Nógrád, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
Válogatott írások a honfoglalás korától napjainkig ' Űj művelődéstörténeti sorozat látott napvilágot az európai biztonsági és együttműködési értekezlet kulturális fóruma alkalmából Saecula Hungáriáé címmel Budapesten. A reprezentatív, tizenkét kisalakú kötetből álló, egyetlen elegáns dobozkába csomagolt könyvsorozat, amely a hazai viszonyok közepette példás gyorsasággal és minőségben készült el. egyúttal a Magyar Nemzeti Galéria leányvállalataként működő Széchenyi Művészeti Központ bemutatkozását jelenti. A Budavári Palotában minap mutatták be a sajtó képviselőinek a könyvsorozatot, amelynek felelős kiadója Bereczky Lóránd, felelős szerkesztője Rubovszky Éva, s az alkalmat fölhasználták arra is, hogy ismertessék a vállalat tevékenységét. Komlós Péter igazgató elmondotta, hogy az 1.984-bbn létrehozott vállalat céljai között szerepel a könyvkiadáson kívül például a műkereskedés, a reklámpropaganda, a művészeti menedzselés és még néhány más hasonló tevékenység. Terv szerint évente két-három kötettel kívánnak ezután a közönség elé lépni. A Saecula Hungáriáé köteteibe válogatott idézetgyűjtemény azon kiadványok sorába illeszkedik, amelyek rendkívül népszerűek a világ számos országában, például az angol könyvpiacon. A legkevesebb, amit elmondhatunk róla az, hogy sem könyvésze- tileg, sem tartalmilag nem kell szégyenkeznünk miatta nemzetközi összehasonlításban sem. A sorozatból a magyaron kívül angol nyelvű változat készült, ezt a kulturális fórum minden résztvevője megkapta. A magyar olvasóközönség szintén rövidesen megvásárolhatja a könyvesboltokban. A kas kötetek egyegy történelmi korszak tükörképei, kizárólag egykorú forrásokból történt válogatás alapján készültek. A válogatás felelős munkáját az adott kor legjobb kutatói végezték, valamennyien tudományos pontossággal nyúltak a magyar művelődéstörténethez. Olyan idézeteket válogatattak össze, amelyek jellemzőek a korra és tartalmilag is értékesek. A tizenkét kötet átfogja a magyar történet tizenkét évszázadát, színes és gazdag keresztmetszetet nyújt az egész magyar műveltségről. A szövegek terjedelme természetesen nem engedte meg a teljes terjedelemben való közlést, ezért az idézeteket úgy válogatták, hogy azok önmagukban véve is kerek egészet alkossanak, betekintést engedjenek íróik egyéniségébe, a korabeli társadalmi és szellemi áramlatok jellegébe, sőt, amennyiben magyar- nyelvű műről van szó —, s például nőm latinról —, még a szerzők stílusába is. A korszakolás általában a magyar történelem- és irodalom- tudomány napjainkban elfogadott rendje szerint történt, egy-egy kötet nagyjából — bár nem kizárólag — egyegy évszázadot fog át, a honfoglalás körüli századoktól napjainkig. Az első idézet egy leírás a 870 körül még dél-oroszországi szállásaikon élő magyarokról. Dzsajháni perzsa leírása Jbn Rúszta arab és Gardízi perzsa művében maradt fenn a X. századból. Az utolsó szemelvény pedig Örkény Istvántól való 1977-ből, s imigyen szól: „Itt élünk több, mint ezer éve Európa szívében, de a mi nyelvünknek nincsenek édestestvérei, csak távoli rokonai, akikkel nem értünk szót. Ráadásul kevesen vagyunk, és tudjuk, hogy nem a kis népek írják a világtörténelmet, de az már rajtunk múlik, hogy a világ folyásából, a fejlődés sodrából partra ne vettessenek. Így aztán megpróbálunk jeleket adni, megmutatkozni, jelentkezni, magunkat megfogalmazni, a létünket bizonyítani, valamit megmutatni.” A megmutatkozás szándékához jelent újabb szerény, de mindenképpen hasznos adalékot a Saecula Hungáriáé tizenkét könyvecskéje is, olyan időpontban, amikor éppen Budapesten folytatja munkáját az európai kulturális fórum többi között olyan kérdésekről, amelyek minket, magyarokat —, miként más kis népeket is — különösen érintenek, a biztonság és együttműködés globális kérdései mellett. E sorozat alkalmas arra, hogy azok számára is hírt adjon rólunk, akik eddig talán nem, talán kevésbé, vagy éppen rosszul ismertek bennünket. Rájuk gondolva —, s a tájékozódást megkönnyítendő — minden egyes kötet végén időrendi áttekintést is talál az olvasó, amely egyébként hasonló jellegű művek esetében nem általános. Itt azonban a kötetekben szereplő szerzők adatainak közlésével együtt mindenképpen szerepe lehet, az időrendi áttekintés kiqsit a magyar történelem vázlatát jelentheti, esetleg fölkeltheti az érdeklődést az idézetekkel együtt a magyar műveltség- történet részletesebb tanulmányozása iránt. E sorozat ismét bizonyítja, amire Ko- sáry Domokos professzor is utalt, aki Lukácsy Sándorral és Szerdahelyi Istvánnal a köteteket szakmailag ellenőrizte: nem igaz hogy, ami népszerű, annak nem kell tudományosnak lennie. A Saecula Hungáriáé népszerű sorozat, de szerencsésen egyesíti magában a tudományosságot. A honfoglalás korától napjainkig válogatott írások, amelyek közül az eredendően latin nyelvűek is magyarul olvashatók, egyesítik magukban a magyarság szellemi műveltségét. Ezek a szép szövegek arról tanúskodnak, hogy hazánk európai műveltségű ország volt a kezdetektől fogva történelmi erényeivel, és botladozásaival — időnként bűneivel — egyetemben, amelyek többnyire más népeket sem kerültek el. A szövegekből olyan kulturális konti- iKHtás bontakozik ki, amelyre joggal lehetünk büszkék. Az idézetek egy kultúrált, nagykorú európai ország képét matatják az olvasónak. Hasonló jellegű sorozat akkor jó, ha kötetei kiadnak egy bizonyos szellemi ívet Milyen ez az ív? Egy nép teljesítményét érzékelteti az évszázadok sodrában. A Saecula Hungáriáé a magyar pozitív teljesítmények tökre. Pozitív tükör, itt-ott kis fintorral. Nemcsak „ünnepi” szövegeket közöl, sokszor lemegy a mindennapi életig, ettől válik még hitelesebbé és életszerűbbé. Kívánjuk, sokan forgassák idehaza és a nagyvilágban fegyaránt. (Széchenyi Művészeti Központ, Budapest, 1985.) Tóth Elemér Értelmiség és közművelődés I deális esetben az „és” ■ szónak fontos jelentése van. Kifejezi, hogy az értelmiség és a közművelődés nem válik el egymástól, lényegileg összetartozik. Hiszen az értelmiség csak’akkor lehet valóban értelmiség, ha az öntevékeny közművelődésben aktívan, hatékonyan részt vesz, s a közművelődés is csak akkor lehet élő, lélegző közművelődés, ha a felkínált vagy kiharcolt cselekvési pályákon az értelmiség sokat tehet önmaga és mindenki más művelődéséért. Korántsem tartunk még itt. Az elmúlt évtizedben — minden egyedi jó jel ellenére — az értelmiség és közművelődés nem közele. dett egymáshoz. A települések többségén talán még növekedett is a távolság. Az értelmiség nemegyszer úgy érzi, hogy az állami művelődési intézmények munkája formális, hatástalan, oly. kor üres, s ezért pótcselekvés vagy álcselekvés a művelődés látszatközösségeiben tiszteletdíjas vagy társadalmi munkát vállalni. Ugyanakkor a művelődési házak, a könyvtárak és más intézmények hivatásos szakemberei sokszor úgy látják, hogy az értelmiség befelé fordult, nem törődik a köz gondjaival, nem érez felelősséget más rétegek műveltségéért, s különben sem nagyon hajlandó önként segítem a közművelődésnek. Íme, a távolodás. Az érvek, sajnos gyakran mindkét oldalon jogosak és cáfolhatatlanok. A helyzet valóban ilyen és át. láthatatlan, hogy mi lehet a megoldás. Nem is olyan egyszerű az okokat megtalálni, és valamilyen dinamikus, sikeres terápiát elkezdeni. Először ki érdemes újragondolni az értelmiség és a közművelődés fogalmát, s az ebből fakadó gondolati és gyakorlati konzekvenciákat. Nézzük, miképpen is határozható meg az értelmiség — napjainkban ér. vényes és előremutató — kategóriája, önmagában az még senkit nem tesz értelmiségivé, ha felsőfokú diplomát szerzett, és ennek megfelelő munkakörben dolgozik. Már használha. több az a definíció, amely a tudás mennyiségére, minőségére, s a megszerzett szellemi javak társadalmi hatékonyságára figyel. De ekkor a legmagasabb a mérce: az értelmiség nyitott, folytonos megújulásra képes autonóm személyiség, aki. nek elemi kötelessége — a kedvezőtlen egyéni társadalmi helyzetekben is — ön" maga és a társadalom koncepciózus fejlesztése, a folyamatos reformok előkészítése és véghezvitele. A magyar értelmiség nem ilyen. Már azért sem, mert atomizált, s hiába vannak kivételes emberek, a helyi falusi vagy városi társadalmak többségében nem szerveződött meg a közös gondolkodásra és kooperációra képes értelmiségi réteg. A konkrét lehetőségek is minimálisak voltak egy ilyen fellépéshez, de maga az értelmiség is olykor önfeladóan belenyugodott abba, hogy nem lehet sokat csinálni. A „kemény feltételek” és a „puha” értelmiségiek egymást feltételezik. A tehetetlenség vagy az alulteljesítés pusztán azzal nem indokolható, hogy gyakran nem kielégítő az értelmiség (különösen a közép- és alsó értelmiség) anyagi helyzete, erkölcsi megbecsülése, a politikai döntésmechanizmusban a szerepe. Ám, ez az ejmúlt kétszáz évben sem volt jobb, az értelmiség azonban nem egy történelmi periódusban jóval többre vállalkozott, bármennyi kudarc is érte. A z értelmiség tehát ” szembenézhetne saját szerepével, mindenféle illúzió nélkül. Nincs esély diadalmenetre, de az önfeladás indokolatlan. A világosan felmért helyzetekben számos — noha korlátozott — lehetőség kínálkozik. Az egyik: a közművelődés. Ha másképpen fogjuk fel, mint eddig, ha másképpen csináljuk, mint eddig. A közművelődés nem más, mint a társadalom ki- sebb-nagyobb rétegeinek, közösségeinek államilag szervezett és társadalmilag öntevékeny művelődése, kultúraelsajátítása, szellemi építkezése. Magába foglalja az iskolán kívüli művelődés és kultúraterjesztés valamennyi intézményét és spontán vállalkozását. Égért a közművelődés nem szűkíthető le csak a kulturális életre, mert beletartozik például a munkahelyek társadalmi, kulturális tevékenysége, vagy a települések társadalom- és kultúrafejlesztése. A közművelődés a legtágabb értelemben átfogja az élet valamennyi szektorát, a gazdaságot, a társadalmat, a mindennapi létezést, és mindenben sajátságos kultúraelsajátítást és kultúrafejlesztést jelent. A legszűkebb értelemben a közművelődési intézmények — művelődési házak, könyvtárak, múzeumok stb. — munkájával egyenlő, A hagyományos felülről lefelé haladó állami népművelésben a művelendő lakosság csak a passzív közönség szerepét tölthette be. Ennek a korszaknak már vége van. Az élet és a kultúra minősége csak úgy javulhat. ha a korszerű köz- művelődés által teremtett állami és társadalmi formákban az önálló egyéni és közösségi aktivitás adia meg ennek a tevékenységnek a lényegét. A helyi társadalmaknak az ott élő értelmiség segítségével kell megszerveznie viszonylag autonóm művelődési életét. ősképpen fogalmazva: a közművelődés nem újulhat meg gyökeresen anélkül, hogy az értelmiség minden településen és munkahelyen ne újuljon meg gyökeresen. Történelmileg szigorú ez az egymásrautaltság. Ehhez változtatható feltételek és változtatni tudó értelmiségiek kellenek. Ennek a társadalmi folyamatnak — ha tetszik: kulturális reformnak — még csak az elején vagyunk. Erre már példát mutatnak a nyitott művelődési házak, a művelődési egyesületek, a falukísérletek, a népfőiskolák... De az értelmiség és a közművelődés még nem fonódik egymásba. Legfeljebb odáig jutottunk el, hogy ennek a szükségét újra és újra felismerjük. Miért nem higv- gyük: a felismerésekből cselekvések is lehetnek. Targa Csaba 1 GYŐRI LÁSZLÓ: MACSKAŐSZ Az ősz még macskaősz. Ez a kisebbik idő, ez a nesztelenebb, ez még csak halk idő, szavaz és pattogó, kis szikrák járnak még a gyorsan távozó búzaföld felett. Még kis szikrák egyedül a tar tarló tüskein, még macskaősz egerész a kis lyukak felett. A rések szelídek, >még rések, hézagok, I még hajszálgyökerek, ■még egérlyuk-picikék, • még tücsök járatok, imég csak ciripelők ■■az igazi ősz előtt. iMert most még hátravan ia nagy fa árkosán, ía nagy, a szétlottyadt Ivastag földi hajzat, t hátravan az erdő, /mely mindent szétfeszít, a hanyattvágódó sár, ■ a sárlombrengeteg, s a mocskos és kúszó ár >a búzaföld helyett. ]Ez még csak macskaősz. ■ Cirmos és szelíd. iEz még csak egerész. A lyuk hajszálgyökér. Hajszálgyökérnyi ősz. Macska és egér. Zenekarok országsrerfe A miskolci szimfonikus zenekar A miskolci szimfonikusok Hazánk első vidéki hivatásos hangverseny-zenekara, az 1963-ban magalakult miskolci szimfonikus zenekar egyenes folytatója és továbbfejlesztője azoknak a zenei hagyományoknak, amelyek kisebb-na. gyobb törésekkel, de folyamatosan jelen voltak Miskolcon a századfordulótól kezdve. Az együttes közvetlen elődjének a Diósgyőr-Vasgyár Zenekart (1896—1952) és a miskolci Liszt Ferenc filharmonikus zenekart tekinthetjük. A 22 esztendővel ezelőtt szerveződött együttes munka já. nak hatására ugrásszerűen megélénkült Miskolc város és környékének hangversenyélete, megindult egy szélesebb közönségréteg kialakulása. Pedig a zenekar még sokáig küzdött a mindenütt fellelhető létszámgondokkal. Vezető karmesterük a megalakulás óta 1984-ig Mura Péter volt, aki korábban a Magyar Állami Operaház korrepetitora, majd a Miskolci Nemzeti Színház operatársulatának igazgatója, a Varsói Nemzeti Opera karnagya, il. letve 1958—’61. között a lengyelországi Bytomi Nemzeti Opera karnagya, a katowicei zeneakadémia tanára volt. Irányításával két évtized alatt rangos, magas színvona- -fai, elismert együttesaé_for*álódott a város zenekara. Pedig az 1963-as őszi indulás még igen komoly gondok elé állította a karmestert és az együttes tagjait. A kötelező színházi teljesítések, a hangszerbeszerzés és a próbahelyiségek körüli bonyodalmak még sokáig éreztették hatásukat. 1963-ban szétvált a színházi és a szimfonikus zenekar. Az utóbbi a hetvenes évek végéig kisegítőkkel dolgozott, s ez nagyrészt meghatározta a repertoárt is. Az első évtizedben jórészt a zeneirodalom klasszikus alkotásai szólaltak meg koncertjeiken. 1978-ban új státusok révén, ugrásszerűen megnőtt a zenekar létszáma, s ekkor a repertoárban már a nagyobb létszámot igénylő romantikus alkotások is mind gyakrabban szerepeltek. Az együttes vezetését 1984 augusztusa óta Kovács László, az új hazai karmester- generáció egyik legfiatalabb tagja vette át, aki korábban is dolgozott már egy ideig Mura Péter mellett másodkarnagyként. — Olyan rendkívüli lehetőséget kaptam a megtisztelő megbízatással •— mondotta Kovács László —, amelynek révén egyrészt kipróbálhatom a magam erejét, megbizonyosodhatok afroi, hogy mennyire vagyok képes ambícióim megvalósítására, másrészt hozzásegíthetem a magas színvonalú együttest a továbbfejlődéshez. Érdekeink tehát azonosak, s nem utolsósorban egybevágnak közönségünk érdekeivel. A zenekar nagyszerűen összekovácsoló- dott együttes, amely a legigényesebb művek megszólaltatására is képes, és még sok kiaknázatlan tartalékai vannak. ’ A miskolci szimfonikus zenekar, amely az eimúlt két évtizedben többek között olyan világhírű karmesterekkel is dolgozott, mint Lam- berto Gardelli, Pierro Bellu- gi, Günther Herbig, Riccar- do Muti, Carlo Zecchi, Somo. gyi László, Melles Károly, ma már nem csupán Borsod megyében, de az ország más településein, valamint Budapesten és néhány külföldi városban is állandó vendég. Egy esztendővel ezelőtt a városi tanács jóvoltából az együttes egy régi malomból átalakított, saját székházat kapott, s a tágas, szépen kialakított épület segítségével a közfigyelem hangsúlyozottan a zenekar munkájára irányult. Megalakult a zenebarátkor, amely szellemi bázisa a zenekarnak, s az együtfúvósötös, kamarazenekar, s a Miskolci Üj Zenei Műhely szerveződött. A nagyzenekari koncerteket a színház épületében tartják, a székhazuk földszintjén levő 83 férőhelyes kamarateremben pedig vasárnap délelőttönként házi- muzsika szól. A város fiataljai gyakran meghallgatják a zenekar nagy próbatermében a koncertek előtti próbákat, s az együttes nemegyszer társadalmi munkában vállal fellépéseket iskolákban, köz- művelődési intézményekben. Évente megközelítőleg 80—90 hangversenyt adnak a színházi szolgálat mellett; a zenekar színvonalára pedig talán egy bejegyzés mutat rá a legjobban, amelyet a fennállásuk 20. évfordulójára kiadott reprezentatív füzetben olvashatunk az Ausztriában élő Melles Károlytól: „Köszönöm a miskolci szimfonikus zenekar tagjainak a figyelmes és színvesen játszott próbákat, koncerteket. Egyben Mura Péter barátom nevelő karmesteri munkájához gratulálok.” tes tagjaiból két vonósnégyes, koncertet és felszáz ifjúsági SzMnary György Saecula Hungáriáé
