Nógrád, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-28 / 228. szám
Októbertől folyóiratként Átalakul a Galaktika [A képzőművészeti világhét és az európai kulturális fórum jegyében Kiállítás a nemzetközi művésztelep anyagából Reményteljes változás történt a magyar science fiction berkeiben. Többet olvashatnak a rajongók, többet sze- repelhetnek a hazai írók, teret kapnak a kísérletező kezdők — októbertől ugyanis havi folyóirattá alakul át a népszerű Galaktika tudományos-fantasztikus antológia és új köntösben a könyvesboltokból kivonul az újságos standokra. A közkedvelt kiadványt a legnívósabb kozép-kelet-európai sci-íi- magazínnak tartja a szakmai közvélemény. Sokak szerint a világ három legjobb, ilyen jeliegű kiadványa közé tartozik. Fennállása óta több nemzetközi díjat is nyert a küiönféle SF-kongrtesszusokon. A 60—70 ezer példányban megjelenő számait napok alatt elkapkodják az olvasók. Az önként adódó kérdésre, hogy vajon mi a Galak-tika népszerűségének titka — szükségtelen olvasásszociológiai mélyvizsgálatokba kezdeni. Egyszerűen arról van szó, hogy az antológia kielégítette a hazai SF-kedve- lők igényeit, a szerkesztők megtalálták a hangot az olvasókkal, igyekeztek és a jövőben is törekednek betekintést nyújtani a nemzetközi és a magyar sci-fi irodalom, képzőművészet, film legjavába. A Galaktika eddig három főbb szerkesztői elv szerint állt össze. Voltak a tematikus, a nemzeti és a vegyes számok. E megoldások arra szolgáltak, hogy a sci-fit minden kiterjedésében bemutassák: témáiban, hagyományaiban, képviselőiben — tehát térben és időben, sőt műfajaiban, minthogy szívesen közölt verseket, a sci-fi témáival kapcsolatos tudományos ismeretterjesztő cikkeket, kritikákat, esztétikai fejtegetéseket, tanulmányokat, jólléhet ez utóbbiakat elég ritkán és korlátozott terjedelemben. Óriási tömegigény indokolja, hogy ezentúl folyóiratként kerüljön az olvasók asztalára a közkedvelt sajtótermék. Magyarországon ma már hatalmas kedvelő tábora van a sci-finek és a felnövekvő nemzedékekkel tovább bővül. Havilag viszonylag naprakész, gyors tájékoztatást adhat a műfaj legjobb eredményeiről. Ezért született a döntés: a Galaktika változatlan címmel októbertől beilleszkedők a meglevő folyóiratok közé. Ennek megfelelőn az Állami Könyvterjesztő Vállalat értékesítési csatornájából átkerül a postához, és a hírlapárusoknál lesz kapható 23 forintért. Ahogy a többi lapra, folyóiratra, a Galaktikára is elő lehet fizetni fél- vagy egy évre. Megváltozik a kiadvány formátuma; nagyobb lesz és bár csak kilencvenhat oldalt tartalmaz, a megnövekedett felületen végső soron több szöveg fér el. Sajnos, a papír minősége gazdasági okokból nem éri el a régiét. Ameny- nyiben ugyanis tartani kívánták volna a minőséget, legalább négyven forintba kerülne egy példány, s mivel a dotáció és a hirdetések pótlólagos bevétele nélkül kell eltartania magát a lapnak, a magas ár miatt eladási- nehézségekkel számolhatott volna a kiadó. A példányszámhoz kiindulási alapul a régi Galaktika átlaga szolgált: az új lapból először kilencvenezer kerül forgalomba. A továbbiakban a vásárlók és a posta visszajelzései alapján határozódnak meg a mindenkori mennyiségek. A Galaktika tartalma, felépítése is kisebb változásokon megy keresztül. Noha továbbra is egyszerié közli a világ sci-fi és hazai irodalmát oly arányban, ahogyan azt a rendelkezésre álló kéziratok minősége lehetővé teszi, mód nyílik, hogy ne pusztán szép- irodalmat tegyen közzé, hanem hogy megteremtse a sci- fi hazai kritikai fórumát. Eddig ilyen nem volt, ezt a szerepet egyetlen magyar lap, folyóirat sem vállalta magára. valamiféle sznob arisztokratizmusból, érthetetlen idegenkedés, előítéletek miatt. Az új Galaktikában lesz állandó könyv, film és képzőművészeti récenziós rovat. Helyt ad esszének, tanulmányoknak. ismeretterjesztő cikkeknek, portréknak, visz- szaemiékezéseknek, élmény- beszámolóknak. Regényeket közöl folytatásokban és nem zárkózik el a - nívós képregények elől sem. A folyóirat munkatársai: Sziládi János, a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Vállalat igazgatója (főszerkesztő), KucrV.a Péter (fő- szerkesztő-helyéttes), Halmos Ferenc (olvasószerkesztő) és Szentmihályi Sfabó Péter (főmunkatárs) lesznek. Miután Magyarországon ez az egyetlen SF-profilú folyóirat teljes nyitottságot kíván érvényesítem, örömmel fogadja a száravnróhálgatőkat, a műfaj kísérletezőit. Sámathy Tamás Salgótarján és Nógrád megye kulturális életében hosz- szabb idő óta a jellegadó események közé tartoznak azok, amelyek a nyár derekán a képzőművészettel kapcsolatosak. Ezek között tartjuk számon a salgótarjáni szabadtéri szoborkiállítást, a nemzetközi grafikai művésztelepet és az ott született műveket bemutató kamaraki állítás megrendezését. Fontos ez a tárlat azért, mert a vizuális kultúrában igen nagy az elmaradás, a közönség igénye, ízlése sokszor nincs szinkronban az erkölcsileg és anyagilag támogatott művészi értékkel, ritmuskülönbség van a művészet és a befogadó oldal fejlődése között. Fontos a kiállítás azért is, mert az érdeklődők itt kaphatnak képet arról, hogy egy hónapon át milyen művészi tevékenység folyt a művésztelepen — idén először a mátraalmási alkotóházban. Évtized — rajzokban A hagyományos művésztelepi kamara tár la tot korábban már idén is megrendezték. A közelmúltban pedig válogatott kiállítást nyitottak meg a nemzetközi grafikai művésztelep anyagából a salgótarjáni József Attila Városi-Megyei Művelődési Központ és a Nógrádi Sándor Múzeum szervezésében a központ üvegcsarnokában, a képzőművészeti világhét és a közelgő európai kulturális fórum alkalmából. Mint ismeretes, a művésztelep létrehozását a Magyar Képzőművészek Szövetsége északmagyarországi területi szervezetének Nógrád megyei csoportja kezdeményezte s a Nógrád Megyei Tanács 1974-ben határozta el létesítését. Azóta több mint egy évtized telt el, a mostani tárlat az 1974-től 1985-ig létrejött művésztelepi anyagból ad válogatást. Egyébként, a teljes anyag ennél jóval gazdagabb, s a múzeum képzőművészeti gyűjteményének része. Szakmai berkekben az utóbbi időben szó esett a hazai művésztelepi mozgalom gondjairól, a megváltozott gazdasági, társadalmi folyamatok következményeként. Ezeket nem kell szépíteni, de úgy gondolom, Nógrád szellemi arculatának alakulásában változatlanul jelentősége van a nemzetközi művésztelepnek. A múzeumi gyűjtőkörök hazai rendszerében Salgótarjánra hárul az egyedi rajz gyűjtésének megtisztelő feladata, itt rendezik meg az országos rajz- biennálét is. Mindehhez szervesen kapcsolódik a nemzetközi művésztelep munkája, amely a többi között jól szolgálja a képzőművészeti gyűjteménygyarapítást és nemzetközi tájékozódásra is némi lehetőséget nyújt. Nem utolsósorban, a rendezők remélik, hogy az itt megforduló művészek számára sem haszontalan — esetleg további munkásságuk alakulása szempontjából sem — a Nógrádban eltöltött mátraalmási hónap. A kiállítás kapcsán is érdemes emlékeztetni arra a tematikai gazdagságra, amely a több mint egy évtized alatt a művésztelepen létrejött művek többségét jellemzi. A résztvevők mindenkor felelősséggel szóltak műveikben az ember sorsának, életlehetőségeinek alakulásáról a jelenben és a jövőben. Emlékeztettek arra: létérdek, hogy egyrészt a lehető legpontosabb helyzet- elemzésnek legyünk birtokában. s a kor embere ennek alapján tegye meg a lehetséges lépéseket abban a reális cselekvési sávban, amely manapság nem túlságosan tágas, de mindenképpen magában foglalja a béke megóvását, a nukleáris katasztrófa elleni hatékony fellépést, az együttműködés gyakorlatának elmélyítését. E gondolatokat a művészetek átelhetőén közvetítik az ember számára, ezért mozgósító erejűek lehetnek. Sok művészt foglalkoztatnak olyan kérdésék is, amelyek szintén mindinkább globális jelleget öltenek, keleten és nyugaton egyaránt közös gondokra figyelmeztetnek. Ezek közé tartozik például az is, amiről a szovjet költő, Andrej Voznyzszenszkij szólt egy, az év elején a Lityeraturnaja Gazétában megjelent cikkében s amely általános érvényű gondolatokat vet fel: „Nemcsak a külső környezetet — a fákat, az évszázados erdőket, a folyókat — fenyegeti veszély; a belső, »szellemi környezet« pusztulása sokkal veszélyesebb. Ha ez tönkremegy, elpusztul az előbbi is. Vannak műszerek a sugárzás, a környezetszennyezés, a vizek el- sekélyesedése mérésére. De mivel lehet mérni a szellemi elsekélyesedést...”. Ügy gondolom, többi között a művészetek éppen ezen műszerek kí)zé tartozhatnak. Tartalmi és technikai változatosság Tartoznak-e? A válasz, amelynek igazságát ez a maga nemében szerény, de színvonalas kiállítás is megerősíti: igen. A műveket szemlélve, nyilvánvaló, hogy a művészek alkotásaikon keresztül komoly szándékkal szólnak a kor emberének örömeiről és gondjairól, a béke megóvásának gondolatát erősítik, a békés alkotó tevékenység mellett tesznek hitet. A nemzetközi művésztelep fennállása óta eredményesen szolgálja a maga sajátos területén a kulturális alkotás, terjesztés és együttműködés ügyét, ezáltal is kapcsolódva az európai kulturális fórum szelleméhez. Eddig kilenc országból fogadott vendégeket. Az eddigi 86 résztvevő — köztük hazai és nógrádi művészek — összesen több mint 350 művel gazdagította a Nógrádi Sándor Múzeum gyűjteményét. Legtöbben Csehszlovákiából, Bulgáriából, a Szovjetunióból érkeztek vendégek, de finn. lengyel, NDK-beli, román, olasz, jugoszláv művészek is dolgoztak a művésztelepen. A válogatott kiállítás tanúsága szerint is tartalmilag és technikailag igen változatos az a többségében grafikai anyag, amit létrehoztak, ceruza- és tusrajz, linó, monotí- pia, vegyestechnika stb. egyaránt található benne. Korunk eszközt kutató képzőművészetében — ezt is jelzi a tárlat — rengeteg irányzat keletke-J zett az utóbbi időben Európában s hazánkban is. Olyanok is, amelyek pusztán a technikára építenek s legjobb esetben legföljebb esztétikai kellemességet nyújtanak. Természetesen, a művészetekben is sok arca van a technikának. Igazi arca azonban mindig komoly inspiráló lehet, amennyiben használója komolyan gondolkodik a világról. A nemzetközi grafikai művész- telepen készült művekből rendezett salgótarjáni kiállítás a gondolkodás komolyságáról győzi meg az érdeklődőt, s magam részéről éppen ezt tartom legnagyobb erényének. Á testvérkapcsolatokat is erősítik Érdemes azt is megemlíteni; hogy a művésztelepen résztvevők egyúttal a testvérkapcsolatokat is tovább erősítik, akár a nyugat-szibériai Keme- r óvóból, Közép-Szlovákiából, vagy a finnországi Vantaaból ide látogató művészeket említjük. Több külföldi, köztük szlovák, finn, olasz művésznek korábban már önálló kiállítása is volt Salgótarjánban, a baráti kapcsolatok, a kulturális információk cseréje ilyen módon is tovább mélyülnek. Tudjuk, a Kárpát-medence tájai szintén nagyobb egység, Európa és a világ részei. S gondolkodjunk a világról, az emberről és kultúrájáról bárhol, sohasem csupán az adott geográfiai hely a fontos, hanem a tágabb világnak is szó-í ló érvényes üzenet. Hiszen — s ezt többen leírták már előttem — egyetlen provinciának sem a határa a fontos, hanem a horizontja. Ez a kiállítás is jelzi, a nemzetközi művésztelep résztvevői ilyen igénnyel figyelnek az emberre és a világra, az egymás értékei iránti kölcsövxis érdeklődés, az együttműködés. a béke. az alkotás örömének szellemében. A tárlat október 20-ig tart nyitva Salgótarjánban. Tóth Elemér ’ Pakfonék a víznél Éppen előtte olvastam valahol, hogy egy régvolt kollégaféle azt írta valamikor a századfordulón Nagyváradról, hogy az egy pakionváros. Mondtak rá sok müident már korábban is, de ez mellbevágott. Miért éppen pakfon? Mi az a pakfon? És hova lett a beszélt nyelvből? Nem baj, ha az ember nem tud azonnal mindent, levettem a szótárt és megszemléltem: a pakfon újezüst, kínai ezüst... ilyesmi. Nagyvárad hirtelennőtt, újgazdag város lett nem sokkal a századforduló után. Egyedi lett, hirtelen, történelmi méretekkel méregetve és gondolva. Újgazdag lett, kínaiezüstszerű, tehát olyasmi, ami talán nincs is. Ott a víznél aztán eszembe jutott az egész, amit néhány napja megtudtam a pakfonról, és ehhez nem kellett más, mint megismerni egy kicsit jobban az életet. Ártatlan átlagembereknek látszottak mind a ketten, amikor Abád- szalók alatt a kiskörei nagy víznél, a parton járva először találkoztunk velük. A kis feketéről nem sírt le a ,,csináld- magad-magadat” típus jellegzetessége, a nagyról pedig mindössze az látszott messziről, hogy valamikor szerétté, ha festékes tűvel szurkálják. A műveltséget valamilyen latin felírás jelentette tetoválás kéDében, olyasmi, mint az urbi et orbi (pápai áldás), nem jegyeztem meg, mert nincs értelme. Annak, hogy az ember latin közmondásokat ÚTON3ÁRÓ viseljen a karján. Az amerikai marhapásztor-ábrázolás, az7 más! Az legalább érthető. Különben is fárasztó lett volna vizuálisan mindazt megtanulni, ami a pasas testére szurkálva látszott. Nem vagyok feltétlen a tetoválás ellen, de szerintem annak is „van határa”. Fent laktunk a hajón, és egy ideig azon szórakoztunk, hogy megpróbáltuk összeszámolni a tulajdonos munkakörét. A szalóki kertész ő volt, de ő terelte egybe egy időben az uszadékfát és szállította ide-oda, adta-vette (teremtette), láttuk őt kis román teherautón cigánygyerekek csapatát furikázni, övé volt a két lakóhajó (a felesége nevén természetesen), de a Bere nevű kis jópofa vontatóhajóval együtt és a hatalmas kompot is számítva, három vízi jármű képviselte a part mentén Barta Barnát, a szalóki „fogd-ahől-éred” örökké izgő-mozgó, hajnaltól késő estig serénykedő maszekot. A kompon (tankok szállítására is alkalmas lehetne, akkora) furcsán festett a felirat „Barta Barna kertész — Abádszalók”. Mint szalóki alma messzire gurította magát (ebben szerepet játszott az igényt támasztó világ körülöttünk) a fájától: apja fcözbtecsű tanító volt a faluban. A fia, ki tudja miért, nem ezt a hivatást választotta. Mondtam a komának, amikor a lakóhajón nem találva senkit elindultunk szállásügyben a falu felé a kihalt kemping mellett „fogadjunk, hogy nem lesz otthon sem, az ilyenek...” A házát könnyű volt megtalálni. Ilyen egyszerű leírás szolgált hozzá — „a legnagyobb a kocsma meltett”. Amikor odahajtottunk és megláttuk a kis göndör, barna embert az udvaron valami moslékos csöbört mosogatni, újra ajánlkoztam” „fogadjunk, hogy nem ö a tulaj, ez valamelyik segédje...” Mind a két fogadást elvesztettem. Igaz, péntek volt és 13. A tulaj úgy fogadott, ahogy a vendéget illik. Azonnal félbehagyott mindent és jött velünk azért a négyszáznyolcvan forintért, amit a kétszemélyes kabinért két éjszaka után kifizethetünk neki (ennyi az ár, de három konyhán lehet kotyvasztani, a közösségi teremben, a „Baján”, televíziót nézhet az ember, mosdó, meleg víz. stb., szóval teljes kényelem és nyugalom). Pakfonék azután érkeztek. Előbb a két férfi, a kis „csinálom magamat” és a rajzos bőrű. Körüljárták a hajót, ide-oda pattogtak, jópofáskodtak egy sort a gondnokkal, elvitték a maradék spéci csaliját, nadályát, mert harcsára mentek ki a nagyvízre, élővízre, a Tiszára. Akkor még nem látszott rajtuk semmi. Aztán megjelentek óriási ováció közepette nyugatnémet katonai egyenruhában, feiségjelzéssel, mi egyébbel. A rajzolt lakiin egy fehér sombrero virított, volt, aki teieszájjal kezdte dicsérni a nyári kezeslábas típusú ruhájukat, hogy az milyen nagyszerű. .. És, akkor még nem tudtuk, hogy náluk a harcsa is, a ladik fedett végében! Kár, hogy utószezonban alig volt nézőjük és a nap is lebukott már, a gyenge visszfényt kihasználva videofilmét forgattak ugyanők a harcsáról, a tetovált emelgette vagy harmincszor (igazi csendestársi szerepkör halfogás után, a video a főnök kezében és előkerült a két nő is, mert nők nélkül ez a típus nem mutatkozik). A harcsa egyébként tizenkilenc kilós volt. „öt perc alatt fogtuk, alighogy kiértünk öt perc múlva megvolt”. Hogy a pénz oda megy, ahol már van. A harcsa is. Másnap reggel is tartott a lelkendezés „a harcsa egyszerűen nem tud efíenáftm a nadálynak, egyszerűen nem tudja otthagyni. . .” Megnéztem aztán a nadályt, ami egyszerűen nem tud ellentállni a pénzes harcsának, vagy fordítva. .. Olyan az, mint a giliszta, csak feketébb, erősebben gyűrűzött stb. De a harcsát egyáltalán nem értem. „Itt a győztes csapatr szólt a bajnokoknak kijáró díszlövés, amikor újra ladikba vágták magukat. A ladikon a lehető legjobb motor, a ladik maga is egészen könnyű, speciális szuperizéből készült, a botok egy kis vagyont értek, a víz is másként fodrozódott ..Istiék” után, amikor kihúztak a nagyvíz irányába. De előtte még megcsinálták magukat „azt mondták a nők, hogy ma kis halat fogjunk...” Így kel-1 ezt. Eladni a sikert videón és előre levenni a leégés lázából. Így item véletlen semmi, ami látszik, ami látszott. Miközben Barta Barna a lelkét kifutotta valami kisebb ügyben háromszor fordulva a gát és a falu között román teherautóján, Istiék kiértek a nagyvízre. Nem láttam bejönni őket, de aligha fogtak valamit is. Csak a nyomuk látszott a part mentén, ahogy a terepjáróval betárolták a vízbe, a ladik speciális utánfutójával, ott ráerősítve kihúzattak és irány a „kis” nyaraló. Mondtam aztán másnap, amikor egy új utánfutóval (ez is spéci, esak erre való) és egy szuperhajóval jelentek meg nőkkel együtt, hogy akkor kik lennének Istiék? „Kisállat-kereskedők Pesten, de jó, hogy ilyenek vannak. Megjátszhatnák a nagyságost, annyi a dohányuk, de nem... Milyen közvetlenek az emberrel!” mondta a Baja gondnoka és igazat kellett adni neki. Isti, (a kisebbik, a csináld- magad típus) „levált” aa utánfutóról, felvette a mellényt, és a könnyűbúvárruhát, beült a tengerre való abszolút , borulásmentes hajó kormányához, bekapcsolta a hidraulikát, kikapcsolta aa izét, fordult körkörösen úgy, hogy a hajó oldala a vizet szántotta, aztán síeltek mind a négyen egyet. Ezen a szuperhajón a ladikéval azonos márkájú, de nagyobb teljesítményű motor volt, később elővették az ejtőernyőt is és azon szálldostak a hajó után a kiskörei víz felett. Narancs- sárga volt az ejtőernyő, igazán „spécin mutatott” a kék éggel; a rajzos szállt éppen csendestárshoz illő igyekezettel. Hazaindultunk, még a zsilipteleptől is látszott az ernyő a Trabant ablakából. T. Pataki László NÓGRÁD 1985. szeptember 28., szombat 7
