Nógrád, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-24 / 301. szám

I

R

égi karácsonyok fülledt

várakozása búsítja most agyamat: ■ a kapkodó latolgatások hetei voltak ezek: mit kérjek, minek is örülnék igazán; órákig tartó csatan- golások a városban, a fénylő kirakatok monoton vizslatá- sa: ez unalmas; ez is, ez is; ez jó lenne, de sokba kerül; végül mégis terjedelmes lista jön össze: aztán az izgatott ■váraKozás, miközben saját ajándékaimat készítem: nyírok, szabok, rajzolok, ragasztok, s egyre csak azon jár az eszem: mit kapok? Mi lesz a csomagban?

S mi enyhítené vajon a friss izgalmat? Mit kérjek — ma!?

Elég lenne egy karosszék is. Vagy még inkább egy hatalmas bársonyfotel- .Amilyen az irodádban volt, Kalocsán. Emlékszem rá: órákig kucorogtam ott, <■ hol az öledben, hol melletted, félig a karfán — vastagabb volt, mint én —, és raktam kipurultan, raktam tornyokba az aprópénzt. Ultiztál, és én voltam a oénztárosod. Raktam, szorgalmasan és figyelmesen, ahogy illik, raktam, szortíroztam az érméket. Tíz-, húsz-, és ötvenfilléresek, egy- és kétforintosok. Boldogan söpörtem be a nyereséget, és fejcsóválva fizettem. Tőlem akármeddig is eltarthatott egy-egy ilyen ulticsata, én nem untam bele- Nem nyű- gösködtem, nem mászkáltam el az öledből, nem vágytam más, jobb szórakozásra. Elkábított a színes lapok forgataga; nagyokat kacagtam az önkéntelenül kimondott káromkodásokon ; együtt nevettem egy-egy jól sikerült játszma után. a felnőttekkel; és koccintottam én is, ahogyan illik, ha megszomjaztunk. Bambi. Egyetlen szó csupán, de hallatán évek kápráznak el szemem előtt.

Elég lenne egy kerékpár is. Egy bicaj- Vakító küllőkkel, e legalacsonyabbra állított,de még így is kicsit magas, kemény üléssel; bár a merev bőr nagyon vágott, mégsem mondhattam. Nagyfiú voltam már, rég elhagyva a boldog három és fél esztendős koromat, amikor végigkiabálhattam az utcát: vágja a tököm a nadrág! vágja a tököm * nadrág! Te kacagva ,bíztattál: hangosabban, nem hallom, hangosabban! és én ki- pirultan kiabáltam, kipirulton, mintha a szél csípte volna ki az arcomat, a szél, amely arcomba vágott, miközben szédítő sebességgel robogtam első igazi biciklimen. Néha nagyokat estem, egyszer a kerítés rácáai közé is beszaladtam, talán nem is fájt, talán nagyon sírtam, már nem emlékszem; ha fájt is, hamar elmúlt; két és fél évesen leestem a szekrény tetejéről a hokedli szélére; kállai estem rá, így a fejemet be sem ütöttem; de a vállam eltörött; az orvos pár nap múlva mosolyogva cserélte ki a szorítókötést: —

na, kisbogaram, ezzel egy darabig sehová sem mászol fel!

Tamási Orosz ]ános:

— anyám kikísérte, de az ajtóból lélekszakadva rohant vissza: nagyon sivalkodtam, mert nem tudtam lejönni a konyhaszekrény tetejéről; a biciklivel is ezért estem eleinte akkorákat: bár kontráztam, de a talpam csak akkor érte a földet, ha oldalra dőlt a bicaj, hát néha nagyon oldalra dőlt; katonadolog: a

bicaj aztán unokatestvértől unokatestvérhez került, talán már végképp elrozsdált egy kamra vagy egy padlás mélyén; megette a vasszú; de küllőinek vakító forgásától még ma is sokszor elszédülök; sok-sok éjszakán tapostam már újra pedáljait, próbáltalak utolérni; látom a hátadat, szinte el is érem, de nem merem elengedni a kormányt; száguldasz előttem, néha hátranevetsz, ellenőrzői is ilyenkor: megvagyok-e még? és én még ott vagyok; taposom lihegve a pedált, próbállak utolérni; versenyzőnk; én tudom, hogy kicsik a kerekeim, tudom, hogy csak akkor kerülhet mögém a hátad, ha megállaz, de én azt sem akarom, hogy lassíts; nem akarom, hogy becsapj.

Elég lenne egy űrhajó is. Egy olyan igazi makett, amilyen a kultúrház udvarán volt. A felvonulás ott maradt kelléke lehetett? Vagy egyenesen nekünk, gyerekeknek készítették? Már nem emlékszem. Csak azt- tudom, hogy

ott hevert az udvaron; hengeres teste ezüstszürke volt; közepére igazi kabinajtót is vágtak; bele lehetett ülni, lehunyt szemmel, és már suhantam is, a fénynél sebesebben, suhantam a csillagok között, és megdöbbenve láttam: nem is olyan alakúak, amilyenek a kabátodon vannak, a válladon; és nem is olyan fényesek- Ültem a száguldó rakétában, tettem néhány kört az űrhajóval, és olyan jó volt újra leszállni, kilépni a kabinból, odaszaladni hozzád; bújni; Te talán nem is értetted, hogy én akkor már sok száz éve nem

láttalak, és minden olyan félelmetes volt nélküled, olyan üres; és olyan jó volt hinni, tudni, hogy te vársz odalent. Tudom, egy napon majd újra leszállók. Tudom, ott állsz majd akkor is, tudom, várni fogsz.

Elég lenne egy ágy is. Egy széles családi ágy. Fából, szalmazsákkal- Akkora, mint egy mai panellakás fél szobája. Birkózni rajta, sival- kodva, a nevetéstől elfúló hangon rimán'kodini, hogy ne csiklandozz* de már újra akarva azt; behúzott nyakkal támadni újra meg újra, de 'mindig alulra kerülni, mígnem egyszer sikerül a fogás, és< már a nyakadban vagy a nyakadon ülök, fejjel a hasad felé, és vadul dö- gönyözlek, illetve már zsák dögönyöznélek, de nem érlek el; két tenyereden hasalok, a levegőben. Te lassan megforgatsz; én lenézek és meglátom az arcomat: mosolygok; két tenyeremen hasal kalimpálva kislányom, kacag; vakítóan fehérük két apró fogacskája; nézi, nézi a magasból arcomat; talán köny- nyeimet is látja, de ez nem biztos; ha látja is őket, nem érti még; nem értheti — és ne is értse őket soha.

Nem akarom, hogy megértse őket.

Még nem mehetek.

Kiskarácsony — nagykarácsony

KERESZTÜRY DEZSŐt

kaldi Jánosi

Karácsonyi rondó

Népszokássá lett a fenyőfa, gyertya, cukor, aranydió; — muszáj-ajándék kell, mióta Mikulásból lett Télapó.

Bennem zsigermelegen csak az él, mit csöndjéből gomolygat föl a mély: pihenő, kérődző állatok, betlehemező pásztorok közt én is játszó gyerek vagyok, a „haj regő rejtem”, a láncos bot, csillagos ég, imbolygó mécsek, éjféli mise, hars hálaének.

Ébred a vágy, a remény, hogy újraszületik bennem, mi eddig is súgott szavaim értelmét tudva, s élni tanított azzal is, hogy semmit szószerint ne vegyek, ünnepet, magányt, kínt, örömet: kotlott gomolygó mélyeimen s jeleket költött ki a kegyelem.

A megváltást váró századok újraszültek egy csillagot; leheltek a jászol barmai, s robogtak Heródes gyilkosai,

Máriát József, s a Kisdedet csak azért rejletté, szöktette meg. hogy ne vesszen zsarnok kardja alatt; legyen Isten-Atyjának Áldozat. Napfordulóból lett karácsony, a Mikulásból Télapó, az ember száll rakétaszárnyon, s a Kozmoszból mi várható?

Karácsonyi

ének

Szűz sejtelem a falu, hó-palást a fákon, csilingelve érkezik a kedves karácsony.

A palánkra varjú száll, lebegteti szárnyát,

Száz kéményből dől a füst, millió kívánság.

A fasor közt pásztorok ballagnak vidáman, majdnem térdig süllyednek a csillagvilágban.

ROBERT LOWELL':

A szent ártatlanok

Hallgasd, szólnak a

szénaharangok, aszfalton a rádliskocsi

dülöng,

s a jutamalom salakos jegén, a kifutónál. Nyáluk lecsorog, lökhárítón az ökrök lába

dong,

kínnal baktatnak Szent Péter hegyén.

Asszonyoktól illetetlen bánat égő bánatuk: Heródes király Jézus összekulcsolt lábainál bosszút süvít, levegőbe fullad, porhüvelyek és csecsemők ura, de Heródesebb még

Her édesnél

e föld, s az év — Krisztus

után ezer- kilencszáznegyvenöt — égett pora

födi el megtisztulásunk

hegyét,

s nyugvóhelyük rossz

padjához közel

az ökörpár, ahol a szent jászol j ágyú, zab a krisztustövis.

Ki gyászol,

ha hitükért meghalnak, I

mint az ÍJr? Isten báránya fekszel

szótlanul.

Káldi Judit rajza

Mezey Katalin fordítása

Az élet áramkörein

„Viszi a ködöt az idő —

és az időt mi hoztuk magunkkal”

(József Attila)

— Válóczi Ernő vagyok, Aradon születtem 1916. május huszonharmadikán, a háború második évében és még a monarchia idejében. Egészen pontosan Arad egyik külső kerületében, a Dohány utcában születtem és ott éltem 1937-ig, Igaz megszakítással, hiszen apám. aki ecsegi születésű cipészmester volt, visszakerült Eesegre és mi az édesanyámmal, testvéreimmel húszban repatriáltunk, úgymond hazatértünk Nógrád- ba. Amikor aztán a húszas évek végefelé kitört az infláció — visszamentünk Aradra. Apám, Válóczi Ferenc, vöröskatona is volt, az ő apja az én nagyapám meg azt a nevet kapta egy eset után a községben, hogy „egy ember Válóczi”. Néhány holdon gazdálkodott, mint akkoriban nagyon sokan mások is és a szomszédok a földjéről elhordták a trágyát, nagyapám meg visszahordta. de ezért többen megtámadták és megverték. Utána mondta, hogy a támadók sokan voltak, de „egy ember, az csak egy ember..

— Aradon magyar iskolába jártam, de románul is kellett tanulni. A többféle nemzetiség abban az időben is erősen mutatkozott — élt ott elég sok sváb, magyar, kevesebb szerb és persze román is. Villanyszerelést tanultam, ami akkoriban más volt a mainál. Egy Molnár nevű iparos felvett inasnak az elektromechanikai műhelyébe, de az inasiskolában természetesen már kizárólag románul folyt a tanítás. Különben a magyar iskolában, az elemiben is kötelező volt a román nyelv ismerete. Harminchatban szabadultam fel, de akkor nem sokra rá politikai okokból letartóztattak, és amikor kiszabadultam elkerültem Brassóba. Lúgosra vonultam be a román királyi hadseregbe, felesküdtem, mint katona Mihály királynak, Károly király fiának, de aztán amikor az apja visszatért a hatalomba rá is le kellett tenni az esküt. Még Aradon, harmincnégyben készült ez a fénykép, amin heten látszunk egy bekeretezett Marx-képpel, jobb öklünkkel vállmagasságban tisztelegve. A Szocialista Ifjúmunkás Szövetség akkor a szociáldemokraták pártjában dolgozott, és itt a képen az akkori vezetőség. Ezt a képet azonbsn később a sziguranca felfedezte, leközölte a liberális sajtó és letartóztattak bennünket, ugyanúgy a szocdemek vezetőjét is. Mi aztán a börtönben a kommunista párt beleegyezésével éhségsztrájkot folytattunk, mert a kapcsolat ott bent is megvolt közöttünk és kifelé is rendelkeztünk ezzel. A kép egyébként, ami ennyi vihar után megmaradt, Aradon készült a Kálvin utca 7—9. száma alatt, egy profi fényképész készítette, s nagyon hamar rájöttünk, hogy komoly konspirációé hiba volt ilyet egyáltalán megcsinálni. A képen lévők egy része ma is itt él Magyarországon, de például a mellettem ülő Katz Böskét, aki már itt a képen is öt év börtön után volt, a fasiszták kivégezték.

Negyvenben Lúgoson román katonaként először kaptam szabadságot, Aradra mentem és onnan rövid úton hazaszöktem Magyar- országra. Iratoson és Kevermesen át kerültem át, akkor illegális határátlépésért egy napot ültünk nóhányan Lökösházán, majd Debrecenbe és végül Losoncra a menekült- táborba kerültem. Hat hónapot voltam ott, abban az épületben éltünk, ahol akkoriban a pártbizottság volt, mert talán új mozgalmi ház épült mostanában. Onnan a Zsiga nagybátyám és Dániel József nevű sógorom saját anyagi és erkölcsi-politikai felelősségre kihoztak, akkor kerültem Salgótarjánba a bányához. Negyvennégyben is szökni kellett. Minket, frontra szántak, az acélgyári iskolában gyűjtöttek össze, vittek először Fülekre, majd Losoncra kellett volna menni, de egy szerencsés repülőtámadáskor elfelejtettem felállni, és amikor a többiek tovább mentek én egyszerűen hazaszöktem és Etesen, a feleségem rokonainál ért a felszabadulás.

— Itt kell szólni Farkas Árpádról, aki akkor már jó ideje a Salgótarjánban székelő és egy svájci cégen át tulajdonképpen Cho- rin báró tulajdonát képező, több megyére is kiterjedő munkát végző Hungária elektromos vállalat tanácsosa volt. Erdélyi ember, ma közel a kilencvenhez is ragyogóan tartja magát. Magyarországon végezte el az egyetemet és ide a bányához került, mint végzett gépészmérnök. Abban az időben a villamosipari tevékenység kisebb-nagyobb magáncégek működésével, nemegyszer éles piacharcával folyt. Helyileg ugyanott volt a Hungária központja Salgótarjánban, ahol most az ÉMÁSZ székháza áll. Chorin nem volt egészen elégedett a Hungáriánál Farkas Árpád elődjével és így őt tette oda. öt bízta meg, hogy egy rendes villanyszolgáltató vállalatot hozzon létre. Farkas minden tekintetben alkalmas volt erre a feladatra és ezt a Chorin és persze mindenki más is nagyon is jól tudta. Ez a cég negyvenben már javában megvolt. A tarjáni helyzethez 1944 karácsony tájékán az tartozott, hogy az áramszolgáltatás első fázisaként Farkas a vízválasztói, úgynevezett centrálét üzembe helvezte. Energia volt, de a hálózat nagyon hiányosan létezett. De én már korábban, negyvenben is felkerestem Farkas Árpádot a Hungáriánál, akkor azonban nem sikerült odakerülnöm. Abból indultam ki, hogy ő is arról a tájról érkezett ide ahonnan én,

talán fel tud majd venni. „Babáin. most nincs felvételi lehetőség..akkor így alakult a vele való találkozás, ez volt a szokása, hogy így mondott ki sokszor nehéz dolgokat. A bánya ezért következett. De aztán a felszabadulás után éppen az áramszolgáltatás mielőbbi helyreállítása érdekében jó néhányan átkerültünk a bányától a Hungária kebelébe. Így kerültem a helyreállítási munka során abba a szakmai környezetbe, amit a Hungária jelentett sokunknak és természetesen vonzó is volt.

Negyvennégy karácsonyán, úgy tudom, nem volt áramszolgáltatás Salgótarjánban, legalábbis Pálfalván, ahol akkor voltam, ezt tapasztaltam. Ahogy azokban a napokban jöttem befelé a Hungáriába mászóvasakkal a vállamon — a szovjetek gyakran megállítottak „montőr... montőr...” és vittek, hogy végezzem el azt a villamos bekapcsolási munkát, amire nekik szükségük volt. Így aztán mindig elkéstem a munkahelyemről. Akkoriban a hálózatbejárások aknaveszély mellett zajlottak, menetközben éppen ezért úgy kellett helyezkednünk, hogy ha valaki aknára lép, a többi azért megmaradjon es segíteni is tudjon Így fokozatosan rengeteg apró. de amúgy , nehéz körülmények között végzett munkával állt helyre az áramszolgáltatás sokszor olyan anyagok, vezetékek, tartalékok felhasználásával, amelyek eredetileg másra voltak szánva. Előfordult, hogy a kerítések szöges drótját is felhasználtuk ilyen célra.

— Heten voltunk kezdetben egy brigádban. Előnyt élvezett az áramszolgáltatás beindításában minden közintézmény. Farkas Árpádnak ma is megvan a dokumentum, amit Malinovszkij írt alá és éppen az élet megindításának szükségességéről szólt, illetve ennek érdekében intézkedett. Farkas Árpád rátermettsége és szakértelme, szervező- készsége ugyancsak jelentős erő volt a jó szakembergárda mellett. Az első vidéki munkánk Karancsságban, Endrefalván volt. Ügy ment a munka ezeken a helyeken, ahol ugyanúgy, mint a városban nagyon várták a villamos energiát és ugyanúgy sofe gond volt az elpusztult vezetékek pótlásával — sorkoszton éltünk. Ez azt jelentette, hogy más háznál reggelizett és megint más háznál ebédelt vagy vacsoráit a gárda. Szécsényben, Endrefalván és valakiknek Ludányhalászi- ban is volt például villamos berendezésük, de Karancsságon nem volt akkoriban egyáltalán. A ságújfalui Ditz-féle malmot úgy villamosítottuk, hogy amikor a munkával elkészültünk a tulajdonos adott tíz kiló lisztet és akkor abból sütöttük az első kenyeret. Az a malom kis részében talán még ma is megvan. De Salgótarjánban is csak ott volt áramszolgáltatás a békés időben is, ahol a feltételek adottak voltak. Ma már nehéz elképzelni, hogy például volt olyan biztosítórendszer. ami megakadályozta az áram felhasználóját abban, hogy 15 wattos égőnél nagyobbat égessen. De például később arra is volt aztán lehetőség, hogy az árambevezetést ne kelljen azonnal kifizetni, hanem a számlával, tulajdonképpen könnyítve fizessen a megrendelő.

A Hungária Rt. még elég sokáig létezett itt Salgótarjánban, élén Farkas Árpáddal. Közben engem is elküldték iskolára és, amikor Farkast kinevezték Debrecenben más fontos területre, én kerültem a helyére. De előtte még a • Hungáriánál párttitkár, személyzetis voltam, sőt, a kinevezés után még fél évig együtt dolgoztunk mi ketten, itt, Tarjánban. A Hungária, valamikor ötvenegyben szűnt meg és ekkor lett először ÁV.ESZ, ami országos ágazati cég volt megyei központokkal. Ennek volt az ágazati főnöke az a Pickier Ferenc, aki a háború alatt antifasisztaként a francia ellenállási mozgalomban harcolt, de aki éppen az ötvenes évek elején egyik este egyszerűen eltűnt, az autóját megtalálták félreállítva, de ő csak négy év múlva került elő a rehabilitációs időszak elején. Az volt a vád ellene, amit Rákosi képviselt rövid nyilatkozatban, hogy „nem bánt elég figyelmesen a munkáskáderekkel”.

— Salgótarjánban gyakorlatilag negyvenöt elejére mindenféleképpen megoldott volt az áramszolgáltatás és nem sokkal ezután az új rend egyik legnagyobb és legkorábbi vállalkozásáért dolgoztunk; a falu villamosításáért. Ez valóságos program volt, a Hungária és az akkoriban alakult „Faluvill” kezdték ezt a hatalmas munkát. Közvetlenül a jelentősebb helyreállítás után. Egy kilométer szekunder hálózatra a falu villamosításakor hetven kilogramm alumíniumvezetéket használtunk fel. Ma ez a szám így néz ki: hatszáz kilónál is súlyosabb, más szóval ennyivel nagyobb kapacitású a mai vezeték, mint azok a kezdetiek voltak. Igények *S lehetőségek, így mutatkoznak.

A falu villamosítása igazán szép és nagy feladat volt. De néha, mint például Ecsegen is előfordult, voltak ellenzői. Elsősorban oyanok köréből, akiket már egyszer becsaptak. Járták a maszekok a falukat, felvették a pénzt, de nem tettek mást, mint a lakásban felszerelték a plafonra a vezetéket és a falra a kapcsolót, minden fali hálózat nélkül. Ezeket külön kellett meggyőzni mindenhol.

Ez a munka Karancsságon kezdődött az ismerős sorkoszttal. De ez ma már alig hihető,.. T. P. L.