Nógrád, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-28 / 228. szám

Gverinekicoroiiiban as*rS,

C.i könyveket és füzeteket lapozgatni, s bár e bekötést, címkézést, margózást kissé unalmasnak találtam, még ezeklé sem kellett nagyon noszogatni, mert addig is kezembe foghattam az új papírokat, gyönyörködhettem simaságukban, tisztaságukban.

Az írószerboltok kínálata iránti vonzalmam felnőttkoromban sem csökkent. Iskola- kezdés lévén, mostanában a szokásosnál is nagyobb figyelmet fordítottam kedvenc boltjaimra és a ceruzák, filc- és golyóstollak, körzőkészletek és vonalzók társaságában valami újra figyeltem fel. Hogy mi ez? Furcsán hangzik talán, de pénz. Pénzt leh.et vásárolni ? — kérdezheti erre az, akinek nincsen elemista, korú gyermeke. Mert akinek van, az tudja, hogy igenis, az ÁPISZ-ban pénzt lehet venni. Nagy lapra nyomva ott vannak a kirakatban az összes forgalomban lévő papír- és fémpénzek. A szülő megveszi, talán ki is vágja, becsomagolja csemetéje iskolatáskájába, aki aztán az iskolában előveszi, s a tanító néni instrukciói alapján ide-oda rakosgatva őket megtanulja megszámolni a pénzt. (Nem haszontalan képesség!) Ha már elsajátította a pénzszámolás tudományát, a segédeszközre nincs többé szükség, a papírkosárba kerül. Régen — 25—30 évvel ezelőtt — is megismertették a kisiskolást e pénzeimletekkbl és a velük való számolásKödös őszi reggelen

— kj —

sal. Csakhogy, amivel mi gyakoroltunk, különös értékű volt, saját kezűleg készítettük egy-egy valódi pénz alapján, minél nagyobb hasonlóságra törekedve. Nagy igyekezetünkben egészen ügyes „hamisítások” születtek, s az osztályban nagy versengés folyt, hogy kié a legjobb.

De nem volt ez másképp az órával sem. A kartonból,. egy szög és egy parafadugó segítségével készült óra —, amelyen megtanultuk nyomon követni az idő múlását — szintén a kezünk munkája volt, S, bár a tanító néni csak egy ilyen órát kövét élt mindenkitől, mi mégis egész sorozatot készítettünk: egyre szebbeket, tökéletesebbeket.

Bezzeg ma! Ma a füzetcsomaggal együtt megveszi a szülő a tökéletes formájú, műanyagból készült órát és a nyomtatott mintapénzeket. .s aztán csodálkozunk, hogy a gyermek nem ismeri az alkotás örömét, nem becsüli saját munkáját, pénzét, idejét, s a másét sem.

üfálrai' szülők és pedagógusok, figyeW illái íll ■ lem! A szóban forgó előregyártott segédeszközök alkalmazása nem kötelező. Egy saját kezű'eg megrajzolt papírpénz vagy karton számiapos ébresztőóra sikerélményhez juttat, s ebből csak haszna származik a mostani gyermeknek, s a majdani felnőttnek.

Miklós Éva

Egy nem hétköznapi történet?!

szén még a saját szülő is úgy van a gyerekével, hogy ha csalódik benne, az sok-sok éjszakai főfájást okoz.

— Megmondom őszintén, eleinte én hurcoltam a kicsiket,- önszántamból, később már úgy ismerték a nevemet, a természetemet a a gyámügyesek, az ifjúságvédelemmel foglalkozók, hogy kértek, üzentek, „ismét van itt egy kis fióka, családra lenne szüksége”. Amikor pedig személyesen is találkoztam a kicsivel, már nem volt szívem elhagyni.

— Mit szólnak az emberek a faluban e nevelőszülői ténykedésről?

— Nehéz erről beszélnem. Sokan, — ki kell mondanom —, hibbantnak tartanak, mások a gyerekeimet szapulják, szólják meg. Még az intelligensebb körökben is. Pedig ezek a gyerekek hatványo- zottabb szeretetet igényelnek, mint a saját szülőkkel rendelkezők.

— Anyagi hasznot netán nem emlegetnek?

— Dehogynem. Hallottam már arról, hogy biztos pénzért csinálom, meg hogy a gyerekekből vettük az autót. Én erre csak azt mondom — próbáljon meg valaki gyerekekből meggazdagodni...

Egy-egy intézeti gyerekért a nevelőszülő 580 forintot és ruhapénzt kap, havonta. OszNÓGRÁD 1985. szeptember 28., szombat

Tokió—Balassagyarmat

Hangjegyek országútja

Egy japán ember föltűnő Balassagyarmaton. Nem akarja, de föltűnő. Erről nem tehetünk, de a bőrünk színétől különböző emberre úgy rácsodálkozunk, mintha valóban csodát látnánk. Néhány nappal ezelőtt ilyen föltűnő emberekkel találkozhattak a balassagyarmatiak. Heten jöttek Japánból azért, hogy Európának eat a kis szögletét, Magyarországnak ezt a kis darabját alaposabbban szem ügyre vegyék. Nem üzletet akartak kötni, nem a döbbenetesen korszerű japán technikát akarták eladni. Nem. Azért jöttek, hogy a népművészet gyönyörű tárgyaival megismerkedhessenek. Japánok. Magyar népművészetet akarnak tanulmányozni. Mosolyogni való. Miért épp a magyar népművészetet? Mennyivel „korosabb” a japán kultúra, a japán népművészet? Ezt kérdeztem magamtól, amikor a japán vendégeket megismertem, szerencsére ők sokkal okosabban gondolkodtak. Miért ne ismernék meg a magyar népművészetei is?

A hét japán nem véletlenül került Magyarországra és nem véletlenül jöttek épp Palócföldre. Harumi Cucui, a koromfekete hajú csoportvezető erről a következőket mondja:

— Engem Bartók vezetett Magyarországra. Bartók zenéje fölhívta a figyelmet erre a népre s én elkezdtem érdeklődni az ország iránt. Brácsán játszom, mestervizsgát is tettem odahaza. Gondoltam, hogy itt Magyarországon még sokat tanulhatok, ezért beiratkoztam a Liszt Akadémiára — meséld a fiatalasszony. miközben a többiek a Mikszáth Kálmán Művelődési Ház gasztronómiai klubjában épp a népi befőzés különféle fortélyaival ismerkednek.

— A férjem magyar. Bartóknak köszönhetem... ? —

mosolyodiik el Harumi. — Hát így/ kezdődött. Engem nagyon megfogott a magyar folklór. Gyönyörű, öt évvel ezelőtt

jártunk irt Balassagyarmaton a férjemmel, akkor koncerteztem és ő kiálllította néhány képét, s akkor kerültem közel a palóc vidék népművésze* éhez. Amikor hazamentünk, akikor a legnagyobb tokiói magánegyetem, a Sei- bu módot adott arra, hogy magyar folklórt tanítsunk ott. Országos hímzőpályázatöt hirdettünk magyar motívumokból. Százötven pályázó volt az ország minden részéből! Tőlünk kértek tanácsot, anyagot, de foglalkoztak Magyarországgal. s ez a lényeg.

— A japán kultúra mit kaphat a fiatalabb magyar kultúrától ?

— Nálunk mások a szokások, másképpen élünk, mint a magyar emberek. Tanulhatunk egymástól. A népművészetnél maradva: motívumokat. szokásokat:. viselkedés- formákat ismerhetünk meg, amikkel gazdagabbá válhatunk mi magunk. A hímzőpályázat, amin olyan sokan részt vettek, tulajdonképpen bebizonyította, hogy minden direkt kapcsolat nélkül is érdekli az embereket ' Magyar- ország. Kevés könyv akadt, amiből fölkészülhettek, inkább tőlünk kértek tanácsot. Nos, én és a férjem valóban csak tanácsot adtunk. Például a fonalak színét illetően. Valaki sárga fonalat akart ott használni — mondjuk — ahová az nem illett. Én nem azt mondtam, hogy ne csinálja, hanem azt, hogy ebben az országban nem azt a színt használta régen a parasztember. Nem legyőzni akartam, hanem meggyőzni. Születtek olyan hímzések, amelyikek japán gondolatokat is sugallnak. Baj volna? Nem hiszem.

— Ha nincs Bartók zenéje, akkor most nem lenne Balassagyarmaton ?

— Pontosan így van. De Bartók zenéje van, az már a világé, és én köszönhetem neki a magyar kultúra iránti érdeklődésemet is. Mi a férjemmel folytatjuk ennek a kút túrának megi smertetését, terjesztését Japánban. Terveink szerint hamarosan maJ gyobb csoporttal látogatunk el Nógrád megyébe. Ilyen programokat szeretnénk, mint most. Nem akadémikusán ismerkedni a néprajzzal, hanem testközelben látni, tudni, hogyan sütik a kenyeret a kemencében, milyen a tejfölös lángos, hogyan nevelik a birkát és így tovább. Közben emberekké! találkozunk, sorsakat ismerünk meg, egyszóval közel kerülünk egymáshoz. Hasonló dolgok foglalkoztatnak bennünket is Japánban, mint itt Magyarországon.

Kattogtak a fényképezőgépek, hamarosan Tokióban kezébe veszi valaki a Patvar- con készült fölvételt és megkérdezi: mi ez? Mit csinálnak itt? Hol készült a kép? Var laki pedig válaszolni fog? Magyarországon, ott így sütötték régen a kenyeret.. Magyarország? Valaki, tíz-egy- néhány ezer kilométerre innen. lexikont vesz a kezébe és könyvtárba megy, hogy utánanézzen: hol is van ez az ország. miféle emberek is élnék ott. Előbb csak a népművészetünk érdekli. az kelti föl a figyelmét, később már talán minden más is érdekelni fogja.

Hét japán kisember járt Balassagyarmaton. Ezek a kisemberek megszerettek bennünket. „Csak" annyi kellett hozzá, hogy Bartók megszülessen. s hogy zenéje eljusson a világ minden tájára. Japánba is. Csak ennyi. S, amikor Patvarcon a tehéntar- tás nehézségeiről beszélgettek, a magyar parasztasszony és a japán háziasszony, egymást akarták megismerni, eszükbe nem jutott egyetlen ellenséges gondolat. Gyakrabban jöhetnének ide mindenfele nációk tagjai. Az volna a i jó, ha a falusi udvarokon megannyi nyelven a szüretről, a krumplibogárvekszélyről esne szó. meg az élet egv«b dolgairól. A falusi udvarokon tartott hétköznapi konferenciák hiányoznak. Sok kéne belőlük.

n z.

Emlék plakett-átadás

A Magyar írók Szövetsége és a 1 Magyar PEN Klub a „Pro Litteris Hungaricis”-emlék- plakettet adta át pénteken a PEN-klubban a nagyszombati Pomurska Zalozba Könyvkiadónak, annaik elismeréséül, hogy a magyar irodalmat két évtizede terjesztik, népszerűsítik szlovén nyelvterületen.

tunk, szorzunk, mire is futná ebből jelenleg, számba véve az öt gyereket. Erzsiké hatéves korában került Szücsékhez, most a nagybátonyi harisnyagyárban tanuló, igén szorgalmas, megbízható kislány. Az öccse, Zoli hetedikes, Guszti szintén hetedikbe jár és van még a másodikos Mónika, meg a negyedikes Hajnalka.

Olgi néni naponta 15 literes fazékban főzi a levest, amelyben vasárnaponként három tyúk is belefő. A család kedvence a babfőzelék és a túrós sztrapacska. A gyerekek, főleg a lányok, szeretnek szépen, divatosan öltözni. Olgi néni mindig olyan ruhadarabokat vásárol, amelyeknél nem elsősorban az ár számít, hanem hogy tetszetős, divatos legyen. Minden gyereknek takarékbetétkönyvet nyitottak, havonta becsúsztatnak néhány száz forintot, hogy a későbbi önálló életükben legyen mire támaszkodni. Minden évben Hevesen nyaral a család. Megosztva. Az első héten anyuka megy a lányokkal, aztán váltás. Következik apuka a fiúkkal.

Apuka, vagyis Szűcs József. aki nyugdíjba vonulása előtt a nagybátonyi szakmunkásképző kollégiumában nevelőként és szakoktatóként dolgozott. Pedagógiai ismeretei széles körűek, s ennek

Az emlékérmet Jovánovics Miklós, a Magyar írók Szövetségének főtitkára nyújtotta át, Jöze Hradil műfordítónak, a kiadó irodalmi vezetőjének. Az Európa Könyvkiadóval együttműködő szlovén könyvműhely érdemeit Vujicsics Sztojan kritikus méltatta.

nagy hasznát látja a család a mindennapok labirintusában. Mert Józsi bácsi tudja azt, hogy igen fontos a munkára nevelés mellett a helyes családmodell bemutatása ezeknek a gyerekeknek. Ki-ki tesíhez szabott munkát kap a ház körüli teendőkből. Erzsiké a konyhában segédkezik: mosás, takarítás, főzés. Zoli kissé nehézkes, de szófogadó, jóindulatú, rá inkább a figyelmet lekötő feladatok hárulnak. Valamennyi gyerek szeret kertészkedni, a veteményesben sürgölődni.

így telnek hát a nagycsalád hétköznapjai, ünnepei. Azért az ünnepek a legszebbek. Amikor szétnyitják a nagyasztalt és körbeülik olykor még tizenketten is. Mert a felnevelt és a még otthon levő gyerekek mellett két unoka is van.

Olgi néninek az is ünnepnek számított, amikor a sok kétes szóbeszéd mellé kitüntetést kapott a megyei Vöröskereszttől. A szociális gondoskodásért emlékérmet. Soknak tartja a kitüntetést vagy kevésnek?

Clgondolkodik. Ezt a mun“ kát húsz esztendőn keresztül kitüntetés reményében végezni nem lehet. Bár jól- tesik az elismerő szó, mégis a szív, a lélek a legfőbb hajtóerő. Meg a sikerélmény, amelyből azért mindenkinek kijut egy ilyen nagy családban.

Kiss Mária

Kopogtató

Kazárról

Kazáron járt a közelmúltban a Kopogtató című népszerű rádióműsor stábja Felkeresték otthonában Salamon Ferenc tanácselnököt, jelen voltak, amikor Dudás László, a termelőszövetkezet elnöke CB-rádión ellenőrizte munkatársait, időztek a napraforgót arató tsz-tagok körében, rövid időre csatlakoztak eay lakodalmas menethez, s leültek egy kis adomázásra a ki- lencvenhárom esztendős Szabó Bera Péter bácsi portája előtt a kispadra. A beszélgető. eket Németh Miklós Attila. Trebich Péter, Zala Simon Tibor készítette, a riportokból Perjés Klára szerkesztett műsort. A Kazárról készített Kopogtatót vasárnap reggel fél nyolctól sugározza a Kossuth adó.

Nemzetközi

ifiúságpolitikai

tanácskozás

A Budapesten ülésező európai ifjúságpolitikád együttműködési konferencia résztvevői pénteken délelőtt ellátogattak a Budapesti Nemzetközi Vásárra, egyebek közt felkeresték az Alkotó Ifjúság Egyesülés kiállítását és megtekintették ae INTERPLAY. EXPO ’85 nemzetközi játóte- kdállítást.

Papíróra, papírpénz

IS frrry gyereket is nevelge■* tett csaknem húsz esztendőn keresztül a doroghá- zai Szűcs Józsefné, vagy ahogyan a falujában nevezik; Olgi néni? Hány riadt kis apróka fern bér életét próbálta igazgatni ilyen vagy olyan sikerrel?

Igen nehéz azt összeszámolni, mert úgy követték egymást a gyerekek, mint az orgona sípjai. Volt, hogy egyszerre kettő is érkezett. Még mielőtt bárki is valamilyen csudára gondolna, (bár csuda az is a maga nemében), vágjunk bele a történetbe.

Hogyan is kezdődött?

— Hatévi házasság után megszületett a fiam, a Józsi. Szerettem volna mellé másikat is, ő is mindig nyüstölt egy kistestvérért, dehát úgy hozta a sor, hogy nekem több nem lehfetett. Annyi kis árva van az intézetben, hozzunk onnan egyet — vetődött fel a gondolat és egy hét múlva már az egri intézetben voltunk. Kislányt akartunk, végül egy 3 éves Sanyikét kaptunk. Emlékszem, igen mérges, bizalmatlan kisfiú volt, nehezen barátkozó. Aztán meg úgy megszokott minket, hogy amikor a szülei haza akarták vinni, nem ment.

Sanyi azóta kitanulta az elektrolakatos-szakmát, a bányánál dolgozott, nemrégiben elvitték katonának. Már megérkezett, az első levél.

amelyben tudatja ..apukával, anyukával”, hogy jól van. Mire leszerel, egy családi ház várja, amelyet Szücsék vásároltak neki. Az OTP-részle- tet természetesen majd ő törleszti már. Józsi, a saját gyerek szintén kiröppent a családi fészekből. Megnősült.

A Szűcs házaspár azonban ma sem magányos. Jelenleg öt gyereket nevelgetnek a dorogházai családi házban. Három lányt meg két fiút.

És közben mennyi Giziké, Jancsika, Tériké fordult meg náluk! Hosszabb-rövidebb időre.

— Tudja, úgy van az, hogy amikor az intézetből kihoz az ember egy gyerekét, előre nem láthat a leikébe, nem ismerheti az öröklött tulajdonságait, a természetét. Azt azonban megfigyeltem, hogy ezek a gyerekek magukban hordozzák a szüleik sok negatív vonását. Van, aki megváltoztatható a környezete által, van aki nem. így történhetett, hogy egy-egy neveltünket néhány év múlva visz- sza kellett vinni az intézetbe, mert úgy gondoltuk, ott nagyobb a szigorúság, nagyobb a biztonság.

Dehát nem kedvtetlenítette el ezt a szívós, kitartó asz- szonyt a sikertelenség? Hi-