhatjuk ösz- sze tömören amatőr színjátszásunk gyengeségét? Kerek perec úgy. hogy kevesen vannak, hiányoznak a jó képességű rendező egyéniségek, illetve a kelleténél kevesebb segítséget kapnak a környezetüktől. ☆ Mit keltene, lehetne tenni a fejődés érdekében? Mindenekelőtt úgy kellene megváltoztatni a társadalmi szemléletet, hogy a színjátszás a tömegek szemében ne hóbortnak, exhibicionizmusnak minősüljön, hanem hasznos és szükségszerű önkifejezési, közösséget, társadalmat gazdagító módnak. Olyan közegre van szükség, amelyikben természetes, hogy színpadra lép az orvos, a mérnök. a mozgalmi vezető. Ebben az esetben több segítséget adna a munkához a társadalom, a közvetlen környezet is. nem lenne a mozgalom úgymond egyesek passziója. Ezen bizonyára segítene pályázat kiírása is — forgatókönyvre. színjátékra. Mert egyelőre az is gond, hogy kevés az amatőrök számára bemutatható darab, főként az ifjabb közönséget nézve. Sajnos, a hivatásos színházak sem nyújtanak erre nézve nem egyszerűen megfelelő, de kellő választékot. mintát. A központi közművelődési intézmények rendezői tanfolyamot szervezhetnek ismételten. A megyei irányítás pedig folytathatja az iskolai csoportok megkülönböztetett támogatását. Mert a színjátszásban is úgy van, mint a könyvolvasásban, a színházba, moziba járásban — a fiatalkori élmények döntőek a későbbiekre. Lényegében tizenéves korban dől el, milyen felnőtt lesz valaki. Sulyok László Néhanapján előfordulhat még az is, hogy bárminek sikerét nem a zajos fogadtatásból. eppen ellenkezőleg e csendből, a figyelemből, az együttérző hallgatásból, a feszült előre várakozásból ítélhetjük meg. Hazafelé jövet a kisded munkahelyi kollektívával mégis az iménti tapsokra gondoltam és számba vettem hamarjában — hány hasonló erejű vastapsban vettem részt magam is színházak környékén. Másféle vastapsokra amúgy sem emlékszik az ember. A színháziak azonban valahogy megmaradnak a fülben. a kézben, a szívben. Érdekes, hogy ötvenhét előttiről nem ugrik be semmi. Semmi, ami színházi. De azután már ötvenhétről visz- szatér az emlékek csendjéből egy hatalmas és hosszú ideig tartó ováció: Yves Montand akkor már világhírű „barna szerelésében” (barna kihajtott gallérú ing és barna pantalló) az Erkel Színház színpadán, egyedül vagy két és fél órán át, mögötte áttetsző függöny takarta zenekarát. Aztán nem sokkal ezután — szinte hihetetlen, hogy ilyen is volt, s egyébiránt is hol van az már? — az Állami Népi Együttes 100. elődása ugyanott, fergeteges sikerrel, félórás vastapssal. Közelebbi emlék a hatvanas évek dereka tájáról vagy inkább vége felé, óira csak az Erkelben, Marcel Marceau, francia panŰTONJÁRÓ tomimművész. a modern pantomim mintafigürájának — Bip — megalkotója, negyven fok melegben szegezett székhez bennünket két órán át, és a taps nem akar szűnni. Még egy, a Madách Színházból. Az utolsó sorok egyikében ültünk a Hl. Richára előadásán Gábor Miklóssal a főszerepben, A közismert résznél, „országomat egy lóért. .egészen előrejött a szufita vonalába. Valódi csoda volt, hogy miként tudott onnan egyszeriben fölénk magasodni kitárt karokkal. Ennyi mindössze. Sütő András új drámáját, az Advent a Hargitán című kétrészes játékot, mindenféle várakozás előzte meg, mindenféle mendemondával, ami végeredményben jót tett a darab fogadtatásának. Tény, hogy a színház hibáján kívül eső okok miatt késett valamennyit a bemutató, ami eredetinek, pontosabban ősbemutatónak számít. Sütő eleve a Nemzeti Színház kérésére írta a művet, s ha elfogadható az, amit valaki erről szólva leírt — a várakozás magatartásformáiról szól a mű, engem ezúttal kizárólag azok a magaAdvent a Nemzetiben tartásformák érdekeltek (megkeményítvé amúgy meg lágyulásra hajlamos szívemet), amivel a színházi előadás kapcsán találkoztam. Érdekes; az egyik főszerepet játszó Agárdi Gábor fontosnak tartotta elmondani valahol (talán a rádióban); hosz- szú ideje először érezte újra valóban!, hogy a Nemzeti Színházban van. Érdekesnél is lényegesebb, ahogy a Tiszatáj című irodalmi folyóirat (Szeged) múlt évi utolsó számának legelején a színlappal együtt közölte a szöveget és hozzá még Sinkovits Imre darabbeli főszereplő és a rendező. Sík Ferenc vallomását. Ma a legkapósabb folyóirat éppen ezért a telt házak nézői által a színházban korlátolt számban árusított és műsorlapot is helyettesítő, amúgy meg tizenhat forintért kapható (?) Tiszatáj példányai. Az utánnyomás itt eleve „biztosítva van” — ahogy mondani szokás. Más kérdés, hogy nem biztos mégsem. Ha valaki még nem ismerte volna a fővárosban, vagy más vidéken élve, a szegediek „Palócföldjét’’ — most a legszerencsésebb formában esik át az olvasói tűzkeresztségen. Mert a jó lap mellé kap egy színháztörténeti jelentőségű szövegkönyvet, amit akár dedikál lathat is a szereplők, rendező által olt helyben s mindezeken túl még egy valóban jó irodalmi számot is megőrizhet. Számomra ez is magatartásforma. Ahogy a Tiszatáj ezt megalkotta... De aztán a nézők! Nem írok most sem színi. kritikát, sem más effélét, nem írom le miről szól a színjáték, a jelenségek érdekelnek. Nem túlzás semmiképpen, hogy ünnepi hangulatban ül be a néző i a helyére. Más kérdés, hogy bizonyos magatartásformák lehetővé tesznek előadást rosssz irányban befolyásoló hibákat. Történetesen aznap, amikor a mi kis csoportunk felutazott a fővárosba az előadásra — a rádió reggeli műsorismertetésében egy egeszen más darabot hirdettek a Nemzetibe. Az igazi kezdési időre, tehát hét után néhány perccel, még mindössze fél ház ült a nézőtéren. Hogy aztán mit csináltak és hogyan, azt nem tudom Valószínűleg kiadtak gyorsan egy csomó jegyet), de jóval az illő kezdési időn túl, majdnem negyed nyolckor jó háromnegyed ház fogadta a táncszínház szereplőiből jól koreografált, szép és hangulatos játékot (keretet) nyújtó kezdő csapatot. Ja, igen! A nézők. Hová lettek a szépen és alig érthető tudományos nagyképűséggel megírt, szociológiai tanulmányokkal vetekedő publicisztikáink arról, hogy mi kell, s mi nem kell a „rohanó idő” emberének a színházban? Hová lettek a fenyegető ridegséget rögzítő, sőt hasba bebeszélő sorok ezrei arról — mily’ elidegenedettek vagyunk, milyen érdektelen számunkra ma már a színházi mese. hogy mennyire elkopott a szeretem és mindaz, ami a szerelmet ábrázolni akarná! Hiszen a mai világ a krízisek és a válságok. meg minden ilyen borzasztó körülmény világa. A műveknek is ezt kell ábrázolni, ezt kell feltárni. hogy miért, meg hogyan, meg mennyiben, s ha annyiban akkor merre? stb. Sokkolás? Abszurditás? Egymás mellett elbeszélő szereplők? Modern létérzés kivetü- lései? Smafu az egész. A néző egy emberként ül még vagy száz estén (ennél többet jósolok a Sütő-darabnak), és nem mer köhögni sem. A karzat persze egy kicsit mindig más. Ott ülhetnek éretlenek, a kakasülőn szoktak ugyanis, akik nem sokat tud-' nak a világról. Semelyikről. Akiknek meg kéne magyarázni, mi az advent (szigorúan fogalmazva, az egyházi év része. a karácsonyi ünnepkör kezdete, Szent Andráskor kezdődik, illetve azután az első vasárnapon, november har- mincadikán és december 24- ig tart. benne fontos szerepe van Máriának, kultuszának), de talán azt is, hogy hol van Hargita? Mit jelent magyarul szépen beszélni — milyen felelősséget? Mit jelent várakozni valamire, amit nagyon szeretnénk és igy tovább egészen odáig, hogy a szerelem... De ki magyarázzon, kinek és mikor? Az edzett, sokat átült és átélt néző idelent a széksorokban viszont úgy ül, mintha leöntötték volna betonnal. Ritka pontos előadás. Színé- szileg is. Ritka becsületes előadás. Emberileg is. így és itt érthető — miért mondta Agárdi Gábor, e7 a nagvszívű színész. amit mon.dott. Ritka szépen kidolgozott és egyszerűsége mellett nagyszerűen használható díszlet Bakó József munkája. Sinkovits arcán a tablónál a színészbecsület. Szemében a szerető fény, ahogy a több szerepben csodákat művelő fiatal Kubik Annát nézi a tapsorkánok alatt. Agárdit sokan úi- rafelfedezik, Agárdi újjászületik nyugdíjasán. A színház adventje most kezdődik. T. Pataki László NOGRÄD —-1986. január 18« szombat i
