Nógrád, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-07 / 262. szám

Elvek és alkotások Beszélgetés Kiss István szobrászművésszel Vendégeink a kulturális fórumon A céíok világosak és egyértelműek Kiss István több mint har­minc éve van a pályán, szá­mos köztéri művét állították fel az ország különböző vá­rosaiban. Legismertebbek a Dózsa-emlékmű, a Tanácsköz­társaság] emlékmű a buda­pesti Dózsa György úton, é.s a Centenáriumi emlékmű a Margitszigeten. 1956-ban és 1962-ben Munkácsv-díjat ka­pott, 1966-ban, a gellérthpgvi emlékparkban felállított Múlt es jelen című domborművé- ert a főváros Pro Arte-díját nyerte el. 1968-ban SZOT-dí- jat kapott, 1970-ben Kossuth- dijja] tüntették ki: 1975 óta az érdemes művész, 1981-től a Magyar Népköztársaság Ki­váló Művésze cím birtokosa Nyolc éve a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségé­nek elnöke. Köztéri szobrászként, kiál. lító művészként, felelős tiszt­ség viselőiéként aligha ke­rülheti meg a mai magyar művészet fontos kérdéseit: a művészet, és a közönség, a hagyomány és az újítás vi­szonyában felfedezhető prob­lémákat, s a megoldási kí­sérletek során elért sikereket. Nem feledkezhet meg arról, hogy noha szándékaink sze­rint a művészet, mindenkié, ez az elv csak lassan, ellent­mondásos . folyamatok etted- mén,veként válhat igazán gya. korlattá. 1977-ben, a Műcsar­nokban rendezett gyűjtemé­nyes kiállításán szokatlan módját választotta annak, hogv véleményt mondjon a fenti kérdésekben, A tárlatot * Tungsram RT egyik mun­kása nyitotta meg. — Számomra természetes ▼olt ez — emlékezik —, no­ha mások számára sajnos, ma is szokatlannak tűnik te gesz­tus. Azt mondjuk, a kultúra köztulajdon, s rengeteg intéz­mény „ad” is kultúrát, noha az lenne a fontos, hogy a címzettek ne csak vendégek, hanem valódi résztvevők le­gyenek. A kultúrát nem egy szűk kör privilégiumának tartom, hanem általános em­beri jognak, s követelmény-' nek is. Természetesen azzal egvütt, hogy mindenkinek erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy valóban az le­gyen, Meg kell mondanom, hogy ez az 1977-es gesztus művészkörökben nem volt tú! népszerű, inkább megrö­könyödést váltott ki, noha az a munkás legalább olyan ér­dekes dolgokat mondhatott mint egy politikus, — Az ön legutóbbi kiállítá­sai a képzőművészeti világhét alkalmából ugyanott rendez­ték, ahol a gyűjteményes ki­állítását mégnyitó munkás dolgozik. A katalógusban a következő mottó olvasható: A népről a népért érthetően. A korábbi években e gondolat jegyében sokan vállalkoztak arra is, hogy üzemi művelő­dési házakban állítsanak ki, mostanában azonban mintha kisebb lenne a művészek ér­deklődése. .. — Manapság rettentően »ok a kiállítás —, de nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy sok helyen kipipá­landó feladatként rendtezik meg a tárlatot. A vállalkozó kedv csökkenése azt is jelen­ti, hogy kevesebb a színvonal­talan produkció. Faluhelyen például, ahol a kiállítás ritka, majdnem olyan szerepe van, mint egy köztéri szobornak, rettentően fontos, hogy a megjelenő mű értékes legyen. — A vállalkozó -kedv csök­kenése ntera jelenti tehát egy­ben a közönség érdeklődésé­nek csökkenését is a művé­szet iránt? — Különböző értelmiségi körökben divatos ma az or­szág, a nép kultúráját rop­pant alacsony színvonalúnak minősíteni. A vizuális kultú­rát illetően: a második vi­lágháború előtt aligha volt huszonötezer ember, aki egy­általán tudott a vizuális mű­vészet létéről. Pedagógusok, az értelmiség egy része, szűk elit kör. Ma a képzőművészet jelenségei több millió embert íoglalkoztatnak. Az óriási szá­mokkal persze bizonyos zava­rok is együtt járnak, a minő­séget illetően is. A vizuális műveltség régen sokka! ala­csonyabb színvonalú volt, de ezzei a kutya sem törődött. Személyes példa a következő: egy város lakói harcot indí­tottak azért, hogy hol állítsák fel egyik szobromat — ez mindenképpen a töméges ér­deklődés bizonyítéka. — Mi hát a kétségtelenül meglévő értékzavarok illetve bizonyos értékek iránti kö­zöny oka? — Az érdeklődés állandóan mozgásban van. Nagyon fon­tos, hogy mi művészek, fe­lelős szakemberek mit bizto­sítunk a közönségnek. Két­ségtelenül igen nagy hiba volt, hogy az oktatásban a humán műveltség háttérbe szorult, hogy elfelejtettük, a korszerű munkakultúrához nélkülözhetetlen a magas színvonalú általános művelt­ség, a kulturális viszonyla­tok, a közösséghez és a ha­gyományokhoz való tartozás felismertetése. — A közönség körében ta­pasztalható zavarokat kétség­telenül fokozza a szakmán belüli értékzavar. — Világszerte tapasztalha­tó, az értékzavar, a legdrá­maibb következményekkel egyelőre a legfejlettebb ipari országokban fenyeget. A föl­dön eddig ismeretlen mérté­ket öltöttek az emberiség problémái, s ellenhatásként bizonyos tendenciák az em­beri jogokat olyan általános jogokként deklarálják, ame­lyek függetlenek az adott helyzettől, közösségtől. Né­hány művészeti irányzat is e tendenciákkal rokon, kérdés azonban, hogy a válságjelen­ségek felmutatása önmagában milyen hatást eredményez. Itt válik döntővé a művészet­politika szerepe, amelynek mindig orientálnia kell. Ter­mészetesen nem adminisztra­tív eszközökről van szó, ha­nem arról a szerepről, ame­lyet az igazi mecénások a művészet történetében mindig Az öreg Bobil a falu végén lakott. Bobilnak saját vis­kója meg egy kutyája volt. Kéregetni járt, karéj kenye­reket koldult össze — úgy tengette életét. Sohasem vált el a kutyájától, amelynek nagyon kedves neve volt: Cimbora. Elindul Bobil a faluban, kopog az ablakokon, a Cimbora meg mellette áll, és csóválja a farkát. Mintha a maga alamizsnáját várná. Azt mondják az emberek Bo­bilnak: „Kergesd el a kutyá­dat; Bobil, hisz’ neked ma­gadnak sincs betevő falatod...” Bobil szomorú szemmel tekint rájuk — egy szót se szól. Oda­kiált a Cimborának, elmegy az ablaktól és nem fogadja él a karéj kenyeret. Mogorva volt Bobil. csak ritkán elegyedett szóba vala­kivel. Beáll a tél, dühös hóvihar tombol, a talaj menti szél nagy kupacokat fúj, söpör össze. Megy, megy Bobil a hóku­pacokon, botjára támaszko­dik, portáról portára vergő­dik, a Cimbora meg ott buk­dácsol mellette. Odasimul Bo- bilhoz, időnként kedvesen az arcába néz, és mintha azt akarná mondani: „Nem kel­lünk mi senkinek, se te, se én, minket ntem melegít fel senki sem, egyek vagyunk egymással.” Bobil ránéz a kutyájára, és — mintha ki­találná. mit gondol — csende­sen, halkan azt mondja: — Csak te ne hagyj el en­gem, öreget, Cimbora! 12 MÓGRÁD - 1985. november X, csütörtök betöltötték. A művészet hu­mánus irányultságú befolyá­solása a mecénás kötelezett­sége. — Ehhez azonban a jó szándékon kívül igen sok pénzre is szükség van. — A pénzszűke mostaná­ban valóban nehézzé teszi az orientálást. A társadalmi me­cenatúra valódi formáit kel­lene megtalálni, támogatni a vállalatok. helvi tanácsok ilyen irányú kezdeményezése­it, például a kulturális be­ruházásokhoz kapcsolódó adó- kedvezménnyel. — ön nem fest túl rózsás képet a képzőművészet hely­zetéről. Inkább reményekről, lehetőségekről, mint bizonyos­ságokról beszél a jövőt ille­tően. — Ostobaság lenne szépí­teni a képet. A művészet problémái mögött nem első­sorban a művészek egzisz­tenciális gondjai rejtőznek, hanem általános érdekű kér­dések, Kihasználatlan ener­giákról van szó. amelyek se­gítségével szebbé varázsol­hatnánk környezetünket. Ha a művész érzi. hogv értelmes feladatok elé állítják őt, kö­zösségi felelősség részeseként dolgozik. Ha nem látja a perspektívát, óhatatlanul az elidegenedés veszélyei fenyege­tik. A problémák felsorolásá­nál nem lehet említetlenül hagyni a művészet és a kö­zönség közötti láncszemeket, például a tömegtájékoztatás! sem. A valós értékrendszer kialakításában, az igények és a készségek tudatosításában az objektív, tárgyilagos tájé­koztatás segíthet, s nem az olyan —, s erre sok példái hozhatnánk a tévétől a napi­lapokig —. amely érdeklődé­sének középpontjában a külö­nös, a meglepő, a sokkoló áll. A vizuális kultúrát nem ré­tegproblémaként kellene ke­zelni, hiszen „rétegműsorok­ban” a magyar falukép, a városépítés például a leg­szélesebb körbén érdekes. — Milyen irányban sejlik a kibontakozás lehetősége? — A művészet iránti ér­deklődés potenciálisan hallat­lanul nagy, a művészek szel­lemi kapacitása potenciálisan igen jelentős. A szakadékot egy módon lehet átlépni: ha létrejön a valóságos feladat- rendszert kidolgozó mecena­túra. Biztató jelek utalnak a változásra, de ha a rendszer maga nem jön létre, ha nincs előrelépés, akor nem stagná­lás, hanem visszaesés követ­kezik be. P. Szabó Ernő 1 ösztönösség és ceUudalos- sag. Ma is, töDb évvel ez­előtti budapes­ti fellépésén is ilyesféle benyo­másokat ha­gyott maga után korúm* egyik legtöbb vitát kiváltó, de kétségtelenül egyik legjelen­tősebb zene­szerzője, az idén 52 esz­tendős Krzysz­tof Penderecki. Egyik mélta- tója, Ludwik Erhardt (akinek a lengyel zeneköltöről írott könyve e napokban látott nap­világot magyarul is) azt írja: „Penderecki a modern zenébe nem sok tapasztalattal és is­merettel lépett be.” És mint az életrajzból kiderül, Pende- reckinek valóban minden han­gért, minden frázisért meg kellett küzdenie, magának fel­fedeznie a törvényszerűsége­ket. kikísérleteznie saját stí­lusát. Ez a nehezen megtalált egyéni hang sugárzott oly ha­tározottan a budapesti szer­zői estén ezú+tal is: az „itt és most pontosan ezeknek a hangoknak kell megszólalni- ok” parancsa, ahogy a zene­szerző robosztus lénye minden energiáját a zenekar irányítá­sára koncentrálta. Mialatt az is nyilvánvalóvá vált, hogy Penderecki nem csak erőteljes, sűrű atmoszférát teremtő, sú­lyos mondandót hordozó zene alkotója, hanem szuggesztív, temperamentumos, biztos ke­zű karmester is. — Ügy tudom, ön hegedű- művész szeretett volna lenni, de túl későn kezdte az inten­zív zenetanulást. Mégis, mi­lyen gyerekkori inspirációknak tulajdonítható, hogy egyálta­lán a zenei pályát választot­ta? — kérdeztük Krzysz+of Pendereckitől a szerzői estjét megelőző délelőtti próbán. — Az a délkelet-lengyelor­szági kisváros, Debica, ahol születtem, nem sok lehetősé­get kínált a jó zenével való ismerkedésre. Szüleim se na­gyon inspiráltak effélére. Pe­dig apám ifjú korában hege­dült egy keveset, de csak rö­vid ideig. Már jócskán el­múltam tízéves, amikor va- lahonnét egy hegedű került a házunkba, amin apám meg­próbálta felidézni gyerekkori gyakorlatait. Aztán inkább az én kezembe adta, kezdjek ve­le, amit tudok. Én pedig egy­szerre megszállottja lettem. Minden segítség nélkül kezd­tem valahogy játszani rajta. Amikor pedig egy kedves di­ákköri barátnőmtől ajándékba kaptam Bach szólószonátáit, attól kezdve nagyon komo­lyan érdekelt a zene. Tizen­öt éves voltam már. de még semmiféle zenei képzésben nem volt részem. Érettségi után Krakkóba mentem ta­nulni egy jónevű tanárhoz. Eleinte saját magamnak ír­tam zenét, olyan Wienniawski- és Paganini-féle stílusban, hogy azt játszhassam a hege­dűmön. Egy ideig nem is tudtam biztosan, hogy hege­dűművész akarok-e lenni vagy zeneszerző. Amikor kiderült, hogy a hegedűművészi pályá­hoz túl későn kezdtem a ta­nulást, magától eldőlt ez a kérdés. De valószínűleg énei­kül sem tudtam volna lemon­dani a komponálásról. Tanul­mányaim alatt Bachtól Bar­tókig valamilyen módon min­den jelentős zeneköltő hatott rám, akiket, később, a magam stílusának kialakításánál az­után egymás után el kellett felejtenem. — Magyarországon azt ta­pasztaljuk, hogy a kortárs ze­nének új közönsége van, aki­ket nem mindig könnyű meg­nyerni a teljes, autonóm ze­neművészet számára, önnek milyen tapasztalatai vannak e téren? — Én természetesnek tar­tom. hogy a mai zene nem ugyanazokat vonzza. mint a barokk, a ktasszikns vagv a romantikus muzsika. Ezért vagyok ellen» a kortárs zene fesztiválszerű elkü’önítésének más korok zenéjétől. IIven fesztiválok persze Lengyelor­szágban is vannak, ahol a kor­társ muzsika megközelítően az Szergej Jeszenyin: Bobil meg a cimbora Ezt az elbeszélést Katyusa nővéremnek ajánlom látja — és így beszél a Ckm­Addig lépdel Bobil a kutyá­val, amíg el vánszorog a vis- kójáig; a viskó fűtetlen, ros­katag. Benéz a kemencelyuk­ba, kotorász a szegletekben, de tüzelő nincs — egy ha- sábnyi sem. Ránéz Bobil a Cimborára, az meg csak áll, és várja, mit mond a gazda. Bobil meg gyöngéd kedves­séggel azt mondja: — Befoglak a szánkóba, Cimbora, megyünk az erdőbe, szedünk egy csomó rozsét, gallyat, hazahozzuk, befut­juk a házat, és megmeleg­szünk a padkán. Befogja Bobil a Cimborát a szánkóba, rozsét, gallyat visz haza, befűt a kemencébe, átöleli, simogatja a Cimborát. Elgondolkozik a padkán, kez­di felidézni a múltat. Beszél az öreg az életéről a Cim­borának. szomorú mesét mond róla, amikor pedig befejezi, fájón teszi hozzá: I — Nem felelsz semmit. Cimbora, egy szót se szólsz, de az a szürke szemed okos... Tudom, tudom... te mindent értesz... A förgeteg belefáradt a sírásba. Ritkultak a hóviha­rok, csengve hulltak a tetőről a cseppek. Olvad a hó, meg­apad. látja, Bobil: eámegy a tél. borához. — Tavasszal jobbra fordul az életünk, Cimbora. Melegen sütött a szép na­pocska, és máris futottak — csobogó patakocskák. Nézi Bobil a kisablakból: már megfeketedett a föld az ablak alatt. Megduzzadtak a rügyek a fákon, áradt belőlük a tavasz­illat. Csak hát becsapta Bobilt a kora, csak hát kibabrált az öreggel a tavaszi latyak. Meg-megroggyant a lába, köhögés fojtogatta a mellét, nyilallott és fájt a dereka, a szeme pedig egészen elhomá­lyosult. Elolvadt a hó. Felszáradt a föld. A kisablak alatt kirü­gyezett a fehér fűz. Csak hát az öreg ritkábban jár ki a házból. Fekszik a polcágyon, ném tud lemászni. Nagy nehezen mégis lemá­szik Bobil, lemászik, köhögni kezd, elszomorodik. — Korán jósolgattunk an­nak idején, Cimbora — mond­ja a kutyának. — Ügy lát­szik, nemsokára meghalok, csak hát sémmi kedvem sincs meghalni, itthagyni téged. Beteg lett Bobil, nem kél Sei, nem mászik le többé, a Cimbora meg el nem mozdul a polcágy mellől; érzi az öreg: közeledik a halál, ér­zi, átöleli a Cimborát, átöle­li, közben keservesen sír. — Kire hagyjalak, Cimbo­ra? Az emberek mind idege­nek. Mi együtt éldegéltünk... együtt éltük le az egész éle­tünket. Isten veled, kedves Cimborám, érzem, hogy köztel a halálom, a mellemben las­san kihűl a pára. Isten veled... De járj el a síromhoz, ne fe­lejtsd el öreg barátodat!... Bobil átölelte a Cimbora nyakát, erősen szívéhez szo­rította a kutyát, megreme­gett — és elszállt btelőle a lélek. Bobil ott fekszik holtan az ágyon. A Cimbora mindjárt tudta, hogy meghalt a gaz­dája. Egyik sarokból a má­sikba járkál a Cimbora — járkál és búsul. Odamegy a halotthoz, megszagolja — megszagolja, és panaszosan felvonít. Az emberek azt beszélték egymás között: ugyan miért nem jár ki Bobil? Abban ál­lapodtak meg, hogy elmen­nek hozzá; ahogy meglátták, hátrahőköltek. Bobil holtan fekszik a polcágyon, a ház­ban hullabűz terjeng. Az ötvenes évek közepétől ka­pott helyet a hangversenyter­mekben. Eleinte nem volt könnyű közönséget találni, hozzá. De miután sok éven át játszottuk normál, bérleti koncerteken is, más alkotások mellett, tehát nem csupán a Varsói ősz néven ismert mo­dernzenei fesztiválon, a kö­zönség egyre fogékonyabbá vált vele szemben. — Az ön zenéjét, két évti­zednél is régebben a Hiroshi­ma emlékére írt zenekari mű­ve révén ismerték meg ha­zánkban. Ez meglehetősen „politikus”, szinte programze­neszerű alkotás volt. Később is komponált ehhez hasonló­kat? — Az említett művet nem szántam „politikus” kompozí­ciónak. Programzenének sem tartom. Ez csak dedikáció volt a zeneműhöz Hiroshima áldo­zatai számára. Ez a zene nem a dedikációja miatt lett nép­szerű, hanem mert tartalmá­ban és formájában merőben újat hozott, és erre az útra, úgy hiszem, én léptem elő­ször. — Idei budapesti szerzői estje arra az időszakra esik, amikor fővárosunkban ülése­zik az európai kulturális fó­rum, amelynek — úgy tudom — ön is egyik résztvevője. Mit vár a hathetes értekezlet­től? — A fórumon sajnos csak igen kevés ideig tudtam résztvenni, annyira lefoglalt a szerzői est előkészítése. Ha­marosan pedig tovább kell utaznom. Természetesen is­merem a fórum célkitűzéseit, amelyek nagyon világosak, egyértelműek, és messze túl­mutatnak a kultúrában való együttműködés horizontján. Nagyon örülök ennek a ta­nácskozásnak, mert fontosnak tartom, hogy a világ külön­böző részein élő, más-más gondokkal küzdő emberek le­üljenek beszélgetni egymással, és éppen a kultúráról. Ez az első lépés ahhoz, hogy embe­rek, népek, földrészek között megértés szülessen minden egyéb vonatkozásban is. — Köszönöm, hogy zsúfolt budapesti tartózkodása során lehetőséget adott erre a be­szélgetésre. Szomory György ágyon ott ül a kutya, ül és búslakodik. Az emberek fogták a halot­tat, elvitték, mtegmosták, ko­porsóba tették, a kutya meg el nem mozdult a halottól. Elindultak a holttal a templomba, a Cimbora mel­lettük haladt. Kergetik a ku­tyát a templom mellől, ker­getik — nem akarják be­engedni a templomba. A Cimbora erőnek erejével be akar menni, ide-oda ugrál a templomtornácon, fel-felvo- nít, a bánattól mteg az éhség­től alig támolyog. Kivitték a halottat a teme­tőibe, kivitték — elásták a földbe. Meghalt Bobil, aki nem kellett senkinek, nem is siratta meg senki. Vonít a Cimbora a síron, vonít, és lábával kaparja a földet. Elő akarja ásni öreg barátját, előásni — melléje feküdni. A kutya nem megy le a sírról, nem eszik, búsul. A Cimborát elhagyta az ere­je, ntem áll fel, nem is tud felállni. Nézi a sírt, panaszo­san nézi, nyöszörög. Kaparni akarná a földet, csak hát nem tudja felemelni a lábát. El­szorult a szíve... remegés fu­tott végig a hátán, lehajtotta a fejét, lehajtotta, csendesen megremegett... és meghalt a síron a Cimbora... Suttogni kezdtek a síron a kis virágok, csodás mesét suttogtak a barátságról a kis madaraknak. Egy kakukk re­pült a sírhoz, és rászállt egv szomorúnyirfgi’a. Ott ült a kakukk a sír fölött, szomor- kodott, és panaszosan ka­kukkolt. Makai Imre fordiUM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents