Nógrád, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-07 / 262. szám

Szenfmihcly: Szabó Péter: 4 forradalmak forradalma A Nagy Október már kisgyermekkoromban, az ötvenes években is 8 legendák mélyén szuny- nyadt, s azt hiszem, a mai gyermekek számára egy fokkal még érthetetlenebb sz egész, mint a mi szá­munkra. Nemcsak azért, mert megnőtt a történelmi távolság, hanem azért is, mert mi akkor nagyon sze­gények voltunk, és nagyon fegyelmezettek. Ha valaki otthon felejtette bármelyik ran a piros nyakkendőjét, intőt kapott. A mackóruha (úgy hívták akkor a tré­ningruhát), fölé kötött nyak­kendő volt az egyenviselet, s a faliújság minden osz­tályban a házioltár szerepét töltötte be: mindegyiken ott díszelgett a megfelelő időben az Aurora cirkáló és persze Lenin képe. Ha végiglapo­zom a korabeli gyermekév­könyv, a Kerekegyesztendő évfolyamait, megtalálom a Nagy Október naiv, semati­kus leírását és értékelését. S, attól tartok, a mai kis­gyermekek is nagyjából ezt örökölték, hiszen a forra­dalom aligha magyarázható durva egyszerűsítések nél­kül a gyermeki értelem szá­mára. A magyarázatból rit­kán derülnek ki a dimenzi­ók: hogy ez a forradalom valóban a forradalmak for­radalma volt elképzelhetet­len nyomorúságban élő ha­talmas tömegeket mozgatott meg, s a világtörténelem legkegyetlenebb polgárhá­borújába torkollott. Az sem volt akkor egészen világos, gyermeki fejjel, hogy ez a forradalom egyúttal a világ első háború-, sőt világhábo­rú-ellenes forradalma volt, akárcsak másodiknak a mi őszirózsás forradalmunk, s a mi Tanácsköztársaságunk. Mi nem élünk mostaná­ban forradalmi időket. Sze­rencsére vagy szerencsétlen­ségünkre? Nem tudom. A forradalmak földrengése, vulkánkitörése, szökőárja valóban az elemi katasztró­fákhoz hasonlít. Az emb er ­LEONYID MARTINOV: tömegek kétségbeesett el- szánása is létrehoz ilyen hosszan szunnyadó, elemi erővel kitörő mozgásokat. S miként az elemi katasztró­fák, a forradalmak is végig­söpörnék bűnösökön és ár­tatlanokon: rombolnak, de évszázadokra építenek is. Hiszen évszázadok távolá­ból is tiszteljük az angol,'a francia polgári forradalmak harcosait, a magyar forra­dalom és szabadságharc ki­emelkedő egyéniségeit; Rá­kóczi és Kossuth nélkül nem lenne mai Magyaror­szág. L enin a Szovjetunió szá­mára, a világ számá­ra ilyen meghatározó jelkép, S, annál inkább az, mert nem csupán egy jeles stratéga, egy nemzeti hős, egy néptribun eszményét testes-'ti meg, hanem vala­mi nagyon is fontos husza­dik századi követelménynek tesz eleget: a tudományos­ságnak. Lenin olyan értel­miségi szakember, aki a könyvtárakban, az íróasztal mellett gondolta végig az emberiség lehetséges alter­natíváit, a cselekvés lehet­séges módozatait. A mar­xizmus lényege, a cselekvő filozófia érvényesül a lenini gyakorlatban, a nagy októ­beri forradalomban, mely a demokrácia régi eszmé­nyét az új ipari, rabszolga­ság ellenében tűzi zászlajá­ra. Hiszen a szocializmus nem más. mint a proletariá­tus demokráciája. Még ak­kor is így van ez, ha az idő úgv hozta, hogv az első évtizedek mindenütt olyan hierarchikus rendet alakítot­tak ki. mely — a sztálini korszak a legjobb nélda er­re — súlyosan sértette a demokrácia elvét és gyakor­latát. Nem éTűnk forradalmi kort. Az embertestvériség ünnepi pillanatait ellopja tőlünk a történelem. Az atombomba kiDróbálásának tragikus perceitől fogva az emberiség gondolkodó tagjai számára nyilvánvaló, hogy "sak a meggyőzés, a példa­adás útján érhetünk el ered­ményt. A föld közben túl­ságosan kicsiny és sebezhe­tő lett. Nem rohamozhatunk meg egyetlen Téli Pa­lotát sem az egész emberi­ség veszélyeztetése nélkül. A nukleáris háború lehetősé­gének korában minden for­radalmár óvatosságra kény­szerül. A földi létezés, az emberiség élete a tét. Vagy­is a mi küzdelmünk, csak­nem hat évtizeddel a Nagy Október után, jóval bonyo­lultabb. De egyben remény­séget is ad a kis nemzetek­nek : h is zen a' példaadás mértéke nem függ a négy­zetkilométerek számától. A mennyiségi forradalom után most a minőségi forradalmat kell végrehajtanunk. Olyan szocializmust kell alkotnunk, mely példát ad, ha tetszik: irigységet kelt. A hétközna­pok vértelen forradalmát kell végigharcolnunk. Lenin szellemében, a mindennapos reformok szellemében. Mert a Nagy Október nem egyet­len forradalom volt. Az má­ig is tart, s mindennap meg­torpanhat vagy előbbre lép­het. S ebben a folyamatban e°vetlen ember sem kicsi, elhanyagolható csavar. Mi­ként az országok példája, az egyes ember példája is messze hat. De nem is kel­lenek ide nagy szavak. Még nagy tettek sem. M egvallom, a mindenko­ri ifjúságira gondolok leginkább, amikor a forradalmak forradalmáról gondolkodom. Vajon megér­tik-e, hogy nemcsak bari­kádokon, rohamban, fegy­verrel a kézben működik a forradalom? Ha nem értik meg, akkor ezek csak üres szavak ma­radtak. És a Nagy Október tanulságai üresen virítanak plakáton, faliújságon, vezjér- cikkben és történelemkönyv­ben. Pedig mindenki tudja, a történelem leckéje nem­csak felmondásra való. Történelem tanár úr csak gyakorlati jegyet ad. PARUJR SZEVAKz Próféták Nem jönnek gyakran, de sose késnek; jókor születnek, korra pontosan, csak még előbb is, koruk előzve, és a világ ezt meg nem bocsátja. Vannak őseik, nem hazátlanok, apjuk és anyjuk sosem akárki: felmenőik közt ott a vadember, ki nem tud többé barlangban élni. Származnak ők az öreg­embertől, aki szívesen hált egy hordóban. őseik közt ott van az az ifjú, ki arcmásába beleszeretett. Elődeik közt ott vannak mind-mind, kik lelkűket az ördögnek adják, cserébe meglesz, amit' kívántak, felednek bitang, korai véget. Ártalmatlanok, mint a Nap fénye, nádi siklóknak méregfoguk nincs — mégis, országok rettegnek tőlük, pedig ezt épp ők nem s nem akarnák. Királyokkal is tegezve szólnak, már ha leszállnak holmi királyhoz, de ha nem szállnak, akkor se némák, cipőjükkel is elbeszélgetnek. Akik új rendet s törvényt hoznának: törvényen kívül rekesztik mindig! Nem rettegnek ők gonosz haláltól: nehezen éltek, meghalni könnyebb. Tamdori Dezső fordítása Míg földemen bolyongva járok Míg földemen bolyongva járok, nem sokat akarok s kívánok: lelket, mely úgy megizmosuljon: mit összezúzok, porba hulljon; akaratot, mellyel elérem: mit élni hagyok, minden éljen; szívem olyan legyen s maradjon, hogy nyugtot senkinek se hagyjon; olyan látás legyen szememben, amilyen csak próféta-szemben. Ezt akarom, mélyen szívemben! Áprily Lajos fordítása „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal” (József Attila) — Hajdú János vagyok, itt születtem. Do- rogházán 1921. július 15-én. Apám is itt szü­letett. bányász volt ő is. nagyapám még nem, az ő korában nem voltak még olyan széles körben bányák, mint már a miénkben. Nagyapám olyan gazdálkodóféle ember volt. Apám is Ilonán, meg Ménkesen dolgozott, akárcsak én később, de ez már harminc- nyolctól volt így, korábban máshol is működ­tek bányák, de azokat addigra leszámolták. Az Ilona-bánya már nem működik, a múlt rendszerben az volt a salgótarjáni részvény- társaság bányája. Nagybátonvnak is más volt, az más néven szerepelt. Testvérek öten voltunk, három lány és két fiú, a fiútestvé­rem és a sógoraim is mind végig bányászok voltak. A szülőház már nincs meg, a telken már újabb ház áll, azt a régit szétszedték már. — Bányász apámra már bányászként is úgy emlékeztem mindig, ahogy hazajött a bányából, mindig nagyon el volt fáradva, a bakancsát is mi húztuk le a lábáról, csak leült, amikor hazaért. Gyalog jártak Bá- ton.yba, Kistérenyére csak később jártak már kerékpárral az emberek. Néhány dol­got mindig mondott arról, mit végeztek az­nap, de csak annyit. Amúgy akaraterős em­ber volt. Szerette a családját, csak velük tö­rődött. A bányát én csak úgy képzeltem el mindenféle félelem nélkül; ha felnövök, csak ott dolgozhatok, mert ott jobban megfizet­ték az embereket, mint akárhol máshol. A báró napszámosainak kapálni kellett nyolc­van fillérért, a bányászok megkeresték ugyanakkor a három pengőt legalább. In­nen, a mi falunkból, gyárba még nemigen járt senki. Vagy cseléd lett az ember, vagy napszámba járt, vagy .elment bányásznak. Egy-két ember jutott el a vasúthoz munká­ra. De azok csak protekcióval juthattak be innen oda. Apám azért beszélt mást is a bányáról, hogy veszélyes is, nehéz a munka, a levegőre is sokat panaszkodott, de én pél­dát mást nem láttam, meg nem is akarhat­tam. mint az övét. Pedig itt Ilonán volt víz­betörés is, arra is emlékszem, gyerekként me­sélte nekem, hogy bent is maradt egy ma- conkai ember akkor. De nem gyerekként ke­rültem a szénhez. Elsőnek Terenyén egy zsidó kereskedő depójánál, raktározási vál­lalatánál dolgoztam a hat iskola után, ott voltam néhány évig. Fűrésztelep volt az, ott sokat szorgalmatoskodtam, nagyon meg is szeretett a Farkas úr, így csak tizennyolc éves koromban kerültem el a bányához, ami­kor már többre akartam jutni mindenho­gyan. Tanítóim Rt Dorogházán a Böbék kántor, meg a Misóczky voltak. A bányász is úgy volt, hogy öt-hat holdat is művelt sok, mert a bányamunka idényjellege érvénye­sült azzal, hogy márciusban elküldték sokat közülük, októberben meg feltöltötték a mun­kahelyeket. De a falu fele csak bányász volt és még most is ez erős itt nálunk. Apámat sajnáltam is néha, meg büszke is voltam rá mindig. Jó munkásember volt. szerették, sokat volt csapatvezető ő is. Azt mondta mindig „az a jó bányász, meg a jó munkás, akiben a szorgalom megvan, meg az akarat, a munkahelyét szereti, mindennap megjele­nik, szereti rendben tartani is, mert a mun­kahelye a második otthona.” Ezt tartottam én is „szorgalom, akarat” ezt a kettőt tarta­ni kell mindenhol. Ügy kap megbecsülést is, ha ő is megadja másoknak, és csak annyit várhat, amit ő is megad. A föld alatt ez sokszorosan megvan. De én, itthon is azt val­lom, hogy egy cseppel sem több jogot nekem, mint a többieknek —, mert ebben egyfor­mák vagyunk. — Harmincnyolcban már megszűntek a korábbi szanálások, fellendülőben volt a gazdaság, akkor hallottam, hogy Terenyén van felvétel a bányánál. Tizenhét múltam akkor. A bányai irodában kellett jelentkezni a Villányi főmérnöknél, ő jött ki a felolvasóba, ott gyülekeztünk, sorba álltunk, mint a katonák és úgy vette föl, ahogy nagyság szerint álltunk, el­lépett előttünk és a kisebbekhez érve, kitette a kezét „idáig...” Vagy huszonnégyet vettek fel akkor. Utána az orvoshoz és vissza. Be­osztottak csatlósnak a csillékhez. Negyven­ben helyeztek aztán Ilonára. Az első napon félni nem féltem, csak kicsit idegesebb vol­tam, ott volt az ereszketetőn egy ember, kis- terenyei, Törőcsik Jóska volt az, neki mond­ták: „te, Jóska! mutasd meg a gyereknek, hogy kell itt dolgozni”. A Szarvas volt az, aki így odavitt, az aknász, később felmérő lett belőle. Ott aztán csatoltam, lakatoltam, fordítottam a lemezen a csilléket, adtam a három jelzést az indulásra... Ment hamar a munka. Délutánosi műszakban kezdtem, há­rom órára kellett menni és dolgoztunk ti­zenegyig, aztán gyalog haza. Volt. hogy három lavór meleg vizet is elmosakodott az ember, mert akkor még az is itthon ment, nemyolt fürdő, meg ilyesmi a bányánál. Gyalog meg két óra is volt az út Dorogházáig Terenyé- ről. A kerékpár csak később jött. Az első nap után azt mondtam magamban: „nehéz munka, de jó mégis, hogy van”, valahogy biztonságot adott a munka ott lent. De ah­hoz, hogy én segédvájár legyek, ahhoz ak­kor hatszáz műszakot is le kellett dolgozni! Amikor a kezdő lekerült, mindjárt nem is tették munkahelyre, akárki legyen az illető. Akkor még egy időre csatlósának, vagy plat­Út a széncsatáig nyisnak, vagy uraságiba tették a kezdőt. Az urasági az volt, akinek meg volt adva a bé­re, napszámosféle a föld alatt. Egy-két pengő volt a napi bérük a szállítási munkáért. De ugyanolyan bányásznak számított, csak ép­pen nem vájár volt. A munkahelyen telje­sítmény volt, szakmány, méterszám. miegyéb ki volt mondva. Tanfolyamra kellett járni, és már, mint segédvájárnak is vizsgázni kel­lett. Hatszáz műszak után jelentkezni lehe­tett és ment az ember vájáriskolára és vizs­gázni is kellett gyakorlatból a munkahe­lyen. Ott már tettekkel kellett mutatni, ki, mire képes. Volt a kiszólított csapatvezető, ő is vájár volt, az üzemvezető választotta „Hajdú János, háromszor három ember...” akkor én voltam az előírt csapatvezető, de akkor a másik két harmadban, mert ez ki­lenc ember, is volt egy harmadvezető vá­jár. A kiszólltott vette fel a nevére, felelős­ségére mind az egész szerszámot, ő felelt érte, a karbidot a bányász magának vásá-> rótta. A kiszólított csapatvezető már öt em­beren felül pótlékot kapott, tízen felül már tízszázalékos pótlék járt a teljesítménybér után. A fő felelős ő volt aztán. Minden hó­nap huszonötödiké táján megvolt a kiszólí- tás. Az én esetemben ez úgy kezdődött, hogv már Ilonán szólt a Cikói bányamester, hogv elmehetek most már harmadvezető vájárá­nak. Amikor felkerültünk ide. Ménkesre. ak­kor a főaknász szólt: „Jancsikám, magának a jövő hónapban adunk szerszámot és adunk háromszor három embert...” Az első siklóban megkaptam aztán az első balosztót a mun­kahelyen. Ott dolgoztunk. Kiadtak mindent, csákányt, lapátot, stangát, meg mindent, ami kellett egy csapatnak. A karbidlámpát min­denki vihette haza. az előkészítését is itthon kellett elvégezni. Volt aztán, hogy néha itt­hon is világított vele — a bányász, ha vala­mi úgy esett. — Amikor ideért a front, el kellett hagy­ni a bányát és be is kellett vonulni, de sokan már útközben megszöktek, visszajöt­tek. Engem is hazaengedtek négy napra, de csak az ideút eltartott addig, már, amikor onnan indultam, tudtam, hogy nem megyek én vissza sehova. A front alatt sem ment tönkre a bánya, idősek is. meg karbantartók is lejártak azért. Az első nagy munkánk mégis, bányászként is, az utak rendbehozá­sa volt itt. Terenve környékén. Azután meg a vasúti pályát kellett szinte csak újra épí­teni, mert mindenünnen hiányoztak a sínek nagy darabokban. A bányászoknak már az elején külön kellett válni ezeknél a mun­káknál, egy részének menni kellett a bányá­ba, rengeteg szén ki volt már ott lapátolva, azt kellett továbbítani elsőnek és menni a bányába fenntartani, de még akkor nem szállítottak. A többi a vasutat építette Tere- nyétől Ilonáig és aztán még tovább. Üt, vasút, bánya, ezek voltak sorban az elsők. A kisterenyei híd fel volt robbantva, ott is el kellett távolítani a hatalmas vasgerenda- roncsokat. Ha nem lettem volna ott, nem hinném el — azt a nagy vastag tizenhatos acélsodrony bányai kötelet, amit ráfogattunk két oldalról pusztán csak emberi erővel el­szakítottuk a kiemelésnél. Az emberekben olyan buzgalom keletkezett akkoriban, ami­re példát keveset tudhatunk. A kötél elsza­kadt, de kihúztuk a roncsot is. Annyira erős az ember. — Ilonán pár héten belül elindultunk a termeléssel. Ment a szén. A széncsata úgy kezdődött; mindenki rá volt utalva arra, hogy a családjának megteremtse, ami kell, az emberben olyan erős volt az ösztön az új életre, hogy képes lett volna akármit csi­nálni, hogy dolgozhasson. Olyan akarat volt az emberekben, hogy csoda. Ki voltak írva a táblán azoknak a nevei, akik a múnkában elöl jártak „most ő rakott a legtöbbet...” ki volt írva, hogy „négy ember rakott tizenhat csillét”, a másik már azon törte a fejét, hogy, „na, akkor mi rakjunk holnap tizen­hetet”. Volt ebben szervezési munka is, de az emberekben benne volt a nagy munka­kedv. Gyalog jártunk Ménkesre, nem volt még gépes szállítás lent sem, képesek vol­tunk a közelebbi Frankli-tárón át előbb be­menni a munkahelyre hárman a négyből es nekilátni. A negyedik meg elöl ment be, s beírta, hogy ott mentünk mi négyen, de akkor mi már rég lent dolgoztunk. Volt úgv, hogy négyen hatvan csillét raktunk. Ezt né­gyen raktuk. Ki is termeltük, meg is rak­tuk, még most él belőlük Szalai Jóska, Pin­tér Géza, meg jómagam, és egy szuhai em­ber. Ez volt a legmagasabb teljesítmény. Ez egy feltörés volt, egyszerű a munkák sorá­ban, volt egy fúrógép, egy rázógép és csil­le. Állandóan fúrtam és robbantottam, egy csillézett, kettő meg rakodott. De a versenv- szellem mindenkit hajtott. Nemcsak minket, négyünket. Előtte rakott valamelyik másod- magával huszonnyolc csillét! Ezt nekünk meg kellett haladni a saját tervünk szerint ..né­gyen rakunk hatvanat...” Abban az időben, azzal a szerszámmal aztán ennél nemigen mentek feljebb mások, ötvennégyben kaptam aztán meg, talán az országban elsőnek, vagy másodiknak a bányászok közül, a Szocialista Munka Hőse kitüntetést. A széncsata kifejezést mi is ismertük, akik megharcoltuk. A bányászt, amikor feljött, valósággal ünnepelték... Szorgalom, akarat. Ez volt a mi életünk. T. Pataki László-ftizá Mihály: Rács tépő »aber (1918)

Next

/
Thumbnails
Contents