Nógrád, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-07 / 262. szám
Közelkép a képviselőről „Elsősorban orvos vagyok..." A tenyérnyi iroda üveges vitrinjében egymás mellett látható az orvosi szakiroda- lom, a Magyar Népköztársaság Alkotmánya, s a Nóg- rád megyei képviselők munkáját segítő adatgyűjtemény. A dolgozószoba gazdája dr. Bartalné dr. Borszéki Erzsébet, a balassagyarmati kórházban a gyermekosztály megbízott osztályvezető főorvosa, országgyűlési képviselő. A legutóbbi ülésszakon sikert aratott hozzászólása. A fogadtatás? A gratulálok között volt államtitkár, a jeles politikus, a „józan harciasságot” dicsérte, az országos listán megválasztott képviselő- társ, Straub F. Brúnó, pedig ezzel állította meg a folyosón: — Remélem, nem adtam magának rossz jegyet az egyetemen. A tanítványra másfél évtized múltán is emlékszik az akadémikus, dr. Bartalné eny- nyi ideje végzett az egyetemen, s azóta egyetlen munkahelye van — Balassagyarmat. S tudja, a képviselői munkának csak egyik oldala a pompás Parlament, a televíziós kamera. Több a hétköznap... — Kilencéves koromtól élek ebben a városban. Gyarmatinak tartanak, s ezt örömmel vállalom is — mondja a gyermekeket gyógyító adjunktus. A beszélgetést kora reggel kezdjük, szóba kerül az orvos-képviselő napirendje is. A korai ébresztő után késő délutánig kórházi munka, ehhez jönnek a szakmai továbbképzések, a telefonügyeletek, a közéletiséggel járó elfoglaltságok. Ötödik éve elnöke a Hazafias Népfront városi bizottságának, s amikor ez szóba kerül, az újabb felelősségteljes munkát vállalt fiatalasszony megjegyzi: — A népfront nagyon jó iskola volt a képviselői munkához, a közéleti jártassághoz. S, amikor az időbeosztásról beszélünk, meg kell emlékezni egy nagyon szép kö- telelezettségről: dr. Bartalné három gyerek édesanyja. A két fiú 16, illetve 13 éves, a legkisebb — Ágota — pedig két és fél éves műit. — A nagyobb lakás után vállalhattam a harmadik gyereket. Nagyon sokat .köszönhetek a szüleimnek, mert a rengeteg elfoglaltságnak úgy tudok eleget tenni, hogy magukra vállalják a családi terhek jórészét. A két és fél éves Ágota a városszéli lakásban édesanyját így kérleli: „Anyu, mesélj kórházosatf" Csak röpke időt tölthetünk együtt, az orvos-képviselőt munkájához kísérjük, Ágota marad a 79 éves nagypapával és 74 éves nagymamával. A képviselővel a városi tanácsra megyünk. ahol dr. Győri Sándor tanácselnökkel vált szót a legaktuálisabb közös teendőkről. Gyakori vendég itt dr. Bartalné, akárcsak a Hazafias Népfrontnál, a városi tanács elnöke pedig azt mondja: — Mindennapi a kapcsolat közöttünk, nagyon ambiciózus képviselőnk; van. igen sokait akar termi a választó- kerületért, és a városért, néha még mérsékletre is keli inteni. Később is szót váltunk erről, a különböző érdekek egyeztetése kapcsán. Dr. Bar- talné állásfoglalása így hangzik: — Természetes, hogy sok mindenre figyelemmel kell lenni, a képviselőnek azonban mégiscsak a választó- kerülete az elsődleges. Ezt fejezi ki az elnevezése is: képviselő. Magyarán azok érdekeinek a szolgálata a feladata, akik bizalmat szavaztak neki. Ismét a kórházban, a gyermekosztályon. Munkatársaival hatvanegy apróságról gon. doskodik, aztán ide tartozik az újszülöttosztály, meg a helyettesítések révén jelenleg másik két osztályon is helyt kell állma. Nem sok az egy kicsit? — Megnyugodva megyék, ha elszólít valahová a kötelesség. Az osztályon nagyon jó a közérzet, s ilyen szakorvosokkal, főnówérrei könnyű dolgozni. A kívülálló szerint nem is olyan nagyon könnyű. Az apróságok érzékeny emberek, olyan gyöngédséggel és szeretettel kell ezt a munkát végezni, ahogy azt dr. Bar- talné cselekszi. Tanús lehetünk ennek akkor is, amikor a vizsgálóban a csöppnyi Ti- méa így panaszkodik: „Otthon ki szedetem az ajtókat, hogy még egyszer ne üsse meg a fejemet...” Meglehet, bogy a gyermeki gond után kis időben egészen másra kell figyelnie. — Sokat kell mennem, mert még nem ismerem alaposan a választókerületem. Ahová hívnak, ott megjelenek —, ha csak tehetem —, de én magam is hívom a választókerület tanácsait: mikor tehetem tiszteletem, találkozzunk, beszéljük meg feladataikat. A gondokkal együtt, mert abból is akad. A kórházban jobb műszerezettség, a falvak, ban kielégítőbb alapellátás szükséges. „Most éppen a kte- nyérügyben akarom az illetékesekkel fölvenni a kapcsolatot, a legtöbb fórumon ezzel jönnek elő...” Balassagyarmat képviselőjét egyre többen ismerik, keresik. Van, aki azt kérdezi: „Nem lehetne protekciót szerezni az orvosegvtetemre ?” A képviselő erre csak ezt mondja: „Magamnak se volt”. Egyébként is nem erre vállalkozott. így fogalmaz: — Azt már a kezdet kezdetén is megmondták a régebbi képviselőtársaim, hogy ez a munka nem fáklyásmenet. Az egészet úgy fogtam fel, mint a munkámat: szolgálatnak tekintem. Mi másra törekedhet az embter, ha nem erre: élve a lehetőségekkel, segítsen megoldani minden olyat, ami megoldható. Még akkor is, ha egyre ritkábban ülhet varrógépe mellé, hogy éljen a hobbijának, s ha ki kell is maradnia a barátokkal és a férjjel együtt „bevezetett” esti kocogásokból . A családi tegyütt- lét megkurtítása miatt a férj azonban nem neheztel. — Tizennyolc éves koromtól vagyok elkötelezettje, s ő viszont nekem. Dr. Bartal Gábor, a balassagyarmati kórház I. belgyógyászatának osztályvezető főorvosa inkább segít a képviselő feleségnek. A közéleti megbízatás súlyát 6 maga is érzi: a kórház szak- szervezeti bizottságának elnöke. S, amikor a bokros teendőket beosztani a naptárt nézi az orvos-képviselő, mindig eszébe jut amit beszélgetésünk során is megjegy- zett: — Elsősorban orvos vagyok. Ez a mandátum egy életre szól. Kelemen Gábor A kolónia régi Kint a kolónián semmi sem Változott. Legfeljebb, hogy a zagyvái rakodó már nincs meg a Dolinka alatt és a környék csendjét nem zavarja a szenes csillék csörgése. A házak, az udvar, akár száz esztendővel ezelőtt, amikor Inászón lebontották és itt ezen a helyen építették fel, hogy a munkahelyhez közelebb kerüljenek az emberek. Valaha nagy műhelyek voltak itt, lakatos is, asztalos is, meg ki tudná, még milyen. Abban az időben a bányák gépeit mind itt javították, a szenet is ide hordták. Rangos volt itt dolgozni. Most meg a mentőautó forog leggyakrabban a kolónia hosszú udvarán. Viszi-hozza az elöregedett embereket. Az öreg Smelkó Károlyt is. A hangja olyan fáradt, hogy alig hiszi dl az ember, nemrégen még munkásőrként teljesített szolgálatot. Ragaszkodik a fegyveres testülethez. Akár a szülő a gyerekéhez. Mert úgy igaz, hogy egyik „szülője” volt a munkásőrségnek még a bányánál. Aztán a parancsnokságon tevékenykedett, majd onnan került az acélgyárba. A hangja is megkeményedett, amikor erről beszélt és kihúzta magát, fény villant a szemében is. — Oda azért akárki nem mehet... Forgács-telep mindég a lázadó, nyugtalan emberek helye volt. Különösen még abban az időben, amikor se’ kenyér se’ munka csak ücsörögtek falnak dőlve az embe- Pek és reménvkedtek. Nem volt más reraeny, mint a szovjetek. És ilyenkor amikor a forradalom évfordulójára került a sor, mindég volt valaki aki üzenetet1 hozott a fővárosból, ami olaj lett a tűzre. Néhány pohár ital kellett csak, csordultig telt a keserűség és vagy törtek-zúztak, vagy fájdalmas ünnepi hangulatban nótára gyújtottak, aminek mindig a munkáshim- misz lett a vége. A Smelkó gyerekek meg voltak vagy nyolcán. Belőlük mindenhová jutott valaki, pedig apjuk a széles bányásznadrágszíjjal fékezte volna őket, de hiába. Ilyen őszi délutánon volt, amikor Balga József, meg Rácz Pál megelégelték sorsukat. Akkor már napok óta még ennivalójuk sem volt, nem hogy cigarettára, vagy egy pohár italra jutott volna. Beleordították tehetetlenségüket az estébe. Harsogott az egész telep. Jöttek aztán a rendőrök. s olyan ütlegelésbe kezdtek, hogy dongott talán a hegyoldal is. Nem hagyták magukat, de végül is lefogták őket. Vitték Smelkó Károlyt is. Akkora pofonnal kezdték a kihallgatást, hogy megfordult vele a világ, jó ideig magához sem tért. Azt mondta most erre: — Nem szólt ott senki, én sem szóltam volna. .. Annyit megfogadott Smelkó Károly, még egyszer nem engedi, hogy elfogják. Pedig űzték, hajtották éveken át, de mindég kicsúszott üldözői elől. A felszabadulás itthon érte Smelkó Károlyt és az elsők között volt, aki a párt szervezéséhez fogott. Olyan lett, mintha akkor született volna. Éjjel-nappal ment és agitált. Akkoriban költözött Forgácstelepről a rakodói kolóniába, ahol most lakik. Azt mondta, idézve azt az időt: — Engem választottak párttitkárnak a rakodón. Ez lett hát a vége a sok menésnek - jövésnek. .. Ragaszkodtak hozzá az emberek. ö tudott velük beszélni. Volt egy Borsovicz György nevezetű ember, kitűnő szakmunkás a műhelyben. Gyereke volt bőven, lakása meg egy pincében. Smelkó Károly addig lótott-fütött, amíg segített neki, hogy építkezhessen, S ahányan voltak Smelkó gyerekek, mindannyian vállaltak közéleti munkát. Az egyik Smelkó fiú. aki Solymosi Jó°fre magyarosított, hogy az illegalitásban jobban rejtőzhessen, a felszabadulás után a fővárosban a rendőrség állományába került. Azt mondta most Smelkó Károly: — Mi nem panaszkodhattunk. jutott helyünk nem is akárhol... Hanem amikor magasra csapott az országban a politikai vihar és felkavarta a szennyet, háborúit a Smelkó családnak is. A Rajk-per nyomán' eltűnt Solymosi József, a rendőrfőkapitány. Smelkó Károly kereste, de nyomát sem lelte. A bizonytalanság mar- dosta: mit tegyen? S a kétség: mi lett itt? Mindent megelőzni, bement a pártbizottságra és letette a titkár asztalára a lemondó levelét. Amikor összehívták a rakodói alapszervezet rendkívüli taggyűlését, az emberek már tudták, hogy Smelkó Károly távozni akar. — Hagyjatok békével elmenni. .. — és felállt, hogy indul. Felhívták a fővárosba is. Ott is az életükről faggatták. Amikor elengedték, riadtan bujkált az utcákon. Attól tartott, figyelik és elfogják. — Elmúlott ez is. .. — mély sóhaj szakadt fel a melléből. Elmúlott, ha sebeket hagyva is, ez az idő. Ott élt Smelkó Károly a kolónia szűk konyhájában, de amikor az ellenforradalom ellen kellett indulni, talpon volt. Akkor is, amikor újraszerveződött a párt. Már rend volt mindenütt, amikor egyszer éppen ebédhez készültek Smelkó Károlyék. Szerényen. ahogyan tellett. Lassan nyílott a bejárati ajtó. Solymosi József állt ott. Nézték egymást szótlanul. Smel- kóné egy széket hozott és egv tányért tett az asztalra. A rendőrtiszt leült belekanalazott a levesbe, de takarta arcát. Smelkó Károly meg úgy tett, mintha nem látná köny- nyeit. Halkan, hogy az öccse sem érezze indulatát mondta: — Jó étvágyat. .. A kolónia régi a zagvvai rakodón, meg az emberek is... Bohál Gyula Négyezer kötet könyv várja az olvasókat ar. endrefalval községi könyvtárban — RT — Korszerű történelemfudaf — szocialista hazafiság M i a különbség az 1410-es grünwaldi csata és például Reymont Parasztok című regénye között? — tette fel a kérdést egy egyetemi vizsgán a fasiszták által 1941. júliusában kivégzett kiváló lengyel irodalomtörténész, Tadeusz Zelenski-Boy az egyik vizsgázónak. De rögtön önmaga megadta a választ: — A grünwaldi csata egyszer megtörtént, és soha nem ismétlődő esemény, „történelmi” esemény volt. A Reymont-regény fiktív, soha nem volt történetet mond el, ami azonban mindenkor újra megtörténik, újra végbemegy, amikor valaki elolvassa a könyvet. Mert olyankor megalkotja magában a „Parasztok” históriáját, újrateremti az egyes, soha nem élt alakokat, akik az olvasóban újra élni kezdenek. Minden abszurditása ellenére rendkívül plasztikusan választja szét az irodalmat és a történelmi eseméáyt a lengyel tudós, önként felmerül azonban a kérdés; nem éljük-e át ugyanúgy mindnyájan önmagunkban az általunk ismert és bennünket érdeklő történelmi eseményeket is? Nem alkotjuk-e mi magunkban újra meg újra történelmünket? Kialakul-e bennünk, — különösen pedig a fiatalokban — egy olyan történelemkép, amely elsősorban nemzeti múltunk folyamatát, összefüggéseit úgy láttatja, hogy abból a mát is meghatározó egészséges történelem- és jelenszemlélet formálódjék ki? A múlt században — de a XX. század első felében is — Európa déli és keleti részének sajátos, Nyugat-Európa fejlődésétől erősen eltérő alakulása következtében, a magyarság történelemszemlélete alapján történelmünk a nemzeti fennmaradásért folytatott, gyakran reménytelennek látszó, önfeláldozó küzdelmek sorozatának látszott. Ez a történelemkép még ma is sokakban él. Nemcsak a most ötvenesek—hatvanasok nemzedékében, hanem mindazokban, akiknek nem adatott meg, hogy újszerű történelemtudatot alakítsanak ki magukban. Akik vagy iskolai történelemtanításunk bizonyos hiányosságai, vagy a társadalom befolyásának visszahúzó jellege, a megfelelő informáltság hiánya, vagy éppen a művészeti alkotásokban tapasztalható egyoldalúság miatt, nem tudják megfelelően összevetni a múlt, ez,en belül a nemzeti múlt és a mai valóság sok-sok kérdését. Mert mi történt a negyvenes évek végétől? Történelemoktatásunkban, történelemszemléletünkben egyre inkább háttérbe szorult a korábbi eseménytörténet. Alapok nélkül a nagy társadalmi összefüggéseket, a mélyreható történelmi folyamatokat akartuk megmutatni. De így azok a fejekben teljesen elvonttá lettek, nem kötődhettek megismert fényekhez, szabványválaszokban merültek ki. Sokan megírták, elmondták már, milyen megdöbbentően üres válaszok hangzanak el érettségiken, egyetemi felvételin, de még egyetemi vizsgákon is nemcsak az egyre felületesebben tanított középkorról, vagy újkorról, hanem a legújabb korról is. Pedig az utóbbinak oktatása, széles körű megismertetése központi kérdés lenne. A munkások elnyomása, a tőkéskizsákmányolás elleni harc, a munkásmozgalom legjobbjainak személyes példája közhellyé vált, éppen a tartalom, a belső átélés elsikkadása miatt. Ismeri-e, átéli-e ma közvéleményünk például a nagyon különböző felfogású, sok helyről összegyűlt emberek lelkű- letét, akik 1917 novemberében megostromolták a Téli Palotát, akik sokban különböztek, egy bún azonban megegyeztek; a Téli Palotát el kell foglalni, a burzsoá rend megerősítésén fáradozó Kerenszkij-kormányt meg kell dönteni? A szocialista hazafiságot erősítő történelmi emlék-e a Magvar Tanácsköztársaság dicső 133 napja, amikor a magyar kommunisták, a világ proletariátusának harcát segítették elszi. getelt helyzetükben vállalt küzdelmükkel? De hivatkozhatnánk a második világháború ellenállási mozgalmának történetére: tudunk-e eleget arról, hogy Európa ellenállási mozgalmaiban, Franciaországban, Jugoszláviában, Csehszlovákiában vagy Lengyelországban hány magyar vett részt az ellenállásban, milyen kiterjedt tevékenységet folytatott például Magyarországon a Mokán-komité, hogyan lehetne ezeket a történelmi tényeket a szocialista hazafiság kialakításában felhasználni? Az ünnep, a nemzetközi munkásmozgalom, a szocialista forradalom, megünneplésekor számot kell vetnünk azzal, milyen módon alakíthatjuk ki a magyar közvéleményben, különösen pedig a fiatalokban a szocialista hazafisággal átitatott történelemtudatot. Azt a tudatot, amelyben helyet kap nemzeti múltunk értékelitek féltő ápolása, hazánk helyének, népünk történelmi szerepének felkutatása, a népünket a szocialista forradalommal összekötő hagyománya, a nemzetközi munkásmozgalomban való sokoldalú részvételünk emléke. M indnyájan tapasztaljuk; szinte minden korosztálv egyre nagyobb érdeklődéssel fordul a történelem, nem kis mértékben a közelmúlt történteimé felé. Erről tanúskodnak a boltokban elkapkodott emlékiratok, s a különböző népszerűsítő sorozatok iránti igény. Arra van most szükség, hogy a megújuló iskolai történelemoktatás mellett minél több tárgyilagos, marxista szellemű történelmi mű lásson napvilágot, a rádió, televízió, sajtó mind nagyol>b teret szenteljen a korszerű történelemszemlélet kialakításának. CX | IJOGRAD — .1985. november Z, esti törtöt 11 Dr. Győri Sándornál, a városi tanács elnökénél Az orvos-képviselő a vizsgálóban
