Nógrád, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-14 / 293. szám

1 Bemutatószínpad Dunaújvárosban // Létében tükrözi a kort...” Nyolcvan éve született Vilt Tibor Vilt Tibor Heine-szobra Somberekén Női portré A legutóbbi, 1984-es bu­dapesti nemzetközi kisplasz­tikái kiállítás rendezői az előkészületek közben az élő mester előtt akartak tisz­telegni. Mire a tárlat meg­nyílt, a Viilt-koHekció már csak az alkotó emlékét idézhette^ A magyar mű­vészetet fájdalmas veszte­ség érte halálával; a meg­határozó jelentőségű mű­vészek távozása persze mindig az, de az ő eseté­ben legszívesebben azt mondanánk, ha fél évszá­zadosnál hosszabb mun­kásság után, hetvenkilenc éves művészről szólva te­hetnénk: az életmű még mindig nem zárult le, to­vábbi nagyszerű munkák kerülhettek volna ki keze alól. Egyik méltatója alig néhány éve írta le róla: „éber, mozgékony szellem, a lázas, és soha meg nem sízűnő stílufikeresés, a vál­tozatlanul kirobbanó tehet­ség és a folytonos újrakez­dés” jellemzi. Mondhatni, Utolsó percéig dolgozott. Herceg Árpád: Akik látták, aligha felejtik el a Fészek művészklubban rendezett kamaratárlatát: megelőző stíluskorszakaitól merőben eltérő — de szug- gesztivitásban, kísérletező- kedvben legjobb korábbi munkáihoz hasonlítható műveket mutatott be. Gip­szet, efemeranyagokat használt — s időtálló véle­ményt mondott az emberi szépségről és kiszolgálta­tottságról. Nyolcvan évvel ezelőtt, 1905. december 15-én szü­letett Budapesten Vilt Ti­bor, a huszadik századi magyar szobrászat egyik legnagyobb — s talán leg­ellentmondásosabb? — egyénisége. Életműve a modem plasztika lehetősé­geinek és lehetetlen hely­zetének a tükre, egyszerre beszél nagyszerű eredmé­nyekről, s azokról a komp­romisszumokról, amelyeket meg kellett kötni ahhoz, hogy az eredmények meg­szülessenek, A „csodagyerekként” fel­fedezett Vilt Tibor 1922— 26 között előbb az iparmű­vészeti, majd a képzőművé­szeti főiskolán tanult; a nyilvánosság előtt 1925-ben mutatkozott be először. 1929-ben már a velencei biennálén is szerepelt, első önálló tárlatát 1934-ben rendezte. 1928-ban római ösztöndíjat kapott, a kö­vetkező években viszont nyultság helyét hamarosan átveszi egy oldottabb, líra-* ibb hang, a kubizmus ered­ményeit tanulmányozza, majd egyre expresszívebbé válik világa. Az ötvenes években a groteszk, irónia, önirónia iránti vonzódása erősödik fel, hogy lassú át­menet, az expresszív fogal­mazásmód és a geometrikus elemek ötvözése után a hetvenes években egyre szi­kárabbá, konstruktívabbá váljon művészete. Minderről persze kis­plasztikái beszélnek, ame­lyek megformálásakor csak önmagára kellett figyelnie. Köztéri szobrászként sem a pálya első évtizedeiben, sem később nem függetle­níthette magát a megren­delői igényektől. Mondhat­ni: a legtöbbször azok elle­nére ért el nagyszerű ered­ményeket ezen a területen is. Számos plasztikáját ál­lították fel az ország kü­lönböző városaiban, ezek közül azonban — noha el­sősorban nyilván ezek mi­att kapta meg az Érdemes, majd a Kiváló művész cí­met — bizonyára kevés állt igazán közel a szívéhez, például az 1979-es Szikra- távíró, az 1983-as Óra, vagy éppen az 1973-as Ma- dách-emlékmű, amely a Margitszigetein áll. E szob­rának hőséről mondta: ......olyan lény volt, akinek e sendő mivolta fölé ível* a Kaesz Gyula emlékműve már a szocialista képző­művészek csoportja meg­alakítása érdekében tevé­kenykedett. Felfedezte a hi­vatalos művészetpolitika — s ő maga felfedezte a másik lehetőséget, egy .új­szerű, valóban közösségi művészet megteremtésének esélyét. 1945 után ott volt a művészeti közélet sűrűjé­ben, együttműködött az európai iskola tagjaival, s a hagyományosabb realiz­mus képviselőivel is. Köz­ben a maga törvényei sze­rint építette életművét: a kezdeti neoklasszicista irá­szellemi ereje. Valamikép­pen minden mű — Az em­ber tragédiája is — több, mint az alkotója. A portré- ábrázolásban persze min­den álarcot el kell távoli- tanunk, mert a kor szelle­mét vállaló ember arca a maga teljes szubjektivitásá­ban, létében tükrözi a kort.” Ezt a szubjektivitást ma­ga is vállalta. Éppen ezért, korunknak kevés hitelesebb tükrözője van az ő művé­szeténél. P. Szabó Ernő NÓGRAD — I9s9. december 14., szombat 9 A Dunaújvárosi Bemuta­tószínpad nem ül • kerek ju­bileumot, s hogy legfrissebb produkciójának premierje al­kalmából mégis szeretném itt felvázolni legalább nagy vonalakban a múltját, annak ez az egyszerű oka, hogy kevesen, s kevéssé ismerik- Mopedig olyan vállalkozás ez. amely megérdemli, hogy többet tudjunk róla. 1973 májusában került sor a bemutatkozásra, a Kötéllel a Niagara felett című (ké­sőbb az országban többfelé is játszott, sőt televíziós já­tékként is feldolgozott) két­személyes művel, Alonso Al- legria darabjával. Rendezője, fájdalom, régen nincs már köztünk, a háború utáni ma­gyar színművészet egyik ki­emelkedő alakja: Latinovits Zoltán- A két szerep közül az egyiket féltestvérére, Buj- tor Istvánra, a másikat Iglódi Istvánra bízta. Mindjárt ez az első bemu­tató csatát nyert- A követ­kező esztendőben, 1974-ben már két produkciót is színre vitt a Dunaújvárosi Bemu- tatószínpad: Kari Wittinger Ismeri ön a Tejutat? című játékát, és a 24 fuvar gyapot című Tennessee Williams művet. 1975-ben már klasszikusra is futotta az erőkből: Csehov két egy fel von ásását, a Med­vét és a Leánykéróst állí­totta színpadra Valló Péter. 1975-ben a Régi idők című Harold Pintér-dráma ma­gyarországi ősbemutatóját ugyancsak Valló Péter ren' dezte meg Dunaújvárosban, s még abban az évben a Mahagonny című Brecht— Weill operát Iglódi István. 1977. két magyar ősbemu­tatót hozott. A Nappali vir­rasztás Lászlóffy Csaba drá­mája, a Disznójáték Czakó Gábor szatírája, Csíkos Gá­bor rendezte az előbbit, Ig- lódi István az utóbbit. Mól lére Gömbé« ara és a Mulatság jímü Mrozek-játék — mindkettőnek Iglódi Ist­ván volt a, rendezője — az 1978-as program, 1979. pedig Hubay Miklós éve- Előbb a Késdobálókat, majd a Néró, a legjobb fiú című darabot viszik színre, az utóbbi — Valló Péter rendezésében, Kern Andrással, Egri Mártá­val, Szakács Eszterrel, Bárdy Györggyel — nemcsak elke­rül 1980 őszén az itáliai, arezzói nemzetközi színházi fesztiválra, de ott megnyeri az első díjat is. 1980: Mitől görbe a görbe? Miskol.'zi Miklós és Szántó Erika darabja, Iglódi rende­zésében, valamint Hubay Miklós Efezoszi özvegye, egy műsorban Karinthy Frigyes Júlia és Juliska című egy- felvonásosával, a rendező Val­ló. 1981-ben ismét Hubay Mik­lóst prezentál a Dunaújvárosi Bemutatószínpad, a Zsenik iskolája című egyfelvonásost, együtt Szakonvi Károly ítéletnapig című egyfelvo- násosával, Arkosi Árpád ren­dezésében- 1982-ben is Arko­si Árpád rendez, Arbuzov Én, te őjét, Valló Péter Ba­lázs Bélától a Kékszakállú herceg várát és a Fekete korsót rendezi. Csiszár Imre pedig a Tükör című Déry Tibor-darabot. Sorescu Anyaöl című mo­nodrámája, 1983-ban, Mérő Béla rendezésében, Molnár Piroskával kerül színre. 1984- ben Zsámbéki Gábor rende­zi a Dühöngő ifjúság című Osborne-drámát, Paák István pedig David Storey Otthon , című munkáját állítja szín­padra­* És az 1985-ös bemutató, ■ amelyet a dunaújvárosiak ez­úttal a tatabányai Orfeusz Színházzal közösen vittek színre: a Női sorsok (erogén zónák) című kétrészes játék, az olasz Franca Rame—Dario > Fo szerzőpáros műve. Az előadást rendező Beke Sándor, némi dramaturgiai szabadossággal, kilenc mo- i nőd rámát, kilenc különálló : dramoietiwt fűzött össze úgy, hogy egyiket. egyidejűleg, párhuzamosan játsszatja el, s némelyikbe új szereplőt is beiktatott, ha csak néhány szavas szöveggel is. Változtatásai olykor indo­koltak és sikerültek, máskor erőltelettségükben zavaró- ak. Jobban örültem volna, s a nézők közül valószínűleg sokan, ha a kilenc közül két dramolettet teljesen elhagy. Ezek ugyanis — az Ulrike Meinhofot és általában ko­runk modern terrorizmusát dicsérő tartalommal —, alig­ha nyerik meg bárki tetszé­sét is manapság, az Achille Lauro-ügy, s annyi más ter­rorcselekmény árnyékában. Erősen „balos” (néhány éve még maoistának nevezett) szerzőpáros munkáit láthat­juk, ez nyilvánvaló, de két­ségtelen. hogy sok minden, amit a nők társadalmi alá­rendeltségéről, kiszolgálta­tottságáról, túlterheltségéről és meg nem becsültségéről elmondanak — ma is érvé­nyes, és nem is csupán az általuk annyira megvetett kapitalista társadalomban, amelyben élnek, s amelyet felrobbantani kívánnának, ha­nem sajnos, mutatis mutanp- dis, de bizonyos fokig a mi szo.’ialista társadalmunkban is. Kiváltképpen sikerül azo­nosulni egyik-másik dramo- lett gondolat- és probléma­világával, konfliktushelyze­teivel, élményanyagával azért is, mert Margittal Ági, Pé­csi Ildikó és Fehér Anna, e három kiváló színésznő áb­rázolásában a darabok első­rangú tolmácsolókra talál­nak- Ha az említett okok miatt nem is értünk egyet sok mindenben a szerzőkkel, az előadást mégis élvezzük e csakugyan csodálatos színész­parádé jóvoltából. A pro­dukciót nemcsak Dunaújvá­rosban és Tatabányán, de a Dunántúl sok más helyén is játsszák, és jövőre való­színűleg Budapesten i*. Barabás Tamás H4lllHlllHHf»»M»mmsn»—sas nwmiMis H.»« Úgy fekszel itt, mint egy csöves, mondta Judit. Ügy fekszem itt, mint egy Köves, igen. Lehűlt az idő na­gyon, mondják, huszonöt éve ■olt ilyen hjdeg ez idő tájt. Zok- íit húztam, cipőt, farmerkabá- ;ot a meleg pulóver fölé; ludit kötötte ezt, Judit vette ízt, tudom, tudom; fázok most, mert izzadok; újabban dróttal íörülvett táborban élek ál­maimban; most is. akartam szökni, szabadulni, dzsidások rohama szorított a dróthoz; paták ^dobognak homlokomon, szuronyok bökdösik mellkaso­mat, szívemet messziről röpí­tett buzogányok verik; de szökni, menekülni nem tudok, kihallgatnak minden éjjel; botos legények törik a cson­tom, torkomba gombostűket szúrnak, parázsban kell áll- nom reggelig — Itt a téli paplan, terítsd magadra, mondta Judit. Tudom, itt van kéznél téli paplanunk; Szegedről hoztam a tollat, lehet már öt éve is; őrültnek néztek végig a vo­naton, hátamon, vállamon annyi zsákkal, de nem zavart; akkor még sok minden nem zavart; büszkén viseltem hendrixes koronámat, fekete­göndör hajamat; megágyaz­tam a peronon, eldőltem a tollas zsákokon, és aludtam, aludtam, aludtam, mert akkor még azt hittem, aludni kell, ha fáradt az ember. Álmod­tam ott is: röpültem, száll­tam, kovácsolt vasból volt akkor az égbolt ajtaja, kitár­va az aranyalmakertre. Csak azért jöttem, mert megint kiabáltál, mondta Ju­dit. Álmomban megint kiabál­tam; le kellett szállnom a parázsról, jeges kádba dug­tak, hóverembe ástak, onnét is kivettek; Gáspár—Menyhért —Boldizsárral hétszer megve­rettek; hát ne jajgattam vol­na? Kivert fogaimat ne saj­náltam volna? Mit tegyek, hogy ezüstláncodat csuklóm- i ról valaki gyorsan, de gyor- i sail lelakatolja — 1 Csöppnyi pálinkám talán ! van, mondta Judit. Pálinka , nem kell, hagyj ( most magamra, hidegem, ál- | mom legalább ne vedd el; de j aggódj, ne törölgesd a hóm- , lokomat; a paplan se kell, csak ez a lószőrpokróc, éle­tem, színházam elnyűhetet- len kelléke; ruhám, ha kell, takaróm, ha kell; ágyam is ez : volt valamikor a szúette pad- ; lón, bolhás albérletemben, : amit akkor még te is szeret- i tél; sebhelyes föld volt alat- i tam, sebhelyes égbolt volt i fölöttem — 1 Lázas vagy, igyál legalább teát, mondta Judit. Teát, csak azt ne! azt itat­tak velem a hóhérlegények is, véres teát; ujjbögyeimből kel­lett kicsöpögtetnem önnön véremet; édes volt, keserű volt, savanyú volt, de váltságdíj volt; kiléphettem a vascipő­ből, törött bordámat, lábszár­csontomat saját kezemmel il­lesztettem össze; de szöges­drótból fonták a sínt, gipsz­ként sarat tapasztottak köré; és szaladtam és szaladtam és szaladtam, béna lábbal is úgy ugráltam át a bokrokat, mint kölyökkoromban — Makacs vagy, akár egy kö­lyök, mondta Judit, Makacs voltam mindig és önfejű, és most már így lesz ezután; csak mentem, men­tem, követtem lányokat is sarokról sarokra, megbabo­názott a gondolat, amelyben erő volt és bizonyosság; hi­dakról ugráltam folyóba, úsz­tam föl-le, föl-le, föl-le, mert izmaimban ott feszült a szán­dék — Akkor csak maradj magad­nak, mondta Judit. Maradok, most már örökre így, összekucorodva ezen az ágyon, szakadt pokrócomat magamhoz szorítva; most már mindörökre; reggelig; mert reggel fölkel majd a nap, és meleg lesz, és csövesnek csú­folt palástomat nem vetem le, te meg csak pukkadj meg, kedvesem, az ódivatú gondo­lataiddal együtt; én élni aka­rok élni, élni, élni — Azt hiszed, hülyeségből állok itt, mondta Judit. Állsz itt, mintha muszáj volna itt állanod; még meg­fázol te is; tél van, a padló­szőnyegen csattog december cápafogával; toporogsz a lucsokban, töredezett lakk­cipődbe befolyik a hóié; lá­bat váltasz: díszőrség! dísz­őrség! micsoda szánni való, fagyos csomóként látlak itt! De szemem immár sötétkam­ra, koponyám sötétkamra, készítem a csontkemény fotó­kat, ai önnön szánalmasságát Csattog december cápafogával (Szanatóriumi töredék) nem ismerő és mindjárt el- pityeredő ember dagerrotípiá- it — Lázas vagy, beteg vagy, or­vost kéne hívni, mondta Ju­dit. Lázas vagyok, igen; mint a hetvenes évek elején, amikor még csodálkozva néztél a kamaszkorból hirtelen kisza­kadt lázas férfira; csak szí­ve volt, és csak csöndje volt; most meg már csak láza van, de orvos nem kell neki, mert mögötte ezer esztendő, mö­götte ezer kiűzetés az arany- almakertből. A szív mélyen elrejtőzött a bordák mögé, a csönd egyre csöndebb, a sza­vak egyre fájdalmasabban do­bolnak a dobhártyán; uram isten, mivé lettetek, mivé let­tetek — Egyedül vagyok, te meg fekszel kiterítve, mondta Ju­dit. Az ember itt fekszik kiterítve; nem tudta senki, hogyan sej­tette volna bárki is, hogy a túl gyakran szomorú arc mö­gött testi fájdalmak vulkán­jai működnek szüntelen, visz- szaszorítva az ezer éve ki­vájt üregbe; hogyan sejtette volna bárki is, hogy a szo­morú szavak mögött, lecsu­paszítva csontig, velőig, egy ázott-veréblélek búvik meg; kitelel ezer nyarat, kitelelt ezer őszt, ezer tavaszt, túl­élt százezer telet; és most kikezdte egyetlen pillanat, ki­kezdte ez a se-nyár, se-ősz, se-tél — Harmincéves korodra vén vagy, mondta Judit. Vén vagyok, igen; élhettem volna boldogan, élhettem volna, mint más; de föléget­tem magam mögött a marga- rétás mezőt is, mentem, men­tem, és mindig visszajöttem, kezemben egy szál virággal; hazaérkezéskor is mindig úi- rakészan — 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents