Nógrád, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-16 / 269. szám
Egy könyvről — könyv nélkül NY1RÄN FERENC' Minden*, ami magyar, ami a miénk Nyugat-Pannónia román kori szakrális építészete El ne felejtsem, a könyvet, amiről szó lesz, . nem láttam. Ügy mutatták be, hogy nem mutatták meg. Mindazonáltal, ez a hét elején Budapesten, az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) aulájában rendezett könyv- bemutató az országok közötti, jelen esetben az osztrák, jugoszláv, magyar tudományos együttműködés újabb szép példáját jelzi, olyan időpontban, amikor a hazánkban ülé_ sező európai Jculturális jórum bizottságaiban különösen sok szó esik egymás kultúrájának jobb megismeréséről, a kulturális örökség, az európai kultúra sokszínűségte és eredetisége megőrzésével kapcso_ latos elvi és gyakorlati tennivalókról. A könyv német nyelvű változata készült el — ezt üdvözölhettük Budapesten —, de reméljük, hogy a kötet még karácsony előtt megjelenik a hazai könyvesboltokban is. Ezek után röviden arról, hogy miről is van szó? A burgenlandi Edition Roetzer adta ki a Romanische Sakralbauten Westpannoniens. azaz a Nyugat-Pannónia román kori szakrális építészete című könyvet, amelynek szerzői dr. Valter Ilona, továbbá a bécsi dr. Friedrich Berg és a ljubjanai dr. Mariján Zadnikar. Mendele Ferenc, az OMF igazgatója hangoztatta, ma. amikor Magyarország a gazdája a kulturális fórumnak, jelkepes is ez a könyv, amely választott tárgyában és tudományosságában átlépi három ország politikai határait, egyúttal egy adott történelmi tájegység, Nyugat-Pannónia műemlékeiben megőrződött közös kulturális örökség közös kutatásának és védelmének jó példáját jelenti, másutt is hasznosítható általánosabb érvényű tapasztalataival. Közbevetőlteg jegyezzük meg, hogy éppen a pannon térséget magába foglaló három ország tudományos együttműködésére más példákat is említhetünk. Közéjük tartoznak például a mo- gersdorfi kultúrtörténeti •MlllJOilf: ■illlllllllllll szimpozionok. amelyeket 1971- től rendeznek meg, felváltva Ausztriában, Jugoszláviában és Magyarországon. Ezek a találkozók, amelyek tudományos és politikái jelentősége régóta mind szélesebb körökben tudatossá vált, nemzetközi egyezmény keretében 1970-ben nyertek állandó szervezetet. A szerződés szerint „a három ország, Ausztria, Magyarország és Jugoszlávia és három nép német, magyar és délszálv találkozásánál fekvő pannon táj országhatárokon átnyúló és közös gyökerekből táplálkozó hasonló, sőt azonos arcot mutató gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésének múltbeli problémáit a történészek ezentúl rendszeres évi találkozókon együttesen vitatják meg.” A mogersdorfi találkozók tudományos telőadásai és vitái általában nem zárják le a kutatásokat, ellenkezőleg, rendszerint jótékonyan ösztönzik azokat a legkülönbözőbb kutatási területeken mindhárom országban, jó európai modelljét adva a szomszédos országok határain átlépő, kölcsönösen hasznos tudományos együttműködésnek. A burgenlandi Roetzer Kiadó tevékenysége ugyancsak számos ponton kapcsolódik a pannon térség közös művelődéstörténeti örökségének ápolásához. a századokon át közös történtelmi múltból, a földrajzi helyzetből adódó és ma is hasznosítható tanulságok közreadásával. Dr. Ladislaus Triber a kiadó tevékenységéről szólva szintén utalt arra, hogy Rudolf Roetzer jelenteti meg a hazánkban is ismert Pannónia című folyóiratot. A kiadó a szépirodalmi könyveik megjelentetésén kívül rendszeresten publikál művelődéstörténeti témájú műveket is. Tavaly adta ki Joseph Haydn életrajzát, idén érdeklődésének előterébe a kora középkor áll. E szándék jegyében jelent meg a Nyugat-Pannónia román kori szakrális épületeit bemutató könyv. Dr. Valter Hona, akinek többi között a nógrádi műemlékvédelem szintén sokat köszönhet, elmondotta, hogy a vizsgált térség jelten esetben földrajzilag az Alpoktól a Balatonig terjedt, magába foglalva Burgenlandot, a Dunántúl nyugati részét és a Zágrábig nyúló tájat. A kutatás során e területen összesen 362 helyen több mint 400 román kori templomot vizsgáltak s például 347 patroci- niumot gyűjtöttek össze. Ez utóbbival kapcsolatban sem árt emlékeztetni arra, hogy a templomok védőszentjei történetének kutatása egyúttal igen jeltentős újabb adalékot jelent a térség települései kora középkori történetének vizsgálatához, nem is szólva a művészettörténeti vonatkozásokról. Nyilvánvaló, hogy Nyugat-Pannónia jelentősége a magyar kora középkorban szintén meghatározó, miként azt a szakrális épületekben fennmaradt gazdag és sokrétű emlékanyag is jelzi. A táj és benne a népesség történelme te korszakban sem elzárt történet. Ez a történelem a legváltozatosabb területeken szoros kapcsolatban volt egymással a településeken keresztül, amelyek szükségszerűen egymásra utáltán léteztek. Különösebb indoklást stem kíyán tehát az, hogy a pannon táj közös történetének művelői ma is gazdagodnak azáltal, ha a tudományosság jegyében, kellő tárgyilagossággal végzik tevékenységüket s cserélik ki nézeteiket. Így mindhárom ország tudományos tevékenysége gazdagodhat, mód nyílik a nagyobb összefüggéseik helyes értelmezése által az átfogó, tégabb látókörű, s az egyetemtes történettudománynak is tanulságokkal szolgáló kutatás további bontakoztatására. A hét eleji — egyelőre könyv nélküli könyvbemutató — elsősorban ezzel a tanulsággal szolgált. Szép gesztus volt, amikor Rudolf Roetzer átadta a könyv rajzait Mendele Ferencnek, az Országos Műemléki Felügyelőség tervtára számára. Tóth Elemér Két arckép F. Kafka megáll a kitárt ajtóban a villanykapcsoló után nyúl, aztán meggondolja magát vár, míg szeme megszokja a sötétséget akkor tekintetét arcomba fúrja bólint elmegy a házban valahol iszonyú huzat csapkodja az ablakot 1 Attila megáll a hídon, szétnéz kezét ráteszi a korlátra szembogarán megcsillan a víztükör hajába kapkod a szél felparázslik cigarettája még egyszer rádnéz, mielőtt teste átlendülne a korláton mindezt elképzeli újabb cigarettára gyújtva végigsimít szélfútta haján földre szegezi tekintetét olyan, mint aki én is lehetnék LEONYID MARTINOV Macskák Jól tudják ők, hogy mit érnek, értékük tudják a macskák. A korábbi macska-nagyság emlékei bennük élnek. Nem holmi aprócska vadra, vadásztak ők nagyobbakra. Tudják értékük a macskák, heves vágyuk rejtve bennük, manikűrözött a körmük. Szokolsy Károly fordítása A „száztizennyolcas' Mit termeljenek a művelődési házak? Nem valami eddig ismeretlen Heltai-regényrői van szó, hanem egy utasításról, amely 1983. szeptember 9-én kelt, s a *3113051 felügyelet alatt működő művelődési otthonok egyes szervezési és gazdálkodási kérdéseit szabályozza, az illetékes tárca, valamint a Pénzügyminisztérium kidolgozásában. Az utasítást, mely „száztizennyolcas” néven szerepel a szakmai köztudatban, megszületése óta gyakorta tárgyalják a közművelődés legkülönfélébb fórumain, például a továbbképzéseken. Mert kordokumentumként is je’legzetes. Érzékelteti azt a reális folyamatot, melynek során a „kultúra nem áru” alapigazság oly módon változott, hogy a kultúra áru is, bár elsősorban mégsem az, hanem sajátos társadalmi szükségletet kielégítő szolgáltatás. Pontosabban szólva: ez a rendelkezés arról beszél, hogy a művelődési ot+hon révén igénybe vehető szolgáltatás általában nem lehet veszteséges, mert áz ilyen tételeket más területen „megtermelt” nyereséggel kell ellensúlyozni. Az mármost a gyakori vitakérdés: a „megtermelt” idézőjele indokolt-e eg.vál+alán; nem váük-e napjainkban a művelődési otthon is gazdaságközpontú intézménnyé? Ahhoz nem fér kétség, hogy a szóban forgó rendelkezés valóban növeli az érintett közművelődési műhelyek önállóságát és felelősségét, és ssúmos példa bizonvítja már eddig is: sok helyütt valóban eredményesebbé vált a tevékenység. Am itt van mindjárt a bökkenő: miközben az utasítás a művelődési• otthonokat arra ösztönzi, hogy alaptevékenységükön kívüli szolgáltatások lehetőségeit kutassák föl, parttalanná válik magának az alaptevékenységnek a tartalma. Pedig az utasításnak az a mondata, mely szerint csak akkor indokoltak az alaptevékenységen kívüli formák, ha azok „segítik a művelődési -otthon szakmai tevékenységét”, nyilvánvalóvá teszi: az alaptevékenységnek még inkább meg kell felelnie a közművelődés szellemének. A dolog mégsem ilyen egyszerű. Egyik megyeszékhelyünk kitűnő művelődési otthonának igazgatója egy salgótarjáni továbbképzésen azt mondta: alaptevékenység az, ami szükséglete* elégít ki. S bár nyilvánvaló, hogy az adott helyen jól értelmezik ezt a megfogalmazást, és közművelődési szükséglet fölkeltésén, kielégítésén fáradoznak, mégis: a határok elmosódnak. Ezt a veszélyt a Fővárosi Művelődési Ház igazgatója is elismerte: alaptevékenység az — mondja —, amit a működési szabályzat tartalmaz, s amit az intézmény fenntar+óia annak tekint. Náluk mégsincs torzulás: alaptevéken vségük a folklór, a népművészet értékeinek bemutatása, ápolása, s ettől nem tágítanak. Másutt nyilván egyéb területek tartoznak az alaptevékenységhez. Ilyen a 8 MOCRÁD = ,1985. november J6., szombat | Fővárosi Művelődési Házban — például — az is, hogy nyáron a nem jelentéktelen ráfizetés ellenére, ismét és sokadszor tanfolyamokat szerveztek javítóvizsgára készülő diákok számára, állva a versenyt a hasonló célból létrejött gazdasági munkakozösségekkel, újságban s egyebütt hirdető korrepetitorokkal. A „száztizennyolcas” kétségkívül megmozgatta a közművelődés egyik szférájának állóvizét, szunnyadó energiákat szabadított föl. Ám országos tapasztalat, hogy gyengült az amatőregyüttesek pozíciója, visszaszorulnak a klubfoglalkozások. Hacsak nem lehelnek a klubmozgalomba friss levegőt, oly módon, mint például a Fővárosi Művelődési Házban, hogy a „közművelődés a termelésért” jelszavával újítók klubját alakítottak, a védnökséget a televízió Felkínálom című adása vállalta. Szükség van továbbá nemegyszer a közművelődésben résztvevők anyagi áldozatvállalására: az ének- és tánckarok tagjainak külföldi szerepléséhez például igen jelentékeny egyéni hozzájárulás kell. Jól van ez így? Bizonyos, hogy forrong, változik a helyzet a művelődési házakban. A népgazdaság teherbírása, a társadalom anyagi ereje nagymértékben meghatározza a közművelődés lehetőségeit is. Sokáig nem számolhatunk egy olyan eszményi állapottal, amikor a kultúra, a művelődés kizárólag az államháztartást terheli, s az állampolgár mint ingyenes juttatást, élvezheti áldásait. Egybehangzó veszélyjelzés mindenesetre — egy kiskunhalasi továbbképzésen is megfogalmazódott —, hogy főként a kisebb, a csekély pénzű fenntartók által felügyelt művelődési otthonok rekednek kívül a „száztizennyolcas” biztosította kedvezőbb lehetőségek körein. Az ilyen helyeken úgyszólván semmi sem tekinthető alaptevékenységnek, a munkatársak pusztán a bevételt hajszolják, hogy az otthon létét úgv- ahogv biztosítsák. Ám a kör ördögi: az értékes programok, műsorok drágák, a fővárosi művészek sietnek, s igencsak alább adják a színvonalat — marad tehát a bóvli, a hakni- brigád. Aztán — esetleg — a kocsma társul a művelődési otthonnal, hogy nótaest címén, csekély anyagi haszonnal, nagyot ártsanak a szórakoztatás ügyének. Efféle jelenségek legújabban televíziós és mozifilmek tárgyát adják. (Er- dőss Pál: Hazárdjáték, Zombori Katalin: Húzzák a nótánkat.) A „száztizennyolcas” végül is: keret. Nem arra való, hogy a népművelők anyagi ösztönzőiéként egyéni haszon hajhászását törvényesítse; nálunk egyébként is aligha találni milliomos népművelőket. De arra sem lehet mentség a rendelet, hogy a „száztizennyolcas” szellemében e művelődésnek azokat a hagyományos formáit mellőzzük, mint az olvasás vagy az öntevékeny művészi alkotómunka. Ezekhez továbbra is biztosítani kell a pénzt, akár szokatlanabb, újszerű melléktevékenység árán is (mely utóbbi jó szívvel, arcpirulás nélkül vállalható kell, hogy Tegyen). Mindez egy korszerűbb kultúraszerkezet kialakulását segítheti: olyanét, amelyben „humán” és „reál” művelődés, környezet- és lakáskultúra, munka- és viselkedéskultúra szerves egységbe forr. Erkel Ferenc emlékezete „A fenségestől kezdve a népiesig. a paloták komoly méltóságától, a tragikum gyászától elkezdve a puszták méla ábrándozásáig, mindent feltalálunk Erkel dalművében, ami magyar, ami a miénk ... A két világrészt meghódíthatta volna, de ő nem akart másnak alkotni, mint a nemzetnek ...” Jókai ünnepi szónoklatában hangzottak el a fenti szavak 1888. december 16-án a Pesti Vigadó hangversenytermében, az idős Erkel Ferencet köszöntő estén, amikor a magyar zenei élet a 78 esztendős mester karmesteri pályafutásának ötvenesztendős jubileumát ünnepelte. A magyar nemzeti opera megteremtőjének élete átívelt a teljes XIX. századon, s -abban maradéktalanul betöltötte hivatását. Erkel Ferenc 175 esztendővel ezelőtt, 1810. november 7_én született. Háborúkkal terhes korszak elején jár ekkor a világ. És bár Erkel minden hangos nyilvánosságot kerülő, szűkszavú, befelé forduló alkotó volt, nem kerülhette el, hogy részt ne vállaljon a század sodró szellemi életének vonulatában. Tizenhét évesen grófi zenemester volt Kolozsvárott, ahol zongoristaként először lépett a nyilvánosság elé, s ahova Pozsonyból, az ország akkori fővárosából került. Pozsony, a közeli Bécs kulturális hatását hordozó város. Erkel középiskolás éveinek színtere a klasz- szikus műveltséget jelentette számára. Kolozsvár azonban, Erdély fővárosa, amely a lassan kibontakozó nemzeti operaművészet egyik fellegvára volt, a magyar operakultúra és népdalkincsre irányította a fiatal Erkel figyelmét. A zenei műveltség e kétféle hatásával felfegyverkezve került Pestre, ahol először a Ma'gyar Színjátszó Társaságnak, majd a Pesti Városi Német Színháznak, 1838-ban pedig már az első magyar nyelven játszó pesti színháznak, az akkoriban épült Nemzeti Színháznak volt a karmestere. Már két évvel később, 1840-ben bemutatják első operáját a Bátor! Máriát a Nemzetiben. A legszerencsésebb időben. A század közepének évei pezsgő szellemi életet hoztak a magyar közéletbe. A nemzeti kultúra egyszeriben közüggyé lett, a művészet és az iröda'om mindinkább a nemzeti lét és tudat alapvető megnyilatkozási formájává vált. Ily módon egyre sürgetőbb lett a megkésett magva r nemzeti opera ügye is A Bátor: Mária és a még inkább a négy esztendővel később, szinte az 1848-as európai forradalmi hullám előestéién bemutatott Hunvadi T ászló politikai és művészeti vonatkozásban egyaránt forradalmi mozzanat volt a magvar szellemi életben. Különösen, mert történelmi aktualitásán túl végre európai rangú magyar zenemű szólalt meg az operaszínpadon. A fejlett drámai építkezésről, gazdag jellemformálásról. a magyar népdalkincs értékeit differenciáltan a szimfonikus építkezésbe ültető zenei szerkesztésmódról tanúskodó műalkotás méltán vonta magára a magyar, sőt az osztrák zenei közélet figyelmét. A 48-as szabadságharc kitörése. majd leverése, az ezt követő évek politikai légköre hosszú hallgatásra kényszerítette Erkelt. Újabb történelmi operája, a Bánk bán csak tizenhét évvel később készült el. Ez a nemzetre hulló gyászban fogant mű olyan diadalt jelentett a magyar opera fejlődésében, amelyhez fogható azóta sem született hazai kultúránkban. , A nagyjelenetek magyar folklórelemekből építkező zenei anyagában, a jellemfestés finomságában és bensőségességében. a dramaturgiai egység kidolgozottságában Erkel olyan csúcsra emelte a magyar operát, hogy művészi és politikai tekintélye egyaránt neves kortársához, a fiatal Verdiéhez vált hasonlatossá. Mert Erkel —, miként Verdi is —, politikus zeneszerző volt. aki tehetségét a nemzeti függetlenség, a reformesz- mák szolgálatába állította. „Bánk és Tiborc gránifalakjával protestált az elnyomás ellen, a kiegyezés illúzióját Dózsa szellemének felidézésével, a politikai hitszegést Brankovics tragédiájának hangjaival bélyegezte meg. és a konszolidáció ábrándképeibe beleszőtte a Névtelen hősök honvédsirató muzsikáját” — írta róla Németh Amadé,, az egyik legkiválóbb Erkel-kuta- tó. Három emberöltő telt él Erkel halála óta. Művei mara- dandóak, és ma már klasszikusai a magyár operakultúrának. még ha a Hunyadi Lászlón és a Bánk bánon kívül a mai generáció nem is ismerd többi alkotását. (Főként a Névtelen hősök hiányát érzi fájdalmasnak zenei közéletünk.) Még kevésbé ismert, hogy Erkel kora egyik legkiválóbb pianistája volt. Karmesteri, zenekarnevelől, pedagógiai munkássága, a Budapesti Filharmóniai Társaság megalapításának jelentősége is alig-alig kerül szóba. Pedig a XIX. század kimagasló magvar muzsikusa nélkül, aligha beszélhetnénk ma magvar operakultúráról: az ő előkészítő tevékenysége nélkül hogyan is ereszthetett volna termő gvökeret a német zenekultúrán nevelkedett, s a hazait egyébként is nehezen befogadó zenekultúránk talajában Bartók és Kodály „tiszta forrásból” táplálkozó muzsikája? Szomory György Kőháti Zsolt Kálói Judit; Az esztendő
