Nógrád, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-14 / 293. szám

Magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig A legtermékenyebb zeneszerző Farkas Ferencről 80. születésnapján 1905. december 15- Ezen a napon, tehát kerek nyolc­van esztendővel ezelőtt szü­letett Nagykanizsán Farkas Ferenc Kossuth-díjas, kiváló művész, aki korunk legter­mékenyebb magyar zeneszer zőjének mondható. — Hány opusza van? — kérdeztük tőle ebből az al­kalomból. r — Egy svájci kiadó Lausanne-ban 1979-ben meg­jelentetett egy könyvet mun­káim ismertetéséről. Abban 302 szerzeményemet sorolja fel — válaszolta a muzsikus. — Azóta azonban évenként legalább tízet írtam, s így jó hatvannal lett több. Farkas Ferenc abban az időben került a Zeneakadé' miára —, ahol 1927-ben vég­zett —, amikor az intézetnek Mihalovich Ödön volt az el­nöke és Hubay Jenő a fő­igazgatója. ök Farkas taná­rai révén, tehát Weiner Leó­tól és Siklós Alberttól sze­reztek tudomást az általuk igen tehetségesnek tartott növendékről. Figyelemmel is kísérték fejlődését- A diplo­ma megszerzése után a Vá­rosi Színházhoz szerződött korrepetitornak és karmes­ternek. Akkortájt komponál­ta meg Op. 1. jelzésű első művét, amelynek A három csavargó volt a címe, s bár­milyen furcsa, mindmáig nem NÓGRÁD - 1985. december J4L, tzombot KÖVES ISTVÁN Indulás a repülőtérre Van úgy, hogy az ember azt gondolja, tudna élni máshol, akar pagodában is, hisz’ végül: itt is csak emberek élnek, jók, rosszak, sőt ezek szeme tele mosollyal — ám egy ólmos hajnal Phenjanban is ébren leli s hiába hegyek, folyók, kilométerek ezre, valahol a 33. és a 43. északi szélességi meg a 124. és a 131. keleti hosszúsági fok között akárcsak otthon: bámul az utcára bénán, egyedül, nézi a kirakatnélküli sugárút szédítő egyenesét, a kendőbeborult, tipegő lányok nyomában peckesen kopogó katonákat, a kanyargó kerékpárokat, az anyjuk hátára púpozott csecsemők alvó ringását, tömött trolibuszokat, suhanó Volvókat, ezüst Mercedeseket, a kék zubbonyokat és a lila masnikat, a metrólejáratban csoszogó sokszáz tornacipőt s e hajnali balettbemutató karmesterének, a rendőrnő barna botjának kimért, büszke táncát — míg érzi, hátára hűlt az átizzadt ruha, nem érdemes már visszabújni, lassan egészen megvirrad, kilobban a láng a csuhcse emléktorony csúcsán, ő is nyújtózik egyet, indul az új nap, udvariasan jó reggelt kíván magában mindenkinek, ellép az ablaktól s mosolyog a gondolaton, hogy tudna máshol is élni, nem csak otthon, de minek —ueaezö A szerelem és a béke költője 100 esztendeje született Paul Eluard 1924 márciusában Paul Éluardnak, a világháború idején-után induló fiatal francia költőnemzedék egyik legtehetségesebbjének, új verseskönyve került ki a nyomdából Meghalni, hogy meg ne haljunk címmel. Ba­rátai: Picasso, Tristan Tzara. André Breton, Max Ernst meg a többiek azonban hiá­ba keresték a költőt, hogy együtt örüljenek vele — nyomtalanul eltűnt. „Meg­halt” — írták az újságok, ám egyre több gyanús jel mu­tatta, hogy mégiscsak él. Hét hónap múlva, szeptem­ber végén Szingapúrban akadtak rá — onnan hozta őt vissza Jelena Dmitrijevna Gyiakonovna, Eluard régi szerelme, akivel hol össze­veszett. hol kibékült. Erre a különös históriára sohasem derült fény igazán, maga Eluard annyit írt róla: „Nem utaztam, csupán mo­zogtam”. S ez a mondat szinte egész életére igaz: nem ide-oda utazott, vagyis nem izgága, új meg új látnivaló­kat feltörni vágyó turista volt. csak a helyszíneket váltogatta, miközben egy má­sik, egy belső utat járt be, a saját költészetéét­Az első világháború idején volt fiatal. Csatlakozott a dadaistákhoz, amely az ala­pító Tristan Tzara szerint „az undor megtestesítője” volt, mármint a háború un dóráé- 1925-ben csatlakozót a szürrealizmushoz, amel; Paul Eluard megfogalmaz? sában „a szellem totális fel szabadításának módja”. Ezei az úton mozgott haláláig. A undortól az értékteremtési* az értékmegőrzésig, a hum? nizmusig, a szerelemig és békéig jutott. Magyarorsz? gon akként ismertük me? mint a béke költőjét, holot több volt ennél. A látomá sokkal, a képekkel alkot költő mintája. Mára egy k csit elfelejtettük. Ideje to idézni. Ma volna százesztendős. Gy. L. * i került színre ez a keleti tár gyú táncjáték- A színházban Márkus Dezső és Komor Vil­mos voltak a főnökei és Se­bestyén Géza az igazgató. Farkasnak komoly része volt több Keleti Márton által ren- dezett avantgarde előadás betanításában, így Stravins­ky—Ramuz A katona történe­te című drámai játékának beállításában is- Két év után további tanulásra vágyott, és Rómába utazott, hogy a San­ta Cecília akadémia híres zeneszerzési tanárának, Otto­rino Respighinek növendéke legyen. Ezt követően Auszt­riában, majd Drezdában mű­ködött. Amikor meghívták Budapestre, hogy vegye át a fővárosi felsőbb zeneiskola tanári állását, elfogadta. A második világháború kitöré­se után a kolozsvári akadé­mián tanított, s ezt az inté­zetet igazgatta is. 1948-tól 1975-ig a Liszt Ferenc Zene­művészed Főiskola zeneszer­zési tanszékét vezette. Olyan tanítványokkal büszkélked­het, mint Bozay Attila, Dur- kó Zsolt, Kurtág György, Li­geti György, Petrovi :s Emil, Szokolay Sándor —, hogy csak a legismertebbeket em­lítsük. Amikor 1942-ben az Ope­raház bemutatta Bűvös szek­eny című, az iszeregyejsza- La egyik meséjének felhasz- íálásával írt színpadi művet, i közönség és a kritika el- 'agadtatással fogadta azt. A ízinpad továbbra is vonzot- a. Irt operát, daljátékot, ja lettet. Színre került A ürfangos diákok, Zeng az :rdő, Csínom Palkó című nunkája. Szegeden előadták /idróczky című daljátékát, ámellett szimfóniával, kórus- nűvekkel. kitűnő magyar töltők verseire írt dalokkal, kamarazenével jelentkezett, -egalább hatvan magyar :ilm kísérőzenéjét kompo­lálta. Elég, ha olyan sikeres 'ilmekre utalunk, mint A kőszívű ember fiai, az Egy nagyar nábob, a Kárpáthy holtán vagy a Rákóczi had­iagya. A nyolcvanéves Farkas Fe- -enc változatlan munkakedv« /el rója a kottafejeket­— Legújabb kompozíciója? — érdeklődtünk. — Három kórus-művet fe­leztem be. Ezeket az athéni görög nemzetközi kórusfesz- .iválra készítettem- Antik görög költők szövegeit hasz. láltam fel. Volt egyéb dől* jóm is- Befejeztem Lajtha László, néhai zeneszerző kollégám hátrahagyott A vö* •ös kalap című operájának íangszerelését — az özvegy Deleegve zésével. — Ez idő szerint, hol mű­ködik a fia, Farkas András? — Három svájci együttest vezet, de születésnapom al­kalmával Budapesten Is diri­gál. December 15-én, vasárnap este a budapesti Zeneaka- lémia nagytermében a Kóru­sok Országos és Budapesti ranácsa. a Liszt Ferenc Ze­neművészeti Főiskola és a Magyar Zeneművészek Szö­vetsége a zeneszerző szüle­tésnapjának tiszteletére kó­rushangversenyt rendez mű­veiből. Ünnepi köszöntőt dr, Üjfalussy József mond. Kristóf Károly „...újra ezt kezdeném" Benjámin László hetvenéves A felszabadulás utáni ma­gyar költészet gazdag szín­képében is kitüntetett hely illeti meg Benjámin Lászlót. Közel öt évtizedes költői pá­lyája az emberiség történel­mének egyik legbonyolultabb szakaszával esik egybe, s ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert nála történelem és köl­tészet közvetlen kapcsolatban áll egymással. Költészetének szinte kizárólagos témája a lírai én létezési és cselekvé­si terepének a felmérése a változó történelmi szakaszok­ban. E téma lírai megraga­dása azért válhatott Benjá­minnál jelentőssé, mert a társadalom fejlődésének a le­hetőségeit feltáró, a lehetősé­gek befulladása ellen szót emelő költő. Világosan szól­va: szocialista módon politi­záló költő. Elkötelezettsége indölása pillanatától töretlen és egyértelmű: „Huszonhá­rom éves fejjel ez így fogal­mazódott meg bennem: előt­tem az emberiség, a haza sorsa, napról napra ez forog kockán. Csak nem írhatok verset a virágos rétek szép­ségeiről. Akkor jelent meg első versem, amikor Hitler bevonult Ausztriába. Hajla­maimmal, vágyaimmal szem­beállítottam a kötelességet, az osztályfegyelmet s átalakí­tottam magamat; azt mond­tam, hogy csak a leglényege­sebb dolgokról szabad írni.” Benjámin László egész köl­tői útjának, jellegadó költői magatartásának méltó összeg­zése a Vérző zászlók alatt cí­mű költemény (1962). A 17 strófás mű a huszadik század középső szakaszát átélő em­bert állítja a középpontba: a tragikus történelemmel' szem- besülőt. A helytállás pátosza épp e nehéz években mutat­kozik meg, s ezért logikus, hogy a felidézett két törté­nelmi kor a második világ­háború és a személyi kultusz ideje. A disszonancia, a fel­oldhatatlan ellentmondások élménye érzékletes, de fogal­milag is pontos képekben, korszakjellemzésekben tárul elénk. S időnként visszatér az Aragonra utaló refrén: bármilyen nehéz életút ada­tott is számomra — „újra ezt kezdeném”. A vers utolsó harmadában a jelenhez érkezik a költő, summáznia kell egy bonyo­lult életút tanulságait. A munkásmozgalomba akkor már negyedszázada részt ve­vő költő átélte a mozgalom hanyatló és felfelé ívelő sza­kaszait, átélte a teljes kilá­tás talanság és a jelenné ál­modott jövő végleteit — s mindezt felmérve, mindezt megértve, készít számadást Olcsó, megalapozatlan lelke­sedésre többé nem nyílhat ajka. A keserűen tragikus hang szintén hamis lenne. Meg van győződve róla, i hogy a megálmodott jövő megva­lósítható, de ekkor már böl- csebb: tudja, hogy a cél nem­zedékek munkáját követeli meg. Szükségszerűen lesz így az alapvetően raipszodikus hangvételű vers lezárása elé- gikus: harcának eredményét a költő már nem láthatja. Mégsem véletlenül szövi be a versbe az Internacionálé gon­dolatát — „ez a harc lesz a végső” —, mert épp ez a tu­dat, tehát a megőrzött törté­nelmi perspektíva tartja meg a szocializmus költőjének. Az elégikusság Benjámin László költészetének régi alaphangja. Költői korsza­kainak határai mindig a ma­gyar történelem fordulópont­jaival estek egybe, s hang­váltásai is ezekkel párhuza­mosak. ígv beszélhetünk 1938—1947 közötti elégikus- tragikus, majd 1953-ig tartó patetikus-idillikus, 1957-ig tartó tragikus-patetikus, 1961-ig tartó elégikus és 1962 utáni elégi kus-patetikus Ma­kaszáról. S bár a szocialista költők kórusából már indu­lásakor kivált hangjának erejével, egyetemes érvényű­vé csak 1954 után vált köl­tészete. Ekkortól lett igazán dialektikus költő, aki a való­ság ellentmondásosságát tud­ta megragadni. Benjámin László közérthe­tőségre törekvő költő. Ez a képalkotás puritánságát is jelenti nála. A rend és a vi­lágosság igénye egész mun­kásságát áthatja. Versbeszéde döntően fogal­mi jellegű, s szimbólumait az életút, az etikai tartás ti­pikus vblta, a lírai én lírai hőssé változása emeli valóban szimbolikus érvényűvé. A fo- galmiság a versek meditál ó- tépelődő gondolati jellegét erősíti, s elősegíti azt, hogy minél pontosabban ragadhas­sa meg korának lényeges problémáit. Amit szocialista közéleti költő elrpondhat az 1938 óta eltelt évtizedekről, azt jelentős részben Benjá­min László írta meg kortár­sai közül. A fausti magatar­tás egész életútját meghatá­rozza, és ez jogos öntudattal töltheti el: Megmaradtunk egésznek a kétségbeesésben, egésznek a fölemeltetésben, egésznek a lebukásban, egésznek a hitben: azért vagyunk, hogy rendet teremtsünk magunkban és a világban. (Szocialisták) A kereső ember már a pá­lya elején megtalálta életcél­ját, s ezt a célt a történelem viharai elvenni nem tudták tőle, sőt, megerősítették iga­zának tudatában. Vasy Géza : Hol van már az az idő, amikor — teszem azt — a költőkért még versengtek a városok, Homéroszért példá­ul egyszerre hét. Vergilius sírjához pedig még a közép­korban is ^zarándokoltak az asszonyok, hogy könnyű szü­lésük legyen. Mindez jócskán a múlté. A városok manap­ság esetleg nagyberuházá­sért, exportpiacért, vagy az olimpia megrendezésének jo­gáért kelnek versenyre egy­mással s gazdasági számí­tásaikkal természetesen nem a költőket keresik föl, hanem a közgazdászokat. A szülés előtt álló nők pedig inkább a nőgyógyászhoz mennek, semmint a költők sírjához, és így van ez jól. Végtére is, nem az antik időkben, vagy a középkorban élünk, habár időnként az az érzése az em­bernek itt Európában is, hogy távolról sem szabadult még meg az emberiség kö­zépkorinál is sötétebb elő­ítéleteitől és indulataitól, miként azt e századunk „modern” háborúi és egyéb ténykedései is mutatják- De maradjunk a költőknél és ez íróknál, akiket minden bizonnyal ma is foglalkoztat többek között a világ és ben­ne az ember sorsa, ha nem is tudnak annyit róla. mint a tévéhálózatok külpolitikai kommentátorai. Pontosabban, meglehetősen sokat tudhat­nak ők is, legföljebb mást- Szerencsés esetben tudásuk mélyebben van. korukat és kortársaikat belülről kom­mentálják, ,.a lélek mérnö- kei”-nek vallják magukat, s e minőségükben sokszor az „illendőség” határait is sú­rolják kényelmetlen kérde- zősködéseikkel. Dehát akkor miért van az, hogy mégis minden korban, sőt, napjainkban is akadnak emberek — talán nem keve­sen —, akik áhítatot éreznek az írók, költők szülőházában, emlékszobájában, végső nyugvóhelyén, vagy a műve­ik színhelyéül szolgáló tája­kon barangolva? Talán azért, mert minden irodalmi alko­tás — és nemcsak a legna­gyobbak vagy legismertebbek — valójában kitágítja a vi­lágot, új tájakat teremt az­által, hogy tudatosítja annak mondanivalóját számunkra, amelyre, ha mindennap lát­juk is, esetleg sohasem jöt­tünk volna rá. Mennyivel kevesebbet tudnánk az Al­földről Petőfi, Kemenesaljá­ról Berzsenyi, a „görbe or- szág”-ról Mikszáth, a „város peremé”-ről József Attila nélkül. Kosztolányi és Tóth Árpád, vagy Heltai Jenő és Molnár Ferenc nélkül ke\re- sebb lenne Budapest, Krúdy nélkül Óbuda, Arany nélkül a Margitsziget- A sor a vég­telenségig folytatható. Sőt, Párizs a magyarok számára Ady költészete által talán , több is, mint a franciáknak. A Szent Mihály útja bizo­nyosan. Amit a rómaiak ge­nius iocinak, a hely szelle­mének neveztek, az nem utolsósorban a művészeti al­kotások, az irodalom által nyilatkozik meg, válik érzé­kelhetővé, szellemet gyarapí­tóvá, azonosságtudatot erő­sítővé, ösztönzővé. Mert, hi­szen a táj lelke a tájban élő ember történelméből fa­kad elsősorban, s amikor az írók, költők születési helyé­vel, a művek színhelyeivel ismerkedünk, valójában a történelmet ismerjük meg, a hagyományt becsüljük. A téli könyvvásár egyik érdekes könyvét, Erős Zoltán Magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig című művét a Móra Ferenc Könyvkiadó je­lentette meg, de ez a kitűnő kézikönyv természetesen nemcsak az ifjúságnak, a di­ákoknak szól, hanem számot tarthat a legszélesebb közér­deklődésre. Igaz, a könyv tudatosan az általános és középfokú iskolák irodalom­óráihoz kíván segítséget nyúj­tani, a lexikoncímszavak összeállítása az iskolák tan­tervei és tankönyvei alapján történt, s kapcsolódik a kő­telező olvasmányokhoz, a szerző gondos munkája még­is jóval szélesebb tájékozó­dást tesz lehetővé. Honisme­reti kézikönyvként ugyan nem használható a kötet, iro­dalmi „földraj zkönyv”-k ént azonban rendkívül hasznos olvasmány. Az irodalmi emlékhelyek­ről persze már sok könyv megjelent, többi között, Hat­vány Lajos kötetei, a Beszé­lő tájak és a Beszélő házf-k, vagy Lengyel Dénes Irodalmi kirándulások című könyve, hogy csak néhányat említ­sünk. Nem feledkezhetünk meg azokról a helyi kiadvá­nyokról sem, amelyet me­gyék, városok jelentettek meg a hagyományápolás szép és követendő példáiként. Mégis, Erős Zoltán könyve bizonyos értelemben úttörő vállalko­zásnak számít. Például ez az első olyan lexikon, amely a magyar irodalom fontosabb helyneveit és a kapcsolódó hagyományokat e műfaj sza­bályai szerint foglalja össze- Hézagpótló abban a vonatko­zásban. hogy nemcsak Ma­gyarország mai határain be­lül közli az irodalmi helyne­veket, hanem ismerteti az egész Kárpát-medencében, így az Ausztriában, Csehszlo­vákiában, a Szovjetunióban, Romániában, Jugoszláviá­ban föllelhető magyar iro­dalmi emlékeket is, továbbá a más európai és más konti­nenseken lévő irodalomtörté­netünk részét jelentő helyne­veket. Történelmünk ugyanis úgy alakult, hogy napjaink­ban minden harmadik ma­gyar országhatárainkon kí­vül él, s művelődéstörténe­tünk sok-sok emléke szintén a határokon túl található. A kézikönyv először a ma­gyarországi, majd pedig a szomszédos országok, illetve Európa és végül más földré­szek országainak magyar vo­natkozású irodalmi helyne­veit közli ábécé sorrendben. Név- és helységnévmutató egészíti ki a kötetet, ami kü­lönösen hasznos a történelmi Magyarország helyneveinek azonosításakor. A kötet vé­gén a magyarországi helyne­vek megyék szerint is szere­pelnek, továbbá megtalálhat­juk a hazai irodalmi eimék- múzeumok és emlékhelyék szintén megyék szerinti cso­portosítását, végül a legfon­tosabb forrásműveket (össze­foglaló művek, helytörténeti szakmunkák, irodalmi ha­gyományokat feldolgozó kiad­ványok, útikönyvek, útleírá­sok). A kézikönyv, bár nem vál­lalkozik a teljességre, pótol­hatatlan nemcsak a tanulók és a tanárok, hanem mind­azok számára, akik hazánk­ban, vagy határainkon kívül irodalmi kirándulásra vállal­koznak­(Móra Ferenc Könyvkiadó, 1985> T. E. iimumiminnmnfmiiiiiimiiiiiiiiiiiimiiiiiiniiiiii

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents