Nógrád, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-23 / 275. szám

Csak zeneoktatásunkról lenne szó?

NEGYVENÉVES

A KODÁLY-MÓDSZER

kyf ár több mint negyven évE, hogy Kodály Zoltán A ma' , gyár zenei nevelésről címmel megtartotta híres programadó beszédét, amelyben mindmáig érvényes elveket és koncepciót körvonalazott.

Zenepedagógiai alapelvei nemcsak a szűkén vett zenei nevelés, hanem társadalmunk összérdekei szempontjából is hangsúlyosaik. Öncélú jubileumi méltatás helyett inkább tekintsük át, mit hoztak ez ügyben az eltelt évtizedek? Bizonyára szép Eredményeket is, de ha a meghirdetett alapelvek szellemében minden zökkenőmentesen fejlődött volna, akkor nem kellett volna a közelmúltban a Magyar Kodály Zoltán Társaságnak egy, elkeseredett hangú, de tartalmában reális „Nyílt levelet” kiadni. A „Nyílt levél” címzettje a teljes magyar társadalom.

A 40 évvel ezelőtti előadás, méginkább a mostani „Nyílt levél” képet ad iskolai ének-zene oktatásunkról: Az igazi hiányosságok azonban nem kizárólag a zenei nevelésben keresendő. A zenéi nevelés ugyanis nem lehet öncél iskoláinkban, hanem — a „Nyílt levél” szavaival: — a „teljes ember kialakításának” egyik fontos területe. Elsősorban tehát néma zeneileg magas fokon képzett, hanem a zeneileg is művelt, de a kultúra egészére, az esztétikum és a humanizmus valamennyi fontos értékére i s fogékony „teljes ember” az igazi hiánycikk. A korszerű általános és szak- műveltség elérésében egyik legeredményesebb iskolai és társadalmi nevelési eszközünk lehet az ének, a zene.

E tantárgy, de tulajdoniképpen valamennyi művészeti jelle gű iskolai stúdium — az irodalom, a képzőművészetek különböző típusai — egyik fő értékét éppen az adja, hogy nem egyszerűen tantárgyak! Nem „csupán” objektív tényeket, „pusztán” intellektuális ismeretanyagot közvetítenek (bár éppen az sem utolsó!). Nem csupán az értelE-mre hatnak, hanem képesek katarzishatást is kiváltani, s megfelelő érzelmi hatásukkal a teljesebb emberi személyiség- fejlődést, jellemalakulást is befolyásolni.

Az el enged hetet] en szakmai és társadalmi cselekvési programhoz alkalmas kiindulópont lehet a „Nyílt levél” is (bár például az iskolai óraszámok jelenlegi módosítására kevés e valós remény és lehetőség). Az ének-zene óraszámok megnövelése — mint. külsőséges megoldás — helyett feltehetőén inkább valamilyen új típusú egyetemes esztétikai tárgynak

— mint lényegi megoldásnak — lenne inkább reális esélye a jövőbeli oktatási reform alkalmával.

Az igazi gond nem ott van, ahol az iskolai oktatás előírt részét jelenti az ének-zene, tehát n e m az általános iskolákban, a gimnáziumokban, a zenei és óvónőképző szakközép iskolákban. A többi szakközépiskolában és valamennyi szakmunkásképző iskolában fontos ez, ahol a mai magyar díákifjúság 75—80 százaléka tanul. Elsősorban s jövendő magyar munkásosztály gerincét, utánpótlását adó szakmunkástanulókról van szó. Az ő körükben — egyelőre

— nem sokan tanulnak tovább, többségüknek életük végéig az iskolában szerzett ismeretekből, általános mű' veltségből, érzelem-, akarat- és jellemformáló motiváltságból kell megélniük. Ha van. Ha pedig nincs, akkor kit hibáztathatunk ezért?

Érthető tehát, hogy miért fontos a Stúdió ’85 által is bemutatott, de a szakemberek előtt részleteiben is ismert kísérlet, s mindaz, ami a szakmunkástanulók ének-zenei de összességében komplex műveltségi nevelését kívánja hatásosabbá tenni. A mai társadalmi gyakorlatban döntően nem a szakemberek képzettségével van baj. A meglevő szakértelem mellől hiányzik a nélkülözhetetlen figyelem, a lelkiismeretesség, az embertársak iránti megértés, a viselkedés kulturáltsága, — összességében nevelésünk műhibái ezek!

k zenei jubileum alkalmából nemcsak a zenén kell el” gondolkodnunk. Kodály magasztos szándékait nem fizok méltatásával, hanem azok megvalósításával tisztelhetjük leginkább. Inkább legyen Eggyel kevesebb Kodályéul lékszobor, de helyette ezerrel több zeneileg, esztétikailag, emberileg az ő szellemében nevelt fiatal — ennek bizonyára maga a Mester örülne a legjobban! dr. Bárdi László

Ml maradt az Árpádok

után?

Először is — „annyi balszerencse közt” és „oly sok vi~ szály után” — megmaradt Magyarország e sokszor sokféle érdek ütközőpontjában levő, történelmi viharokat átélt Kárpát-medencében, ahová a besenyők pusztító támadása elől menekültek eleink a IX. században. A krónikás kissé naiv hittel, de poétikus jelképiEsséggel így ír erről: „...valamely tartományban számtalan sok sast láttak, meg nem maradhattak ott a sasoktól, mert úgy ellepték a fákat a sasok, mint a legyek, elkötötték vágómarháikat, sőt a lovakat is; azt akarta ugyanis Isten, hogy sietve szánjanak le Magyarországba”. Tehát megtörtént a honfoglalás. ami azonban nem változtatta meg azonnal a magyarok életrendjét. A változás hosszú időn át tartott és fokozatosan ment végbe. A kalandozásoknak Lech mezején I. Ottó vetEtt véget, ahonnan a bizonyára túlzó krónikaíró szerint csupán „hét gyászmagyar” tért haza. Mindenesetre, az ország kül. ső és belső helyzete megért az államalapításra, g arra, hogy Magyarország a kor követelményeinek megfelelően a feudalizmus szakaszába lépjen, annak keretei között fejlődjön, beilleszkedjen az eurÓDai államok sorába, maga is európai állammá váljon. A sorsdöntő változás előkészületeit Géza fejedelem tette meg (972—997), előkészítve az utat fia I■ (Szent) István, az államalapító számára, aki a lázadó vezérek fölött aratott győzelmei után 1000-ben királlyá koronáztatta magát. Ugyancsak a krónikás szavaival élve ..az Árpádház utolsó aranyágacskája” 111. András volt (1290—1301), aki után már az Anjouk végezték el a fEudálís állam újjászervezését. De ez már nem az Árpád-ház történetéhez tartozik.

Az első magyar királyok, a

honfoglaló Árpád, az állam- alapító István, a tatárjárás romjaiból új hont alapító IV. Béla, s a többi Árpád-házi uralkodó, akiknek történelmi és emberi sorsa a lehető legszorosabban összefonódik a magyarság sorsának alakulásával. viszonylag kevés tárgyi Emléket hagyott maga után. Pontosabban, a viharos

Szent Jobb. István király kézfejereklyéje

századok fájdalmasan megtizedelték ezt az emlékanyagot is. Ami a nálunk szerencsésebb nemzeteknek megadatott, a kö kövön maradásának lehetősége, azt mi kénytelenek vagyunk nélkülözni. Szinte közhely már, hogy például művészettörténetünk jó része archeológia. Talán ez is egyik oka annak, hogy ami megmaradt — és előkerül —. az iránt fokozott érdeklődés nyilvánul meg.

Micsoda gazdagság lehetett az, aminek maradéka is ilyen imponálóan csillogó, töredéke is tartalmaz világra szóló műremekeket. Mert azért áz Árpádok után is sok minden megmaradt, a történElmi megpróbáltatások ellenére. Meggyőzően tanúskodik erről a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban Az Árpád-házi uralkodók jelvényei és ereklyéi, 895—1301. címmel rendezett kiállítás, amely hetek óta tömegEket vonz. A kiállítást Fülep Ferenc ég Kralo- vánszky Alán rendezte, Geda István, Kolba Judit, Lovag Zsuzsa, Németh Annamária közr eműköd és ével.

Dr. Fülep Ferenc főigazgató hangoztatja: „A középkori

történelmünk iránt megnyiV vánuló nagy érdeklődés vezette a Magyar NemzeH Múzeumot abban, hogy kísérletet tegyen az első nemzeti dinasztia, az Árpád-ház királyi emlékanyagának hazai bemutatására”. A szándék imponálóan gazdag történelmi kiállítás formájában valósult mEg, amelynek műtárgyai

Szent László koponyaereklyetartója

felbecsülhetetlen értéket jelentenek számunkra, nemcsak művészeti értékük folytán, hanem nemzeti történelmünk egyedi dokumentumaiként is. Természetesen, a királyi jelvények és Ereklyék érelmezése, szerepe koronként módosulásokon ment át. s napjainkban szintén megváltozott. De változatlanul őrzik több mint ezeréves létünk kezdeti századainak sorsfordító törekvéseit. S, miként KralOvánszky Alán megjegyzi: „Ezekhez közelebb kerülve, jobban megérthető nemzeti identitásunk kezdeti és nap* javakig is ható ereje”. Valóban, hiszen az Árpád-dinasztia mintegy négyszáz éves uralma olyan történelmi fordulókat foglal magában, mint a végleges haza megtalálása és megtartása, a pogány hitről a keresztény hitre való áttérés, amely fennmaradásunk záloga volt, nem utolsósorban a feudális társadalom és államszervezet kialakulása, olyan sikerrEl, hogy képes volt a pusztító erejű mongol (tatár) betörés utáni megújulásra is.

A kiállítás középpontjában a magyar korona és a koronázási ékszerek állnak, amelyek- 1978-ban kerültek haza az Egyesült Államokból. A XI—XII. századi királyi ko~ róna, amelyet mai formájában a XIII. századtól használtak a magyar királyok koronázásra, Európában a legrégebbiek közé tartozik. A királyi jogar (X., illetve

XII. sz.) a régi keleti hagyo- mánymkat őrzi, s buzogány

alakú formájával az egyediséget képviseli az európai uralkodói jelvények között. A koronázási palástot, amely eredetileg miseruha volt s Gizella királyné adományozott 1031-ben a székesfehérvári Szűz Mária egyháznak, a világ legrégibb épségben megmaradt textiljei között tartják nyilván.

A koronázási jelvények,

III. Béla, és felesége sírleletei. a Nemzeti Múzeumban őrzött egyéb emlékanyag köré szerveződött ez a kitűnően felépített kiállítás. Ezt a jelentős anyagot gazdagította a katolikus egyház, amelynek vezetői a kiállítás idejére rendElkezésre bocsátották az egyházi gyűjteményekben őrzött műtárgyakat és ereklyéket, köztük a Szent Jobbot, amelyet most mutatnak be először hazai múzeumban. Ugyancsak a tárlat legismertebb műkincsei közé tartozik Szent László hermája, amit a győri székesegyházi kincstárban őriznek.

A néhány példát csupán jelzésiként említettük, hiszen a kiállítás rendkívül sokrétű és „köznapibb” emlékanyagot is bemutat, bár természetesen nem mindent, hiszen a korszak tárgyai, oklevelei pénzei stb., a látottaknál sokkal gazdagabb anyagot képviselnek. A rendezők elsősor. ban azt tűzték ki célul, hogy az Árpád-ház uralkodói jelvényrendszerének változását kísérjék nyomon, s Ez által mutassák be a magyar történelem alakulását, a magyar középkor első századait.

Végigjárva a kiállítást, taJ nulmányozva az iratokat, ok" leveleket, tablókat, s főként, ismerve a későbbi századok történelmét, csodálattal állunk az előtt a csoda előtt, hogy ennyi mindent sikerült megőrizni. Hiszen, ismételjük meg, itt valóban nem maradt kő a kövön. Hogy az Árpádoknál maradjunk, mindössze egyetlen Árpád-házi királyunk sírja maradt mEg, királyainknak még a csontjait is szétszórták. Mégis: „él magyar, áll Buda, még”, hogy a költővel szóljunk.

A Magyar Nemzeti Múze^ um kiállítása hozzájárul múltunk megbecsülésének fokó* zásához, a helyes nemzeti tudat további alakításához. ,

Tóth Elemér '

•. • Amíg aztán a sziráki Hotel Kastély halijából fel- érkeztünk, mi múzeumbarátok, az emeleti kaszinóba, a következőket tudtuk meg mindenféle tanácskozás nélkül, konferen famentesen: gróf

Teleki László, az ellenzéki reformnemzedék kiemelkedő politikusa, a negyvenkilences forradalmi emigráció Kossuth után második embere nem 1811-ben. hanem 1810-ben született, (és persze nem is Szi- rákon, hanem Pesten) és nincs eltemetve a sziráki temetőben lévő Teleki—Degen- feld kriptában, ahonnan jó néhány évtizeddel ezelőtt talán a leszármazottak felvették és szülővárosában helyezték végső nvugalomra .. •

Elképzelhető mast már, hogy müven valóságos szellemi izgalmakat hozott az a kétnapos nemzetközi tudományos konferencia, amelyet Pest és Nógrád megye történészcsoportjai a Magyar Tör- ténelrfii Társulat megbízásából Szirákon rendeztek egy mindenoldalú Teleki Lószló-kép kirajzolásának tárgyában. A születési dátum már a hallban elénk került azon a vázlatos Teleki-családfán, amelyet e megyei múzeum készített és ott helyezett e! stílszerű dekorációként. így vált érthetővé az is, hogy miért éppen ebben az évben ünnepeljük, (ha, ugyan ünnepelni kell és nem :,->'-4bb tisztán látni mindenben) Teleki László 175. •íületésnapját? Dolgoznak a ftrténészek, • dolgozhatnak

mindazok te, akik nyomukban járnak, akik tehetnek valamit azért, hogy legújabb' eredményeik mielőbb a sokat idézett „szélesebb társadalmi tudatba” kerüljenek’

Erre a felfokozott, de amúgy meg nagyon is csendes — kutatóhoz illően szerényhangú — munkára jellemzőnek találtam már azt is, hogy az említett családfavázlat melletti fogasra akasztva kabátom és táskám, ott azonnal kivehettem Szabad György kis kötetét a zsebemből (Miért halt meg Teleki László?), amelyen még friss volt a nyomdafesték és amelyben még az. állt, hogy a nagy ellenzéki vezér, Deák legfőbb ellenfele a hatvanas évek tájékán 1811-ben született! Fönt a kaszinóban aztán az is szóba jött a konferencia megnyitása előtti néhány megmaradt. nyugalmas percben, hogy bizony azt is rosszul tudjuk, miszerint legalább itt nálunk Szirákon lenne eltemetve- Csak volt! — mondta dr. Praznovszky Mihály, a megyei múzeumok igazgatója, s akkor meg arra gondoltam: minden forrás eddig arról kesergett, hogv milyen méltatlan körülmények között tartjuk mi Teleki László halálba hajszolt testét ebben a mostoha nógrádi földben.. De

Telekivel Szirákon

ha itt nincs is — a kápolnaméretű temetői kriptával azért még lehet dolgunk, hiszen állapota éppenhogy kielégítő, s jelenleg ravatalozóként is működik, de erről később.

Kezembe került aztán időközben egy nagyon érdekes levél, amelynek írója bizonyos Laukó László Rétságról, s akit ezek után mindenképpen érdemes' lesz felkeresni- Márcsak azért is, mert figyelemfelkeltő írásáról (levelében mellékelte) bemutatkozó sorokat írva kilátásba helyezte; ha a NÖGRÁD nem ad helyet problémafeltáró sorainak, a rádióhoz fordul- Laukó László szívügye között ott van Teleki László alakja és a sziráki kastély is, amelynek részletes bemutatásával talán valóban adósok vagyunk még. Vörös Károly, történész a konferencia vitájában székéről felemelkedve vitán kívül és felül javasolta például, hogy a megye adjon ki egv minden tekintetben, érdemes és fotókkal ellátott füzetet, amelyben a kastély történetéről és mai funkciójáról (szálló, kitűnő körülményeket nyújtó tanácskozóhely) bőven esne szó, mert ez valahogy hiányzik ma még. Szép

feladat és talán az „olajosok” is áldoznának egy ilyen könyvecske kiadására, hiszen soka' tettek éppen ők a kastély megmentéséért és újra felélesztéséért. De éppen Vörös Károly javasolta azt is, hogy a konferenciateremben látható eredeti nagyméretű és helyreállított freskókat mitológiai tárgyuk megfejtésével együtt közölje az a kiadvány, amelyben rövidesen megjelenik a sziráki Teleki-konferencia teljes anyaga- Teleki László gyerekkori naplója, mindenképpen bizonyíték arra nézve, hogy a politikai harcok mezején kívül az irodalom mezsgyéin is megforduló Teleki, (az Illyés Gyula átigazításban játszott Kegyenc című dráma írója is ő), a legfogékonyabb korban a sziráki kastélyban nevelődött, és az már csak ráadás nekünk nógrádiaknak, hogy nagy ívű politikai-diplomáciai pályáját is Nógrádban kezdte. Alig volt 19 éves, amikor a megyei közgyűlésen először megjelent és az már is táblabírává választotta•

De vissza a tárgyra: azt írja a rétsági patrióta (sziráki patrióta természetesen), hogy balsejtelmei vannak a sziráki kastély belső díszkerítésével kapcsolatban. A helyiteáilítás után a helyszínen

járva észrevette, hogy a dísz- kerítés eredeti „anyagát”, azt a 360 török puskacsövet, amelyet a negyvennyolcas forradalom idején még úgy is számításba vettek, hogy esetleg onnan kiszerelve — és igazítva harcra is alkalmassá kellene tenni őket — kicserél- ték! S, ha így van, akkor hová lettek? Magam szólok a rádiósoknak és együtt indulunk Laukó Lászlóval az újsütetű rejtély (?) nyomába — ezt mindenképpen megígérhetem. De ugyancsak ő teszi szóvá, hogy a nagyszerűen helyreállított kastély eredetéről időről időrE megjelenő kusza információk kivédése úgy is lehetséges lenne, ha ott egy megfelelő szövegű tábla tájékoztatni tudná a látogatókat, szállóvendégeket. Levelét, amelyet azúttal csak szemléztem, így fejezi be „Tisztelettel egy volt sziráki” és az aláírás. Tisztelet az ilyen „volt” szirákiaknak a magam részéről.

A mindenoidalú kép kirajzolásához román történészek is hozzájárultak a sziráki konferencián — bemutatva azt a következetes küzdelmet, amelyet Teleki László a román emancipációs törekvések támogatásában úgy is, mint fo- garasi küldött végzett, g azt, ahogy elveiben a nemzetiségek iránti elkötelezettség mindenkor megnyilvánult szembekerülve időnként saját fegyvertárseiival is. A konferencia végén novemberi hó- szálligózásban gyalog sétált a tudósok népes csoportja a temető flslé. Szirák ma nem sok fényt tud megmutatni önmagából, egykori járási székhelyeként nyilván más képét mutatott. Egyetlen kiemelkedően értékes pontja jellenleg a kastélyszálló, de ami nem látható és nem járható körül — a helybeli értelmiség szellemi kapacitása jó célokban, in vénei ózu« irányítással, vagy önirányítással, igazi nagy érték. A temetőben körülálltuk a Telekiek kriptájában a ravatalozó fekete anyaggal letakart asztalát. Mindez teljes önkéntelenséggel történt így, miközben Teleki temetéséről beszélgetett román és magva» tudós. Madách öcesénel% TelEki öngyilkosságának napján azt írta Csesztvére:

„... Senki sem hallotta • lövést. Minden ember a németet gyanúsítja. •. ” Címeres levélpapírján a körfelir~ a Szózat első két sora 186L május 8~án.

T. Pataki László 1

I NÓGRÁD — 1985. november 23„ szombat 7

AZ ÁRPÁD-jHAZ lEMLÉKB